2013. I-VI
 

Az állam rejtelmei

Az államban nincs semmi különös, véli Niklas Luhmann. Szerinte az állam az a rendszer, amely a kötelező érvényű döntésekre szakosodott, s nem több ennél. Ez egy vállrándítással kijelenthető, ha az ember csekélynek tartja az előterjesztett döntések jelentőségét. Mindez ennyiben maradhat mindaddig, amíg az ember nem tisztázza, hogy min alapszik a döntések kötelező érvénye.
Carl Schmitt volt a pluralizmus legkiemelkedőbb ellenfele. A pluralizmusnak van létjogosultsága annyiban, hogy az államnak a korábbiakkal ellentétben nem tulajdonít túlzott szerepet, de nem tisztázza, miből fakad tulajdonképpen a politikai egység. Nyitva hagyja azt a kérdést, hogy az emberek a vallási, kulturális, gazdasági és egyéb társulásaikon túl milyen okból hoznak létre politikai társulást is.
Schmitt 1932-ben megjelent könyvének témája az volt, hogy mi a politikai fogalma. Szerinte a sajátosan politikai nem más, mint a háború és a béke kérdéséről való döntés. Az az egység, amely meghozza ezt a döntést, az állam. „A politikai egység a mérvadó egység, függetlenül attól, hogy milyen erőkből nyeri a végső lelki motivációját. A politikai egység vagy létezik, vagy nem. Ha létezik, akkor az a legfőbb, vagy-is a döntő esetben meghatározó egység.” A döntő eset pedig nem más, mint amikor a dolgok komolyra fordulnak, amikor kivételes helyzet áll elő, vagyis a háború.
Az állam tehetetlenségére Otto von Bismarcknak a katolikus egyház és a szocialisták elleni fellépését tartja Schmitt jó példának. „A római katolikus egyház ellen vívott kultúrharc megmutatta, hogy még a Bismarck-féle Német Birodalom töretlen erejével rendelkező állam sem abszolút szuverén és mindenható. Ez az állam éppoly kevéssé volt képes diadalmaskodni a szocialista munkássággal szemben folyó küzdelemben, mint gazdasági téren arra, hogy kivegye a szakszervezetek kezéből a »sztrájkjog«-ban megtestesülő fegyvert” – írta, de hozzátette: „Ezzel még nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogy mely társadalmi egység dönt konfliktus esetén, s mely mérvadó társadalmi csoportosulás határoz az ellenség és a barát kiléte felől. Sem az egyház, sem a szakszervezet, sem e kettőnek a szövetsége nem lenne képes megtiltani vagy megakadályozni egy olyan háborút, amelynek a megvívására elhatározta magát a Német Birodalom Bismarck kancellárral az élén.” Ez elegendő a szuverenitás és a politikai egység ésszerű fogalmának megalapozásához.
E felfogás nem negligálja azt a sokféle, manapság „komplexitás”-ként minősített erőt, amely befolyást gyakorol az államra akkor, amikor a háború és a béke felől dönt. Közéjük sorolhatók a fegyvergyártók és a kőolajtermelők csakúgy, mint az egyházak vagy a pártok. Mérvadó viszont az a központi egység, amelyben ezek az erők egyesülnek, „függetlenül attól, hogy ez az egység végső soron milyen erőkből meríti a lelki motivációját”.
Schmitt-től zokon vették az erőszak kérdésére való összpontosítást. Az utóbbi évtizedekben úgy vélték ugyanis, hogy a világot a konszenzus és a diskurzus tartja össze, de mostanában, amikor ismét dönteni kell a háború és a béke felől, megmutatkozik, hogy Schmitt helyesen ismerte fel az állam lényegét. Az Egyesült Államokban annak a kérdésnek a jegyében zajlottak le a választási küzdelmek, hogy az ország politikai vezetése háborúra vagy békére törekedjen-e. Ehhez viszonyítva minden más kérdés a háttérbe szorult. A Németországban két évvel azelőtt lezajlott választásokon szintén az volt a kérdés, „hogy kivételes helyzetben miként éljenek a hatalommal”. A németek többsége olyan kancellárt választott, aki nem akart részt venni az iraki háborúban.
