2013. I-VI
 

A gazdasági fejlődés elméletének megújulása: az első, a második és az új generáció
Szakolczai György

Az 1973. és 1979. évi olajválsággal, valamint főként az 1982-ben kezdődő adósságválsággal induló és az ezredfordulóig tartó második generáció gondolkozását a világgazdaság egészének sokkal kedvezőtlenebb alakulása határozta meg. Nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági fejlődés a legtöbb országban nem lesz olyan, mint addig. Kivételessé váltak a továbbra is gyorsan növekvő, mindenekelőtt délkelet-ázsiai országok. Az addig viszonylag gyorsan fejlődő Latin-Amerikában a növekedést az egy főre jutó nemzeti jövedelem egy évtizedes csökkenése – az 1980-as „elveszett évtized” – váltotta fel. A Szovjetunió általános válságba jutott, majd összeomlott. A világgazdaság növekedési üteme az addiginak a felére csökkent, s a fejlett országokban a növekedés helyett az infláció lett a központi kérdés. Kiderült, hogy az infláció problémája nem oldható meg a keynesi eszközökkel, ekképp a neoliberális és a monetarista eszmék jutottak uralomra, valamint az a felfogás, hogy nincs szükség önálló fejlődéselméletre, mert a neoklasszikus közgazdaságtan tanításai általános érvényűek. A növekedés lehetőségeit illető általános optimizmust az a pesszimista felfogás váltotta fel, hogy a növekedés újraindítására a stabilizációt követően kerülhet sor.
A most kialakulóban levő harmadik generáció gondolkozását – amelynek az általános áttörése még nem következett be – a világgazdaság sok tekintetben elszomorító helyzete, valamint a közgazdasági gondolkozást az 1980-as évek kezdetétől mindmáig meghatározó neoklasszikus és neoliberális nézetekkel szembeni, már a kilencvenes évek elején kibontakozó, de az ezredforduló táján általánossá váló elégedetlenség határozza meg. Az éles nézeteltéréseket egy előző dolgozatban mutattuk be (Szakolczai, 2005a). Az új törekvéseket a Gerald M. Meier és Joseph E. Stiglitz (2000) szerkesztésében és a Világbank, valamint az Oxford University Press kiadásában megjelent terjedelmes munka tekinti át, amely egy 2000 májusában Dubrovnikban, a Zágrábi Egyetem és a Világbank által rendezett konferenciának az anyagát foglalja össze, s amelyre e cikk több pontja támaszkodik. A konferencia előadói és kommentátorai a szakma legkiválóbb képviselői voltak, a kötet függeléke pedig a meghívott öt Nobel-díjas – Lawrence R. Klein, Douglass C. North, Paul A. Samuelson, Amartya K. Sen és Robert M. Solow –, valamint a modern fejlődéselmélet ugyancsak meghívott négy fontos kezdeményezője – Hans Singer, Hla Myint, Walt W. Rostow és Arnold C. Harberger – reflexióit közli.
Ezúttal nem tárgyaljuk a fejlődéselmélet nagyon fontos, az 1940-es évektől az 1970-es évekig virágzó és önálló iskolát alkotó, majd a neoliberalizmus uralma idején elhaló irányzatát, a klasszikus fejlődéselméletet, amely egyidős az első generációval. A harmadik generáció gondolkozása visszakanyarodik ugyan ennek irányába, de nem erről a tőről sarjad, hanem a neoliberalizmus kritikájából. Ugyanakkor némi teret szentelünk a legújabb latin-amerikai tapasztalatoknak. Latin-Amerika – amelynek az importhelyettesítésre és az igen nagy mértékű állami beavatkozásra épülő gazdasági modellje nem volt fenntartható az adósságválság kitörését követően – kísérleti, de úgy is mondhatnánk, hogy szenvedő alanya volt a neoliberális tézisek alkalmazásának. Ezért, érthető módon, jórészt a tapasztalatok alapján indult meg a neoliberális tézisekkel szembeni ellenállás, valamint a szellemi erjedés. Ezzel a kérdéssel már foglalkoztunk egy írásunkban (Szakolczai 2005b), amely elsősorban három alapmunkának tekinthető gyűjteményes kötetre (Williamson, 1990; Williamson, 1994; Kuczynski és Williamson, 2003) támaszkodott.


