2013. I-VI
 

A mozgáskorlátozottak a felnőttképzésben és a közművelődésben – esély az egyenlőségre?
Mazzag Éva - Sári Mihály

Az emberek közötti egyenlőség megteremtésére való törekvés a XVIII. században indult meg, amely akkor a rögzült társadalmi hierarchiák, a véletlenszerű társadalmi különbségek, a különböző privilégiumok, valamint a születési előnyök és hátrányok elleni küzdelemben testesült meg. A demokrácia és az esélyegyenlőség születése körül bábáskodó neves személyiség, Thomas Jefferson, az Egyesült Államok egykori elnöke az alábbi kijelentést tette az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat preambulumában: „Minden ember egyenlőnek teremtetett.”
Az emberek azonban nemcsak egyenlők, hanem különbözők is. A különbözőség sokféle formában nyilvánulhat meg; különbözünk például vallás, bőrszín és testi adottságok tekintetében, a fogyatékkal élők pedig testi/pszichés adottságaikban hordoznak „másság”-ot.
A különbözőség ellenére, illetve azzal együtt egyenlőségre kell törekednünk, s ez alapvető magatartási formákat kíván meg tőlünk: úgy kell viselkednünk másokkal, mint velünk egyenlőkkel, akik nem alacsonyabb rendűek nálunk, hanem velünk egyenrangúak. A társadalmi együttélés és a demokrácia csakis ilyen magatartási szabályoknak köszönhetően működhet megfelelően.
A XVIII. századi francia polgárosodás dokumentumaiban is ráakadhatunk az egyenlőség és esélyegyenlőség eszméjére. Az 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozatának 6. cikkelye így hangzik: „Mivelhogy a törvény előtt minden polgár egyenlő, tehát minden polgár alkalmazható minden közhivatalra, állásra és méltóságra, erényeik és képességeik különbözőségén kívül egyéb különbséget nem ismerve.” Az 1795. évi augusztusi alkotmány 3. cikkelyében pedig ez olvasható: „Az egyenlőség abban áll, hogy a törvény mindenki számára egyenlő… Az egyenlőség nem ismer el sem születési, sem örökletes hatalmi különbségeket.”
Az egyenlőség fogalma nem új keletű, de a jelenlegi tartalma sokat változott, és sokkal összetettebb. Az esélyegyenlőséget a lehetőségekhez való egyenlő hozzáférés és az egyenlő indulási feltételek teremtik meg.4 Az egyenlő hozzáférés mindenki számára egyenlő kezdési lehetőségeket teremt, s az egyenlő képességek egyenlő elismerését jelenti.
Az egyenlőség igazságos is. Az egyenlő indulási feltételek megteremtése érdekében beavatkozásra van szükség, a pozitív diszkrimináció elve szerint kell differenciálni a támogatás, kiegyensúlyozás mértékét és módját.
A demokrácia az esélyegyenlőség megteremtésével jöhet létre. Ennek legfontosabb színterei – a munkavégzés mellett – az oktatás és a művelődés A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a felnőttképzés és a művelődés miként teremtheti meg az esélyegyenlőséget, s miként oldhatja fel a mozgáskorlátozottak társadalmi hátrányait.


