2013. I-VI
 

Változatok a hadtörténelemre
Szabó A. Ferenc

Kétségtelen, hogy a vaskos, majdnem négyszáz oldalas kötet lebilincselő olvasmány. A harci eseményeket a szerző egy későbbi könyvében, A Dunántúl hadi krónikája című kiadványban ismét megjelenítette (Budapest, 1984). Kevés, e kutatáshoz hasonlóan alapos, tényfeltáró munkát ismerünk. Napról napra követi a harci történéseket, minden település világháborús eseménye feltárul előttünk. Világos, hogy ily aprólékos munka csak levéltári kutatások révén volt megvalósítható. A központi nagy gyűjtemény, a Hadtörténelmi Levéltár anyaga mellett a szerzőnek el kellett mélyülnie a helyi, legfőképp a megyei levéltárak idevágó anyagaiban is. Különösen sokat merített a Veszprém megyei archívumból, hiszen kutatását először a megyeszékhely történetére irányította. A legtöbbet talán a német déli hadseregcsoport napi jelentéseiből hasznosított, amelyek mikrofilmre vett anyaga megtekinthető Budapesten. Aki azonban komolyan veszi a helytörténetírást, nem elégedhet meg a központi gyűjteményekkel, hanem helyi forrásokat is fel kell kutatnia. A szerző személyesen látogatott el a harcok helyszíneire, felkereste vagy elkészíttette a még élő szemtanúk emlékezéseit. Betért a falvak plébániáira, parókiáira, s megvizsgálta a korabeli halotti anyakönyveket, hogy tisztán lásson a hadi veszteségek kérdéseiben. Mivel a balatoni csata főképp szovjet és német erők között folyt, természetesen az orosz és a német nyelvű szakirodalmat is fellapozta. A második világháború magyarországi befejezésének minden évfordulóján, április 4-én, a hajdani „felszabadulási ünnepen” sok szovjet megemlékezés, kiadvány jelent meg, nemcsak könyv alakjában, hanem a sajtóban is –– ezeket a szerző mind feldolgozta. A harci eseményekről és következményeiről készült fényképfelvételek is segítették őt a történések rekonstruálásában. Így állt össze a könyv anyaga, amely valóban lenyűgöző részletességű krónika a Dunántúl központi területén folyt drámai hadtörténelmi eseménysorozatról.
A balatoni csata négy hónapig tartott, tovább, mint Budapest ostroma. Tehát a leghosszabb és leginkább embert próbáló harci esemény volt a második világháborút átélt magyar lakosság életében. S ugyancsak kitörölhetetlen emlékű a harcokban részt vett szovjet és német erők számára, miként azt mindkét fél részéről számos dokumentum igazolja. Tulajdonképpen a sarokba szorított náci Németország a hadászati helyzet javítására vonatkozó utolsó erőfeszítésével próbálkozott a Balaton és a Velencei-tó térségében. Nem kevés irracionalizmus volt abban, hogy Adolf Hitler a magyar Dunántúlon törekedett a reménytelenné vált fronthelyzet javítására. Parancsnokai nem is igen értették, miért adott utasítást Budapest eleste után az offenzívára, amelyet „tavaszi ébredés” fedőnév alatt kíséreltek meg 1945 márciusában a Németországból vasúton a helyszínre szállított páncélos hadosztályok. A náci vezér levonhatta volna a konklúziót a magyar fővárost szorító szovjet ostromgyűrű sikertelen feltörési kísérleteiből, miszerint a szovjet s a vele szövetséges román és bolgár erők ekkorra már nagyobb hadi értéket képviseltek az övénél. Tábornokai legfőbb kifogása az volt, hogy Németországnak Berlin köré kellett volna csoportosítania utolsó tartalékait, mivel ott volt a legnagyobb az ellenfelek ereje, s mégiscsak a birodalom fővárosáról volt szó.
