2013. I-VI
 

Egyéni hasznok és közjószágok, avagy meddig ér a láthatatlan kéz?
Mészáros József

Az imént idézett Adam Smith azt írja A nemzetek gazdagságában: a közösségnek kötelessége, hogy tagjai számára előteremtsen bizonyos jószágokat. Napjainkban, sajnos, gyakran megfeledkezünk Smith eme gondolatáról, s csak a piacról mint egyetlen lehetséges koordinációs mechanizmusról szoktunk beszélni, holott a gondolat úttörői számára nyilvánvaló volt, hogy a piac nem mindenkor és mindenütt hatékony. A liberalizmus másik klasszikusa, John Stuart Mill is visszanyúlt Smith e gondolatához, s immár klasszikus világítótorony-példázatával mutatta be azt, hogy a közösség felelőssége bizonyos közérdekű intézmények létrehozása és fenntartása.
A közösségi döntések régóta a társadalomtudomány vizsgálatának centrumában vannak. Szociológusok, közgazdászok és politológusok nagy számban foglalkoznak a társadalmi döntések vizsgálatával. Az elmélet igen jól alkalmazható a gyakorlati életben, hiszen számos esetben érezhetők e döntések elmaradásának negatív hatásai.
Mancur Olson 1965-ben megjelent, A kollektív cselekvés logikája című könyve alaposan megváltoztatta a téma szakirodalmát. Olson elsőként próbálta meg tudományos igényességgel elemezni a közösségi-társadalmi kooperáció elmaradását, racionális egyéni magatartást feltételezve. Állítása szerint ha az egyének a saját érdekeiket követik, cselekedeteik nagyon gyakran ellentétbe kerülnek a közösség javát szolgáló magatartással. Olson olyan intézményeket javasolt, amelyek a közösség érdekeit szolgáló tevékenységre ösztönzik az egyéneket. Megállapította, hogy a csoport méretének növekedésével csökken a kooperatív magatartás valószínűsége, s növekszik a potyautas-magatartás. Olson munkásságának hatására tehát bekerült a társadalomtudományi közgondolkodásba a közjószágok fogalma.2
Olson nyomán a közjószágokat számos csoportba szokás sorolni. A szerző nézőpontja szerint az egyének hasznai csökkenő függvényei a csoportméretnek, akárcsak a közös cselekvésre tett erőfeszítés, amely az adott jószágot előteremti. Olson vizsgálatai rámutattak arra, hogy kiegészítő eszközök és megfontolások nélkül nem kerülhető el a potyautas-probléma. Valamilyen külső eszközzel kell tehát arra ösztönöznünk a nagycsoportok tagjait, hogy részt vegyenek a jószág előállításában. Ilyenek lehetnek bizonyos szelektív ösztönzők, kiegészítők, juttatások stb. Olson javaslataiból a közösséget irányítók felelőssége következik, hiszen a közjószágok létrehozása külső beavatkozáson múlik, így kívülről kell bevinni a közösségbe azokat az eszközöket, amelyek e folyamatot elősegítik.
A játékelméletet a közjószágproblémára először Garrett Hardin alkalmazta, aki 1982-es közismertté vált írásában, A közjószágok tragédiájában felhívta a figyelmet a többszemélyes fogolydilemma-játékoknak és a közjószágproblémának az analógiájára. Úgy vélte, a fogolydilemma-játékok megoldásában használt megfontolás szöges ellentétben áll az Adam Smith-féle „láthatatlan kéz”-zel, vagyis az egyéni racionalitás kollektív irracionalitásra vezet.
A játékelméleti alkalmazások széleskörűen elterjedtek, s bebizonyosodtak az úgynevezett szájhagyománytételek változatai. Közülük azonban azok, amelyek megítélésem szerint igazán alkalmazhatók (azaz a véges, teljes információs játékokra vonatkoznak), igen negatívak: megállapítják, hogy az egyénileg racionális viselkedés szükségképpen potyautas-magatartás. Ha ugyanis bármiféle bizonytalanság van a játékban – ez összefügghet a játék végével, a játékosok aspirációs szintjével, informáltságával vagy valamilyen külső körülménnyel –, bizonyos esetekben létrejöhet az együttműködés.
Robert Axelrod 1984-es könyvében, A kooperáció kialakulásában kimutatta, hogy az azóta közismertté vált „tit for tat” (szemet szemért) stratégia általánosságban előnyös lehet.3 (Ez a stratégia először mindig kooperál, majd az ellenérdekű fél magatartását követi, így próbálja kikényszeríteni az együttműködést.) Axelrod megfontolásainak azonban van egy súlyos fogyatékosságuk, mégpedig az, hogy csak kisszámú játékos esetén alkalmazhatók. Napjainkban a játékelméleten túl szociológiai szakirodalom is tárgyalja a kooperáció kialakulását. E művek egyike szerint bizonyos esetekben, ha a közösségben „kritikus tömegben” vannak a kooperatív hajlandóságú egyének, esetleg létrejöhet az együttműködés. Manapság mind a közgazdasági, mind a szociológiai szakirodalomban széleskörűen elterjedtek a közjószágokkal végzett kísérletek, ám ezek csak kis csoportokat vizsgálnak, így általánosításuk felettébb problematikus. Mi a továbbiakban a nagycsoportos közjószágproblémák vizsgálatával foglalkozunk.


