2013. I-VI
 

Gangesz
Frideczky Frigyes



A Gangesz, miután elhagyja Risikést, „körülnyaldossa a Szivalik lankáit. A Himalája utolsó nyúlványai kicsiny, ártatlan domboknak látszanak csupán. A 320 méter magasan fekvő Hardwarnál aztán a folyó végleg lecsendesedik, zabolátlan kamaszból férfivá érik, s megkezdi hosszú útját a Hindusztáni-alföld hatalmas rónáján”. A legszentebb ghát – a neve Harki-pairi, azaz az „Isten leereszkedése” – egyik lépcsőfokán látható Visnu isten lábnyoma. „Tizenkét évenként itt tartják a nevezetes Kumbha Méla ünnepet, melyre milliók sereglenek egész Indiából.” Még alig kel fel a nap, a zarándokok már megkezdik rituális fürdőjüket a folyó vizében. „Hogy ne vihesse el őket a folyó erős sodrása, egymásba vagy a parthoz erősített súlyos vasláncokba kapaszkodnak. Eközben megélénkül a folyópart, ahol éjszaka a korábban érkezett zarándokok átmeneti szállásra leltek.” Alkalmi árusok és koldusok gyülekeznek a rituális fürdőzők között. Egy borbély telepszik le az egyik hídon, s épp egy parókát fésülget. Kissé távolabb egy kígyóbűvölő noszogatja kígyóját, hogy bújjon elő a vesszőkosárból. Szent és profán vegyül egymással, míg elérkezik a nap legfontosabb pillanata, a várva várt napnyugta, vagyis Gangá Árti ünnepe. A Gangá istennő tiszteletére végzett liturgia során kis kosarakat tesznek a folyóra, égő mécsessel a belsejükben, s áldozati felajánlást (virágokat, magvakat) úsztatnak bennük.
India az angol gyarmatbirodalom gyöngyszeme volt. Sok magas rangú katonai és polgári vezető élte le ott élete nagy részét, gyermekeik ott születtek, ott jártak kiváló angol tanárok vezette brit birodalmi iskolákba, némelyek ott kötöttek házasságot, akár a nagy maharadzsák dúsgazdag utódaival. Szabad idejükben tigrisre vadásztak elefántháton – amikor még bőségesen éltek e nemes ragadozók –, remek fényképek kerültek az albumokba, s kinagyítva a falakra is, annak bizonyságául, hogy az indiai arisztokraták társaságában is jól érezték magukat. Manapság már csak a védett parkokban láthatnak tigriseket a külföldi és a hazai látogatók.
Risikést és Hardwart elhagyva a végtelen síkság nyílik meg. Delhitől százhatvan kilométerre délkeletre, a Gangesszel szinte párhuzamosan siető Dzsamuna folyó partján terül el Agra szent városa. „India északi-középső részén, Uttar Pradesh állam nyugati-középső területén… a XVI. század elején alapította Szikandar Ladi. Egy ideig a Mogul Birodalom fővárosa volt. A XVIII. század vége felé a várost egymás után szerezték meg a dzsátok, maráták, mogulok… majd végül l803-ban a britek” – tájékoztat a Britannica Hungarica. 1833 és l868 között az északnyugati tartomány fővárosa volt.
„Agra elsősorban a XVII. században készült világhírű síremlékéről, a Tádzs Mahalról ismert. Egyéb műemléke az Akbar császár által a XVI. században (1566–1574) építtetett”, két és fél kilométer hosszú, huszonegy méter magas fallal övezett, vörös homokkőből épült erődváros, a Vörös Erőd. Ez és a Tádzs Mahal is a világörökség része. A falakon belül a Sáhdzsahán nagymogul által fehér márványból építtetett Moti Maszdzsid (Gyöngy-mecset) és a Dzsahángiri-mahal palota található. A városban áll a Dzsámi Maszdzsid (Nagy mecset).
A felparcellázott rizsföldeken iszapba süllyedő lábbal szántanak, míg az asszonyok keze folyton vízben ázik, ahogy egymás után ültetik át a rizs újabb hajtásait. Fával teli puttony alatt görnyednek a hátak, s mindehhez nyáron kegyetlen hőség társul; a negyven Celsius-fok sem számít rendkívülinek errefelé. A monszun hatása drámai, mivel az ember nem tud úrrá lenni rajta. Nem tudni mit hoz: bő termést, vagy hatalmas pusztítást. Ha a Gangesz védőgátjait átszakítja a víz, s elönti Bengált, az áradás elmossa a házakat, s a jószág vízbe fúl.
Mindig is a Dzsamuna volt a legszentebb indiai folyó egy helybeli szerint. Na és a Gangesz? – kérdezhetjük. „Az is szent folyó, de a Dzsamuna a legszentebb volt és az is marad örökre. Krisna itt töltötte a gyermekkorát. Hát ez csak elég bizonyíték, nem?” És azt olvashatjuk a Védákban, hogy egyetlen merítkezés a Dzsamunában felér száz fürdéssel a Gangeszben.
