2013. I-VI
 

Ígéretek örvényében
Mészáros József

(A nyugdíjrendszerek leírásának fontosabb fogalmai) A nyugdíjrendszereknek számos változata létezik világszerte. Jó néhány olyan alapvető ismérv határozza meg őket, amelyeket felhasználhatunk e rendszerek osztályozására. Mindegyik rendszer mögött számos alapfeltevés vagy feltétel van, ezeket a későbbiekben elemezzük. E rendszereket az alábbi fontosabb dimenziók alapján szokás tipizálni: az állam szerepe a szolgáltatás nyújtásában, a magánszektor szerepe a nyugdíjrendszerben, kötelező vagy önkéntes-e a rendszer, a biztosítottak és/vagy ellátottak a rászorulók hány százalékát teszik ki.
A társadalom által működtetett nyugdíjrendszer nagymértékben befolyásolhatja az állampolgárok megtakarítási és munkaerő-piaci magatartását. A rendszerek állami vagy magán volta és az intézmények működtetése között nincs közvetlen összefüggés – az általános az, hogy a kötelező rendszert az állami hatóságok igazgatják, de ez nem szükségképpen van így.
A kötelező nyugdíjrendszerek általában különböző újraelosztási feladatokat teljesítenek. (A nemzetközi szakirodalomban vita van arról, hogy az újraelosztás szerves része-e a társadalombiztosítási nyugdíjrendszereknek, vagy önállóan kell működtetni.)
A nyugdíjrendszerek elosztási céljainak megfelelően vannak minimális, az időskori szegénységet megakadályozni kívánó, többnyire alapösszegű ellátást nyújtó rendszerek, amelyek vagy a rászorultsági elvet követik, vagy állampolgári (tartózkodási) jogon járnak, valamint jövedelemarányos rendszerek, amelyeknek az a céljuk, hogy az addigi életmód fenntartását tegyék lehetővé.
A jövedelemarányos rendszerek konstrukciójukat tekintve kétfélék lehetnek: befizetéssel vagy szolgáltatással meghatározottak.
A nyugdíjrendszereket a kockázat viselői alapján is szokás tipologizálni. Attól függően, hogy a kockázatot milyen mértékben viseli az egyén, illetve a közösség, a rendszert a befizetés vagy a szolgáltatás határozza meg. A kockázatközösséget társadalombiztosítás esetén az adott időszakban együtt élő nemzedékekre szokás érteni, s általában nem bontható különböző kockázatú csoportokra. Így például nem számolhatók nem vagy családméret szerinti járulékok. Napjainkban a nyugdíjreformok kapcsán azonban vita van arról, hogy az egész társadalmat tekintsük-e az idők végezetéig egyetlen kockázatközösségnek, vagy az egyes nemzedékeket (esetleg még kisebb csoportokat).
Nagyon elterjedt a nyugdíjrendszerek leírására a pillérhasonlat. Ezzel jól megragadhatók a különböző elemű és eltérő logikájú vegyes rendszerek. A többpilléres nyugdíjrendszerek szokásos felosztása szerint az első pillér jellemzői a következők: kötelező felosztó-kirovó, járulékból vagy adóból finanszírozott, közösségi vagy magánjellegű, célja az időskori szegénység megakadályozása, a nyugdíj jövedelemarányos, s van újraelosztás (egyének között és életpályán belül is). A második pillér jellemzői: kötelező vagy magánjellegű, fedezett vagy felosztó-kirovó, állami vagy magánigazgatású, befizetéssel vagy szolgáltatással meghatározott. A harmadik pillér pedig önkéntes, fedezett, magánigazgatású és befizetéssel meghatározott.
Általánosságban mind a szakirodalomban, mind a köznyelvben a fenti tipológiát szokás használni, noha nem tudja tökéletesen jellemezni az összetett valóságot. Így például azokban az országokban, ahol van állampolgári alapnyugdíj és kötelező felosztó-kirovó elven finanszírozott munkanyugdíj is, időnként mindkét ellátási rendszert az első pillérhez, míg máskor az alapnyugdíjat az első, a munkanyugdíjat pedig a második pillérhez sorolják. Hazánkban az első pilléren az állami nyugdíjrendszert szokás érteni, amely kötelező és felosztó-kirovó, míg a második pilléren a magánpénztárak rendszerét, amely kötelező és fedezett, a harmadik pilléren pedig az önkéntes pénztárakat és magánbiztosításokat. Lehetséges olyan tipológia is, amely szerint az első pillérhez a teljes kötelező rendszer tartozik, azaz mind a felosztó-kirovó, mind a kötelező magánpénztári rendszer. A második pillér elemei ez esetben az önkéntes pénztárak, míg a harmadikéi a magánbiztosítások.
A nyugdíjrendszereket kötelezőnek vagy önkéntesnek nevezzük aszerint, hogy a rendszerben való részvétel államilag előírt, kikényszerített-e vagy sem. Az alábbiakban a kötelező rendszereket fogjuk tipologizálni, három alapvető dimenzió szerint: 1. szolgáltatással vagy befizetéssel meghatározott, 2. fedezett vagy nem fedezett, 3. biztosításmatematikailag korrekt vagy nem korrekt rendszerek.
Befizetéssel meghatározott rendszereken a továbbiakban olyan nyugdíjrendszereket értünk, amelyeknek befizetési rátája a rendszer külső, míg a szolgáltatás a belső paramétere, s fordítva. Szolgáltatással meghatározott rendszerről olyan esetben beszélünk, amikor a rendszer paramétere a későbbi járadék összege, míg a járulék a rendszer belső paramétere. Az ilyen rendszer lehet fix összegű vagy a biztosított előző befizetéseitől függő.
Teljesen fedezett rendszerről abban az esetben beszélünk, amikor a szolgáltatás teljes egészében az előző befizetésekből és hozadékukból finanszírozódik. A nem fedezett rendszer viszont azt jelenti, hogy a teljesített ellátások vagy az aktív nemzedék adójából, járulékából finanszírozzák. A nem fedezett rendszereket szokás felosztó-kirovónak is nevezni. A gyakorlati életben azonban számos olyan rendszer van, amely a két ideáltípus között helyezkedik el.
Ami a forrásokat illeti, a nyugdíjrendszer finanszírozható adókból (ebben az esetben lényegében a költségvetés része) vagy járulékokból (így elkülönül a költségvetéstől). Az elkülönített rendszerek lehetnek, mint már jeleztük, fedezettek vagy fedezetlenek (illetve impliciten fedezettek).
A biztosításmatematika fogalma több dolgot jelent. Egyfelől a biztosításmatematikailag korrekt rendszer makroökonómiai értelemben a hosszú távú pénzügyi stabilitás állapotában van, mikroökonómiailag pedig teljesül benne az úgynevezett individuális ekvivalencia elve, vagyis az egyén befizetései és kapott szolgáltatásai egyensúlyban vannak.


