2013. I-VI
 

A történészek huszadik világkongresszusáról

A történészek szervezete 2005-ben Sydneyt választotta a huszadik világkongresszus színhelyéül. Első ízben gyűlt össze a déli félteke egyik nagyvárosában mintegy ezerháromszáz történész a világ hetven országából. A helyszín megválasztása azt jelezte, hogy a történészek szervezetének és az általa képviselt tudományágnak a globális ambícióit komolyan kell venni. A kongresszus programja a kutatási szféra egyetemessé válásának irányába mutatott. Előszeretettel alkalmazott módszer volt az összehasonlítás, s a kutatók érdeklődésének irányt szabó kérdés rendre a kulturális transzfert firtatta. Az összehasonlító módszert és a kulturális transzfer vizsgálatát ugyanis össze kell kapcsolni, ha a történészek olyan globális történetíráshoz akarnak eljutni, amely méltó erre az elnevezésre.
Abból az előadásból is ez világlott ki, amelyet Anne Salmond antropológusnő tartott az ember és a természet viszonyáról a Csendes-óceán térségében. Polinézia története ugyanis nem írható meg a különböző kultúrák között lezajlott sokrétű csere történetének a bemutatása nélkül. Az ausztrál történelem nem tartozik a Sydneyben összegyűlt történészek többségének szakterületéhez, ezért csak gratulálni lehet a helyi történészszervezet illetékesének, Martin Lyonsnak és kolléganőjének, Penny Russellnek ahhoz, hogy a kongresszus valamennyi részvevőjének ingyen rendelkezésére bocsátottak egy gyűjteményes kötetet, amely az ausztrál történelem körül forgó legfontosabb vitákat taglalja. Ez az érdekfeszítő könyv minduntalan rávilágít a fehér Ausztrália története és az őslakók története közötti feszültségekre. A kongresszusnak egyébként volt egy olyan szekciója, amely a telepesek és az őslakók között támadó feszültséget elemezte összehasonlító szemszögből. A gyarmatosítás során ugyanis felettébb különbözők voltak az erőszak megnyilvánulásai formái és az általuk kiváltott reakciók.
A Sydneyben tartott rendezvényen végig nagy érdeklődés kísérte az összehasonlítást és a kulturális transzfert. Szembeszökően mutatta ezt a kongresszus három nagy témája, amelynek mindegyike egy egész napot vett igénybe. A környezet története, a mítosz és történelem, valamint a háború és béke volt az a három nagy témaegyüttes, amely összekapcsolta az öt földrészt. Az ökológiai vonatkozásokat tanulmányozó történészek természetszerűleg a környezeti tényezők jelentőségét domborították ki a történelem menetében. Az előadások újra és újra rávilágítottak arra, hogy e kutatási területet nagymértékben áthatja a politika, mert a klímaváltozások és az ember által okozott természeti katasztrófák története aktualizálásra készteti a kutatókat.
Ugyanez mondható el a háború és béke kérdéséről is. Az e szekcióban elhangzott előadások nagy hányadának voltak aktuális vonatkozásai. Nicolaus Offenstadt az igazságos háborúkra vonatkozó késő középkori elméleteket ismertette, amelyek a jugoszláviai, az afganisztáni és az iraki konfliktus kapcsán is érdeklődésre tarthatnak számot. Charles Maier az áldozatok kérdése körül forgó új keletű német diskurzust taglalta, s ennek keretében elsősorban a második világháború végén lejátszódó események kerültek a középpontba. Pieter Lagrou a terrorizmusellenes stratégiák történelmi problémájáról tartott előadásában azt hangsúlyozta, hogy a hadviselés brutálisabbá válásának legfőbb előfeltétele az ellenségnek az ember mivoltától való megfosztása.
A mítoszok és történelem témakör tetszett az aktuális problémáktól legtávolabb esőnek. Az előadások figyelmes meghallgatása nyomán azonban e téren is szembeötlővé váltak a jelent érintő vonatkozások. Chris Lorenz rövid úton megcáfolta a történelem és a mítosz között mutatkozó különbséget, amely a tudomány számára szentségszámba megy, s az európai nemzeti történetírások kapcsán kimutatta, hogy a történetírást mennyire átszövik a mítoszok. A mítosz és történelem közötti szoros kapcsolatot bemutatták Ausztrália, Kína, India, Afrika, valamint Észak- és Dél-Amerika nemzeti történelmének vonatkozásában. Ugyanebben a szekcióban került napirendre az utópia és a történelem viszonya. Hayden White megnyerő előadásában amellett kardoskodott, hogy az utópiák nélkülözhetetlenek a holnap antikapitalista világának kialakításához. A modern utópiák szerinte semmiképp sem állnak ellentétben a történelemmel. Épp ellenkezőleg, az élteti őket, hogy a történelmet összekapcsolják a múlttal és a jövővel. White előadása érthető módon vitát váltott ki a fasiszta és a kommunista utópiákban rejlő romboló potenciálról. Felmerül a kérdés: követelhet-e az ember újabb utópikus elképzeléseket a megannyi szörnyűséges tapasztalat után?