Veress D. Csaba nem foglalkozik ezekkel a stratégiai és hadászati kérdésekkel. Őt a Dunántúl konkrét, napi harci eseményei foglalkoztatják. Ez a munka legfőbb értéke, de ugyanakkor hiányossága is, mert még az új kiadásban sem kapunk sok eligazítást a dunántúli hadjáratok miértjére vonatkozóan –– ha azok céljait és okait meg kívánjuk érteni, más szakkönyvekhez kell nyúlnunk. Az egymásnak feszülő hadseregek ereje, nagysága, harcrendje sem érdekli különösebben a szerzőt. Lehet, hogy a mű megírásakor nem adatott lehetősége e kérdések alaposan feszegetésére, de az újrakiadáskor már ki lehetett volna, és ki is kellett volna térni rájuk. Mi tette lehetővé a németeknek, hogy több hónapra megakasszák a diadalmasan nyugatra nyomuló szovjet előretörést, s miért omlott össze 1945 márciusának végén néhány nap alatt az addig tulajdonképpen hősiesen harcoló ellenfél? Ezért a legalapvetőbb történelmi kérdésekben más szakmunkákra vagy kombinációk megfogalmazására vagyunk utalva. Hitler döntését feltehetően befolyásolta, hogy kísérletet tett a szovjet csapatoknak a birodalom területéről való távol tartására. Vesszen, pusztuljon inkább Magyarország, mint az Ostmarktként Németországba betagolt osztrák terület. Elképzelése sikeres volt, mert, mint tudjuk, Budapest ostroma és a dunántúli hadműveletek hosszú hónapokig tartottak, míg Bécset egy hét alatt elfoglalták, s Ausztria is jóval kevesebbet szenvedett és veszített a háború alatt, mint hazánk. Lehet, hogy Hitlert –– vesztét érezvén –– akkoriban az foglalkoztatta, vajon nem kellene-e visszavonulnia hegyi sziklaerődjébe, Obersalzbergbe? Ezért védte volna elkeseredettebben Ausztriát, mint Berlin környékét? Netán meglepetést kívánt kelteni azzal, hogy ott támad, ahol nem várják? Ezek mind lehetséges magyarázatok, de tény, hogy e spekulációk Magyarország sorsára tragikus hatást gyakoroltak. Egy magyar hadtörténésznek egy alkalommal szembe kellene néznie ezekkel a kérdésekkel is. Az értékes, pozitivista napi eseménytörténet sok tekintetben rendelkezésünkre áll: el kellene végeznünk végre a meghatározó tendenciák elemzését, amelyekkel utoljára Gosztonyi Péter foglalkozott évtizede kiadott könyvében. Azóta a tudományos kutatás oly sok részeredményt hozott a felszínre, hogy esedékessé vált azoknak tudományos és köznapi tudatunkba való beépítése. Amíg ez a munka el nem készül, meg kell elégednünk A balatoni csatához hasonló, még a régi világban készült, itt-ott csiszolgatott, de nem igazán korszerűsített kiadványokkal. Hiszen nemcsak az a baj ezzel a könyvvel, hogy nem foglalkozik a globális hadászati kérdésekkel, hanem az is, hogy megállapításai pusztán helyi vonatkozásban érvényesek. Példának okáért nem alkalmaz megfelelő forráskritikát. A javított kiadásban számos háryjánoskodás szerepel a szovjet haditudósítók magyar nyelvű kiadványai nyomán. Elképesztő történetet emel át a szerző: a 188. oldalon leír egy Inota melletti csatát, ahol állítólag kilenc német Tigrist gyújtottak fel szovjet páncélvadászok, amikor a szovjet védelem első vonalát áttörő német tankok mögé kerülve sorra felugrottak rájuk, s felgyújtották őket. „A … németek nem vették észre a tankjaik mögött futó páncélvadászokat, mindegyik szovjet harcos kiszemelte már a maga áldozatát, Vasziljev mérnök kissé elmaradt a katonák mögött. Bár a páncélvadászok nem állapodtak meg egymás között, amikor utolérték a »Tigrisek«-et, szinte egyszerre hajították be gránátjukat a tankok nyílásán és sikerült idejében leugraniuk. Nyolc robbanás hangzott –– de valósággal eggyé olvadtak. A kilencedik harckocsira Vasziljev ugrott fel. Abban a pillanatban, amikor meglendítette gránátját, hogy bedobja, a nyíláson kihajolt egy német, rakétapisztollyal a kezében. Vasziljev nem ijedt meg, be tudta hajítani a gránátot. Ugyanakkor azonban a német is az arcába lőtt. … A vérben úszó megvakult Vasziljevet a robbanás hulláma messzire vetette a harckocsitól. A nyolc fiatal katona felemelte a súlyosan sebesült ezredmérnököt, és a század körletébe vitte. Mögöttük pedig kilenc »sebezhetetlen« német Tigris tank lángolt a nyílt mezőn.” Az efféle dajkamesék kritikátlan átvétele megkérdőjelezheti a kutató hiteles kutatási eredményeit is. A javított kiadásból ki kellett volna gyomlálnia az ilyen és ehhez hasonló melléfogásokat.
