2013. I-VI
 

A Szentszék kapcsolatfelvételi kísérlete a magyar katolikus püspökökkel 1959 tavaszán
Fejérdy András

(XXIII. János meghívólevele) Az 1959. március 20-ai összefoglaló jelentés szerint XXIII. János tehát tájékozódó jellegű találkozót kívánt szervezni a közép-európai országok püspökeivel Velencében. Nem ismerjük az állambiztonsági szervek információs forrásait, mindenesetre a magyarországi levéltárakban nem akadtunk olyan dokumentum nyomára, amely megerősítené e találkozó tervét. A rendelkezésre álló források arról tanúskodnak, hogy megválasztását követően XXIII. János pápa hamarosan valóban megkísérelte felvenni a közvetlen kapcsolatot a magyar püspökökkel.5 Erre azonban a Szentszék nem velencei találkozót javasolt, hanem a hagyományos ad limina látogatást szorgalmazta. A Péter és Pál apostol sírjához (ad limina Apostolorum) való zarándoklat ősi szokásából alakult ki a századok folyamán az a kötelező gyakorlat, amely előírja a püspököknek, hogy ötévenként Rómába látogassanak. Az apostolfejedelmek sírjánál elmondott imádságon kívül az ad limina a Szent Péter utódjával, a pápával való személyes kapcsolattartás alkalma is, amikor a püspökök tájékoztathatják a Szentszéket egyházmegyéjük állapotáról.6
A magyar püspökök eme látogatása már éppen esedékes volt. Utoljára 1948-ban jártak Rómában, s már akkor is csak három, az állammal való tárgyalásokra nyitott megyés püspök7 utazhatott ki. A diktatúra hazai teljes kiépítését követően pedig a következő esedékes, 1953. évi látogatás alól felmentést kaptak a hazai püspökök. A magyar katolikus püspöki kar 1954. január 19-ei konferenciájáról készült állambiztonsági dokumentum szerint a felmentés 1958-ban járt le.8 A megfogalmazásból nem derül ki egyértelműen, hogy az említett évben már Rómába kellett volna-e utazniuk a magyar püspököknek. Az egyházpolitika állami vezetőinek információi azonban azt támasztják alá, hogy a felmentést 1958-ra is megkapták.9 Mindenesetre akkoriban úgysem kerülhetett sor a látogatásra.
Ilyen körülmények között küldte el Domenico Tardini bíboros államtitkár 1959. február 8-án kelt expresszlevelét10 kilenc magyar püspöknek, amelyben a pápa nevében római látogatásra hívta őket.11 Nem esett ugyan szó hivatalos ad limina látogatásról, ám a megfogalmazás – miszerint a pápa sajnálja, hogy már régen nem látogatják az apostolfejedelmek sírját – elég egyértelműen utalt a püspökök kötelezettségére. Ugyanakkor azt is jelezte, hogy a távolmaradást a Szentszék nem tekinti fegyelemsértésnek, ha az utazás lehetetlen.


