2013. I-VI
 

Az angliai csata előestéje és nyitánya a magyar sajtó tükrében
Balázs György

Anglia tehát évszázadok óta először megverve, gyengén, szinte fegyvertelenül állt szemben a diadalmas győztesekkel. Június 4-ei beszédében Churchill már azt a lehetőséget is megpendítette, hogy az angol szigetek elfoglalása után a tengerentúli birodalomból folytatják a harcot.2
Az angolok hétszáznégy harckocsijából csupán huszonöt tért vissza Franciaországból. A brit expedíciós hadtest négyszázezer emberéből mintegy háromszázhatvanezret sikerült megmenteni, de csak a nehézfegyverek és a felszerelés árán. Csupán azok a fegyverek voltak kivételek, amelyeket a vállukon vihettek haza a katonák. Azokban a hetekben egész Angliában az idő volt a legértékesebb. Június végén a brit haderő hadrendjéhez huszonhét hadosztály és tizennégy önálló dandár tartozott. Ezek közül tizenkettő Franciaországban át is esett a tűzkeresztségen.
Ahogy Angliában a veszély óráiban lenni szokott, civilek ezrei álltak sorba, hogy vadászpuskákkal és késekkel védjék meg otthonukat. A bátorság azonban nem pótolhatta a modern fegyvereket. Férfiak és nők dolgoztak megállás nélkül a gyárakban, hogy ismét felfegyverezzék megmentett zászlóaljaikat, de két vagy három hónap kellett volna ahhoz, hogy erőfeszítéseik eredményt hozzanak.
A királyi hajóhadnak ugyancsak időre volt szüksége ahhoz, hogy begyógyíthassa sebeit, s alkalmazkodhasson a megváltozott körülményekhez. A rombolóflották, amelyekre az invázió elleni védelem legfőbb terhe hárult, az áprilisi norvégiai hadjárat óta súlyos veszteségeket szenvedtek. Ennélfogva a Wehrmacht távol tartásának feladata elsősorban és legfőképpen az angol légierőre hárult. Európa, sőt, a világ nagy része viszont úgy látta, hogy az erőviszonyok a Luftwaffénak kedveznek.3 Ez a látszat azonban nem fogadható el teljes mértékben, mert – mint látni fogjuk – az angol légierő nem állt egészen felkészületlenül a várható német légitámadásokkal szemben.
A dunkerque-i katasztrófa után – írta emlékiratában Bernard Montgomery tábornagy – a brit expedíciós erő tisztjei és katonái újra Angliában voltak, ama sok bátor ember kivételével, aki feláldozta magát annak érdekében, hogy a többség megmenekülhessen. A személyi fegyvereken kívül fegyverzetük és felszerelésük Franciaországban maradt.
Angliában annyi szállító jármű és fegyverzet állt rendelkezésre, amennyivel csak egyetlen hadosztályt lehetett teljesen felfegyverezni. A felsőbb hadvezetés úgy határozott, a felszerelést a 3. hadosztálynak adja, s az alakulat felkészül arra, hogy a csatornán áthajózva csatlakozzon azokhoz a hátramaradt brit hadosztályokhoz, amelyek még mindig harcoltak a francia erők oldalán.
Montgomery, aki Dunkerque-ben hadtestparancsnoki tisztséget töltött be, kérte feletteseit, engedjék meg, hogy visszatérjen a 3. hadosztályhoz, s újjászervezze és felkészítse az előttük álló feladatokra. Az engedélyt meg is kapta. Az alakulat újjászerveződött, megkapta az új felszerelést, s készen állt arra, hogy június közepe táján átkeljen a csatornán. Franciaország azonban június 14-én letette a fegyvert.
Az esemény után a 3. hadosztály azt a parancsot kapta, hogy vonuljon a déli partra. Azt a partszakaszt kellett megszállniuk, amely magában foglalta Brightont és a tőle nyugatra levő körzetet, s védelmi vonalat kellett kiépíteniük a küszöbönálló vélt invázióval szemben. A hadosztály így áttelepült a déli partokra, s lavinaként zúdult a lakosságra: a katonák beásták magukat a tengerparti villák kertjeibe, géppuska-tüzelőállásokat telepítettek a legtöbb helyre, s általában úgy végezték a munkákat, ahogyan szükségállapotban szokás. Ez az eljárás szörnyű felháborodást váltott ki. Polgármesterek, megyei tanácstagok és tulajdonosok tiltakoztak a tábornagynál, követelve, hogy hagyják abba a munkálatokat. Montgomery azonban elutasította őket, mondván, hogy a szükség sürget, s a déli partot készülnek megvédeni a németekkel szemben. A Franciaország összeomlását követő napokban Angliában az igazi bajt az okozta – állapította meg a tábornagy –, hogy az emberek nem értették meg a teljes jelentőségét annak, ami történt, s ami a jövőben történhet. Azt a tényt, hogy a brit expedíciós erőnek Dunkerque-en keresztül sikerült elmenekülnie, sokan a brit fegyverek nagy győzelmének tekintették. A polgári lakosság hősöknek tekintette a katonákat. „Az emberek nem értették meg, hogy a brit szárazföldi hadsereg Dunkerque-nél megsemmisítő vereséget szenvedett, s a szigetország súlyos veszélyben van. A sürgősséget senki sem érezte. Ezt Churchillnek kellett a nemzet tudomására hoznia olyan szavakkal – írja Montgomery –, amelyek úgy zengtek és mennydörögtek, mint a zsoltárok. Az erkölcsi szellemmel semmi baj sem volt, de Winston Churchillre volt szükség ahhoz, hogy felszítsa.”4 Montgomery szavaiból ítélve Churchill volt az az angol államférfi, aki világosan felismerte a közeledő veszélyt, felkészítette az angol népet az elkövetkezendő nehéz idők átvészelésére, s bátorságot, lelket és kitartást öntött a nemzetbe.
