2013. I-VI
 

Egyetemisták az ostromgyűrűben
Kristó Nagy István

Kezdem azzal, hogy 1942 elején meghívtam Németh Lászlót: tartson március 15-ei emlékbeszédet a Szent-Györgyi Albert által létrehozott szegedi egyetemi egységszervezet ünnepségén. A Szegedi Egyetemi Ifjúság nevű egyesület a későbbi Diákegység Mozgalom kiindulópontja volt, s egyrészt a Szent-Györgyi által képviselt liberalizmus, másrészt — épp Németh közvetítésével — a népi írók hatása alatt állt. Magyarságismereti munkaközösségének a vezetője Kiss Sándor volt, aki később a német megszállás idején az ifjúsági ellenállás egyik vezetője lett, majd 1945 után a Független Kisgazdapárt képviselője és a Parasztszövetség igazgatója. Onnan vitték el a kommunisták, hogy megvádolják a Magyar Közösség koncepciós perében. Semmi „bűne” nem lévén, viszonylag enyhe büntetéssel megúszta, de attól kezdve fizikai munkát kellett végeznie. Amikor 1956 forradalmi napjaiban részt vett a kisgazdapárt újjáalakításában, egy ízben felhívott telefonon, s biztatott: „Gyere be a pártközpontba, mert már a grófok is itt vannak, ezért meg kell akadályoznunk a jobboldal áttörését.” A dologban azonban nem láttam fantáziát, s most is csupán azért említem meg, hogy e személyes emlék révén is tanúsítsam: a szegényparaszti származású Kiss Sándor sosem volt „ellenforradalmár”. Akkori politikai barátai közül a Magyar Közösség perét szintén átélő Csicsery-Rónay István is tanúsíthatja háború alatti és utáni tevékenységét, valamint azt is, hogy Kiss Sándor — akárcsak ő és más kisgazdapárti politikusok — Amerikába emigrált, s ott halt meg autóbalesetben.
Mindez azonban csak évek múltán történt. Az 1942-ben a magyarságismereti munkaközösségben folytatott beszélgetésünkről Németh László naplójában (Homályból homályba) azt írta: „Néhány értelmesebb fiú olyan ügyes faggatóra fogott, hogy este már szégyenkezve olvastam fel a magammal hozott két tanulmányt, mert arra kellett felelnem, amit ezek az ifjak kérdeztek.” Szégyenkezésre, persze, semmi oka sem volt, ámde másnap Pesten szégyenteljes körülmények közé került…
A Szegedről, majd Kolozsvárról induló Diákegység Mozgalom, amely végül is egyetemi és főiskolai hallgatók százait vonta be a nácizmus elleni harcba, s a Görgey, valamint a Táncsics zászlóaljjal a fegyveres ellenállást is vállalta, 1942-ben még korántsem győzedelmeskedett az egyetemeken. Budapesten egyelőre tartotta magát a régi „bajtársi” világ. Szegedet követőleg megrendezték a Vigadóban a márciusi ünnepséget, s — tán a mind erősebb népi mozgalomnak tett gesztusként — ugyancsak Némethet kérték fel ünnepi szónoknak. Említett naplójában Németh László a következőket írta erről: „Szinte egy tapsütés nélkül megyek le a dobogóról. Az én kikötésem az volt, hogy más ne beszéljen. Egy bajtárs mégis kiáll, kissé előrehajol, ahogy a nürnbergi filmeken látta. Hangja, már amikor elkezdi, rekedt; Európa helyett Ajropát mond, s a falak az első farkasordításra megremegnek. Soha én ilyen emberrel nemcsak egy dobogón, de egy szállodában sem maradtam meg.”
Hogy ki volt ez az „ifjúsági szónok”, azt épp Józsa könyve árulja el, a Németh-féle jellemzés pedig bemutatja a mostani emlékezés első számú „hősét”. E műből az derül ki, hogy az 1942-es ünnepségen Elischer Gyula beszélt, s zárójelben meg van említve Németh László is. Holott az író feljegyzése nem utólagos visszavetítés, hanem azonnali reflexió. De hogy ki volt ez az Elischer, az szintén kiderül Józsa könyvéből: ő hozta létre a műegyetemisták rohamzászlóalját, amelyben aztán százával pusztultak el a jobb sorsra érdemes, de a szélsőjobboldalon megrekedő mérnökpalánták. A „thurzóbányai” nemesi előnevű Elischer, aki a műegyetemi volksbundista szervezet feje volt, más öntudatos német bajtársaival együtt (Schubauer Kálmán volt a jobbkeze) szinte terrorizálta az egész ottani ifjúságot, s nemcsak gátolta a Fitos Vilmos és Kiss Sándor vezetése alatt álló Diákegység Mozgalom, ezáltal pedig a népi írók befolyásának az érvényesülését, hanem azt is megakadályozta, hogy 1944-es „rohamzászlóalja” elvonuljon nyugatra, s ott várja meg az általuk remélt „végső győzelmet”, holott a nyilas ifjúság vezére, Zsakó István fel is szólította erre. Még a nyilasok is józanabbak voltak Elischernél: csak ő akart maradni, s „helytállni” a németek oldalán. Ahogy a Józsa-féle könyvben közzétett emlékezésében írja: „Kétségtelen, hogy jó néhány száz fiatal a Diákegység Mozgalom, a Magyar Nemzeti Felkelés, a Magyar Diákok Szabadságfrontja stb. hívévé vált. Akcióikat többnyire a nyilas, nemzetszocialista csoportok ellen hajtották végre.” (Nem pedig közvetlenül a németek ellen, erre ugyanis a Börzsönybe vonulva nem adódott alkalmuk.) Elischer viszont konzekvens volt: ő nemcsak kezdettől fogva akadályozta a fenti szervezetek kibontakozását (amelyeknek néhány főbb állomása a szárszói konferenciák, majd a hitleristák elleni fegyveres harc volt), hanem a Wehrmacht melletti végső kitartás érdekében foglalt állást; harcolni akart, s létrehozta a könyv témájául szolgáló egyetemi rohamzászlóaljat. Nos, ezek a fiatalok nem rohamoztak, hiszen ki sem képezték őket, inkább őket rohamozták az oroszok.