A fentiek ellenére helytörténeti kutatók jól hasznosíthatják a mű vonatkozó részeit, s azok is drámai olvasmányélményhez juthatnak, akik meg kívánják ismerni a balatoni csata pusztító következményeit, Veszprém és Várpalota bombázásait, a föld színéről csaknem eltörölt Balatonfőkajár pusztulását, vagy az elkeseredett légi harcokat, amelyeket a Messerschmidtekkel ellátott magyar vadászrepülők vívtak a szovjet bombázókötelékekkel, s amelyek eredményeképpen a magyar tengerben még ma is több tucat repülőgéproncs nyugszik. Aki azonban a szemben álló csapatok harci erejére vagy veszteségeinek méreteire is kíváncsi, más forrásban lelheti fel azokat. Veress D. Csaba nem említi, hogy a dunántúli szovjet hadisikerek elsősorban a létszámfölényből, a jobb üzemanyag-ellátottságból és nem utolsósorban az egyértelmű légifölényből származtak. Sokat jelentettek a harcok során az amerikai segélyszállítmányok is. A szovjetek bombázóinak javarésze Boston, s a páncélosok egy része Sherman gyártmányú volt. A könyv elbeszéli –– mégpedig megrázóan –– a polgári lakosság szörnyű szenvedéseit, az utakon a harci járművekkel összetorlódott polgári konvojokat ért kíméletlen légitámadásokat, s azokat a kegyetlen módszereket, amelyekkel a Magyarországot kormányzó nyilas vezetés a honvédség harcértékét próbálta megőrizni. A négy hónap során Fejér és Veszprém megye számos helysége, például Székesfehérvár többször is gazdát cserélt, annak minden félelmetes következményével együtt. Ezekről a rendszerváltozás óta közreadott helytörténeti kiadványok már híven beszámolnak. Kár, hogy a szerző nem épített be ezekből semmit másodszorra kiadott munkájába.


(A hadtörténelem szereplőinek kutatása) A hagyományos hadtörténetírás a hadi események megjelenítésével foglalkozik. Ennek legegyszerűbb formája a leírás. Ebben az esetben a szerző csupán arra szorítkozik, hogy legjobb tudása szerint megkísérli a valóságnak megfelelően leírni azt, ami történt. Melyek voltak a szemben álló felek, milyen erővel rendelkeztek, milyen összecsapások voltak az ellenfelek között, s végül, mi volt a háború, az ütközet, a csata, netán a felkelés végső kimenetele. A fenti könyv ismertetésekor rávilágítottunk, hogy munkája során a szerző megelégedett a leghagyományosabb hadtörténészi attitűddel. Ez nem jelent feltétlenül igénytelenséget, inkább arról van szó, hogy a téma újdonsága, a történelmi forrásokból való első merítés élménye tartja fogva a kutatót. Nincs más célkitűzése, csupán az eddig ismeretlen vagy kevéssé kutatott kérdés, téma felvázolása. Mélyebb elemzésre, ok-okozati összefüggések feltárására gyakran csak akkor vállalkoznak a szerzők, ha a feldolgozandó téma alapvetése már megtörtént, s nem annak további pontosítása, hanem inkább elemeinek részlete, azok vizsgálata a cél. Elképzelhető, hogy a kutató nem is igazán akar a konkrét téma vizsgálatakor új eseményeket kideríteni, mert célja más, például a részvevők vagy a döntéshozók társadalmi eredetének, viszonyainak, műveltségelemeinek feltárása. Persze, általában nem öncélról vagy a kutatói elképzelések visszafogott szűkítéséről van szó ilyenkor sem, inkább arról, hogy a történész az eseménysor mélyebb, alaposabb megértéséhez kíván hozzájárulni, de azt a cselekménysor további vizsgálatával már nem tudja elérni. A magyar hadtörténetírásban a meglepetés erejével hatott, amikor a múlt század nyolcvanas éveiben egy fiatal történész, Szakály Sándor kutatni kezdte a második világháború magyar katonai vezetőinek származását, életútját, egyáltalán mindazokat a jellemzőket, amelyekhez dokumentumok segítségével hozzá lehetett jutni. Nem elégítették ki a világháborús magyar hadviselésről előtte megfogalmazott következtetések, ám ezeket nem új magyarázatot, indítóokokat keresve kívánta felülvizsgálni, hanem igénybe vette a társtudományok eszköztárát, s statisztikai-demográfiai, valamint kultúrtörténeti vizsgálódást végzett a magyar haderő vezető személyi állománya körében. Magyarországon a szocialista időszak korai évtizedeiben általános meggyőződés volt, hogy az ország háborús vereségét és pusztulását reakciós, a lakosságot alkotó népelemektől távol álló, önérdekeket megfogalmazó csoportok önző viselkedése okozta. Különösen elterjedt vélemény volt –– s nem csak a marxisták körében ––, hogy a német szövetséggel való szakítást jórészt az akadályozta meg, hogy a tisztikarban aránytalanul sok volt a német származású személy. Szakály Sándor azonban úgy látta, hogy nincs szoros és feltétlenül érvényesülő összefüggés a származás és a döntéshozatal között. Úgy vélte, hogy a tisztikar erős magyarságtudattal bírt, s ha körében sokan voltak is nemzetiségi származásúak, ennek hatását nem lehet tudományos eszközökkel kimutatni. Témájához hosszú időn át hű maradt, s ha kutatott is más területen, ezt a kérdést mindig újra elővette és egyre nagyobb anyag birtokában fogalmazta meg következtetéseit. Nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen megfordítsa a tudományos kutatásnak nem igazán kedvező kommunista korszakban kialakult érvelések előjeleit. Felismerte, hogy csak a történelem értékelésének elemi, leíró szintjén van értelme a politikai elfogultságok vizsgálatának. Tartós és a valóságot pontosan tükröző eredmény csak újabb források figyelembevételével érhető el.
