2013. I-VI
 

A bujdosó egyetem Szegedre kerülése
Vincze Gábor

Mint közismert, a millennium idején Magyarországon csak két egyetem működött, a budapesti és a kolozsvári. Azt senki sem vitatta (az akkor is szűkkeblű pénzügyeseket nem számítva), hogy szükség van még két-három felsőoktatási intézetre, arról azonban, hogy ezek hol létesüljenek, annál több vita folyt. Akkoriban több város (Pozsony, Kassa, Debrecen, Pécs és Temesvár) mellett Dél-Magyarország legmagyarabb nagyvárosa,1 Szeged is szerette volna, ha egyetemet kap, ám a döntést elhalasztották. A századforduló után azonban a politikai erők mégis úgy határoztak, hogy két egyetem felállításáról záros határidőn belül dönteni kell.
Szegednek széles körű támogatottsága volt. A környező vármegyék (Békés, Bács-Bodrog, Torontál stb.) és a nagyobb városok (Zombortól Gyuláig, Pancsovától Szentesig) képviselői mellett római katolikus főpapok (a kalocsai érsek, a csanádi, a győri és a székesfehérvári püspök), tekintélyes közéleti személyiségek és politikusok (többek között Apponyi Albert és Kossuth Ferenc), valamint – mai kifejezéssel élve – civil szervezetek (Dél-Magyarországi Közművelődési Egyesület, Dugonics Társaság stb.) is a várost támogatták. A legsűrűbben elhangzó érv akkor is a nemzeti érdek volt: a versenyben részt vevő városok közül Pozsony (az egyik győztes) és Kassa nemzetiségi vidéken fekszik, míg Szeged „tiszta ősmagyar hely, s neki van elsősorban jogosultsága a magasabb kulturára, ami különben nemzeti érdek is”.2
A szegedi közgyűlés 1906 decemberében hatmillió koronát szavazott meg az egyetem céljaira, emellett egy újabb emlékiratban (amely 1907-ben Szeged az egyetemért címmel nyomtatásban is megjelent) fejtette ki az érveket. 1908-ban népes küldöttség utazott Budapestre az egyetem ügyében, s Wekerle Sándor miniszterelnök és Apponyi Albert egyaránt támogatást ígért a szegedieknek.3 (Lázár György polgármester azzal érvelt, hogy oda kérik az intézményt helyezni, „ahova azt a magyar állameszme erősítésének nemzeti érdeke követeli”.4) Mindennek hatására kissé elbizakodottá vált a város közvéleménye: „A küldöttségjárás után az a hangulat Szegeden, hogy most már nem kell argumentálni tovább, a miniszter több egyetem fölállítását helyezi kilátásba, s így biztos, hogy az egyik Szegedre kerül.”5
Az elbizakodottság azonban korai volt. Igaz ugyan, hogy az 1870-es és 1880-as években a két Tisza (Kálmán, a miniszterelnök, s Lajos, a nagy árvíz utáni kormánybiztos) a szegedi egyetem felállítását támogatta, ám Tisza István miniszterelnök a Tiszántúli Református Egyházkerület gyűlésén 1909. november 25-én egyértelműen a cívisváros mellett tört lándzsát. (Ennek nyilván némi köze van ahhoz, hogy Tisza is református volt, ámbár az is igaz, hogy Debrecen – a református kollégiuma miatt is – alkalmasabb helynek látszott, mint Szeged.) Hiába ajánlott fel Szeged tizenkétmillió koronát (készpénzben hárommilliót,6 a többit ingatlanokban7) az egyetem céljaira, a Tisza-kormány – pénzhiányra hivatkozva – 1911-ben csak a pozsonyi és a debreceni egyetem alapítását hagyta jóvá. (Szeged ugyan ígéretet kapott arra, hogy az ország második műegyetemét ott létesítik, de közbejött a világháború.)
(A reménység éve: 1920) A világháborús vereség, az összeomlás és a francia megszállás ellenére a régi álom tovább élt, csak ki kellett használni a kellő pillanatot és a váratlan lehetőséget. Ez pedig nem volt más, mint hogy 1919 elejére a városban nagyszámú (valószínűleg nagyrészt délvidéki és erdélyi8) joghallgató gyűlt össze, akik le szerettek volna vizsgázni.