Elischer katonaként 1941-ben az elsők közt lépte át a szovjet határt, majd a műegyetemi Hungária bajtársi egyesületben politizált, rohamzászlóaljat alapított, s 1945-ben hadifogságból megszökve utolsóként tért haza a honfoglalók útján (mint emlékezéséből kiderül, egy elkötött tehénnel mint zsákmánnyal). Kiképzetlen, beugratott kiskatonáinak holttestét 1945. február 20-a körül magam is ott láttam a Rózsadombon, amikor Németh László feldúlt villájában a szétszórt kéziratok között keresgéltem, és segítettem megmenteni a későbbi Kiadatlan tanulmányok anyagának jó részét, amelyet 1967-ben jómagam szerkeszthettem. A szerencsétlen diákok százával estek el, számosan civilbe öltöztek, sokan hadifogságba kerültek, míg mások — miután Elischer megakadályozta, hogy idejében elvonuljanak — 1945. február 13-án megpróbáltak a németekkel együtt kitörni az ostromgyűrűből. Ők mind meghaltak, Józsa könyve szerint mindössze hatan-nyolcan úszták meg a katasztrófát.
Minderről Józsa pontosan beszámol, sőt, közli néhány még élő hajdani diákharcos visszaemlékezését is. E némiképp rezignált, de hiteles beszámolók feltárják azt a sok szörnyűséget, amelyet e fiatalok átéltek. Nincs bennük politikai állásfoglalás, a könyv szerzője azonban „a hazájukra, családjukra törő bolsevista áradattal szembeni hősi harc”-ról beszél, mintha nem az Elischer-félék hadserege támadt volna a Szovjetunióra. Elischer, persze, ma már azt állítja, miként a könyv is idézi: „Magam és még néhányan hinni akartunk az angolszász előretörés lehetőségében.” Nos, mindannyian, akik már akkor ismertük őt, tanúsíthatjuk, hogy nem angolbarát, hanem náci volt. Ha akadtak olyanok, akik az angol vonalat képviselték, azok mi, Szent-Györgyi neveltjei voltunk, de jól tudtuk, hogy hozzánk az oroszok jönnek be, tehát a hitleristákkal szemben őket kell segítenünk. A már akkor köreinkbe kerülő volt kommunista fiatalok (többek között a Győrffy-kollégisták) egyenest örömmel várták a szovjet „felszabadítás”-t, amely számunkra, akiket 1944 decemberében bebörtönöztek, mindenképpen felszabadulás volt.
De még nem szóltam a Józsa-féle könyv „legcifrább” fejezetéről, amely a magyar ellenállás hősének, Mikó Zoltánnak a próbálkozását — amelynek során igyekezett megnyerni a műegyetemisták Elischert követő parancsnokát, Sipeki Balás Lajost az ellenállás és az átállás ügyének — „Mikó–Bondor-féle provokációs akció”-nak nevezi, s mentegeti a Mikót (talán nem egyedül) feljelentő Sipeki Balást. Az utóbbi, a Legfelsőbb Bíróság egy későbbi ítélete szerint, „a háborús bűntettet már az átállási terv feljelentésével megvalósította”. Csakhogy ezt az ítéletet 1992-ben törvényességi óvás alapján megváltoztatták, és Sipeki Balást felmentették, mivel tőle „mint reguláris katonai alakulat parancsnokától nem lehetett elvárni az ellenséghez való átállást”. Ez a bírói döntés tulajdonképpen az egész antifasiszta nemzeti ellenállás elítélése, hiszen ilyen alapon Bajcsy-Zsilinszky vagy Kiss János altábornagy kivégzését is jogszerűnek tekinthetnénk. A kiképzetlen ágyútöltelék „reguláris katonai alakulata” tehát „jogszerűen” pusztult el Elischer, majd utódja, Sipeki Balás parancsára. Ők ketten, persze, megúszták, s talán még mindig élnek, ha az előbbi nem is „Ajrópá”-ban, hanem Ausztriáliában. Józsa könyve pedig elismerően összegzi az eseményeket: „Budapest száznyolc napon át védte Európát és az európai kultúrát egy nyugat felé hömpölygő bolsevista rablóbanda áradatával szemben.” Az egyetemi rohamzászlóalj katonái „Európát és a kereszténységet védték”. Sokba került szegényeknek. (Józsa Béla: Egyetemisták az ostromgyűrűben. Történelmi Hagyományőrző és Hadigondozó Alapítvány, Budapest, 2002, 336 l.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969