2013. I-VI
 

Dzsihád a tengeren
Pelle János

A fundamentalista iszlám terror 2004. március 11-én érte el Európát, amikor pokolgépek robbantak a madridi Atocha pályaudvaron. Spanyolországot hihetetlenül erős, történelmi gyökerű sokk érte, amelynek közvetlen hatásaként az addig hatalmon levő pártok elveszítették a választásokat. Az új Zapatero-kormány rögtön hazarendelte Irakból az amerikaiakkal együttműködő spanyol megszálló csapatokat. A világsajtó tele volt a százkilencvenegy meggyilkolt, ártatlan ember és a gyászoló hozzátartozók képeivel, s csak keveseknek jutott az eszébe, hogy a merénylet végrehajtói nem tettek mást, mint újra megnyitották egy több évszázados, véres történet legújabb fejezetét. A pusztító merényletet a Marokkói Muzulmán Harcosok Szervezete hajtotta végre, bizonyos Abdelmajid Fakhet vezetésével, aki május 13-án Madrid külvárosában négy társával együtt felrobbantotta magát, miután elkeseredetten harcolt a házat körülvevő rendőrökkel. A hírügynökségek a nyomozás adatai alapján közölték, hogy az ismeretlen nevű muzulmán szervezet kapcsolatban áll a New York-i terrortámadást végrehajtó al-Kaidával. Nemcsak Oszama bin Laden üdvözölte a madridi vérfürdőt, hanem más fundamentalista iszlám csoportok is. A muzulmán harcosok a világlapokhoz eljuttatott közleményeikben egyebek mellett hangsúlyozták, hogy Spanyolországot, több mint ötszáz évvel a mórok kiűzése után, még mindig az iszlám földjének tartják, s távlatilag vissza akarják hódítani.
Elképesztő anakronizmussal párosuló vak fanatizmus? Igen, bár nem előzmény nélküli. Érdemes áttekintenünk a történelmi hátteret, amely mindeddig elkerülte a magyar közvélemény figyelmét, talán azért, mert tőlünk térben meglehetősen távol keletkezett. Ráadásul mindez éppen abban az időben történt, amikor Magyarországnak is szembe kellett néznie az Oszmán Birodalom sorozatos támadásaival, majd pedig azzal, hogy fővárosát és belső területeit megszállják a törökök. Itt jegyzem meg, hogy bár a török szultánok rendszerét az iszlám jelenlegi hívei nem tekintik magukénak, elhangzott már olyan kijelentés is bizonyos fanatikus muzulmánok szájából, hogy az 1526-os mohácsi győzelemmel és azt követő százötven éves uralommal az iszlám jogot szerzett Magyarország területére, s azt idővel érvényesíteni akarják.
De térjünk vissza a Földközi-tenger nyugati medencéjébe, ahol a XVI. században a kereszténység és az iszlám legnagyobb tengeri háborúira került sor, amelyeket Samuel Huntington meghatározását követve a civilizációk összecsapásának is nevezhetünk. A háborúkat hosszú évszázadokig tartó szárazföldi küzdelem előzte meg az Ibériai-félszigeten, ahol az egyesült Aragónia és Kasztília csapatai harcoltak a muzulmán mórok ellen. A spanyolok ezt a XI. században kezdődött háborúskodást reconquistának, visszahódításnak nevezik. A harcok 1492-ben, Amerika felfedezésének évében, Granada városának és a legdélebbi kalifátusnak az elfoglalására vezettek, ám azzal, hogy a spanyol királyok, Izabella és Ferdinánd csapatai elérték Gibraltárt, s a mórokat a tengerszoros túlsó oldalára, Észak-Afrikába szorították, a harcok, ahelyett hogy véget értek volna, átterjedtek a Földközi-tengerre.
Voltaképpen csak ekkor kezdődött a nagyszabású kísérlet, amely végül nemleges választ adott arra a kérdésre, hogy vajon képesek-e tartósan békésen együtt élni az Ibériai-félszigeten a három egyistenhit követői, a zsidók, a keresztények és a muzulmánok. Nemcsak az egyszerű, stagnáló viszonyok közötti együttélés volt a tét, hanem ennél több: a különböző vallások híveit integráló együttes fejlődés. Spanyolország a XVI. században, V. Károly, majd II. Fülöp uralkodása alatt néhány évtized leforgása alatt világhatalommá, a földrajzi felfedezésekkel kitágult világ vezető gazdasági és katonai erejévé, óriási birodalom központjává vált. Már a kérdés feltételekor előrebocsátom, hogy tisztában vagyok vele: semmiképp sem lehet a