2013. I-VI
 

Együttműködés vagy konfrontáció?
Kis Zsuzsa Eszter

Tanulmányom célja a Franciaországban élő arabok, azon belül főleg a maghrebiek és más muzulmánok életvitelének, integrálódási lehetőségeinek, valamint az európai és a muzulmán kultúra eltéréseinek bemutatása. Mindenekelőtt az arab, a maghrebi és a muzulmán kifejezés közötti különbséget kell tisztázni. Az arab szó egy népcsoportra utal, míg a muzulmán vagy mozlim elnevezés a vallási közösséget jelzi. Vannak tehát nem muzulmán, sőt, keresztény arabok is, s muzulmánok lehetnek arabokon kívül berberek, fekete-afrikaiak, sőt, egyre inkább áttért európaiak is (ilyen volt például Germanus Gyula). A maghrebi kifejezés pedig az észak-afrikai arabokra utal, azaz Marokkó, Tunézia és Algéria lakosaira. Ezek az országok 1956-ig, illetve 1962-ig francia gyarmatok voltak, ez magyarázza Franciaországhoz fűződő sajátságos viszonyukat.


(Statisztikai adatok) Minthogy Franciaországban 1872 óta törvény tiltja, hogy népszámláláskor bármilyen formában rákérdezzenek az etnikai és a vallási hovatartozásra, a muzulmánok és az arabok számáról csak becslések vannak. Ezek az adatok gyakran ellentmondanak egymásnak, mivel az arabokat, a muzulmánokat, a maghrebieket, az afrikaiakat és általában a bevándorlókat gyakran egy kalap alá veszik. Ráadásul a politikai, valamint a muzulmán vagy arab csoportoknak is érdekükben áll nagy számokat kimutatni, főképp minthogy állításukat sem bizonyítani, sem megcáfolni nem lehet. Így született meg az az elterjedt hiedelem, hogy Franciaországban ötmillió arab és/vagy muzulmán él. Készültek ugyan felmérések és tanulmányok, de az adatok – attól függően, hogy milyen érdekcsoportok vagy demográfiai, szociológiai kutatók felmérései voltak – mást és mást tükröztek. 1989-ben Bruno Etienne történész az 1982-es népszámlálási adatok alapján két és fél millióra becsülte a franciaországi muzulmánok számát. Az Integrációs Főtanács 1993-as jelentése ezt a számot már hárommillióra tette. Egy évvel később a Le Monde egy cikke már a francia népesség 6,5%-áról, azaz 3,7 millió muzulmánról számolt be. Egy, az Iszlám Ügyekkel Foglalkozó Titkárság által 1996-ban kiadott okmány 4,2 millióra teszi számukat. Ugyanabban az évben Charles Pasqua akkori belügyminiszter egy terroristákkal foglalkozó beszédében ötmillió muzulmánról beszélt, akik közül szerinte „egymillió hívő, ötvenezer integrista és valószínűleg kétezer szélsőséges”.1 Ahhoz, hogy végre pontosabb számadatokhoz juthassunk, s valóban felmérhető legyen a bevándorlók, a külföldiek vagy a külföldi származású franciák aránya és beilleszkedésük mértéke, a franciák vallási szokásairól kellett széles körű kérdőívet készíteni. Ilyen felmérés mindössze három készült: az első még 1927-ben, a második 1942-ben, a harmadik pedig 1986-ban. Az utóbbit Michčle Tribalat, az INED2 bevándorlásra szakosodott demográfusa készítette. Ezt egészíti ki 1999-es, a családról szóló felmérése. Az utóbbi esetben a kérdőíveket 380 481 személy töltötte ki névtelenül, válaszolva a szülők származását firtató kérdésre is, így három nemzedékre vonatkozó adatok váltak ismertté. E felmérés alapján jutott Tribalat arra a következtetetésre, hogy Franciaországban „3,7 millió feltehetően muzulmán él”. Ez a merőben új számadat nagy visszhangot keltett.3 A kutatás szerint a 3,7 millió „feltehetően muzulmán” személyből 1,7 millió bevándorló, ugyanennyi bevándorló gyermeke, kevesebb mint háromszázezer pedig bevándorló unokája. A francia lakosság 23%-a, azaz tizennégymillió személy tehát külföldi származású (vagyis legalább az egyik szülője külföldi). A mintegy hatvanmilliós EU-tagország lakosai közül hárommillió Maghrebből, hétszázezer pedig a Szahara déli részéről jött.4
Az is kiderült a felmérésből, hogy a bevándorlók nagy hányada fiatalkorú – 1999-ben mindössze 1,2 millió volt közülük szavazóképes korban. Megdőlt tehát az a bevándorlókról alkotott hagyományos vélekedés, amely szerint általában felnőtt munkavállalókról van szó. A felmérés kimutatja, hogy a maghrebi bevándorlók között sok a fiatalkorú, tehát ők családjukkal együtt érkeztek Franciaországba.5


