2013. I-VI
 

Virtuóz a vártán

A hallgatók tetszésük szerint állíthatják kihívások elé a mestert: „Játszd el nekünk a Body and Soult, egy mazurkák Chopintől meg a Steeplechase Raget!” Egyik sem jelent problémát DeBlois számára, a repertoárjában még tajvani szerelmes dalok is akadnak (a hozzájuk illő énekhanggal együtt).
DeBlois ugyanakkor még sosem látott hangjegyet, mert születése óta vak. A zenevirtuóz az édesanyjával él együtt egy Boston melletti kisvárosban. A világ zenéje a kedvenc kazettás magnetofonján keresztül áramlik be a házba. Egyszeri meghallgatás általában elegendő ahhoz, hogy a zeneszámot emlékezetébe vésse, s nem is felejti el többé.
Tony DeBlois autista. A többi emberrel való érintkezés hosszú ideig szörnyen nehezére esett; kisgyermekként a saját világába zárkózva élt. A hallottak és tapasztaltak felfoghatatlanok voltak számára, s csak húszéves korára sikerült megtanulnia beszélni. A mesteri zongorista intelligenciája még mindig nem haladja meg egy kisgyermekét, de egyet megtanult: csak oda kell ülnie a zongorához, s bármilyen igényes közönséget képes meghódítani. Az autista fiút eleinte zavarta, hogy a zenehallgatók tapsoltak a számok után, de azután hozzászokott ehhez a lármához, s most már jó ideje nagyon is szívesen hallja.
Amikor DeBlois éppen nem muzsikál, akkor a székén előre-hátra dülöngél, s közben kiáltva kérdezi: „Milyen voltam? Jó voltam?”, majd vad dobszólót imitálva a levegőben folytatja: „Jónak találtatok? Ó igen, ez tetszett nektek!”
Ritka az ilyen különleges tehetség. A becslések szerint mintegy ötven kiemelkedően tehetséges autista ismeretes jelenleg világszerte. A szakemberek savant-szindrómáról beszélnek az esetükben (savant franciául tudóst jelent). Olyan savant is akad, aki emlékezetből részlethűen le tudja festeni az Eiffel-tornyot. Másikuk szempillantás alatt kiszámítja, hogy 8002. december 9-e hétfő lesz majd.
Akadnak azután — mint Tony példája is mutatja — bámulatos zenészek is. Szinte valamennyien vakok; senki sem tudja, hogy miért. A XIX. században a „vak Tom”-nak nevezett debilis zongorista, Thomas Bethune kápráztatta el a koncerttermek közönségét. Egy rabszolga gyermekeként jött a világra, s bár a szókincse még a százat sem érte el, a zongoránál ülve egyidejűleg három számot tudott előadni — egyiket a bal kezével, másikat a jobbal, a harmadikat pedig énekelte.
A tehetséges autistáknak szinte kivétel nélkül különlegesen jó az emlékezetük, de a tehetségük a jobb agyféltekére korlátozódik, a vizuális, a számtani és a művészi jártasságokra, ugyanakkor a bal agyféltekük sokszor nem megfelelőképpen működik, ahol a nyelv, a jelképek értelmezése és a logika fészkel.
Idős emberekkel szintén történhet hasonló. Némelyekből váratlanul „kitör” a művész. Megfeledkeznek minden kötelezettségükről, s elkezdenek festeni vagy zenélni, holott előtte nem volt ilyen hajlamuk.
Bruce Miller kaliforniai ideggyógyász előszeretettel vizsgált ilyen pácienseket. Például egy nyelvész hatvannyolc éves korában váratlanul elkezdte felcserélni gyermekeinek, kutyáinak és lovainak a nevét. Ezzel egy időben megszállottan látott neki klasszikus zenét szerezni. Minthogy az érintettek agya elsősorban baloldalt, a homloklebeny területén károsodott, Miller azt feltételezi, hogy az egyoldalú funkciókiesés szabadítja fel a másik agyfélteke képességeit. A kreativitás letéteményese, a jobb agyfélteke szokványos esetben a bal agyfélteke szigorú szabályozása alatt áll, s a bal agyfélteke csupán azt engedi érvényre jutni, ami számára ésszerűnek látszik. Ha ez a diktatúra összeomlik, akkor nem is sejtett adottságok bontakozhatnak ki a logikus gondolkodásra való képesség elveszítése árán.
Úgy tetszik, hogy az igazán lenyűgöző tehetségek már a születésükkor erre vannak predesztinálva. „Leggyakrabban a koraszülöttek jönnek számíásba” — állítja Darold Treffert amerikai pszichiáter, a savant-szindróma egyik szakértője. A koraszülött gyermek agya ugyanis még nem érett, emiatt erőteljesen ellensúlyozni képes a bal agyfélteke fogyatékosságát — véli az orvos.
