2013. I-VI
 

Az 1979-es iráni iszlám forradalom társadalmi és gazdasági mozgatóerői
Vahid Yousefi - Kóbori Judit

1979 februárjában azonban a már csaknem fél éve folyó zavargásokat követően és hosszas huzavona után megkapta a leszállási engedélyt, így földet érhetett Teherán nemzetközi repülőterén az a repülőgép, amelyen tizenöt évnyi száműzetés után Ruholláh Khomeini (a Magyar Nagylexikon szerint Homeini) ajatollah és kísérete visszatért Iránba. Ez az esemény része volt annak a folyamatnak, amely a harmadik világ egyik legszilárdabbnak tartott rendszerének, a sah uralmának váratlan, látványos és gyors bukását eredményezte. A külföldi megfigyelők értetlenül álltak szemben az iráni iszlám forradalom viharos győzelmével, nem sok jövőt jósolva neki. Csaknem negyedszázad után azonban az Iráni Iszlám Köztársaság a várakozásokkal ellentétben nem omlott össze, sőt, helyzete sok szempontból megszilárdult.1
A Khomeini-féle iszlám forradalom és az azt követő iszlám hatalomátvétel nemcsak a sah rendszerét, hanem az egész nyugati típusú fejlődési modellt utasította el. E tanulmány célja az iráni sah harmincnyolc évi uralkodása alatt lezajlott modernizációs folyamatnak, valamint annak a vizsgálata, hogy a fehér forradalom miként érintette a mezőgazdaságot és a parasztságot, ezért a világpolitikai jelentőségű iráni változások megértéséhez vissza kell tekinteni az előzményekre, azokra a történelmi mozgásokra, amelyek a feszültségre, majd a sah rendszerének bukására vezettek.
A jelen és a múlt történelmi egybevetése azért is megokolt, mert 1979 tavaszán, az iszlám forradalom viharosan gyors győzelme után azonnal megindult a politikai erők polarizálódása. A történelmi múlt tapasztalatainak értékelése segítséget nyújt annak mérlegelésében, hogy a különböző osztályerők elkerülhetetlen szétválásának folyamatában mennyire és milyen áron őrizhető meg bizonyosfajta akcióegység. Ezenkívül a múlt tapasztalatai segítséget nyújtanak mindama gazdasági, társadalmi és politikai okok feltárásához, amelyek hozzájárultak a sah rendszerének, valamint a forradalomban részt vevő erők által az iráni amerikai modellnek nevezett rendszer bukásához.