Kolozsvárra utazni lehetetlenség volt, ezért felvetődött az az ötlet, hogy néhány egyetemi tanárt (amolyan vizsgabizottságként) Szegedre kellene hívni. A város tanácsa hosszú tárgyalások után érdemlegesen intézte el az ügyet, támogatta a diákok kérését. Ezután a szegedi polgármester, Somogyi Szilveszter május 9-én levelet írt a kolozsvári tanároknak, amelyben „felszólította egyetemünket, hogy delegált jogtanárokat küldjön ki az ott rekedt alföldi joghallgatók szigorlatainak megtartására, s francia oltalmat ígért” – jegyezte fel Márki Sándor, a kolozsvári egyetem történészprofesszora a naplójába.9 A levelet két egyetemi hallgató vitte május végén vagy június elején Kolozsvárra,10 de az ottani tárgyalások részleteit nem ismerjük. Márki is csupán annyit jegyez meg, hogy július 14-én mintegy nyolc professzort hívtak a városparancsnokságra azért, hogy nyilatkozzanak: hajlandók-e a szegediek kérését teljesíteni és odautazni. A Szegedet megszálló franciák ugyan szabad utazást szavatoltak a tanároknak, de a románok csak azzal a feltétellel engedélyezték volna az eltávozásukat, ha írásban kötelezik magukat arra, hogy – akárcsak a diákok – nem térnek vissza Kolozsvárra. „A meghívottak (Kolosváry, Menyhárt, Szandtner, Réz, Imre stb.) kijelentették, hogy elvi szempontból nem fogadhatják el a meghívást, a kívánt nyilatkozatot pedig nem írják alá. Így csak az erről felvett jegyzőkönyvet küldik el Szegedre” – írja Márki.11 Ekkor ugyan még nem akarták a tanárok elhagyni az egyetem székhelyét, de 1919 végére egy részük (kényszerből) mégiscsak Budapestre távozott,12 hogy azután megbarátkozzanak a Szegedre költözés gondolatával.
1919. november közepén Budapesten – miután a megszálló román csapatok kivonultak onnan – tizenkilenc-húsz ágrólszakadt13 egyetemi tanár azon töprengett, mi lesz az egyetemmel, a további pályafutásukkal. Ők is, akárcsak az Erzsébet Tudományegyetem Pozsonyból kiutasított professzorai14 – addig, amíg visszatérhetnek székhelyükre – szerették volna mihamarabb megkezdeni az oktatómunkát, ám eleinte fogalmuk sem volt arról, hogy mikor, hol és milyen épületekben. Csak annyit tudtak, hogy folytatni kell, feladni nem lehet.
Schneller István prorektor és néhány kollégája – a továbbfolytatás kérdésében – felkereste gróf Bethlen István „erdélyi miniszter”-t,15 aki osztotta a professzorok felfogását, miszerint „a kolozsvári magyar Tudományegyetem immár csak professzoraiban él”,16 s november 26-ára Tóth Lajos és Imre Sándor helyettes államtitkárok,17 valamint báró Horváth Emil18 bevonásával értekezletet hívott össze. Ezen úgy döntöttek, hogy egyelőre Budapesten működik tovább az egyetem, de Tóth azt javasolta, puhatolózni kellene aziránt, „milyen áldozatokra lenne hajlandó” Szeged városa az ideiglenes elhelyezés érdekében. (Egyébként a professzorok a Fiume kávéházban még aznap megalakították a „helyettes” egyetemi tanácsot,19 amely másnap tisztelgett gróf Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszternél, aki kijelentette, hogy ügyüket „a legmesszebbmenőleg pártfogolni fogja”.20)
Ami Szegedet illeti, Vasek Ernő, a város kormánybiztos-főispánja november 27-én értesítette a polgármestert és a sajtót a nagy lehetőségről. „Lelkesen, ragyogó szemmel” közölte, hogy „egy hónap múlva megnyílik a szegedi egyetem”, de egyelőre csak három fakultással: orvosival, jogival és közgazdaságival. Az időpontot illetően ez nyilvánvalóan képtelenség volt, hiszen még az említett karok tanárainak is csak kisebb része tartózkodott Budapesten. Ráadásul hamarosan kiderült, az a javaslata sem tartható, hogy átmenetileg „csonka” egyetemet állítsanak fel, ugyanis a professzorok – ha már Szegedre kell jönniük – mindnyájan, tehát a bölcsészeti és természettudományi karral együtt jönnek, mert „nem akarják megengedni, hogy a kolozsvári egyetemet szétszaggassák”.21 Vaseknek az egyetem céljaira szánt helyiségekkel kapcsolatos felvetése is komolytalannak mondható: „Ami pedig a helyiségeket illeti [közölte ebben a nyilatkozatában], azt hiszem, hogy egyelőre az egyetem céljaira fölhasználhatjuk a központi leszámítoló-hivatalt, a tanárok lakásainak a törvényszék és a kir. tábla megüresedő szobáit, az egyetemi hallgatók pedig az internátusokban juthatnának meleg otthonhoz."

A cikk további része a Valóság 2006/4. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969