2013. I-VI
 

Közösségi gazdaságtan és nemzetközi versenyképesség
Botos Katalin

(Az állam túlvállalja magát) Az állam szerepvállalása az elmúlt negyedszázadban a fejlett gazdaságokban túlment az ésszerű határokon. A szubszidiaritás elvét sértve olyan feladatokat is magára vállalt, amelyeknek ellátására a civil társadalom és a gazdasági szereplők is képesek lennének. Kialakult a fejlett országokban a „szegény állam – gazdag polgárok” kettőssége. Sajátos indokolatlan megkettőződésre vezetett ez a gazdaságpolitika a jövedelmekben, hiszen azok, akiknek a létfenntartási költségeit szolidaritási alapon átvállalta az állam, magánmegtakarításokra tehettek szert. Elvileg minden terhet az állampolgárok viselnek mint az adóterhek végső hordozói, de nem mindegy, hogy milyen elosztásban és nemzedéki terhelésben. Éppen az a modern gazdaság óriási gondja, hogy számos ország államháztartása nagymértékben eladósodott, s adóssághegyet görget maga előtt.2 Japánban például a bruttó államadósság 2002-ben 154%-a volt a GDP-nek. Az Egyesült Államok megfelelő adata 59,2%, míg az európai átlag 69,2% volt. Ugyanakkor közismert a japán takarékosság – itt valóban érvényesül a „szegény állam – gazdag magánszféra” ellentéte.
Mindez azt jelenti, hogy folyamatos újraelosztás megy végbe a társadalomban az adósságpapírok birtokosai és az adófizetők között, hiszen az adósságállomány folyamatos finanszírozása csakis jövedelmet hozó módon várható el, s ezt a befolyó adóbevételekből kell kigazdálkodni.
Szó sincs arról, hogy a teljes adósságállomány viszszafizethető volna, hiszen ez éveken át olyan aktívumot követelne meg az államháztartástól, amelynek megvalósíthatósága több mint kétséges. Amíg a finanszírozás a hazai megtakarításokból megoldható, addig a probléma viszonylag kicsi. Nagyobb viszont a gond, ha a gazdaság egyetlen szereplőjének, csoportjának sincs nettó megtakarítása. Ekkor a gazdasági folyamatok külföldi befolyás alá kerülnek, hiszen a külföldi finanszírozás válik a gazdaságpolitika első számú kérdésévé. Ily módon sérül a gazdaságpolitika szuverenitása, sőt, a téma akár nemzetbiztonsági kérdéssé is válhat.
Ilyen helyzet, vagyis a nettó megtakarítások hiánya jellemzi a mai Magyarországot, de hasonlóan álltunk már a jelenkori magyar gazdaságtörténet több szakaszában is. S ami a világgazdaság szempontjából még fontosabb, ugyanez a helyzet az Egyesült Államok gazdaságában is.
(A „vezérhajó”, az Egyesült Államok adatai) Kettős, úgynevezett ikerdeficit jellemzi a világ vezető államát, amely költségvetésének rohamosan növekvő hiányát hosszú ideje külföldről kénytelen fedezni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az Egyesült Államok nem képes belső forrásokból előteremteni gazdaságának finanszírozási szükségleteit. Mindhárom gazdasági szereplő (a vállalatok, a lakosság és az állam is) rendszeresen tovább nyújtózik, mint ameddig a takarója ér.
Ha az állam pénzügyi fegyelmét vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy 1970 óta erőteljesen romlott. A Global Policy Forum adatai szerint3 1970-ben a bruttó államadósság még csak a GDP 0,3%-át tette ki. Ez az arány 2004-re 3,4%-ra nőtt. Az 1970-től napjainkig tartó időszakon belül csupán 1999 és 2001 között volt többlet a költségvetésben, az összes többi esztendő passzívummal zárult. Nem csoda tehát, hogy az adósságállomány egyre nő. A Bureau of the Public Debt adatai szerint4 2005. július 7-ére az adóssághegy elérte a 7869 milliárd amerikai dollárt. 1987-ben még „csak” 2350 milliárd dollár volt az államadósság, 1995-re azonban már több mint kétszeresére nőtt, majd 2003-ra elérte a 6786 milliárdot. 2004 őszén a kongresszus újabb plafonemelést hagyott jóvá: 8800 milliárdra emelkedhet az összeg. 2004. december 31-ére az államadósság elérte a 7596 milliárd dollárt, s a GDP-hez viszonyított aránya már 61%-ot tett ki. Az eladósodás gyorsulása világosan érzékelhető.
