2013. I-VI
 

Közvélemény-kutatás vagy fortélyos hangulatkeltés?
Ankerl Géza

A cuius regio eius religio elvéből lassan felocsúdó Európában a hatalomelosztásban és -gyakorlásban már a XVI. századtól a névtelen sokaság egyedeinek nem feltétlenül egyéni véleménye kezdett számítani. E véleményeket összesítve közmegegyezésként (consensus omniumként) tartották számon. Thomas Hobbes után John Locke Law of opinion and reputation című írásában a közvélemény az isteni és a királyi törvények mellett a törvényalkotás harmadik forrása. Georg W. Friedrich Hegelt már a véleménynyilvánítás szabadsága foglalkoztatta, s közvetve kiolvasható műveiből e jognak a sajtóban később intézményesített formája mint a politikai befolyás önálló faktora.1
Ferdiand Tönnies, a Közösség és társadalom szerzője2 volt az első, aki 1923-ban megjelent Kritik der öffentlichen Meinung3 című munkájában szociológiai elemzés tárgyává tette a közvéleményt. Kifejtette, hogy a szociológia akkor foglalkozik egy véleménnyel, ha azt kinyilvánítják, de még inkább akkor, ha társadalmi cselekvés indítékává válik.4 Közvéleménynek pedig csak akkor mondható egy vélemény, ha egy bizonyos társadalmi egységen vagy csoporton belül az a kisebbség, amely nem osztja e véleményt, érzi e helyzet nyomását, azaz a peremre szorulás kényelmetlen helyzetébe kerül. (A túlnyomó többség kifejezés jól érzékelteti e jelenséget.) Aki pedig a közvélemény-kutató által többséginek nevezett véleményt követi, az többé már nem a saját meggyőződése, hanem – járványszerű buzgalommal – a hasznosság kritériuma szerint szavaz. Tönnies elmagyarázza, hogy e hatás érvényesülése, az árral úszás teljesen független a vallási vagy másfajta erkölcsi ítélettől. Paul Gide-ot idézi: „A mai társadalom elnéző a vétekkel, de nem az a közbotránnyal szemben.”5 Megemlíti még Tönnies a közvéleménynek a büntető törvénykönyvre, különösen a halálbüntetés eltörlésére, vagyis a legszélsőségesebb erőszak társadalmi alkalmazásának csökkentésére tett hatását, ugyanakkor nem titkolja, hogy a lincselés6 és a nyilvános kivégzéseken való tömeges részvétel is a pillanatnyi „közvélemény” szeszélyének megnyilvánulása.
Egy időszerű meghatározás szerint egy társadalmi csoportosulásnak vagy miliőnek a vélekedése úgy ragadható meg, ha a véletlenül kiválasztott megkérdezettektől nagy valószínűséggel a várt véleményt vagy választ kapjuk.7 A közvélemény erejét nemcsak pillanatnyi elterjedtségének mértéke adja, hanem annak elterjesztése, elhitetése is, hogy az esetleg még alig (vagy csak szimuláltan) többségi vélemény feltartóztathatatlanul terjedőben van. E megállapítással el is jutottunk ahhoz a sajátos és alapvető mechanizmushoz, amellyel a közvélemény kutatói (illetve megbízóik) befolyásolják a társadalmat: az önbeteljesítő jóslathoz. Ha ugyanis sikerül elfogadtatniuk, hogy egy vélemény többségi, s egyre inkább az lesz, éppen e híresztelés segíti elő tényleges beteljesülését.8 Jellemző példa, amikor a tömegtájékoztatás az egy-egy eseményre, nagy nyilvánosságú kortesbeszédre adott azonnali, módszerében is ellenőrizetlen, telefonos reakciókat mint közvéleményt kürtöli világgá, s így eleve elébe vág a meggondoltabb, kikristályosodott véleményalkotásnak.
A szociológus – a lappangó egyéni beállítódás fürkészését a mélypszichológusnak átengedve – a nyilvánosságra kerülő, sokszorosított egyedi vélemények alakulását, működését és hatását mint a hatalom gyakorlásának eszköztárához tartozó kelléket vizsgálja. Ezért nem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy a legtöbb nyelven a közvéleményt nyilvános véleménynek nevezik. A politológiai szakirodalomban szó esik azonban az úgynevezett néma többségről is. Ezen azt értik, hogy bizonyos elterjedt nézeteket a közvélemény-kutatók tendenciózus kérdésfeltevésük révén nem jelentetnek meg, hanem szinte elhallgatják őket a nyilvánosság előtt. Létezésük azonban kiderül a szavazófülkék magányában vagy a robbanásszerűen, tömegesen felszínre törő, „meglepő”-nek ítélt cselekedetekben (tüntetésekben stb.). Mindez azért lehetséges, mert egy-egy témakörnek számos oldala van, s a „kutató” tetszése szerint választhatja ki azt, amelyik várakozását vagy a költséges felmérések9 megbízóiét (lehet az politikai párt vagy gyógyszergyár) leginkább igazolni látszik.
Az úgynevezett közvélemény-kutató – azzal, hogy kérdéseket fogalmaz meg, még inkább pedig azáltal, hogy közzéteszi eredményeit – akarva-akaratlanul a többség hangadója lesz (de inkább akarva, ha bőkezű megbízói tömegtájékoztatási vagy aktivista érdekvédő szervezetek). Az értékrendet fürkésző vizsgálatok piaca gyakorta a gazdaság és a kereskedelem, míg a politikai érdekeltség jórészt választások idején kerül előtérbe. A választások és népszavazási eredmények előrejelzésének tudományos értéke akkor volna tárgyilagosan ellenőrizhető az urnák adta eredmény által, ha abba az előrejelzések előzetes kihirdetése révén a közvélemény-kutatás visszhangja nem keveredne bele.
