2013. I-VI
 

A humanitárius eszmék alakulása Európában
Kapronczay Károly

Tudunk arról, hogy bizonyos országok jól szervezett hadseregei figyelmet fordítottak saját sebesültjeik ellátására, mégis az volt a jellemző, hogy a csatatéren maradt sebesültek ápolása és életben maradása alapvetően a környező lakosság magatartásán múlott. A hadseregek önálló egészségügyi szolgálata (egyszerű körülmények között működő tábori kórházak stb.) a zsoldos hadseregek megjelenésével egy időben szerveződött, hiszen a jól kiképzett katona értéknek számított, így újbóli csatarendbe állítása katonai érdek volt. Természetesen ez a szolgálat nem olyan volt, mint a jelenlegi, mert általában képzett sebészből, beteghordozókból és ápolásra felkészített idős vagy részben rokkant katonákból állt. A XVI. századtól nagyobb hadjáratok idején valamelyik szerzetes rendre (például a ferencesekre, később az ápolásra szakosodott irgalmasokra) vagy a csatatérhez legközelebb eső város polgári közösségére bízták rá az ápolási feladatokat.
Ugyancsak a XVI. század végétől vált európai gyakorlattá, hogy a nagyobb csaták előtt a szemben álló hadseregek parancsnokai megbízottjaik révén úgynevezett kartellát kötöttek, amelyben megállapodtak a hadifoglyok cseréjéről, kiváltásuk módjáról, a beteg és a sebesült katonák védelméről, valamint az orvosok és a sebészek személyi biztonságáról, illetve hadifogságba esésükkor azonnali kicserélésükről. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint ezt a megállapodási formát először l581-ben, a tournayi vár ostromakor alkalmazták, amikor is szerződést kötöttek a sebesült foglyok gyógyításáról. Ez csak alkalmi szerződés volt, hiszen intézményes nemzetközi rendezésre csak a XIX. században került sor. Kivétel mindig a vallási jelleget is öltő háború volt: például Buda visszafoglalásakor (1686-ban) minden török foglyot és sebesültet lemészároltak, s nem volt kegyelem a török polgári lakosságnak sem.
A II. Rákóczi Ferenc vezette magyar szabadságharc idején is kötöttek hivatalosan kartellát, amelyet a fejedelem 1705. április 26-án, míg a király július 20-án írt alá. Ebben csak a hadifoglyok kiváltásáról és cseréjéről esett szó, ám a szerződés lehetővé tette, hogy a magasabb rangú parancsnokok külön-külön alkalmi megegyezéseket is köthessenek. A parancsnokok gyakran vádolták egymást a hadijog megsértésével, s egymás szemére vetették a foglyok „rosszul” tartását is. Károlyi Sándor tábornok l707-ben azzal vádolta Ludwig Graven osztrák tábornokot, kolozsvári parancsnokot, hogy nem megfelelően bánik a kuruc sebesültekkel, s katonai sebészei legfeljebb jóérzésből tesznek valamit a sérült foglyokért. Ezzel szemben Nagybányán, Szatmáron és Egerben császári foglyokat is ápoltak, s ennek költségeit a fejedelmi udvar fedezte. Az esztergomi és a tokaji megegyezés szerint a sebesült foglyokat szekereken szállították a kicserélőhelyekre. Az Eperjesen, Szendrőn és Kassán l708-ban felgyógyult, de rokkantnak minősített császári katonákat menlevéllel visszaküldték övéikhez. Volt olyan megállapodás is, hogy a szembenálló felek sebesültjeinek gondozására pénzt küldtek át a másik oldalra, így egy 1708-ban keltezett érsekújvári elszámolás szerint a kuruc hadipénztárból Győrbe, Komáromba, Krencsénbe és Szentbenedekre küldtek pénzt az ott raboskodó sebesült kuruc vitézek ápolására, s hasonló összegek érkeztek e célra a császári parancsnokságoktól is. Érdemes kiemelni, hogy fogolycseréknél külön intézkedtek a fogságba esett borbélysebészekről: értük általában két vagy több fogoly katonát cseréltek. De arra is számos példa van, hogy a császáriak csere nélkül engedtek szabadon kuruc sebészeket. Az szintén előfordult, hogy a másik fél által használt kórházat a győztes tovább működtette, s az ott fekvő ellenséges katonák mellett a saját sebesültjeit is elhelyezte.
