2013. I-VI
 

A megosztott Berlin státusa (1945-1990)
Tollas Gábor

Hovatartozását illetően a magyarországi köztudatban téves, egyszerű és túlságosan is kézenfekvő nézet alakult ki. Eszerint Kelet-Berlin, az NDK fővárosa a keletnémet államba integrálódott, míg Nyugat-Berlin az NSZK enklávéjaként mint szuverén szövetségi terület jelent meg. E felfogás azért is meglepő, mert a hivatalos magyar külpolitika magától értődően évtizedekig a mindenkori szovjet–NDK-tandem képviselte nézeteket tette magáévá Berlin státuskérdéseit illetően.1 Vagyis miközben az NDK kelet-berlini felségterületi jogaihoz semmi kétség sem fért, a város nyugati felében még a legenyhébb változat szerint is csak megtűrt vendégnek számítottak a nyugati hatalmak.2 Nyugat-Berlinnek a Német Szövetségi Köztársasághoz való tartozásáról pedig hallani sem akartak, sőt, legtöbbször szerződéseiket sem vették tudomásul.3
A közfelfogás és az inkább óhajszerű hivatalos szólam egyaránt távol állt a valóságtól, amely lényegesen árnyaltabban alakult. Berlin de jure nem tartozott egyik 1949-ben megalakult német államhoz sem, s mindvégig, azaz az újraegyesítésig megszállt terület, a nyugati szövetségesek szemszögéből a birodalmi jogfolytonosság része volt. A hidegháború számos rendezetlen ügyének mindössze egyik, ám számottevő lecsapódásaként értelmezhető, hogy e jognak vagy helyesebben jogigénynek a valóságban egy meglehetősen elferdült és nehezen átlátható változata valósult meg.
Dieter Schröder egyenesen kétségbe vonta, hogy Berlin státusának bármilyen definíciója megadható lenne.4 Az érvekkel alátámasztható nézeteket a gyakorlatban nem mindig lehetett érvényesíteni, ugyanakkor a nemzetközi jogi bizonytalanságok következményei nem kevés nehézséget okoztak a mindennapi életben, gyakran fennakadást okozva az enyhülés folyamatában is.
A „frontváros”, „nyárs az NDK testében”, „a Nyugat kirakata” vagy éppen „időzített bomba a Varsói Szerződés épületében”5 közvetlen és nyílt kihívást jelentett a társadalmi és gazdasági konszolidációra törekvő NDK-vezetés, közvetve pedig az egész keleti blokk számára, míg a nyugatiak a szabadság Elbán túli utolsó bástyájaként védték. Ideológiai jelentősége szinte kezdettől fogva központi szerepre kárhoztatta, ezért a hidegháború forróbb pillanataiban mindig előtérbe került: a harmadik világháború rémképe először éppen a nyugati városrészt elszigetelő blokád idején jelent meg 1948–1949-ben, a karibi válságot a második berlini válság és a fal felépítése előzte meg, s az utóbbi még a vasfüggönynél is markánsabban jelképezte Európa és a világ megosztottságát. De ugyanígy az enyhülés időszakában a Szovjetunió is – nyugati nyomásra – Berlin ügyében eresztette ki először a szelepet.6
(Az 1944. szeptember 12-ei első londoni jegyzőkönyvtől a berlini blokádig) Berlin szövetséges megszállásának jogalapját az Európai Tanácsadó Bizottságban (European Advisory Commission, EAC) 1944 őszén kidolgozott londoni jegyzőkönyvek teremtették meg. Eszerint Németországot megszállási övezetekre osztották, Nagy-Berlin területét közös megszállás alá utalták, azzal a céllal, hogy a megszállás ideje alatt az ország közigazgatását a Szövetséges Ellenőrző Tanács (SZET) grémiumán keresztül egy központból közösen irányítsák. Miután Jaltán a győztes hatalmak meghívták maguk közé Franciaországot is, 1945. május 26-án a londoni megállapodásokat az új helyzetnek megfelelően négyhatalmivá bővítették ki, s a későbbiekben sor került a francia igények kielégítésére is az amerikai és a brit megszállási övezetekből, valamint Berlinben a brit szektorból.