Manapság a tömegvélekedésnek, mondhatni, természetes befolyásolási módja a tömegtájékoztatás csatornáin át zajló meggyőzés. Minket azonban a „meggyőzés”-nek egy sajátos módja foglalkoztat. A közvélemény kutatója vagy szemfényvesztő elővarázsolója azt igyekszik elhitetni az emberekkel, hogy az általa közzétett vélemény a többség véleménye, s ezt annak reményében teszi, hogy az alkalmazkodó állampolgárok majd idomulni fognak hozzá.
A média a társadalom tagjainak elszigeteltségével és tájékozatlanságával él vissza. Jellemző eset volt, amikor az 1994. évi amerikai választások előtt Frank Luntz, a republikánus jelölt egyszerűen kihirdette, hogy a Contract with America című program céljaival közvélemény-kutatása szerint a lakosságnak legalább a 60%-a egyetért, anélkül hogy e kinyilatkoztatást valamiféle tárgyilagosan elbírálható kutatási eljárás nyilvánosságra hozatalával bizonyította volna.10
Valdimer Orlando Key Public opinion and American democracy című munkája szerint a demokrácia teológiájának „Szentlélek-problematiká”-ja a közvélemény.11 A kérdésfelvetések, az értelmezések önkényessége és a ráolvasás ereje folytán ez a demokratikus legitimáció alkímiájának „éter”-e. Tanulmányunkban a közvélemény-kutatás ama gyenge pontjait szeretnénk az egyre sokasodó leleplező nyugati szakirodalom nyomán megmutatni, amelyek a kérdések megfogalmazásától és csoportosításától a kérdezés módjának és időpontjának megválasztásán át a statisztikailag önkényesen felvett mintavélemény-halmaz értékének elhitetéséig terjednek, s lehetővé teszik az unos-untalan a közvéleményre hivatkozó, fortélyos mesterkedéseket.
Hazánkban, mint tudjuk, a nézeteknek és ideológiáknak a közvéleményben való tükröztetése új keletű befolyásolási mód. Ám a demokráciában a tekintély befolyása a tömegvisszhangon áll vagy bukik. S minthogy a nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatási eredmények szántszándékkal félrevezetők lehetnek, jogos, hogy az olvasó, mielőtt készpénznek venné őket, felvesse a kérdést: sok ilyen költséges „kutatás” mögött a tiszta társadalomtudományi kíváncsiságon túl milyen más indítékok rejlenek? Esetleg társadalmi alakulatok (pártok, etnikai csoportok, transznacionális konzorciumok) érdekeinek, hasznának, befolyásának vagy más előnyeinek „káprázatos” szolgálata?
A közvélemény-kutatás kérdéseit nem a nagyközönség veti fel, hanem az a tehetős establishment, amely a népuralom formális egyenlősdiségének körülményei között a véleményterjesztés által akarja fenntartani befolyását. Mint már utaltunk rá, a tekintélyelvűséggel ellentétben az új, korszerű elit csak úgy érvényesítheti nézeteit és érdekeit a demokráciában, hogy a számára fontos kérdéseket közvélemény-kutatással napirendre tűzi, majd mintavételével és az eredmény megfelelő idejű és módú kihirdetésével „közvéleményesíti”, s így társadalmilag hatékonnyá, a közönség „konformizálás”-ának eszközévé teszi. Susan Herbst az amerikai politikai életről szólva megállapítja, hogy az elit a közvélemény-kutató által sulykolja a polgárokba véleményét, a közvélemény-kutatás tehát az értelmen alapuló meggyőzést a vélemények népszerűsítésével, divatba hozásával helyettesíti.12
Nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatás eredetét az újságírásra és a demokratikus választások előrejelzésére vezetik vissza. 1824-ben Harrisburgban két lap, a Pennsylvanian és a Raleigh Star a választókat előre megkérdezve, mintegy próbaszavazást tartva igyekezett megsejtetni az elnökválasztás eredményét. A szavazófülkét elhagyókat először 1883-ban a Boston Globe kérdezte ki. Mindenkit azonban nem tudtak megszólaltatni, véletlen összevisszaságban végezték e munkát, így előrejelzésük egy fabatkát sem ért – akárcsak a hazai lapok on-line kiadásainak margóján feltett, tendenciózus kérdésekre adott válaszok tömege.
A mintavétellel végzett, tudományos igényű szondázás az újságírást tanító pszichológus, George Horace Gallup nevéhez fűződik.13 Ő alapította meg 1935-ben az első közvélemény-kutató intézetet. Az effajta kutatásokat az időszerű kérdésfelvetés és a nyilvánosságra hozás vágya fűti. A tömegtájékoztatás pedig a megrendelt közvélemény-kutatások révén igyekszik ráhúzni alkalomszerű helyszíni beszámolóira a tudományos általánosítás mázát. Bár már 1480-ban megjelent Angliában az első újság, a montesquieu-i három (törvényhozó, végrehajtó és bírói) hatalom mellé csak népuralmi korunkban férkőzött be negyedikként a média, elvegyülve a történelmi idő pillanatnyi közhangulatába.14
A népuralmi társadalom új hatalmi mechanizmusa szerint a korszerű szónokok már nem közvetlenül, az írástudók számára érthető észérvekkel gyakorolják befolyásukat, hanem a doktrínáik diktálta prioritásokat a média a tömegek szájába rágja,15 hogy aztán az általuk kieszelt és tollba mondott teendőket az úgynevezett közvélemény akarataként tálalhassák.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969