2013. I-VI
 

Biztonság és jóléti állam

A francia Robert Castel A társadalmi megerősödése, élet az új jóléti államban című rövid lélegzetű értekezésében nemcsak az ilyen irányba tartó fejlődés szabatos és rövid történetével szolgál, hanem a biztonság sajátos dialektikáját is felvázolja, amely párhuzamba állítható azzal, amit Alexis de Tocqueville az egyenlőség iróniára okot adó vonatkozásairól kimutatott. Amiképpen a demokraták egyenlőtlenséggel szembeni érzékenysége egyre nő az egyenlőség növekedésével párhuzamosan, akképpen a biztonság megszokottá válása is növeli a bizonytalanság tudatának érzését, s érzékenyebbé tesz a veszélyekre. A megszokottá vált biztonság nemcsak gondtalanságot szül, hanem biztonsággal kapcsolatos szüntelen aggodalmakat is. A biztonság vonatkozásában elért haladás csúcspontján úgy érezzük, hogy veszélyekkel és kockázatokkal terhes világ vesz körül bennünket, s a sikerkönyvíró szociológusok el is látnak bennünket ezt az életérzést tükröző fogalmakkal.
Castel határozottan szembehelyezkedik ezzel az Ulrich Beck és Anthony Giddens képviselte „differenciálatlan rizikóideológiá”-val, mert elmossa a bizonytalanság különböző fajtái közötti határokat, ezért már ama politikai intézkedések között sem tehető különbség, amelyek módot nyújtanak e kockázatok, veszélyek és bizonytalanságok szakszerű kezelésére. A „rizikóideológia” helyett az önmagára utalt, „énben utazó” egyén dzsungelstratégiáját ajánlja, ezáltal a természeti állapotba való visszahullást segíti elő éppúgy, mint a Castel által ugyancsak ellenzett neoliberálisok.
Az állam által szavatolt biztonság története Hobbes-szal kezdődött, aki így tette fel a kérdést: Miként részesíthető az összes ember oltalomban? Azt válaszolta e kérdésre, hogy az abszolút hatalom révén, amely mindenkit figyelembe vesz, és senkinek sem bocsát meg, amely lehetővé teszi, hogy mindenki békében intézze a saját ügyeit, de egyúttal azokról is gondoskodik, akik képtelenek önmagukról gondoskodni. A liberalizmus híveinek nem volt ínyére e válasz. Az abszolút állam oltalmában virágzó polgárság nem akarta megfizetni a jogfosztottság árát, s nekilátott a leviatán megszelídítésének. Az állam mozgásszabadságát a legkülönfélébb intézményes béklyókkal korlátozták, vad természetét az emberi jogok erkölcsével zabolázták meg, határozottan cselekvő lényét pedig a demokratikus szervezetek konszenzusképző gépezetével bénították meg. A liberalizmus hívei szem elől tévesztették azonban a Hobbes által feltett kérdés egyetemes vonatkozását. A jogállam kiépítésének logikája kizárta a képből a nincstelenek biztonsági szükségleteit. A tulajdonos osztály kisajátította a Hobbes-féle államot, s hatalmát kizárólag saját érdekeinek megfelelően használta fel.
A polgári jogállamnak a biztonság tekintetében mutatkozó fogyatékosságára a jóléti állam a válasz, amely egyrészt kivonja a munkaviszonyt a piaci kapcsolatok esetlegességeinek hatóköréből, és jogszerűvé teszi azt, másrészt szociális tulajdont hoz létre a társadalombiztosítási rendszerek létrehívásával. A munkás ettől kezdve már nem a piacot fenyegető rém, hanem olyan jogok és erőforrások birtokába jut, amelyek biztonságot nyújtanak számára, s lehetővé teszik, hogy megtervezze a társadalmi felemelkedését. Miközben az állam polgári biztonsági rendszerét kiterjesztik, s átalakítják szociális biztonsági rendszerré, átfogó „gondoskodó állam” jön létre, amely nem nevezhető ugyan az egyenlők társadalmának, de Castel megfogalmazása szerint mégis lehetővé teszi „a hasonlók társadalmá”-nak létrejöttét, amely továbbra is differenciált és hierarchikus társadalom, ám amelyen belül intenzív kooperációs kapcsolatok létesülnek a közös erőforrások és jogok alapján.
Ez a fejlődéstörténet magyarázattal szolgál arra, hogy a jóléti államot miért nem tekintették a kialakulása és virágzása idején elosztási szempontból igazságos államnak. A jóléti állam ugyanis nem az igazságosság szolgálatában álló intézmény, hanem oltalmazó intézmény. A szociális jogok oltalmi jogok, s nem jogosítanak fel méltányos részre az együttműködéssel létrehozott erőforrásokból, egyenlő részre pedig még kevésbé. A szociális kérdést sosem értelmezték az igazságosság kérdéseként. Sem a marxizmus, sem a XIX. század társadalmi reformot hirdető mozgalmai nem szolgáltak igazságosságot teremtő programmal. Csak akkor fedezték fel a jóléti államot mint az igazságosság letéteményesének tekinthető intézményt, s akkor vált az igazságosság jegyében álló diskurzus a jóléti állam kapcsán zajló vita kiküszöbölhetetlen alkotóelemévé, amikor negyedszázaddal ezelőtt bizonyossá vált, hogy a jóléti állam fénykora már a múlté, amikor a globalizálódás nyomása és a nemzetközi verseny megbontotta az ipari kapitalizmusban kialakult stabil szociális partneri viszonyt, amikor a munkanélküliség szakadatlan növekedésnek indult, amikor a társadalmi szerződés visszás helyzetbe került demográfiai okokból, törékennyé váltak a társadalombiztosítási rendszerek, s visszatért a társadalmi bizonytalanság.
Ezt az általunk negyedszázada megfigyelhető átalakulási folyamatot Castel Peter Wagnerhez csatlakozva a „szervezett modernitás válsága”-ként tartja számon. Ez a folyamat legfeltűnőbben a hagyományosan oltalmat nyújtó állam hatalomvesztésében jut kifejezésre. A hatalomvesztés következménye a bizonytalanság viszszatérése, mégpedig először a szociális létbizonytalanság jelenik meg, majd a polgári létbizonytalanság is. Castel ennek kapcsán nem is annyira a jóléti államban megszokott transzferjövedelmek megrövidítésére és az ezáltal kiváltott elszegényedésre gondol, hiszen a szociális segély és a munkanélküli-segély összevonása még nem teremt szociális létbizonytalanságot. A pénzügyi vonatkozások feltárása nem ad magyarázatot a biztonságot nyújtó állam elsöprő sikerére, s nem világítja meg a visszatérő szociális létbizonytalanság jelentőségét. Az utóbbiról nem Käthe Kollwitz szénrajzai alapján lehet képet alkotni, hanem a munkaügyi hivatalok folyosóin és az elővárosokban, ahol reményvesztett, munka és jövő nélküli fiatalok tengnek-lengnek hol agresszív, hol letargikus hangulatban. A modernizáció vesztesei azok, akik áldozataivá válnak ennek a szociális létbizonytalanságnak, s közéjük tartoznak mindazok, akik a munka új világának módosult feltételeihez nem tudnak alkalmazkodni, akik nem tudják kifejleszteni magukban azokat az erényeket, amelyek lehetővé teszik a sikeres énvállalkozást, mindazok, akik arra lesznek kárhoztatva, hogy a világgazdaság bérrabszolgáivá váljanak.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969