Tony DeBlois szintén koraszülött volt. A születési testtömege nem haladta meg a kilencszáz grammot. Az édesanyja kezdetben kénytelen volt babaruhákba öltöztetni. Idővel észrevette, hogy a kis Tony különbözik a többi gyermektől: „Utálta, ha felvették, s a dühön kívül semmiféle érzelmet nem mutatott” — emlékezett vissza. Tony a régi videófelvételeken kiüresedett arccal és robot módjára csoszog. Időnként dührohamok lettek úrrá rajta. Egy-egy roham akár három-négy órán át is eltartott.
Tony ma már jó és hízelgő fiú, aki az édesanyját friss kávéval ébreszti, megbénult fivérét, Rayt pedig fáradhatatlanul tologatja kerekes székében. „A türelme a szentekére emlékeztet” — mondja az anyja.
És ki gondolta volna: a fiú nagy kedvét leli abban, hogy a többi zenésszel együtt muzsikáljon. Minden bizonnyal ő az egyetlen autista, aki lelkesedik a dzsesszért, amely a spontaneitás és a zabolátlanság netovábbja.
Amikor DeBlois fellép a dzsesszzenekarával, akkor a született előadóművész ügyességével alakít: először egy bonyolult trilla, azután egy merész rögtönzés a klarinét dallamára, majd — tréfaképpen — kapásból beleszövi egy gyermekdal valamelyik motívumát is. A kiváló tehetségű ifjú néha kézbe veszi a mikrofont, s érzéssel elénekel egy-egy rockslágert. Úgy látszik, a zenében az epekedés és a hódítás repertoárjának is birtokában van.
Más autista zenészek is szemlátomást csodálatos átváltozáson mennek át játék közben. A görbe hátú, begubozó rendmániákusokból félénkségüket levetkőző, ragyogó előadók válnak a színpadon. Az utolsó hanggal együtt azonban többnyire az ihletett állapotuknak is vége, s visszahullanak részvétlen alapállapotukba.
Tony DeBlois esetében tartósabb hatás mutatkozik. Amikor éppen nem a zongoránál bűvészkedik, akkor nagyvonalú társalgó, aki könnyűszerrel elszórakoztat akár egy egész asztaltársaságot. Szívesen veszi, ha a hölgyek dédelgetik, s eközben hízeleg, akár egy arszlán: „Na, ismét jó voltam, igen? Szeretitek, ahogyan játszom?”
A zongoravirtuóz élvezi a dicsőségét, s végtelenbe nyúló monológokban ecseteli a legutóbbi koncertjét és a következő CD-jét. Minden kérdésre gyors választ rögtönöz, eljátszik hozzá néhány taktust, s vigyorog, ha mindenki nevet. DeBlois megtanulta, hogy az egész életet koncertként fogja fel. Ő a szólista, aki mindent kézben tart. És amíg ez így van, addig bárki beszállhat a játékba.
Miként válhatott egy emberkerülő autistából ennyire szívélyes és elbűvölő társasági lény? Tony anyja szerint ez a zenének köszönhető.
Janice DeBlois hamar észrevette, hogy a fia korántsem teljesen zárkózott. Felsírt, ha kikapcsolta a rádiót, s akkor is sírt, ha elnémult a ruhaszárító. Tony ezért kétéves korában egy olcsó asztali orgonát kapott. Anyja nagy meglepetésére a csöppség minden elcsípett hangot rövidesen újra lejátszott.
Tony kilencéves korában adta első koncertjeit többnyire öregek otthonában. Eleinte közömbösen eljátszotta, ami tetszett neki, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a tapsból mindig bővebben jutott ki neki, ha sikerült teljesítenie a hallgatók valamelyik kívánságát. Így került fokozatosan cserekapcsolatba a többi emberrel: zenét nyújtott tetszésért cserébe.
A fiatalember nehezen boldogult a beszéddel, többnyire meg sem szólalt. Édesanyjának eszébe ötlött egy trükk, amely bevált: Tony minden kibökött szóért öt másodpercnyi zenét hallgathatott magnószalagról. Ismét egy csereügylet: szavak zenéért cserébe.
Tony ennek ellenére nehezen haladt előbbre, mert a fogalmak idegenek maradtak számára. Édesanyja erre is megtalálta a megoldást: „Mindenhez akad megfelelő dal, s ezen keresztül gyakoroltuk be a fogalmakat.” A vasút, a szépség, a türelmetlenség — idővel mindegyikre sor került. És amikor egy szép napon ismét lehullottak az első falevelek, akkor ehhez is találtak valamit. Az Őszi falevelek című klasszikus sláger testesíti meg Tony világában az elégikus őszi hangulatot.
Janice DeBlois mind a mai napig nem tudja, hogy a fia ismeri-e a szomorúságot a zenén kívül. Amikor egy balladát énekel a legnagyobb beleéléssel, elképzelhető, hogy csupán valamiféle pantomimet ad elő. Úgy tetszik, mintha minden énekszám tartalmazná a benne feloldott érzelmek alaprajzát, a mimikát és a testbeszédet is beleéretve, úgyhogy még az autisták is automatikusan mindent helyesen csinálnak. DeBlois manapság már birtokában van az érzelmek gazdag enciklopédiájának a dalokon és zeneszámokon keresztül. E tárházban mindenféle érzés fellelhető, az imádattól a haragig, s ezeket tetszése szerint fel tudja idézni és elő tudja adni. Lehetséges, hogy az érzésvilág ily módon alakul ki fokozatosan?