XXI. századi normákkal, különösképpen nem a jelenlegi multikulturalizmus toleranciamércéivel vizsgálni a korabeli Spanyolországot, ahogy a többi európai országot sem; csakis a korabeli társadalmi viszonyokat figyelembe véve vázolhatjuk, hogyan alakult a keresztény földesurak, a papság és a moriszkók (a megkeresztelt arabok, illetve mórok) viszonya, amely az utóbbiak végső kiűzésére vezetett a XVII. század második évtizedében. Megjegyzendő, hogy ugyanígy kerülni kell a X. és XII. században fennállt, de végül belső harcok miatt szétesett Córdobai Kalifátus idealizálását is. Ebben az időben Córdobában és Granadában harmonikusan éltek együtt a mórok és a zsidók (állítólag a keresztények is), bár a körülményekről nem sok konkrétumot tudunk, csak annyi bizonyos, hogy ezt a korszakot a zsidó történetírás is spanyolországi aranykorként tartja számon.
Az Ibériai-félszigettel foglalkozó történészek többnyire felidézik, hogy 1492-ben egymást követték a jövőt hosszú időre meghatározó események. Miután januárban az egyesült királyság csapatai elfoglalták Granadát, Ferdinánd és Izabella márciusban kibocsátotta a spanyolországi zsidók kiűzéséről szóló ediktumot. Így amikor Kolumbusz Sevillából a Guadalquivir folyón elindult Amerika partjai felé (október 12-én érte el célját), matrózai a fedélzetről integettek azoknak a hajóknak, amelyek a kivándorló zsidók első csoportjait vitték Olaszországba és Törökországba. De összehasonlítható-e a zsidók Spanyolországból való kiűzése a mórokéval azon az alapon, hogy mindkettő tömérdek emberi tragédiával járt, s mindkettőben szerepet játszott a szent inkvizíció is?
Úgy látszik, a kétfajta kiűzetés között számottevő különbség van. Mivel ebben a tanulmányban elsősorban a kereszténység és az iszlám viszonyára koncentrálok, csak röviden jelzem ezeket. A legszembetűnőbb a két valláshoz kötődő etnikum, a zsidóság és az 1492 után Spanyolországban maradt mórok alapvetően eltérő gazdasági és társadalmi szerepe. A XIII. és XIV. században a zsidók a keresztény spanyolok között is tehetős embereknek számítottak. A XV. század elején a gazdag és befolyásos zsidóknak adóbérlőkből, orvosokból, bankárokból és különböző tanácsadókból álló csoportja alakult meg a királyi udvarok körül, ami felkeltette a spanyol egyház és az arisztokrácia féltékenységét és irigységét. Így a keresztény–zsidó konfliktusnak a vallásin kívül egyértelműen szociális dimenziója is volt, csakúgy, mint a XI. századi Angliában vagy később Franciaországban és Németországban. A XIV. századi Spanyolországban már magasra hágott a zsidógyűlölet, amelyet a klérus és a szerzetesrendek prédikátorai – különösen a népszerű Vincenzo Ferrer (Szent Vince) vagy Ferrando Martínez – folyamatosan szítottak. 1481-ben megnyílt a genealógiai, azaz leszármazási kartotékrendszert vezető inkvizíció első törvényszéke, amelynek vezetője Tomás de Torquemada lett.
A Ferdinánd és Izabella által 1492. április 9-én kibocsátott rendelet, vallási okokra hivatkozva, mintegy százhatvanezer embert űzött ki Spanyolországból. A királyi ediktum szerint azokra a zsidókra, akik három hónappal később még a birodalomban tartózkodtak, halálbüntetés várt, azt elkerülendő meg kellett keresztelkedniük. Miután a kényszerű és a későbbiekben Spanyolországra nézve tragikus gazdasági következményekkel járó emigráció végbement, az inkvizíció még évtizedekig üldözte a kényszerből áttért keresztény zsidókat, akik magukat anuszimoknak hívták, a spanyolok viszont a gúnyos marannus (átkozottak, hitványak, disznók) nevet adták nekik. Lényegében a zsidók túlnyomó többsége magától elhagyta Spanyolországot, felismerve, hogy nem élheti tovább addigi életét; mintegy ötezren – kényszer hatására, mégis a saját elhatározásuk alapján áttért keresztények – megtagadták a judaizmust, vállalva az ezzel járó kockázatokat.

A cikk további része a Valóság 2006/4. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969