Körülbelül egy évtizede alapították az igényes könyvkiadók az Ister kiadót, amely vállalkozott a még tulajdonképpen fiatal, de már tekintélyes életművel bíró Szakály Sándor műveinek újrakiadására, illetve gondozására. A szerző könyvei nem szorultak átírásra. Most kézbe vett, az életműsorozat harmadik köteteként jegyzett Honvédség és tisztikar című kötete előszavában öntudatosan fogalmazhatta meg: „A volt magyar királyi honvédség (1922–l945) tisztikarával, felső vezetésével kapcsolatos kutatásaim hoztak új eredményeket, … aki kezébe veszi és elolvassa az 1984 és 2002 között megjelent írásokat –– amelyek esetében nem eszközöltem »átírásokat«, csak a legszükségesebb stiláris pontosításokat ––, megítélheti, hogy a majdnem húszesztendei szakmai munka hozott-e szemléletbeli, módszertani változásokat a szerzőnél.” Korábbi munkái és a mostani kötet ismeretében elmondhatjuk, hogy igaza van a szerzőnek: az első kiadások változatlan közlésben is megállják a helyüket. Hozzá kell azonban tennünk: ezt elősegítette az is, hogy olyan újszerű, vitathatatlanul objektiválható forrásokat épített be műveibe, amelyeket nem lehet egyoldalú értékítélettel eltorzítani. Különben is, a nyolcvanas évek derekán már a magyar történész- és hadtörténész-társadalom java része meghaladta a régebbi sztereotípiákat, s egyre objektívebb képet próbált rajzolni történelmünkről, ez pedig hozzásegítette a társadalmat ahhoz, hogy aktuálpolitikai kérdéseket is helyesen tudja feltenni. Ha a hadtörténészek esetében ez a folyamat némiképpen lassabban ment is végbe, ne feledjük, hogy a rendszerváltozásnak nagy lendületet adtak a történelmi újraértékelések, bár kétségtelen, hogy a politikai rendszerhez erősebb kötéssel kapcsolt hadtörténészeknél ez egy kissé nehezebben történt meg.
Szakály már igen fiatalon azokhoz tartozott, akik témaválasztásukkal elmozdították a holtpontról a sok tekintetben begyepesedett magyar hadtörténelmi gondolkodást. Foglalkozni merészelt a csendőrség, mi több, a katonai csendőrség felépítésével, szerepével is, mert irritálta az egysíkú megítélés ezeknek az erőszakszervezetnek az esetében, amelyek ––akárhonnét is nézzük –– a demokratikus deficitű Horthy-korszak oszlopai voltak. A friss szemlélet azonban nem tűrte, hogy a kétségtelenül negatív történelmi mozzanatok mellett ezeknek az intézményeknek a működésében tapasztalható céltudatosságot, szervezettséget, hatékonyságot is tagadják az utókor kutatói.