Tony tárháza mindenesetre rohamosan gyarapszik. Az érzelmeken kívül sok egyebet is tartalmaz, amivel az autista szembekerül. Minden tapasztalatot az általa kialakított zenei rendbe illeszt be. „Ha Tony dudálni hall egy autót, akkor rögtön elmagyarázza nekem: ez most fisz volt! A fékek csikorgása pedig magas C!” — mondja az édesanyja.
Valamennyi zenei tehetségű savant-ra jellemző az abszolút hallás. A kutatók véleménye szerint ez sem véletlen: ezek az autisták azért tudnak eligazodni oly könnyedén bármely új zenedarabban, mert minden hangot azonnal felismernek. Olyan ez, mintha egyszer s mindenkorra megfigyelték volna, hogyan cseng az A zenei hang vagy a kétvonalas gisz.
Többről van szó azonban az emlékezet puszta tornáztatásánál. Beate Hermelin londoni pszichológus kimutatta, hogy a savant-ok korántsem egyszerűen másolják az egyik hangot a másik után. Ehelyett inkább ügyesen rájönnek a zene felépítésére — felismerik a motívumokat, szabályokat és variációkat. A visszatérő részleteken való csüggésük folytán igen hamar rátalálnak azokra a lényeges alkotóelemekre, amely így vagy úgy egyre újabb zeneszámokká illeszthetők össze. A zene ezen emberek számára olyan nyelv, amelynek a nyelvtanában jártasak.
Feltehetőleg innen származik a savant-ok sajátságos rokonszenve a zongora iránt, amelynek billentyűzete összhangban áll a rendszeretetükkel. A zongora billentyűzetében ugyanis szép sorjában rátalálnak a hangskálára.
Számos autistának sikerült eléggé normális életvitelre berendezkednie a tehetsége révén. Tony is rohamosan öregbítette hírnevét iskolákban, klubokban és vendéglőkben koncertezve. De beszélni még mindig alig beszélt. Csak tizennyolc éves korában tette meg a nagy „ugrás”-t. Bejutott a zenészek elit iskolájába, a bostoni Berklee College-ba. Ezt is az édesanyjának köszönhette. „Tonynak már csak arra volt szüksége, hogy a többi zenész körében forgolódjon.”
A főiskolán DeBlois végre hasonszőrűek közé került, s csak a zene számított. Zongoratanárnője, Suzanne Sifter szemtanúja volt, hogy a néma fiú, aki eleinte a szemét lehunyva elvonult a sarokba, lassacskán új életre kelt a rákövetkező években. Sifter még most is emlékszik, hogyan kezdődött: játéka közben becsúszott egy hamis hang, s Tony váratlanul az egész futamot eljátszotta helyesen. „Attól kezdve egyre inkább kibújt a csigaházából. Számunkra ez csodaszámba ment” — mondta a tanárnő.
Az 1996-beli diplomaosztó ünnepségen az egykor szótlan Tony — életében először — interjút adott a rádiónak, mégpedig az édesanyja segítsége nélkül. Manapság már minden vasárnap a templomi kórusban énekel, utána pedig gyakran együtt játszik a bostoni The Winikers dzsesszzenekarral, s ez különösképpen magával ragadja. „Remek dolog együtt játszani a zenekarral. Rengeteg élvezetet találok a közös játékban! Ez már valami, nemde?” — fogalmazza meg érzéseit, s aztán ugyanezt többször is elmoddja.
DeBlois időközben több CD-t megjelentetett, s a televízióban az életéről készült A szív útja című filmet sugározták, Cybill Shepherd hollywoodi sztárral az édesanyja szerepében. A csodaszámba menő zenész azóta meghívásokat kap a világ minden tájáról. Koncertútjain járt már Kanadában, Tajvanon és Szingapúrban.
A mester még többre törekszik. Karácsony óta szaxofonja is van. Idejekorán elküldte ugyanis kérelmező levelét „Mikulás bácsinak”. Tony a kívánságait a helyesírásra ügyet sem vetve vakon gépelte a számítógépbe: a szaxofonon és a pólóingen kívül egy karaokegépre áhítozott, amely énekének a finomítására szolgál.
Tony DeBloisnak már barátnője is van, aki szintén zongorista és vak. A két muzsikus epekedő dzsesszballadákból játszik és énekel duettet, szükség esetén telefonon keresztül, kihangosítóval.
Amikor DeBlois szórakozni megy szíve hölgyével, már a saját hitelkártyájával fizet. Habár a számok világa továbbra is idegen a számára, a tízeseket, százasokat és ezreseket már meg tudja különböztetni. Ez elegendő ahhoz, hogy az adakozó kedvű fiatal férfi megmeneküljön a tönkremeneteltől. „Bármennyi édességet vehetek a barátnőmnek. Ez már döfi, nemde?” — dicsekszik.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969