Az amerikai lakosság hitelterhei is drasztikusan növekedtek: míg 1966-ban a háztartások adóssága 360,4 milliárd dollárt tett ki, ez az adat a Federal Reserve, az amerikai központi bank statisztikája szerint 1978-ra 1110,5 milliárdra nőtt, majd alig egy évtized alatt megháromszorozódott. A következő másfél évtized e téren is a gyorsulás jegyében telt el: 2004-re már 10 276,2 milliárd dollár lett az Egyesült Államok háztartásainak összadóssága. Ennek nagyobb része (70%-a) jelzáloghitel, a többi fogyasztási hitel.
A vállalati szektor az Egyesült Államokban hagyományosan nagy eladósodással működik. (Meglepő módon 2002–2003-ban e terület nettó hitelezővé vált, s ezzel élesen eltért a történelmi trendektől. Ennek oka azonban a beruházások erőteljes visszafogása volt, örömre tehát semmi ok. 2004-re aztán ismét negatívba billentek át az adatok, „helyreállt a rend”, s a vállalatok ismét forrásigénnyel léphetnek fel.)
Az országon belüli megtakarítások elégtelensége miatt tehát a finanszírozás csak külföldről származhat. A közelmúltban azonban érdekes jelenségnek voltunk tanúi: a pénzügyi befektetők kerülték a botrányokkal terhelt vállalati szférát. A közvetlen befektetések drasztikusan visszaestek. Amint azt az amerikai Bureau of Economic Ana-lysis5 jelentette, 2004 első negyedévéről a másodikra a közvetlen befektetések értéke 127,9-ról 73,9 milliárd dollárra mérséklődött. Az Egyesült Államok mégsem küzdött finanszírozási gondokkal, mert az állampapírok iránti külföldi kereslet pótolta a hiányt (az utóbbi az említett időszakban 18,9%-kal nőtt). Az ázsiai monetáris hatóságok által vásárolt kincstárjegyek nagymértékben bővítették az Egyesült Államok fizetésimérleg-finanszírozási lehetőségét.
A világ azonban tele van dollárral. A befektetők szeretnék differenciálni valuta-portfóliójukat, szabadulni kívánnak a dollártól. Ez nyomja lefelé a dollár árfolyamát, s ezáltal súlyos megrázkódtatás fenyegeti a világ még manapság is dolláralapú valutarendszerét.
Nem csoda, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) többször figyelmeztette e tagországát és egyben legnagyobb részvényesét, hogy erősítenie kellene a költségvetési fegyelmet. Az Egyesült Államok azonban a figyelmeztetésekre a legkisebb mértékben sem reagált. Az előrejelzések sötét képet mutatnak a jelenlegi amerikai gazdaságpolitika folytatódása esetén – márpedig nincsenek változásra utaló jelek. A költségvetési egyensúly tovább romlik, ha a kormányzat fenntartja adócsökkentő és kiadásnövelő politikáját. Ám az előbbit a versenyképesség követelménye és a hatalmi csoportok gazdasági érdeke kényszeríti ki, az utóbbit meg a katonai és a szociális kiadások növekedése erőszakolja rá a kormányzatra. S ha arra gondolunk, hogy milyen csekély hatékonyságú az amerikai egészségügy, s hogy az úgynevezett baby boom korosztálya most éri el a nyugdíjaskort, akkor egyértelműnek látszik, hogy a szociális kiadások növekedése a jövőben is elkerülhetetlen lesz.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969