2013. I-VI
 

A rossz gyermek

Waltraud Storcknak három évtizedébe került, míg a bíróság előtt tisztázhatta az elmeállapotát. Waltraud a negyvenhetedik életévében jár, s a német pszichiátriai betegek közül elsőként emelt panaszt az európai emberi jogi bíróságon. Azt akarta, hogy a bíróság mondja ki, amivel ő mindig is tisztában volt, de amit senki sem akart elhinni: ő nem bolond. A bíróság kimondta ezt, s közvetlenül utána az ügyvédje ezt telefonálta neki: nyertünk. A Német Szövetségi Köztársaság felelősséggel tartozik szabadságának a korlátozásáért, s kártérítést kell fizetnie. – Örülök neki, nagyon örülök neki” – mondta Waltraud, de nem mosolygott, s a hangja tompán csengett. Mit ér hetvenötezer euró, ha az embert harminc éven át bolondnak tartották?
Néhány héttel az ítélethirdetés után Waltraud elektromos tolószékében ülve ellátogatott a gyermekkorából ismerős helyekre, arra a sorházakból álló telepre, ahol hajdanán laktak, s a hátaslovak istállójába, ahol boldog volt. Rövidnadrágot viselt, mintha kirándulna. Az arca kőkeménynek látszott. Gyorsan, szinte lélegzetet sem véve mesélte el a történetét. Azt is megemlítette, hogy sok mindent be kell pótolnia. Tizenegy éven át ugyanis csak artikulálatlan hangokat adott ki magából, leguggolt, ha vécére kellett mennie, s a szájára mutatott, ha megéhezett.
Waltraud története hosszú és hihetetlenül hangzik. Többször is tudakozódni kellett a szomszédoktól, a pszichiáterektől és az ügyvédektől, hogy jobban meg lehessen érteni. A történet egy kamaszlányról szól, aki milliónyi más társához hasonlóan lázadozott az apja ellen, aki azt hitte, hogy nyugtató injekciókkal engedelmességre bírhatja, orvosok ellen, akik téves diagnózisokat állítottak fel, s a bírák ellen, akik védelmezték ezeket az orvosokat. Mindez a hetvenes években kezdődött.
Waltraud a bolíviai La Pazban született 1958-ban, s a családja rövidesen hazatért Németországba. Az anyja később elmondta az orvosoknak, hogy már az anyaméhben is „rugdalódzott”, és sosem állt vele „szeretetteljes” kapcsolatban. A gyermek röviddel a harmadik születésnapja előtt gyermekbénulásban betegedett meg. Tíz héten át feküdt az egyik frankfurti kórház elkülönítőjében, s a szülei tehetetlenül álltak a rácsos gyermekágy mellett. Attól kezdve csak húzta a megbénult jobb lábát, amely jelenleg két centiméterrel rövidebb a másiknál, s olyan satnya, akár egy bot.
Waltraud azt mondja, hogy nem volt más választása, ezért erős akaratú gyermekké kellett válnia. Szemtelenebbnek kellett lennie a két nővérénél és az öccsénél, s meg kellett védenie magát iskolatársaitól is, akik sánta lábúnak csúfolták. Évről évre jobban beleilleszkedett a szülei által neki szánt rossz gyermek szerepbe. Depresszióra hajlamos anyja, aki óvónőként dolgozott azelőtt, eltaszította magától. Az apja, aki egy nyomda alkalmazottja volt, a helyi keresztény hitfelekezet buzgó tagjaként fenyegetést jelentett a számára. Az apának túl sok volt lánya konoksága, ezért tiltásokat vezetett be. A gyermek nem értette, miért nem nézheti a televíziót, miért nem olvashatja a felnőtteknek szánt Bravo című lapot, s miért nem rajcsúrozhat a kertben. Amikor rájött, hogy hiába koldul figyelmet, elkezdte kiegyenesített gemkapoccsal felsebezni a karját, a kézháttól a könyökig, s vissza.
– Ez volt az a pillanat, amikor nagyon oda kellett volna figyelni rá – mondta a hetvenedik életévében járó Ingeborg Allendorf, aki még mindig a Storckék otthona melletti sorházban lakik. Allendorf asszony csak akkor szerzett tudomást a kislány gondjairól, amikor az már megnémult, s a segélykiáltásait cédulákra írogatta. – Karjának a felsebzése volt az első segélykiáltás, de ki gondolt volna akkor még rosszra? – jegyezte meg, s másokhoz hasonlóan ő sem gyanított semmit, mert Storckék házából egy hang se szűrődött ki.
Amikor Waltraud tizennégy éves lett, a szülei elvitték egy pszichológusnőhöz. A lány mesélt neki azokról a denevérekről, amelyek éjente rátámadnak, s megmutatta a véres karját. A pszichológusnő lerajzoltatta vele a családját. Az öccsét sok karral rajzolta le, mert elrabolta édesanyjának az összes szeretetét, annak a nővérének pedig szárnyat rajzolt, aki később kóros soványságban betegedett meg. A pszichológusnő négy alkalom után kijelentette: a gyermek hebefréniában szenved, azaz a skizofréniának a rendszerint a serdülőkorban megnyilvánuló formájában, amely tanácstalanság szülte diagnózis volt.
– Ekkor sütötték rá Waltraudra a le nem mosható bélyeget – állította Hildegard Moos, a lány akkori osztályfőnöke, aki szerint a kislány mindig jó tanuló volt, s nem voltak vele problémák az iskolában. Mindenki sejtette, mi fog következni, s mindenki tehetetlennek érezte magát. – A lányunkat megszállta az ördög – jelentette ki az apa akkor, amikor kivette lányát az iskolából és egyúttal az életből is. A tanárnő nem tudja, az apa tényleg ezt hitte, vagy csak ürügyet keresett arra, hogy a rossz gyermektől megszabaduljon. – Waltraud válsága majd elrendeződik, bízzatok az orvostudományban – vigasztalta a tanárnő a lány osztálytársait, akik a klinikán tett látogatásról visszatérve zokogtak.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969