Ha addig meg is feledkezhetett az ember arról, hogy államban él, a választások alkalmával ismét tudatosodott ez az állampolgárokban. Igenis létezik olyan társadalmi egység, amelynek fölérendelt hatalma van. „Az állam mérvadó politikai egységként rettentő nagy jogosítványt összpontosít a kezében: azt a lehetőséget, hogy háborút viseljen, s ezáltal nyíltan rendelkezzen az emberek életével. A háború viselésének jogához hozzátartozik ugyanis az effajta rendelkezés, amely megkövetelheti saját népének a fiaitól a halálra való készen állást és az ölési hajlandóságot, az ellenség oldalán álló emberek megölését.”
Igaza van Schmittnek a dolog érdemi részét tekintve, még ha csak látszólag tette is azt a megállapítást, amely szerint a politikai felsőbbség azért van, hogy a dolgok komolyra fordultával döntést hozzon. Valójában azt a követelésszerű megállapítást tette, hogy szükségünk van a dolgok komolyra fordulására, mert ezáltal teszünk szert ismét politikai felsőbbségre. Ez talán érthető volt egy olyan időszakban, amikor az emberek jogosan vágytak a társadalmi rendre, csakhogy e követelés mögött megint csak meghúzódott egy másik előfeltevés: azért van szükségünk politikai felsőbbségre, hogy ismét komolyra forduljanak a dolgok.
Schmitt kiszabadította a háborús szellemet a palackból. Nem elégedett meg azzal, hogy a politikai felsőbbséget a barát és az ellenség felől való döntés jogán keresztül definiálja. A barát–ellenség viszonyt úgy írta le, mintha egyedül ez adna értelmet a társadalmi létnek. Az „igazi harc” erotikájára esküdött. Amikor a második világháború után nehézségei támadtak Schmittnek, mert támogatást nyújtott a nemzetiszocializmusnak, kénytelen volt igazolni az erőszakon való csüggését. Az igazolást abban kereste, hogy Thomas Hobbes művére hivatkozott, mégpedig Ferdinand Tönnies értelmezése szerint. Ez azért látszott célravezetőnek számára, mert Tönnies bátran szembehelyezkedett Hitlerrel.
Tönnies a Thomas Hobbes élete és tanítása című könyvében megpróbálta Hobbest megszabadítani abbéli rossz hírétől, hogy a hatalom ördögi imádója. Tönnies a modern állam mérvadó teoretikusaként mutatta be Hobbest olyasvalakiként, aki leírta, hogyan alakult ki valójában ez az állam, s áll fenn mindmáig közmegelégedésre olyan védőhatalomként, amely monopolizálja az erőszakot. Tönnies abban látta a Hobbes-féle állam nagyságát, hogy lehetővé teszi az egyének számára a közösségi vonatkozásaikból való kilépést, valamint azt, hogy fegyvertelenül mozogjanak a társadalmon belül. Az állam égisze alatt megkockáztathatják, hogy a szabadság és az egyenlőség alapján viszonyuljanak egymáshoz.
Schmitt helyesen fogta fel Hobbes tanítását, amikor azt hangsúlyozta, hogy az állampolgárok az állami oltalomért cserébe engedelmességgel tartoznak. Az engedelmesség kötelezettsége elsősorban az egyéni indíttatású erőszak alkalmazásának tilalmát jelenti. „A protego ergo obligo (védelmezek, tehát kötelezek) irányelv ugyanaz az állam számára, mint a cogito ergo sum (gondolkozom, tehát vagyok) jelmondat az egyén számára, s az olyan államelmélet, amely nem tudatosítja szisztematikusan ezt az igazságot, elégtelen torzó marad.” Ez a gondolat fontos helyreigazítást végez a pluralizmuson, amely képtelen megragadni az állam különleges sajátságát, mert vak az erőszak kérdésével szemben. Schmittet helyes nyomra vezette az erőszak iránti kiváló érzéke: az állam különleges volta és egyszerisége az erőszakkal kapcsolatos monopóliumából fakad.