(A nyugdíjrendszerek kialakulása Európában) A nyugdíjrendszereket történetileg homogén munkavállalói csoportok időskori ellátására hozták létre. E csoportok vagy a nagyipari munkásság, vagy a tisztviselők köréből kerültek ki. Az 1800-as évek végén és a XX. század elején az e körben foglalkoztatottak javarészt férfiak voltak, s az alkalmazottak jövedelmi és családi helyzete stabilnak és homogénnek volt mondható. E homogén munkavállalói csoportoktól viszonylag egyszerű volt járulékot szedni, s nem lehetett elkerülni a befizetést. Teljesült a három legfontosabb feltétel: 1. a foglalkoztatási szerkezet stabil volt, 2. a társadalom a demográfiai egyensúly vagy a növekedés állapotában volt, 3. a gazdaság pedig lassan, de egyenletesen fejlődött. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek mindmáig e három feltevésen nyugszanak.
A társadalom nemzetállami keretekben működött – világos volt, hogy kik az adó- és a járulékfizetés alanyai, s az ellátottak köre is egyszerűen meghatározható volt. Nemzetközi mobilitás lényegében nem létezett, az emberek többé-kevésbé ugyanazon a helyen élték le életüket, ahol megszülettek.
A XX. század lényegében az állami szociális rendszerek kiépülésének sikertörténete volt. Az időszak elejére mindegyik fejlett állam kialakította társadalombiztosítási rendszerét, amely a második világháború után a pusztítás mértékétől függően alakult át felosztó-kirovó rendszerré. Ezt a folyamatot a költségvetés szerkezetének átalakulásában is nyomon követhetjük. Különösen érdekes e szempontból az Egyesült Államok és a kontinentális Európa összehasonlítása: földrészünkön az egyes társadalmak sokkal fontosabbnak tartották a szociális védőháló kialakítását, míg az Egyesült Államokban az egyéni felelősség és feladatvállalás szerepe hangsúlyozódott ki.

A cikk további része a Valóság 2006/4. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969