Az ezerháromszázhetven kilométer hosszú Dzsamuna ugyanúgy a Himalájában ered, mint a Gangesz. Amint eléri Delhit, Agra felé folyik tovább Vrindavanon és Mathurán, a két szent városon keresztül, ahol az ifjú Krisna éveket töltött. A Dzsamuna Alláhábád városánál folyik össze a Gangesszel, éppen azon a helyen, ahol a Védák szerint a föld alatti, legendás folyó, a Szaraszvatí is beleömlik a Gangeszbe. Mindenki a maga istenéhez imádkozik, vagy a Dzsamuna Krisnájához, vagy a Gangesz Sivájához. Mindegy, csak az ember az istenéhez méltó életet éljen. A hajnal tejszerű párával indul, rátelepszik az emberek bőrére. A felkelő nap fényében azonban kirajzolódik a lenyűgöző Tádzs Mahal, amelyet egy megtört szívű király emeltetett el-hunyt felesége emlékére.
Aki Alláhábádba akar utazni, az éjszakai járatra váltson jegyet, hogy ne kelljen elszenvednie a nappali forróságot. Hat órán át légkondicionált hálókocsiban cso-dálatos az éjszaka. Hajnali ötre ér a vonat Alláhábádba, éppen akkor, amikor a város ébredezni kezd. Az utasok zöme Szangam felé igyekszik, oda, ahol a Dzsamuna és a Gangesz egyesül. Éppen ezért ez a Gangesz egyik legszentebb része: ha itt mártózik meg az ember, megtisztul a lelke a múlt, sőt, a jövő bűneitől is. Ebből következően tizenkét évenként itt tartják Földünk egyik legfantasztikusabb összejövetelét, a Mahá Mélát, azt a vallási ünnepet, amelynek a nyolc hete alatt tíz- vagy akár húszmillió zarándok is megfordul a városban. A csillagjósok – különleges táblázatba foglalva – előre meghatározzák a rituális tisztálkodásra legalkalmasabb napokat. (Három másik város – Hardwar, Uddzsain és Nászik – ad helyet a Kumbha Méla ünnepnek, de a legjelentősebb az alláhábádi Mahá Méla, amelyre januárban, illetve februárban kerül sor, amikor a Nap belép a Bak csillagképbe.) „A hagyomány szerint a 144 évenként megtartott Mahá Mélák idején a Jupiternek a Bikában kell járnia.” (Az indiai asztrológiában az állatövek eggyel előrébb állnak.)
Beszélnünk kell Benáreszről is, amely már a Krisztus előtti évezred során a filozófia, a tudomány és a vallás legjelentősebb központja volt Indiában. Több ezer éves ri-tuálé, amint a pap a felkelő napot köszönti ég felé emelt égő fáklyával. A tűz a megtisztulás szimbóluma. Az ártinak nevezett rítus alatt az ég képe gyorsan változik: előbb rózsaszín, aztán violaszín, majd kékre vált.
Feltűnik egy narancsszínű szemfedővel letakart halottszállító saroglya. A halottas menet gyorsan halad a Marnikanika-szentély felé. „A pokol a sarkon túl várja, a halottégetéshez összekészített jókora farakáson túl, melyet a kaszton kívüliek, az érinthetetlenek fognak nagy gonddal lemérni, hogy megállapítsák az elhunyt családja által fizetendő összeget.” Benáresz Siva isten szent városa, a kétarcú, pusztító és megújító istenségé. „Még azok is idejönnek meghalni, akik nem Benáreszben laknak, mert itt esélyük nyílik kilépni végre a Szamszárából, a földi életek ciklikus körforgásából. A gazdagoknak szinte kötelességük itt tölteni életük utolsó éveit, mert számukra a jó halál afféle megvásárolható luxus.” Az elégetés után a holtak hamvait a Gangeszbe szórják. „A maharadzsák és a gazdagok… palotái tövében éjszakázó koldusok felkászálódnak… a szádhuk elfoglalják helyüket a parton, arccal a folyó felé, megkezdődik a rituális fürdés, imádkoznak, és belemerülnek abba a vízbe, amelybe folyamatosan áradnak a halottak hamvai, s amelynek felszínén időnként felpuffadt állati tetemek, de olykor a nem tökéletesen elégetett emberi testek darabjai is úsznak.” A katarzisra váró lelkek visszaözönlenek a lépcsőkön, visszazuhannak „a mindennapi élet harcaiba, egy újabb éjszakára, s vele megint a halálra várva, amikor Siva isten újból megmutatja pusztító erejét”.
A Gangesz útja végére ér az óceánnál, ahol a vize összeolvad az óceánéval. Aki megteheti, járja be hosszan gyönyörködve ezt a szeme elé táruló érdekes, szép és megfejthetetlenül titokzatos világot.


<<előző 2. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969