Ez a kötet interdiszciplináris eszközök alkalmazásával vizsgálja a katonai felső vezetés korabeli összetételét. Tanulmányozása révén bizton elvethetjük a leegyszerűsítő megállapításokat. Először talán legáltalánosabb formában szögezzük le: a szerző meggyőzi olvasóját arról, hogy nincs közvetlen összefüggés a származás, a vagyoni helyzet és a szakmai-politikai hozzáállás között. Mindig konkrét vizsgálódásra van szükség, ha egy társadalmi csoport történelmi helyzetekben való viselkedését értékelni kívánjuk. A magyar katonai elitbe sorolható több száz főtiszt többsége nem emelkedett ki rangjánál, anyagi helyzeténél fogva a társadalomból. Sok volt közöttük a szegény sorsú, a katonaiskolákban ingyenes ellátásra szoruló hallgató. A nemesi származásúak aránya sem volt karakterisztikusan kiemelkedő. Viszont jól tükrözték a történelmi Magyarország magyar társadalmát, hiszen a Horthy-korszakban pozícióba került katonatisztek több mint fele az elcsatolt területekről származott. Ez a körülmény, valamint az, hogy szinte kivétel nélkül magyarnak vallották magukat, magyarázza az irredenta célok mögötti felsorakozást. Bár tudjuk, hogy a kor magyar társadalmában a trianoni rendelkezés méltánytalanságának orvoslását kivétel nélkül minden réteg áhította. Ha nem is volt vagyonos vagy nemesi eredetű a katonatársadalom nagyobb része, kétségtelenül fel kívánt zárkózni a történelmi osztályok mellé. Sokan magyarosították neveiket, előneveket vettek fel, vagyis azt a neobarokk affinitást igyekeztek követni, amely még az őrségváltásra készülő középosztályi elemeket is jellemezte akkoriban.
A tanulmánygyűjtemény nem könnyű olvasmány, nem a nagyközönségnek, hanem a szakmának szól. Alapos jegyzetapparátusa lehetővé teszi a továbbelemzést azok számára, akik egy-egy részterületet még alaposabban szeretnének megismerni. A szerző nem engedett a csábításnak, hogy személyes adatok sokaságát hozza felszínre, nem kezd bizalmaskodásba, csupán akkor említ meg ilyen jellegű adatokat, ha azzal segíti a történelmi igazság kiderítését. Megírja, hogy míg a dualizmus korában még nem zárult el teljesen a katonatiszti pálya az izraelita vallásúak előtt, addig ez a forradalmak és az ellenforradalom után megtörtént. Jelzi, hogy a világháború előtti években szolgálatukból kilépő, s az ellenállási mozgalommal kapcsolatba lépő tisztek egy része a zsidótörvények hatására került szembe a hivatalos ideológiával, mert nem tudta –– okkal –– feldolgozni, hogy házassága révén családja a társadalom peremére került. A felekezeti témánál tartva megjegyezzük, hogy a szerző más esetekben a valóságosnál kisebb fontosságot tulajdonít a vallási származásnak. Mert igaz ugyan, hogy az izraelita vallásúak és a kifejezetten nemzetiségi jellegű egyházakhoz (görögkeleti, görög katolikus) tartozók alulreprezentáltságát, vagyis csaknem teljes hiányát a katonai elitnél figyelemre méltónak tartja, abból már nem von le következtetést, hogy miért túlreprezentáltak az evangélikus vallásúak. Véleményem szerint elsősorban azért, mert bár meggyőző a szerző érvelése amellett, hogy a német eredet közvetlenül nem tette nácibaráttá katonatisztjeinket, a német származásúak erős jelenléte a főtiszti karban mégsem tagadható. Ennek egyik bizonyítéka volt az evangélikusok nagy aránya, azzal együtt, hogy a jellegzetesen sváb vidékekről és városokból származók szintén az átlagosnál nagyobb arányt képviseltek.
Figyelemre méltó Szakály Sándor azon forrásközlése, amelynek révén megismerkedhetünk Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek és társainak 1944. október 11–12-én lezajlott perével. A Honvéd Vezérkar főnökének bírósága azért citálta maga elé a nevezetteket, mert tudtak az angolszász politikai és katonai tényezőkkel való kapcsolatfelvételről, s részt vettek az ejtőernyős akció keretében a magyarországi Muraközben landoló Duke ezredes és társai fogadásában, néhány nappal az ország német megszállása előtt. A kötetben található rövid, ám pontos, a Magyar Honvédség főparancsnokairól, a Honvéd Vezérkar főnökeiről, a Hadiakadémia és a Haditechnikai Intézet parancsnokairól, s nem utolsósorban a honvédelmi miniszterekről közölt életrajzok –– összesen negyvenhat kis biográfia –– kiindulópontja lehetnek a további hadtörténelmi kutatásoknak. A mű a szerzőnek a magyar katonai felső vezetésről készített terjedelmes lexikonával kiegészítve –– ezt szintén az Ister Kiadó gondozta 2001-ben –– olyan példatár, amely bizonyítja, hogy Szakály Sándor bármely hadtörténelmi témához nyúl is, mindig teljességre és enciklopédikusságra törekszik.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969