(1. Az első generáció fejlődéselmélete) A szerző két kötetben (Szakolczai, 1963, 1967) próbálta összefoglalni az első fejlődéselméleti generáció szakirodalmának legfontosabb elemeit. Az első generáció fejlődéselmélete szerint a lemaradás a tőkehiány következménye. Ez a tétel nyilvánvaló tények felismerésén alapult. A gazdag országok gazdagok, tehát tőkében is gazdagok, míg a szegény országok szegények, ezért tőkeszegények. A lemaradás oka tehát a tőkeszegénység, a felemelkedés útja pedig a tőkeszegénység megszüntetése, vagyis a beruházás. A kezdetben a fizikai tőkehiányt hangsúlyozó elmélet idővel kiegészült az emberi tőkével. A gazdag országok sokat tudnak költeni közművelődésre, alap-, közép- és felsőfokú oktatásra, valamint tudományos kutatásra és fejlesztésre, továbbá egészségügyre. A szegény országok ugyanakkor nem tudnak költeni minderre. Ebből adódik a „szegénység ördögi köre” (Nurkse, 1952/1963).
Ragnar Nurkse szerint a „szegénység ördögi köré”-nek fogalma „az erők olyan elhelyezkedését foglalja magában, amelyben ezek úgy hatnak egymásra, hogy a szegény országot a szegénység állapotában tartsák. Nem nehéz ilyen eseteket elképzelni. Például a szegény ember nem eszik eleget; minthogy nem táplálkozik kellőképpen, egészsége gyenge; minthogy fizikailag gyenge, munkaképessége csekély, ami azt jelenti, hogy szegény, ami ismét azt jelenti, hogy nem eszik eleget, és így tovább. Egy ilyesfajta helyzet egy egész országra alkalmazva abban a közhelyszerű megállapításban foglalható össze, hogy »az ország szegény, mert szegény«”. Később így folytatja: „A gazdasági fejlődés problémája nagymértékben, habár távolról sem teljes mértékben, a tőkeakkumuláció problémája. Az úgynevezett kevésbé fejlett területek a fejlett területekkel összehasonlítva népességükhöz és természeti erőforrásaikhoz képest kevéssé vannak tőkével felszerelve.”
A szegénység és az elmaradás felszámolásának mikéntje nyilvánvaló. A beruházások gyors növelésével növelni kell a fizikai, míg az oktatás és a kutatás fejlesztésével az emberi tőkeállományt, valamint a műszaki színvonalat. Ez gyors növekedésre vezet, olyan gyorsra, hogy az ezt az utat követő országok hamarosan utolérik és akár túl is szárnyalhatják az előttük járókat. A túlszárnyalás félreérthetetlen utalás arra, hogy ez volt a szovjet fejlesztési program lényege. Egyrészt a beruházások és a beruházási hányad nagymértékű növelése, másrészt az élelmiszerek és más alapvető létszükségleti cikkek ártámogatása, harmadrészt az oktatás teljes ingyenessége az alapfokútól a felsőfokú oktatásig, negyedrészt a tudományos kutatás és fejlesztés támogatása. Ez nem más, mint a fizikai és az emberi tőke gyors gyarapítására, valamint a műszaki színvonal növelésére alapozott fejlesztési stratégia, tehát az első generáció elméletének alkalmazása.
Azt, hogy ez a modell – voltaképpen meglepő módon, s a politika és a közgazdaság-tudomány kiemelkedő alakjainak feltételezései ellenére – nem vált be, mindannyian tudjuk, s hogy miért nem, az e cikk egyik legfontosabb témája. Ennek a nézetnek az elterjedését nagymértékben alátámasztotta a szovjet példa és annak évtizedekkel ezelőtt a fejlődő országokra gyakorolt félreérthetetlen hatása, valamint az, hogy az a kor általánosságban is optimista volt a fejlődés lehetőségeit illetően. Ha az elmaradottság oka ilyen egyszerűen definiálható, s a kivezető út oly félreérthetetlenül felrajzolható, akkor minden ok megvan a jövővel kapcsolatos optimizmusra.