Az említett megegyezések a foglyok tartásáról és élelmezéséről rendelkeztek, külön szólva a tisztekről és a magasabb parancsnokokról. A fogolycsere során a pénzváltságokat is rendszeresen alkalmazták, amelyeknek az összegéről pontos adataink nincsenek. Valószínűleg ezt is alkalmi megegyezés döntötte el. Habár a fennmaradt iratok sok kölcsönös vádaskodást tartalmaznak, s kegyetlenkedésekről is említést tesznek, ennek ellenére mindkét fél elismerte, elfogadta és általában be is tartotta a korabeli hadijogi szokásokat és megállapodásokat.
A hétéves háború idején, 1759-ben Anglia és Franciaország, illetve Poroszország és Franciaország szerződést kötött, amelyben kötelezettséget vállaltak arra, hogy a sebesülteket kölcsönösen ápolják, s a lehető leggyorsabban kicserélik őket. A háborúban szemben álló felek 1581 és 1864 között kétszázkilencvenegy kartellát kötöttek egymással, amelyek nemcsak a harctéri sebesültekre vonatkoztak, hanem a lelkészeket, asszonyokat és gyermekeket is megillette a sértetlenség joga. Orvost, gyógyszerészt és sebészt először 1673-ban cserélt ki a németalföldi és a francia sereg. A francia felvilágosodás idején többen is hangoztatták, hogy a sebesült katona nem ellenség, tehát olyan egyezményt kell kötni, amely szavatolja a sebesült foglyok intézményes védelmét és kórházi ellátását.
A katonai megállapodások mellett számottevő volt a vallási közösségek, elsősorban a katolikus szerzetesrendek segítő és karitatív szerepe is. A szerzetesek – rendjük megalakulásától kezdve – befogadtak betegeket, elesetteket és vándorokat, s mai értelemben vett ínségkonyhákat is fenntartottak. Háborúk idején hasonló tevékenységet fejtettek ki a frontvonalak térségében. Buda visszavétele idején – a katona-egészségügyi szolgálatot kiegészítve – tábori kórházat is szerveztek, s Kollonich Lipót esztergomi érsek alapítványából született meg l689-ben a budai katonai kórház, majd magyar földön is működni kezdett a betegápolásra „szakosodott” irgalmas rend. Törvény ugyan nem rendezte, de a legtöbb város polgársága a városi adóból, illetve önkéntes adományokból szegényeket gyámolító „társulatok”-at alapított, betegápoló és szegényeket gondozó ispotályokat létesített. E vonatkozásban a XVIII. század felvilágosult abszolutizmusa hozott döntő fordulatot, amikor uralkodói intézkedésekkel „beemelték” az állam legfontosabb feladatai közé az iskola-, a köz-, a szegény- és az árvaügyet. Az állam – elkobzott egyházi javakból, kincstárból átengedett adókból stb. – olyan közalapítványokat hozott létre, amelyeken keresztül megteremtette az előbbi feladatok intézményi rendszerét és segélyezési lehetőségeit. E tevékenység különösen hangsúlyos volt a reformkorban, amely igen kedvezett annak, hogy a társadalom legkülönbözőbb csoportjai önkéntesen társuljanak. Számos szegényeket gyámolító egyesület alakult, még ha ezek helyiek voltak is, azaz egyikük sem vált országossá. Közéjük tartozik például a pesti Szegény Gyermekeket Gyámolító Egyesület (l847), amely létrehozta azt a gyermekkórházat, ahol kiformálódott a hazai gyermekorvosi iskola. Méreteiben és szervezettségében az l848 szeptemberében megalakult Magyar Önkéntes Nőegylet lett a legnagyobb, amely a szabadságharc egészségügyének segítésére szervezte meg a magyar nőket. Ebben megelőzte a kort, mert ehhez hasonló szervezésekre csak egy évtizeddel később került sor Európában.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969