(Történelmi áttekintés) Mint láttuk, Franciaországba főként maghrebiek telepedtek át. A legnagyobb bevándorlási hullám 1945 és 1975 között volt. Az országnak a háború után sok munkáskézre volt szüksége, s a „születési mutatók”-on is javítani kellett. Miután Tunézia és Marokkó 1956-ban, Algéria pedig 1962-ben elnyerte önállóságát, már nemcsak arab munkavállalók telepedtek le Franciaországban, hanem több mint egymillió pied noir, azaz Algériában élő francia is kénytelen volt visszaköltözni. Hasonlóképp kellett tenniük a háborúban a franciákat fegyveresen támogató harkiknak, akiket Algériában még sokáig üldöztek. A fekete-afrikai gyarmatok szintén 1958 és 1960 között lettek függetlenek, de a hivatalos nyelv több új államban a francia maradt. Emellett számos olyan tengerentúli megye létezik, amely máig Franciaországhoz tartozik (Guadeloupe, Martinique, Guyana, Réunion), s tengerentúli területeket is ismerünk (Új-Kaledónia, Wallis és Futuna, Francia Polinézia). Ezekből az országokból ugyancsak sokan települtek át.
Figyelemre méltón alakult a bevándorlók iskolázottsága. 1975 előtt a felnőtt bevándorlók nagy része analfabéta volt, például az algériai férfiak 50%-a és a nők 60%-a, míg a marokkói férfiak 38%-a és a nők 48%-a. 1975 után viszont a marokkói férfiaknak már csak 6%-a nem járt iskolába. Ez a szám, persze, a nőknél jóval nagyobb, alárendelt helyzetük miatt. Ezzel magyarázható, hogy az 1975 után Marokkóból bevándorló tizenöt évnél idősebb nők 45%-a nem járt iskolába.6
Fekete-Afrikából egyrészt szegény, falusi, nagyrészt analfabéta munkavállalók telepedtek át, másrészt viszonylag jó társadalmi helyzetű, a műveltebb réteghez tartozó afrikaiak – továbbtanulási szándékkal vagy politikai menedékjogot kérve. Az első kategóriába főként a pől7 és a mande8 népcsoport tagjai tartoznak, javarészt muzulmánok, s kétharmaduk nem járt iskolába. A fekete-afrikai bevándorlóknak 40%-a muzulmán.9


(Elterjedt klisék a muzulmánokról) Ismeretlen kultúrával szemben általában minden társadalomnak fenntartásai vannak. Főleg akkor, ha a két kultúra értékrendje és világnézete olyan távol áll egymástól, mint jelen esetben az európai és a muzulmán kultúrköré.
Főleg 2001. szeptember 11-e óta az európaiakban sok sztereotípia alakult ki a muzulmánokról: olyan embereknek képzelik őket, akiket kizárólag az elvakult fundamentalizmus irányít. Való igaz, a muzulmánok körében megerősödött a fundamentalizmus, ám nem szabad az általánosítás csapdájába esnünk. Az Európában élő muzulmánok nagy része ugyanis nem hívő, s a tapasztalatok szerint a hívők között is csak viszonylag kevés a fundamentalista.
A bevándorlókról is élnek különféle előítéletek az európai társadalmakban. Először is az, hogy elveszik a helyiektől a munkát. Ez az állítás azonban azért nem helytálló a maghrebiekkel szemben, mert ők olyan állásokat töltenek be, amelyeket a franciák már nem lennének hajlandók elvállalni, viszont szükség van arra, hogy valaki elvégezze e munkákat is.
További félelem, hogy a muzulmánok sokkal több gyermeket szülnek, mint a franciák, s „Franciaország muzulmán országgá válik”. Nem árt azonban szem előtt tartani, hogy Franciaország, csakúgy, mint Európa többi állama, öregszik. S bár a nyugdíjkorhatárt mindenütt egyre növelik, néhány év múlva még így is gondot okoz majd a nyugdíjazás.
„Lopnak, csalnak, hazudnak” – hangzik el gyakran a vád a bevándorlókkal vagy a kisebbségekkel szemben. Valóban, a gettókban nagyobb a bűnözés aránya – ez a nagymérvű munkanélküliséggel, a perspektíva nélküli élettel, a kiugrási lehetőségek hiányával magyarázható –, mégis hamis ez az általánosítás; nem szabad a bevándorlókat, a muzulmánokat, az arabokat vagy bármely más kisebbséget automatikusan bűnözőnek tekinteni. Az efféle gyakori közhelyek, sajnos, olyan csapdák, amelyekbe sokszor beleesünk, néha jó szándékunk ellenére is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969