(A fogyatékkal élő emberek általános társadalmi helyzete Magyarországon) Magyarországon több mint félmillió ember él fogyatékkal.5 Közülük körülbelül kétszázötvenezer főre tehető a testi fogyatékosok és mozgássérültek száma. Az össznépesség csaknem 2,5%-a valamilyen módon és arányban korlátozott a mozgásában, ez azonban nemcsak fogyatékosságukból, rokkantságukból adódik, hanem életkörülményeik, környezetük és lehetőségeik korlátaiból is.
Az esélyegyenlőségnek elméletileg az élet minden területén érvényesülnie kellene, ez azonban a gyakorlatban nem így van. A mozgáskorlátozottak – és más fogyatékkal élők is – komplex szociális hátrányban vannak a társadalom ép tagjaival szemben. Számukra már a lakásból való kijutás is – ha van egyáltalán lakásuk, amely elemi létbiztonságot nyújthatna – gyakran akadályokba ütközik. Gondok merülnek fel a tömegközlekedés, a közintézményekbe való bejutás, az oktatásban való részvétel, a művelődés, a kultúra és a szórakozás esetében is: az intézmények fizikailag megközelíthetetlen „várak”, sok-sok lépcsővel.
A foglalkoztatás területén sem érvényesül az esélyegyenlőség, miként a fogyatékkal élők egészségügyi ellátása is kívánnivalót hagy maga után, hiszen a különböző protézisek, kerekes székek és gyógyászati segédeszközök megvásárlása – a támogatottság ellenére is – nagy anyagi terhet ró rájuk. Egy-egy ilyen eszközhöz való hozzájutás önerőből csaknem lehetetlen, mivel az eszközök ára és a szociális segélyek, nyugdíjak, járadékok összege között óriási eltérés mutatkozik,6 s a jövedelmek és a gyógyászati segédeszközök ára közötti olló egyre nyílik. Az esélyegyenlőséggel kapcsolatos problémák tehát összetettek: elsősorban anyagi természetűek, mert nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű pénz, másodsorban pedig szemlélet- és hozzáállásbeli kérdéseken múlnak.
Látjuk tehát, hogy a mozgáskorlátozottak mindennapjai igen nehezek. Az élet hétköznapi, egyszerű szegmenseiben is óriási a lemaradásuk az ép társakkal szemben. Amellett, hogy nap nap után a mozgásukat korlátozó fizikai akadályokat kell leküzdeniük, a társadalom tehetetlenségével, negatív hozzáállásával, valamint az élet számos területéről való kirekesztettséggel is szembe kell nézniük.
Napjainkban általános jelenség, hogy a kerekes székes ember nem tud bejutni egy közintézménybe, nem tudja használni a tömegközlekedési eszközöket, nem tud vásárolni a kisebb üzletekben, vagy éppen a számára kijelölt parkolóhelyek mindegyike foglalt. Így aztán a társadalom – talán a rohanó világ, a felgyorsult életmód miatt – már észre sem vesz olyan problémákat, hogy manapság Magyarországon körülbelül százötven főre tehető a mozgássérült hallgatók száma a felsőoktatásban – holott az össznépességhez viszonyított arányuk alapján a számuk akár ezerötszáz is lehetne –, hogy a színházak, a múzeumok és a közművelődési intézmények többsége megközelíthetetlen a mozgássérültek számára, illetve hogy a fogyatékkal élő honfitársaink körében 85%-os a munkanélküliség az Európai Unió 40%-os átlagával szemben.
Nyilvánvaló, hogy ezeknek a problémáknak a megszüntetését elemi szinten kell kezdeni. Először a közlekedési, a parkolási és a lakhatási gondokat kell megoldani, s csak ezután lehet foglalkozni a képzésben és a művelődésben megvalósítandó esélyegyenlőséggel.
A mozgáskorlátozottak esélyegyenlőségének megteremtése a magyar társadalom egyik alapvető feladata. Ez igen sokrétű, s a mindennapi élet valamennyi területére kiterjed. A problémák megoldásához az állami, a magán- és a civil szféra minél szorosabb együttműködésére lenne szükség. A tévhitek és az előítéletek eloszlatása, a lakosság minél szélesebb körű tájékoztatása egy jól átgondolt, közös cselekvési program keretében valósulhatna meg, így a mozgáskorlátozottaknak – és valamennyi fogyatékkal élő embernek – a társadalomba való integrálódása gördülékenyebben menne.
Feltevéseink szerint az oktatási és a képzési rendszer nyújtotta lehetőségek minél szélesebb körű kiaknázása, a fogyatékkal élő, mozgássérült személyek magasabb iskolai végzettséghez való hozzájutása, valamint a piacképes szakmák elsajátítása nagyban elősegítheti társadalmi integrációjukat. A művelődésben és a közösségi életben való részvételük hozzájárulhatna a mozgássérültek teljesebb életéhez. Mind a hazai, mind a nemzetközi kulturális életbe való bekapcsolódással a mozgássérültek nyitottabbá és felszabadultabbá, míg ép társaik a velük való minél gyakoribb találkozások következtében toleránsabbá, megértőbbé és segítőkészebbé válhatnának.

A cikk további része a Valóság 2006/4. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969