A norvégiai kudarcok után Neville Chamberlain miniszterelnök helyzete nagyon megrendült. Ennek ellenére bizonyos hírek arról szóltak, hogy a helyén marad, s csak kormányát alakítja át, míg mások szerint távozásáról is szó lehetett. Chamberlain az új kormány megalakítása érdekében az ellenzékkel is tárgyalt, holott saját pártja bizalmát sem bírta már: a norvégiai események nyomán tartott parlamenti szavazásokon negyvennégy kormánypárti képviselő szavazott bizalmatlanságot a kormánynak, hatvan pedig tartózkodott. Londonban is szaporodott azoknak a száma – közölték a magyar lapok –, akik biztosra vették, hogy a norvégiai kudarcok Chamberlain távozását vonják maguk után.5 Ez az előrejelzés be is következett: 1940. május 10-én Chamberlain lemondott, s Anglia új miniszterelnöke Winston Churchill lett.6
Miniszterelnöki kinevezése után Churchill gyakorlatilag Anglia teljhatalmú urává vált. Ő irányította a kormányt, a fegyveres erők vezetőit és a parlamentet. Harold Nicolson júliusban feljegyezte: „Winston uralkodó szerepe a Házban olyan, amilyent még Lloyd George sem érhetett el soha [az első világháború alatt].”7
Diktátor volt, a szó legrégebbi, eredeti, római értelmében: a nemzetet fenyegető nagy veszély idején kivételes hatalommal felruházott férfiú. Elbocsáthatott vagy szinte bármilyen tisztségbe emelhetett úgyszólván bárkit. És csaknem mindenért viselnie kellett a felelősséget. Ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi tervről írásban készüljön bizonylat. Következésképpen alig akadt a döntések között olyan, amely ne tőle eredt volna. Sokat gyötrődött – olykor okkal, máskor ok nélkül – a kormányzati, a haditengerészeti és a katonai bürokrácia, továbbá egynémely katonai parancsnok óvatossága és tehetetlensége miatt.8
Igaz, Nagy-Britanniában a hadvezetés névlegesen a királynak mint főparancsnoknak a kezében volt, de VI. Györgynek a katonai vezetésbe éppúgy nem volt érdemi beleszólása, mint a politikai ügyekbe. Churchill egy személyben hadügyminiszter is volt, s közvetlenül a haderőnemek vezérkari főnökeivel: Alan F. Brooke tábornagygyal, a flotta, valamint Charles Portal főmarsallal, a királyi légierő (RAF – Royal Air Force) vezérkari főnökével működött együtt. Brooke volt az elnöke a Vezérkari Főnökök Tanácsának, amely havonta ülésezett, s megvitatta az összes hadszíntér és fegyvernem problémáit.9 Azt a helyzetet, hogy minden hatalom Churchill kezében összpontosult, a közelgő német támadás idézte elő. A várható fejlemények szinte megkövetelték a hatalom centralizációját Angliában. A németek elleni kezdeti védekezésnek és a háború további sikeres irányításának ez volt az egyedüli járható útja a Brit Birodalom számára.
A várható német invázió Angliában már 1940 januárjában megelőző intézkedésre vezetett. VI. György január 1-jén aláírta azt a kiáltványt, amelynek értelmében a katonai hatóságok fokozatosan behívhattak minden olyan angol alattvalót, aki 1940. január 1-jéig betöltötte tizenkilencedik, de még nem érte el huszonharmadik életévét. A behívások kétmillió embert érintettek, ezzel az angol besorozottak száma elérte a kétmillióhétszázötvenezer főt.10 Májusban pedig az angol kormány elrendelte tizenhéttől harminchat éves korig a kötelező katonai szolgálatot.11
Ebben a pattanásig feszült helyzetben az anglikán egyház is hallatta hangját. 1940. január 23-án Londonból hírül adták, hogy Teple yorki érsek rádiónyilatkozatában kijelentette: az angol kormánynak meg kell ragadnia a megfelelő alkalmat a fegyverszüneti és béketárgyalásra, továbbá az állandó béke feltételeinek meghatározására. A brit vezetésnek kérnie kell a csehek és a lengyelek függetlenségének helyreállítását. S ezt nem szavakkal kell garantálni – hangoztatta az érsek –, hanem törvényekkel. Szlovákiának is alkalmat kell adni arra, hogy döntsön saját sorsa felől. A béketárgyalások egyik pontja kell legyen az a feltétel, hogy Ausztria maga határozza meg jövőjét. A fegyverszünet után – tanácsolta az érsek – a békeértekezletet addig kell elnapolni, amíg a háború által felkorbácsolt szenvedélyek el nem ülnek.12 A yorki érsek által felvetettek elfogadása valóban megszívlelendő lett volna, de megvalósításuk akkor már lehetetlen volt. A főpapot nyilvánvalóan a jó szándék és hivatása vezérelte, s feltehetően ebből eredően nem látta át azt a helyzetet, hogy addigi győzelmei után Hitlert már lehetetlen volt békés eszközökkel megállítani, hatalmi tébolya ezt nem engedte meg.

A cikk további része a Valóság 2006/4. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969