(A meghívó és a magyar püspökök) A meghívás tanácstalanságot keltett a püspökök körében.12 Zavarukra jellemző, hogy a 1959. február 19-ei püspöki kari konferencián senki sem hozta elő a kérdést, csak az ülés lezárása után beszéltek róla anélkül, hogy – a beteg Grősz József kalocsai érsek távollétében – érdemi döntést hoztak volna.
A konferencia után Legányi Norbert pannonhalmi bencés főapát bejelentette: Papp Kálmán győri püspök megkérte őt, hogy ismertesse a Vatikán államtitkárságától érkező latin nyelvű levelet. Rogács Ferenc pécsi püspök és Rojkovits István hajdúdorogi helynök megemlítette, hogy ugyanilyen levelet kapott. A többi püspök viszont tanácstalanul közölte, hogy ők eddig vagy nem kaptak semmit, vagy nem tudnak róla. A kérdésről ezután érdemben nem tárgyaltak.13
Míg a püspöki kar lojálisabb része habozott, az állam szemében „legreakciósabb” püspökök megtették az első lépéseket annak érdekében, hogy eleget tehessenek a meghívásnak. Február 25-én elsőként Dudás Miklós hajdúdorogi görög katolikus püspök fordult az Állami Egyházügyi Hivatal elnökéhez azzal a kéréssel, hogy tegyék lehetővé római utazását.14 Három nappal később – kórházi ágyáról – Shvoy Lajos székesfehérvári püspök válaszlevelet írt Tardini bíborosnak: „Mindent megkísérlek, hogy kegyes és megtisztelő meghívásának eleget tegyek, s fiúi hűségem és engedelmességemet színe előtt kifejezésre juttathassam.”15 Kiutazási engedély iránti kérelmét mindenesetre – valószínűleg betegsége miatt – Shvoy csak két hónappal később, április 27-én írta meg Horváth Jánoshoz, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökéhez.16 Kovács Sándor szombathelyi püspökről is tudjuk, hogy nagy örömmel vette a meghívást, s már februárban kifejezte utazási szándékát. Nem írt azonban külön levelet, mert úgy gondolta, hogy a püspöki kar közös kérvényt fog intézni az Állami Egyházügyi Hivatalhoz.17
A beteg Grősz József érsek kórházi ágyán kapta kézhez a meghívót. Az 1959. március 20-ai összefoglaló jelentés szerint azon az állásponton volt, hogy a püspöki karnak nem kell elsietnie a döntést, s kijelentette, hogy érdemi tárgyalásokat csak felgyógyulása után kezdhetnek. Az érsek bízott abban, hogy a kormány nem zárkózik el az utazás engedélyezésétől, de nem tartotta valószínűnek, hogy az összes meghívott Rómába utazhat. Arra számított, hogy rajta kívül Hamvas Endre csanádi püspököt és esetleg még egy püspököt engednek majd ki.18
A püspöki kar március 18-ai konferenciáján – Grősz érseknek, a püspöki kar elnökének távollétében19 – ismét szóba került a Szentatya meghívása. Vita tárgya volt, hogy „személyenként vagy együttesen terjesszék-e be kérelmüket az állami szervekhez”.20 Úgy tetszik, végül a kérelem egyénenkénti benyújtásának álláspontja kerekedett felül. Erre utal, hogy a meghívott püspökök a következő napokban és hetekben sorra elküldték kiutazási kérelmüket az Állami Egyházügyi Hivatal elnökéhez.21 A püspöki konferencián abban is megállapodtak, hogy „függetlenül a kiutazási kérelem benyújtásának módjától, a Vatikánnak az állami szervek állásfoglalása után adnak választ”.22 Ez az állásfoglalás minden bizonnyal a végleges válaszadást jelentette, hiszen más forrásunk szerint „a pápai meghívással rendelkező püspökök megegyeztek abban, hogy a kormánnyal való tárgyalás előtt udvariassági gesztusból köszönetet mondanak a meghívásért, s annak a kormánnyal való megtárgyalását kilátásba helyezik”.23 Ennek értelmében, Shvoy püspökhöz hasonlóan, még az állami szervek válaszának ismerete nélkül Papp Kálmán győri püspök is azt válaszolta a pápának, hogy „mihelyt csak lehetséges a különböző körülményeket alkalmasan elrendezni”, Rómába kíván utazni.24
Jóllehet a püspökök, amennyire tőlük telt, igyekeztek eleget tenni a pápa meghívásának, Grősz József az esetleges utazás kockázataira is felhívta a figyelmet. Ha ugyanis kijutnak Rómába, ott a valós helyzetet kell feltárniuk a pápa előtt. Ez azonban azzal a negatív következménnyel járhat, hogy megromlik a püspököknek a kormánnyal való kapcsolata, s nehezebbé válik helyzetük. „Véleménye szerint sokat kell ezen gondolkozni, nem szeretné, ha rosszindulattal vádolnák az elkövetkezendő vatikáni lépések miatt.”25
Grősz félelmei jól jelzik a magyar püspökök nehéz helyzetét. Azt az őrlődést, amely abból fakadt, hogy nehezen találták meg az egyensúlyt az egyház iránti hűség és ama feladat között, hogy továbbra is elfogadhatók maradjanak az állam szemében. A helyzetet ráadásul még bonyolultabbá tette, hogy a nagy nyomás alatt az állam iránti lojalitásával néhány püspök már több szempontból kompromittálta magát a Szentszék előtt. Ennek az állami egyházpolitika vezetői is tudatában voltak, s mint látni fogjuk, a már meglevő ellentétek szításában voltak érdekeltek. Talán ezekkel az aggodalmakkal is magyarázható, miért akarták a püspökök – engedély esetén is – minél későbbre halasztani az utazást.

A cikk további része a Valóság 2006/4. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969