Schmitt Hobbesszal homlokegyenest ellenkező és Tönniesszel is ellentétes álláspontra helyezkedett akkor, amikor az államnak azt is lehetővé tette, hogy belpolitikailag is különbséget tegyen barát és ellenség között. Schmitt szem elől tévesztette a Hobbesnál Tönnies által felfedezett liberális mozzanatot: az állam által a hatalomtól megfosztott egyének egyenként és egyenlőként állnak az állam színe előtt. Az állam számára közömbös az egyének bárminemű kollektívához való tartozása. A modern Hobbes-féle állam csak atomizált egyéneket ismer – ha szabad a világosság érdekében ezzel a tautológiával élni –, és semmiféle hátrányos megkülönböztetést nem tesz. Nem ismer vallási, társadalmi és faji különbségeket.
Schmitt ezzel szemben az államon belüli ellenség kikiáltását hirdette, s ezt a nemzetiszocialista állam véghez is vitte a segítségével. Schmitt törvényen kívül helyezésnek nevezte ezt a folyamatot. Ez előkelő megnevezése a zsidóüldözésnek, amelyből röviddel később maga is kivette részét a hivatásos állami tisztségviselőkről szóló törvény megfogalmazásával. Úgy látta, hogy ez a folyamat egészen sportszerűen zajlik: „Ez az állam ellenségévé nyilvánítottak magatartásától függően a polgárháború jegyében zajlik… ezen egység további sorsát a polgárháború dönti el.” Ez az elgondolás a lehető legkevésbé illik bele Hobbes gondolatrendszerébe. Hobbes egyetlen cél érdekében szorgalmazta az erőszak monopolizálását és az állami oltalomért cserébe az állampolgári engedelmességet: a polgárháború elkerülése végett. A polgárháború megelőzése céljából arra szólította fel a nemességet, hogy vesse alá magát a legerősebb hatalomnak, s adja át fegyvereit.
Hobbes gondolatrendszerében nincs helye olyan ellentétnek, amelynek alapján „az emberektől meg lehetne követelni életük feláldozását”. Koncepciójától teljesen idegen a hősiesség, s kétséges esetben inkább a megadás felé hajlott. Az erőszakos haláltól való félelmet mérvadó hajtóerőként legitimálta. Szerinte ez az erő bírja rá az embereket arra, hogy az állam kötelékében elfogadják az oltalom és engedelmesség viszonyát. Az állam ezért nem követelheti állampolgáraitól életük feláldozását, s ezért nem kötelezheti őket akaratuk ellenére katonai szolgálatra. Hobbes elvitatott az államtól egy régi keletű jogot: a fegyverbe szólítás, a hadba hívás jogát.
A Schmitt által kárhoztatott „pacifikált földgolyó”, amelyen már nem következik be többé államilag elrendelt vérontás, s a barát–ellenség viszonyok az entrópia martalékává válnak, ugyanakkor nagyon is összhangban állt Hobbes elképzelésével. Tönnies úgy vélte, hogy „a szuverén akarat és a szuverén hatalom egységesítése” – a világbéke – lesz „a beteljesítése ama nagy tervnek, amelyet Thomas Hobbes csaknem háromszáz éve kidolgozott, mégpedig anélkül, hogy világállamra vagy akár olyan Páneurópára gondolt volna, amelynek gondolatát manapság dédelgetik”. Schmitt írásait érdemes újra és újra elővenni, de a modern államra vonatkozóan megbízhatóbb felvilágosítások kaphatók adatközlőjétől: Thomas Hobbestól.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969