Ennek az elképzelésnek az analitikus alátámasztását a Harrod–Domar-, valamint a Solow-modell és továbbfejlesztéseik adták meg. Roy F. Harrod (1948/1963, 1960/1963) és Evsey D. Domar (1947/1963) növekedési elmélete egyértelműen keynesi ihletésű volt. Eredetileg nem is a fejlődő, hanem a fejlett országokra vonatkozott, s a kor keynesi szellemének megfelelően „a nemzeti jövedelemnek azt a növekedési ütemét [próbálta meghatározni], amelyet a teljes foglalkoztatás fenntartása megkíván”. Abból a feltevésből kiindulva, hogy „a tőke és a nemzeti jövedelem aránya állandó”, egyenesen következik, hogy „a kapitalista társadalom sima működése folyamatos növekedést tételez fel”, s meghatározható a folyamatos teljes foglalkoztatás fenntartásához tartozó beruházás és beruházásnövekedés mértéke. A fejlett országok szempontjából az lényeges, hogy a kapacitás és a jövedelem növekedésének azonos mértékűnek kell lennie, mert csak így tartható fenn hosszabb távon az egyensúly.
Ennek az alapfeltevésnek a fejlődő országok szempontjából az a közvetlen következménye, hogy a fejlődés üteme egyenesen arányos a beruházás növekedésével. A következtetés tehát nyilvánvaló: növelni kell a beruházást, s ezzel egyenes arányban fog nőni a termelés és a nemzeti jövedelem. A foglalkoztatás szempontjának itt nincs szerepe. Jellemző a tőkehiány, a hozzá viszonyított (főként falusi) túlnépesedés és a mezőgazdasági munkának a korlátlan munkaerő-kínálat miatti csekély termelékenysége, ám a nagyobb termelésnek csak a tőkehiány a korlátja, s a tőkehiány csökkenése csökkenti a (nyílt és rejtett) munkanélküliséget.
Solow ugyancsak közismert modellje (1957/1967, 1960/1967 és 1962/1967) nem keynesi, hanem neoklasszikus szellemű. Nem a potenciális termelés szintjének elérésével és a munkanélküliség elkerülésével, hanem a potenciális termelés szintjének időbeli növelésével foglalkozik. A konstans tőkekoefficiens feltételezése helyett a tőke és a munka közötti helyettesítést lehetővé tevő, a Charles W. Cobb és Paul H. Douglas által kidolgozott termelési függvényből indul ki, vagyis nem tételezi fel, hogy a tőkekoefficiens konstans, hanem tekintetbe veszi az egységnyi termelésre jutó tőkeállomány változásának, elsősorban természetesen növekedésének lehetőségét. Legfontosabb eredménye, hogy az Egyesült Államokban az egy főre jutó termelésnek csupán 12,5%-a tudható be az egy főre jutó tőkeállomány növekedésének, 87,5%-a viszont a műszaki fejlődés következménye. Az, hogy minek a folyománya és miben nyilvánul meg a műszaki fejlődés, amely kezdetben nem volt más, mint a tőkeállomány növekedése által meg nem magyarázott maradék, akkoriban még tisztázatlan volt, ezért Balogh és Streeten (1963/67) „tudatlanságunk koefficiensé”-nek nevezte.
Hatalmas szakirodalom foglalkozik e tudatlanság eloszlatásával. Solow (1962/1967) vezette be az ekvivalens tőkeállomány fogalmát, vagyis azt, hogy a tőkeállomány nem homogén, hanem a minősége a technikai fejlődés következtében változhat. Ezt követően Michael D. Intriligator (1965/1967) megkülönböztette a tőkeállományban megtestesült, vagyis a tőkéhez kötött, valamint a semleges, tehát a tőkeállománytól független műszaki fejlődés fogalmát. Arra az eredményre jutott, hogy a tőkeállomány minőségi változásától független, vagyis semleges műszaki fejlődés legvalószínűbb üteme évi 1,67% volt az Egyesült Államokban, míg a tőkeállományhoz kötött és a tőkeállomány minőségében megmutatkozó műszaki fejlődés üteme évi mintegy 4%-ot tett ki. Ez csökkentette, de nem szüntette meg a megmagyarázatlan maradványt.