A többi rendezvény huszonhat szekcióban, húsz kerekasztal-megbeszélés keretében, valamint számos UNESCO által finanszírozott műhelytalálkozó formájában zajlott le. A kongreszszus részvevői igen különböző témakörökkel foglalkozó történelmi munkák panoptikumával szembesültek. A programnak egyebek között része volt a migráció, a multikulturalizmus, a demokratizálódás, a szociális állam, a krisztiani-zálás, a globalizálódás, az informális személyközi csere megjelenési formái, a jóvátétel formái, a gazdagokkal és a nemekkel kapcsolatos kérdések, a tömegtájékoztatás, a civil társadalom, a felvilágosodás, az érzékiség története, a város- és művelődéstörténet, a munkásság története, az emberi jogok, a gyermekek és idős emberek történelmi tapasztalatai, a múzeumok és a tankönyvek.
Érdekesnek bizonyult a Michael Bentley által vezetett vita a történelmi művek befogadásáról. Nagy tetszést aratott Bentley ama állásfoglalása, hogy a figyelem helyeződjön át a történelmi munkák előállításának szférájáról a befogadás szférájára, vagyis az olvasókra. A földrajzi térségekkel foglalkozó szekciókban az tűnt fel, hogy a geopolitikai megfontolások ezúttal sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint a kilencvenes évek elején. A kelet-ázsiai modernitás kérdéseivel foglalkozó műhelytalálkozón a kínai történészek azt az álláspontot képviselték, hogy országuk teljesen egyéni úton tart a modern korszak felé. A modernizáció „tősgyökeres” kínai útja alaposabb vizsgálat után lényegétől megfosztott modernizációnak – demokrácia nélküli modernitásnak – bizonyult. Aki megtapasztalta Németországban a nemzetiszocializmus és a modernizáció körül forgó vitákat a kilencvenes években, az igen mulatságosnak találta, hogy a kínai kommunista történészek és bizonyos jobboldali konzervatív német kollégák szemlátomást igen hasonló modernizációs koncepciókat képviseltek.
A kínai történészek részvétele is azt juttatta kifejezésre, hogy a történettudomány újabb lépéssel jutott közelebb a globalizálódáshoz. Dipesh Chakrabarty, a posztkolonializmus teoretikusa néhány évvel ezelőtt Európa és a Nyugat provinciává való visszaminősítésének követelésével keltett feltűnést. Szerinte a modernitás nyugati elméleteinek liberális és marxista változatai egyaránt arra kárhoztatják a világ többi részét, hogy a történelem várótermében időzzenek, s a fejlődéselmélet művelői által emlegetett örökös „még nem” legyen az osztályrészük. A bengáliai történész szerint olyan stratégiákat kell kifejleszteni, amelyek lehetővé teszik a nem nyugati világ számára a modernitás európai programjának mindent felölelő ambíciói előli kitérést, de anélkül, hogy e programot feladnák.
A globális történelem és az azt rögzítő történetírás elképzelhetetlen a nyugati filozófia alapjai nélkül, csakhogy éppen ezek az alapok szorítják túlságosan szűk korlátok közé a tudományt és a történelmet egyaránt. A Sydneyben megrendezett kongresszus részvevői megpróbáltak szót ejteni a határokról, az alapokról és a földrajzi vonatkozásokról. A historizmust és egyetemes igényét eközben nem kezdték ki. Az előadások túlnyomó többsége a nyugati gondolati építmények és teorémák látóhatárán belül mozgott. Még a történelemelmélet és történetírás vonatkozásaival foglalkozó szekcióban sem illették valódi bírálattal az állítólag egyetemes történettudomány egyoldalúan nyugati alapjait. E vonatkozásban Sydney feltehetőleg a legbiztonságosabb színhelye volt a konferenciának, mert a déli féltekén aligha lehetne Ausztráliánál nyugatibb jellegű helyet találni.
Örvendetes jelenségnek bizonyult, hogy a kongresszuson nagy számban jelentek meg olyan történészek, akik nem a saját nemzetük, illetve a saját kulturális térségük történetét tanulmányozzák, hanem maguk is megtapasztalták a migrációt és a kulturális transzfert. Ennek ellenére csak korlátozott lehetőségek nyílnak arra, hogy a történészek céhe lassacskán fellazítsa a nemzeti kötődéseit. A kongresszus küldöttei például egy szigorúan nemzetek szerint csoportosított névjegyzéket vehettek kézhez, mintha nem a történészek kongresszusán vettek volna részt, hanem az olimpiai játékokon.
A világ történészei 2010-ben Amszterdamban gyűlnek össze, s a történettudomány globalizálódásának tendenciája remélhetőleg Európában is folytatódni fog. Az is tervben van, hogy a kongresszust minél hamarabb ismét a déli féltekén rendezzék meg. Indiában, Afrikában vagy Dél-Amerikában bizonyára akadnának olyan újabb elméleti kezdeményezések, amelyek alkalmasak lennének az Európára összpontosító szemlélet fellazítására.
A Történettudományok Nemzetközi Bizottságának elnöki posztját betöltő Jürgen Kockának nem kellett amiatt aggódnia, hogy kollégái unalmasnak találják a Sydneyben megtartott rendezvénysorozatot. A kongresszus ugyanis a nemzeti önelégültség levetkőzésének irányába mutatott, s a témák meg a módszerek sokaságának és tarkaságának ellenére azt a meggyőződést erősítette meg, hogy a globális történettudomány felé haladva nem mellőzhető a történelmi összehasonlítás.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969