2013. I-VI
 

Norbert Elias a németekről

Egy ennyire összetett és részletgazdag könyvről, amelynek témaválasztéka felöleli a német állam kialakulásának folyamatát éppúgy, mint a nemzetiszocializmus korszakát és a Vörös Hadsereg Frakció viselt dolgait a Német Szövetségi Köztársaságban, nem lehet úgy ítélkezni, ahogyan azt a római császár tette a gladiátorokkal az arénában. Kétségtelen hogy nem egy tömbből faragott művel állunk szemben, hanem részben egészen elütő szövegek együttesével. A lazább forma ugyanakkor lehetőséget nyújtott a szerzőnek számos olyan kitérőre és megfigyelésre, amely szigorúbb kompozíció esetén bizonyára elsikkadt volna. Az is kétségtelen, hogy a könyvben számos ismétlés és terjengős szövegrész található. Ez lehetőséget nyújt ugyanakkor arra, hogy betekintsünk a szerző munkamódszerébe, s nyomon kísérjük, hogy a megfogalmazás harmadik vagy negyedik változatával miként ér el olyan tömörséget, amely kárpótlást nyújt némely korábbi bőbeszédűségért. Számos részlet maradandó értéknek bizonyul, ha az egészet nézzük: például annak a megvilágítása, hogy miként függ össze Németországnak a versenytársaihoz képest mutatkozó objektív gyengesége; ama eszközök szélsőséges durvasága, amelyekkel ezt a gyengeséget ellensúlyozni próbálták; a német „reálpolitika” irreális voltának bírálata; annak a találó megfogalmazása, hogy a nemzetiszocialista mozgalmon eluralkodott a „fekete idealizmus”, s ezzel együtt járt a destruktív és barbár mozzanatok erős hangsúlyozása; az arról adott elemzés, hogy a szövetségi köztársaságban nemzedéki konfliktus támadt, s ez miként hatott ki az 1968-as diákmozgalomra és az utána felbukkanó baloldali terrorizmusra.
Ha az embernek e tanulmányok olvasása során időként mégis rossz érzése támad, azt szinte mindig az váltja ki, hogy Elias a világháborús korszak fejleményeinek magyarázataképpen hosszabb távú fejlődési tendenciák felvázolásához folyamodik. Az kétségtelen történelmi tény, hogy a Német-római Birodalom fénykorát korszakos jelentőségű hanyatlás követte. Feltételezhető-e azonban, hogy ez döntő jelentőséggel bírt a birodalom határai között élő emberek nagy tömege számára? Ha így vélekedünk, akkor nem egy olyan német nemzettel azonosulunk, amelynek feltételezése teljesen anakronisztikus a XVIII. század vége előtt? Tényleg a hanyatlás érzése indította a németeket arra, hogy belevessék magukat az első világháborúba, nem pedig az, hogy végzetesen túlbecsülték a saját erejüket? Feltétlenül vissza kell-e nyúlnunk több száz évre, egészen az abszolutizmus korszakáig, hogy magyarázatot tudjunk adni a nemzetiszocialista rendszer működési feltételeihez sorolható ama szélsőséges idealizmusra, amely „a fenntartás nélküli nemzedék”-et (Michael Wildt) fűtötte? Nem szolgáltat ehhez elegendő anyagot a szocializáció feltételeinek vizsgálata az első világháború idején? Vajon tényleg hosszabb távú történelmi tendencia eredménye a másutt is felbukkanó hitvallásbeli és magatartási tanok „különösen gonosz változatá”-nak megléte Németországban, s nem inkább rövid távon fakadt az adott helyzetből?
Minél tovább olvassa az ember a könyvet, annál inkább csodálkozik azon a monománián, amellyel nemcsak egyetlen korszakot, hanem a német történelem egészét az erőszak történeteként értelmezi, olyasfajta történeti fejlődésként, amelyet legalábbis 1945-ig meghiúsult civilizációs folyamat jellemzett, miáltal Németország szerencsétlenséget hozott Európára és a világra egyaránt. Habár Angliához, Hollandiához és Franciaországhoz hasonlóan ebben az országban is kialakult a polgárság, amely érdekelt volt a békés keresőfoglalkozásban, a társadalmi kapcsolatok jogi és erkölcsi szabályozásában, valamint a világ humanisztikus eszményeknek megfelelő berendezésében is, ezek a törekvések azonban végső soron nem jártak sikerrel. A német nemzeti államot nem a polgárság, hanem a továbbra is hatalommal és befolyással bíró nemesség hozta létre, amely a feltörekvő polgári rétegeket átitatta harcias ethoszával és „becsületkódex”-ével, s ezáltal elidegenítette a saját lényegétől. A szerző ezt az állítását a diákegyesületekben bevett párviadalok bemutatásával támasztja alá, elénk tárja a párbaj szerepét, s azt, hogy a párbaj a polgárság képviselőinek körében is mekkora fontossággal bírt, majd rávilágít az erőszak kifejtésének tagadhatatlan gátlástalanságára, amely már a Franciaország ellen 1870–1871-ben vívott háború idején is jellemezte a hadsereg vezetését és az egyszerű közkatonák sokaságát egyaránt.