A SZET 1945. június 5-én a város irányítására létrehozta a szövetségközi hatóságot, a Szövetséges Kommandatúrát, amely a négy városparancsnokból állt.7 Ők a SZET-től az Állandó Egyeztető Bizottságon keresztül kapták a parancsokat. Az egymástól időközben elhidegülő szövetségesek együttműködése ezekben az irányító testületekben nem volt zavartalan, s mivel az ügymeneti szabályzat egyhangú döntésekhez kötötte az intézkedéseket, a Szovjetunió gyakran élt vétójogával.
A potsdami egyezményben (formálisan közleményben) rögzített gazdasági egység elvét éppen a szovjetek nem tartották be, amikor megakadályozták a központi gazdaság-felügyeleti szerv felállítását, amely a jóvátételi szállításokat is ellenőrizhette volna. Szerintük az import-export övezeti belügy mindaddig, amíg a németek nem fizetik ki teljesen a jóvátételt.8 Olvasatukban a gazdasági egység azt jelentette, hogy a Szovjetuniót a Ruhr-vidékről való szállításokkal is kárpótolni kell. Ezeket a szállításokat azonban Clay, az amerikai haderő németországi főparancsnoka 1946 májusában leállíttatta.
A Szovjetunió később gyakran hivatkozott a nyugatiak által 1948 nyarán a nyugati megszállási övezetekben és Berlin nyugati szektoraiban bevezetett valutareformra, amely a „Németország a megszállás ideje alatt egységes gazdasági egész”9 megállapodás felrúgását, tehát a potsdami egyezmény megszegését jelentette, s ennek alapján a szovjetek érvénytelennek tekintették a londoni egyezményeket is.10
A londoni hathatalmi konferencia11 által kiprovokált és a pénzügyi reform által közvetlenül kiváltott blokád12 révén Berlin a világpolitika reflektorfényébe került. Közvetlenül a blokád előtti időszakban, 1948 tavaszán a Szovjetunió beszüntette tevékenységét a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban, s valamivel később (1948. június 16-án) képviselői a Szövetséges Kommandatúrát is elhagyták. Ettől kezdve Berlin négyhatalmi igazgatása megszűnt. Háromhatalmi alapon ugyan a nyugati szektorok városparancsnokai 1948. december 21-én elhatározták a testület tevékenységének folytatását,13 elismerve a realitásokat, hogy a szovjet fél távollétében intézkedéseik a keleti szektorban nem hajthatók végre.14
E folyamatok további hozadékaként az 1946-os ideiglenes berlini alkotmány értelmében és a helyhatósági választások nyomán felálló német közigazgatás területileg is szétvált a blokád és a légi híd hónapjaiban. A keletnémet Németország Szocialista Egységpártjának (NSZEP) provokációira válaszul 1948 őszén az egységes adminisztrációt képviselő berlini szervek székhelyüket a szovjet szektorban található városházából az amerikai felügyelet alatt álló Schöneberg kerületbe helyezték át. Eközben puccsszerű akcióval kommunista irányítású, külön kelet-berlini helyhatóság jött létre.
(Kelet- és Nyugat-Berlin, valamint a két német állam viszonya) A két német állam létrejöttével sajátosan alakult Berlin hozzájuk fűződő viszonya is, amely elsődlegesen a megszálló hatalmak hozzáállásától és mozgásterétől függött. A Szovjetunió kezdettől fogva övezetéhez tartozóként kezelte Berlin keleti szektorát. 1945 júliusában ott tartották alakuló ülésüket a szovjet megszállási övezet illetékes hatóságai.15 1949-ben szintén Berlin keleti felében született meg a Német Demokratikus Köztársaság (NDK), amelynek első alkotmányában „Berlin a köztársaság fővárosa”-ként szerepel.16 Meglepő módon mindez nem Walter Ulbricht később gyakorta egész Berlinre vonatkozó igényét fejezte ki, hanem az újraegyesítés reményét életben – mikéntjét pedig titokban – tartva nem vett tudomást Németország és Berlin megosztásáról. Azon viszont mindez mit sem változtatott, hogy az államot olyan területről irányították, amely jogilag nem tartozott hozzá, további bizonytalanságot jelentve az amúgy sem széles bázison nyugvó rendszernek.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969