Ettől függetlenül és ezt megelőzően Theodore W. Schultz (1961/1967) az emberi tőkébe való beruházással foglalkozott. Kimutatta, hogy egyre jobban nőnek az erre fordított kiadások, s ezeknek a hozadékával, tehát a munka minőségének javulásával magyarázta az egy főre jutó termelés növekedését. Mások – Jora M. Minasian (1962/1967), Eric W. Gustafson (1962/1967) és Edwin Mansfield (1965/1967) – kutatási eredményei szerint a még így is megmagyarázatlan maradék a kutatási és fejlesztési tevékenység hozadékának tudható be. Mindezen vizsgálatok eredményeként lényegében véve készen állt az az elméleti kép, amely szerint a gazdasági fejlődés a tőkeállomány mennyiségi és minőségi növelésére, a munkaerő-állomány képzettségének és így minőségének javítására, valamint a kutatásra és fejlesztésre, továbbá az egészségügyre fordított kiadásoknak a következménye. Vitatható ugyan, hogy melyik tényező melyik országban és melyik időszakban számszerűen mennyivel járulhatott hozzá a növekedéshez, ez azonban nem változtat az összképen.
Ebből a szemléletmódból egyenesen származtathatók a fejlett országok egyensúlyi növekedésére, illetve a fejlődő országok felzárkózására vonatkozó következtetések. Edmund E. Phelps (1961/1967, 1965/1967) és mások szerint az egyensúlyi fejlődési pályát, vagyis az „aranykori növekedés” útját már elért országoknak folyamatosan a tőkeállomány hozadékát kell beruházásra fordítaniuk. Az ennél kisebb beruházás növekedési és jóléti lehetőségek elvesztésére vezetne, az ennél nagyobb pedig fölösleges lenne, mert a beruházás nem hozná meg hozadékát. Rostow (1963/1967) és mások úgy vélik ugyanakkor, hogy a fejlődő országoknak el kell érniük a „kritikus minimális erőfeszítés”, vagyis a folyamatos fejlődés egyszeri megindításához szükséges beruházás szintjét. Ha ez sikerül, akkor az ország, akár egy repülőgép, felemelkedik a gazdasági stagnálás talajáról, s folyamatosan emelkedni kezd, amíg el nem éri a gyors és optimális repülési magasságot, vagyis fel nem zárkózik a fejlett országok fejlődésének és növekedésének aranykori útjára. Ezt azután szinte automatikusan követi, hiszen rendelkezésére áll a fejlődés motorja, a gyors növekedést lehető tevő nagy beruházási hányad, s erről az útról csak súlyos gazdaságpolitikai hibák téríthetik le.
Az elmondottak kissé leegyszerűsítik ugyan a képet, mégis jól mutatják e kor közgazdászainak szemléletét. Ezt az életérzést egy Solowtól vett idézet fejezi ki a legjobban: „Az a benyomásom, hogy a szakma legjobbjai és legragyogóbb elméi úgy járnak el, mintha a közgazdaságtan a társadalom fizikája lenne. A világnak egyetlen, általánosan érvényes modellje van. Ezt csupán alkalmazni kell.” Semmi sem jellemzi jobban ennek az optimista kornak az optimista közgazdaságtanát, illetve ennek a közgazdaság-tudományi iskolának az általános életérzését. Ezek szerint kezünkben van a probléma megoldásának kulcsa, a bölcsek köve, s ezt már csak alkalmaznunk kell. Ennek a receptnek a szakszerű alkalmazásával nemcsak megszüntethető a világ nagy vagy legnagyobb részének nyomora, hanem a világ egy szintre, a mai legfejlettebb szintre, sőt, a jelenlegi legfejlettebb szintnél is magasabb szintre hozható fel, ugyanis az egyensúlyi pálya mentén való továbbhaladással a legfejlettebb országok is még tovább fejlődnek. A történelem, sajnos, nem igazolta ezt az optimizmust, ezért ismételten vissza fogunk térni erre a kritikus fontosságú idézetre.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969