Elias szerint szigorúan véve nem is került sor „civilizációs törés”-re, ahogyan az manapság közszájon forog, vagyis időben korlátozott, egyszeri aktus formájában. Az újabb kori német történelemre inkább a civilizációval való állandósult szembehelyezkedés jellemző, a „barbár hajlamok” folyamatos jelenléte értelmében. A szerző mellett szólhatna, hogy e szemléletmódra a második világháború és a soa sokkoló élménye nyomja rá a bélyegét, de valójában kényszerítő erővel következik e megközelítésmód az Elias által már a XX. század harmincas éveiben kifejlesztett civilizációelmélet előfeltevéseiből. Ez az elmélet az alapfogalmaiból eredően olyan felépítésű, hogy az általa nyújtott keretben a civilizáció és az erőszak – pontosabban a nem monopolizált, az állam által nem ellenőrzött erőszak – kizárja egymást, úgyhogy a társadalmi erőszak fellépése a civilizáció hiányos voltának jele, s a „barbárság” változatlan fennmaradásának vagy visszatértének minősül.
Ha e kettősséget szociológiai köntösbe öltöztetik, s bizonyos társadalmi rétegekkel hozzák kapcsolatba, akkor teljesen sematikussá válik a megközelítés. E szemlélet tükrében az egyik oldalon ott áll a vadság és a barbárság mint a harcos és nemesi társadalmak lényeges ismertetőjegye, a másik oldalon pedig a civilizációval jellemezhető polgári társadalom. E két véglet, a fekete és a fehér között mutatkozik még néhány szürke árnyalat, ám semmiben sem változtatnak a két szemben álló pólus tiszta megkülönböztetésén és kizárólagos voltán. E megközelítés fogalmilag kizárja az olyan polgári berendezkedést, amelyben az erőszak a társadalom felépítésének elveiből fakad, tehát a piaci fejleményekből és a konkurenciából következik, s hasonlóképpen kizárt az olyan polgárság, amely nem kozmopolita, erkölcs felé orientálódó és humanista. Ha a történelmi elemzés mégis arra bukkan, amit az elmélet kizár, vagyis erőszakos polgárokra, akkor a civilizációelmélet művelője ezt rögtön úgy könyveli el, hogy a polgár nem töltötte be hivatását, polgárság előtti modelleknek vetette magát alá, s azokkal azonosult. Így Elias szemszögéből a német katasztrófáért a polgár csak gyakorlati, nem pedig strukturális értelemben tehető felelőssé, s a német polgárság e vonatkozásban nem is polgárságként, hanem a nemesség kreatúrájaként játszik szerepet.
A német polgárság ennyire egyoldalú felfogása a polgárságot megelőző történelem hasonlóképpen torz szemléletét eredményezi. A civilizáció teoretikusának megítélése szerint meghatározott feladatai vannak a rendeknek és osztályoknak, s ennek alapján kapnak érdemjegyet. A nemesség feladata arról gondoskodni, hogy a sok kis államot (poliarchiát) egységes állam (monarchia) váltsa fel, s az államon belül ily módon monopóliummá váljon a fizikai erőszak alkalmazása, amely a civilizáció elengedhetetlen előfeltétele. A francia és az angol nemesség megbirkózott e feladattal, ezért jó érdemjegyet érdemel. A német nemesség ezzel szemben nem érte el az osztályként számára kitűzött célt. Megvalósított ugyan bizonyos mérvű koncentrációt, de megrekedt az állami szétforgácsoltságban. A koncentráció folyamatát csak akkor sikerült továbbvinni, amikor a számos német állam egyikében, Poroszországban újszerű katonai nemesség alakult ki. Ez a nemesség hangadó szerephez jutott társadalmilag, s a szerepét meg is őrizte, de az általa megütött hang nem a királyi udvarok hangja volt, hanem a kaszárnyaudvaroké. Ilyen feltételek közepette a nemesi kánonnak a polgári kánonnal való összeolvadása csak úgy mehetett végbe, hogy az előbbi maradt a mérvadó, ellentétben a Nyugattal, ahol az utóbbi.
Ez a kép kissé elnagyolt és leegyszerűsítő. Elias időnként önmagának mond ellent, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a német polgárság nem változatlanul sajátította el a nemesi kánont, hanem inkább hozzáidomította a saját létfeltételeihez. Ez az engedmény semmit sem változtat egyrészt azon, hogy a nemesség a civilizációval ellentétes pólusra kerül, másrészt azon, hogy Elias a polgárság hozzájárulását a puszta reflexióra korlátozza: amit a polgárság a „hagyomány” okán tett, azt attól fogva tudatosan tette – ez egyúttal azt jelenti, hogy cselekedetei semmit sem változtak. Ezzel le is került a napirendről az erőszakosság sajátosan polgári formáinak fontolóra vétele, amiképpen azon sem töpreng el a szerző, hogy milyen változásokkal járt a nemesség számára a polgári társadalom jogrendjébe és gazdasági rendjébe való bekapcsolódás.
Elias olyan ideáltípusokkal operál, amelyek értelmük szerint adekvátak ugyan, de kauzálisan nem azok. A szerző az értékítéletek háttérbe szorítására törekszik, de egyrészt az általa bemutatott civilizációs folyamat, másrészt a civilizációvesztési és barbárosodási tendenciák anynyira telítettek hallgatólagos értékítéletekkel, hogy a differenciált elemzés lehetetlenné válik. Egy helyütt megjegyzi, hogy a nemzetiszocializmus nem következik szükségszerűen a német történelemből, hanem csupán egyike az adódó lehetőségeknek. Ha a köztudatban a német múlt egyre inkább azokká a nyomorult alakokká töpörödik össze, amelyek George Grosz és Otto Dix képi világát benépesítik, akkor abban a civilizációelméletnek is szerepe van.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969