(A Reza kán nevéhez fűződő modernizáció) Reza kán (Reza Pahlavi sah) az 1925. évi hatalomra kerülését követően a politikai rendszer új alapokra helyezésével és szekularizálásával, valamint az addigi társadalmi és gazdasági rendszer átalakításával mélyreható változásokat indított el Iránban. A társadalmi élet modernizálása nagyban hasonlított a Kemal Atatürk-féle törökországi reformokhoz. A cél szintén az ország nyugatiasítása volt, ennek érdekében a nőknek például megtiltották a fátyol viselését, s az öltözködésben általánosan kötelezővé tették a nyugati ruhaviseletet. Új közigazgatási rendszert alakítottak ki, s bevezették az európai rendszerű családnévhasználatot.
A rendszer ideológiai alapját az iráni múlthoz, az ősi árja kultúrához való visszatérés jelentette, amely a múlt dicsőítésén és a felsőbbrendűség hirdetésén túl az egységes nemzeti jelleg kialakítását szorgalmazta.2 A nacionalista ideológiai háttér ugyanakkor az iszlám visszaszorítását is jelentette. Az iszlámot az arab hódítás velejárójaként állították be, s felelőssé tették az ősi árja kultúra hanyatlásáért, amely az erőteljes szekularizációs lépésekben is megmutatkozott.3 Ez fokozta a vallási vezetők (a mollahok) ellenszenvét, akik a sah hatalmát és az általa kezdeményezett változásokat kezdettől fogva rossz szemmel nézték.
Az 1920-as évek végén megindult a gazdaság fejlesztése is, ám a nacionalista ideológiának a modernizációt illető túlzó hatásai gyakorta felülkerekedtek a gazdasági racionalitáson. Az infrastruktúra területén az ezerháromszázkilencvennégy kilométeres transziráni vasútvonal megépítése a legjobb példa erre; a nem kis részben presztízs-okok miatt kizárólag saját forrásokból, a teára és a cukorra kivetett pluszadóból épült vasútvonal szinte alig érintett nagyobb településeket, így a kihasználtsága csekély maradt. Említést érdemel ugyanakkor az 1923 és 1938 között elkészült mintegy húszezer kilométernyi közút, amely megteremtette az összeköttetést a nagyobb városok között, illetve az 1931-ben átadott telefon-gerincvonal, amely közvetlen kapcsolatot teremtett Európával.
Fokozatosan nőtt a szerepe az iparfejlesztésnek is, ez azonban ekkor még nem egységes stratégia alapján folyt, hanem néhány meglevő iparágban, elsősorban a cukor- és textiliparban jelentette államilag finanszírozott gyárak létrehozását. Egységes koncepció híján ezek a vállalatok többnyire veszteségesek voltak, ezért az 1930-as évek végén Törökország mintájára be akarták vezetni a gazdasági tervezést, amely a háború kitörése miatt nem valósult meg.
Hangsúlyozni kell, hogy Reza kán korában az ország tőkés fejlesztésére irányuló törekvések felemás jellegűek voltak. Nem érintették ugyanis a falvakban uralkodó félfeudális termelési viszonyokat, amelyek erősen gátolták a belső piac fejlesztését és a tőkeképződési folyamat meggyorsítását.
A társadalmi-gazdasági életben végbemenő folyamatok az ország osztályszerkezetében bizonyos módosulásokat eredményeztek. A régi feudális arisztokrácia gazdasági pozíciója tovább gyengült, s a politikai hatalma számottevőn csökkent. A széttagoltság ellen irányuló intézkedések során Reza sah a feudális arisztokrácia és a törzsfőnökök tulajdonában levő hatalmas területeket elkobozta, saját kezelésébe vette, illetve elosztotta az őt támogató magas rangú katonák és állami tisztek, földbirtokosok és kereskedők között. A burzsoázia földtulajdonának megvédése és a falvakban a magántulajdon kereteinek kiszélesítése érdekében 1930-ban törvényt fogadtak el, s a következő években néhány jogreform-intézkedést vezettek be. Így az egyre inkább gyengülő, régi feudális arisztokráciával szemben kialakult a földbirtokosok új rétege, azonban ez a réteg is, amelynek tulajdona a tőkés magántulajdonon alapult, a feudális kizsákmányolási rendszer védője maradt, mivel a falvakban uralkodó szegénység és a rendelkezésre álló rendkívül olcsó munkaerő nem tette szükségessé a tőkés gazdálkodási módszerek alkalmazását és a termelés gépesítését a mezőgazdaságban.


(Irán az 1940-es és 1950-es években) A második világháború fordulatot hozott az iráni politikában és gazdaságban. Amikor Hitler csapatai Sztálingrád alatt álltak, úgy látszott, már csak egy ugrásra van Baku és az olajmezők. Reza kán úgy vélte, itt a történelmi alkalom arra, hogy megszabaduljon a britektől, akiknek Irán legfontosabb föld alatti kincse, a kőolaj feletti hatalma a fejlődés fontos akadálya volt: nemcsak megfosztotta Iránt a legfontosabb tőkeforrástól, hanem korlátozta az állam politikai szabadságát is, mivel az akkori körülmények között a brit–iráni olajtársaság a gyakorlatban az államon belüli állam lett.
Reza kán a britekről való megszabadulás érdekében a nácik segítségét szerette volna igénybe venni, azzal a szándékkal, hogy létrehozhassa az ókorival vetekedő Nagyiráni Birodalmat. Németország már Irán első számú kereskedelmi partnere volt, Hitler ügynökei szabadon működtek az ország területén. Reza kán bejelentette az ország semlegességét. Ezt a szövetségesek – Irán stratégiai fontosságára való tekintettel – nem tűrhették, s felszólították Reza kánt, vessen véget a német fasiszták tevékenységének. Reza kán nemet mondott, mire a szövetségesek (északon a szovjet, délen a brit csapatok) 1941-ben megszállták az országot. Reza kán lemondásra kényszerült, s a britek Mauritius szigetére száműzték. A britek közbenjárására 1941 szeptemberében Reza kán akkor huszonnégy éves fiát, Mohammed Reza Pahlavit ültették a trónra, hogy személye révén szavatolják a hatalom kontinuitását, s ezzel befolyásukat.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969