(A közjavak meghatározása) A közjószágot (más néven kollektív vagy társadalmi jószágot) Paul Samuelson így határozta meg: „Olyan jószág, amelyet közösen élvezünk, vagyis fogyasztása nem eredményezi azt, hogy az adott jószágból mások csak keveset fogyaszthatnak.”4 A szerző hangsúlyozta, hogy a közjavak markánsan különböznek a magánjavaktól, amelyek feloszthatók az egyének között. A magánjavak esetében a teljes fogyasztást az egyének fogyasztásának összegeként adhatjuk meg, míg a közjavak esetében mindenki a jószág egészét használhatja.
Ilyen jószágnak tekinthetjük például bizonyos értelemben a honvédelmet is. Ha ugyanis a honvédelmi kiadások másokat elriasztanak attól, hogy megtámadják az országot, akkor minden lakos részesül e nagyobb fokú védelemből. Samuelson definíciója szerint a jogrendszer, a nemzetbiztonság és a közbiztonság is közjószágnak tekinthető. Ebből sokan arra következtettek, hogy bármely társadalmi intézmény közjószág, például az árak stabilitása vagy a teljes foglalkoztatás is. Később kiterjesztették ezt az értelmezést a kormányzati programokra, a közösségi döntésekre stb. Így gyakorlatilag nagyon kevés olyan közintézmény vagy közösségi döntés van, amelyet ne sorolhatnánk a közjószágok fogalmába. Ilyenek a közszolgáltatások is, holott ezek néhány országban akár piaci eszközökhöz is igénybe vehetők. Ebből tehát az következik, hogy nagyon különböző jellegű tárgyak sorolódnak ugyanazon fogalomhoz, amelynek fontosabb aspektusai a közösségi, a társadalmi, a mindenki számára hozzáférhető stb. jószágok. Éppen ezért fontos viszonylag pontosan meghatározni e fogalmat, hogy az elemzések valódi tartalmat kapjanak.
A közjószágok legfontosabb aspektusaiból két fogalmat ragadunk ki. Az egyik a nem versengő fogyasztás, amely a közjavak definíciójából következő tulajdonság. Ez azt jelenti, hogy az egyik személy fogyasztása nem csökkenti az összes többi egyén hasznát (például ha kábelen fogjuk a tévé adását, az nem akadályozza a szomszédot a tévézésben). A másik fogalom a kizárhatóság hiánya. A közjavak esetében a fogyasztók nem (vagy csak nagyon drága eljárással) zárhatók ki a hasznokból. Ha a jószág rendelkezésre áll, az egyik egyén nem rekesztheti ki a másikat a fogyasztásból. Egy jószágot akkor nevezünk nem kizárónak, ha az alábbi követelményeknek legalább az egyike teljesül: 1. nincs tulajdonosa (res nullius); 2. emberek egy csoportja közösen birtokolja (res communis); 3. a tulajdonjog ugyan egyénekhez van rendelve, de nem kikényszeríthető vagy nem teljes.
E megközelítésből azonban nem adódik közvetlenül, hogy a használat ingyenes vagy korlátlan. Az ingyenes használat csupán az egyik lehetséges megközelítése annak, ahogy a közösség tagjainak rendelkezésére bocsáthatja az adott jószágot. A közös használat fogalmából arra következtethetnénk, hogy a közös fogyasztás azonos a nem kizáró jószág fogalmával. Ez azonban nem igaz. Ahhoz, hogy ezt belássuk, tipologizálnunk kell a nem kizáró jószágokat. Nézzük először a természeti erőforrásokat (az óceánokat, a levegőt, a folyórendszereket stb.) vagy a természet által létrehozott fogyasztási jószágokat (a tenger halait, az ásványokat stb.)! A nem kizáró természeti erőforrásokat köztulajdonú erőforrásoknak is szokás nevezni. Némelyikük közjószág, de nem feltétlenül mindegyik az. Mi a továbbiakban közjószágon nem versengő, nem kizáró jószágot értünk. E két fő karakterizáló szempont szerint közjószág például a világítótorony,5 közös jószág a közlegelő és együttes jószág a dekóderrel fogható televíziós csatorna.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969