2013. I-VI
 

A jelenkori történelem választóvonalai és fordulópontjai
Kun Tibor

Jelenkori történelmünk két legfontosabb jelensége a tömegtársadalom kialakulása és a gazdasági élet átformálódása, ezeket kísérik a politikai ideológiák és rendszerek változásai, a nemzetközi politika új fejlődésirányai, az elvilágiasodás, a feminista mozgalmak, valamint a tömegtájékoztatási eszközök elterjedése. Mindezek a XIX–XX. századot jellemzik, vagyis ez a legújabb kori történelem időbeni helye. Kissé visszább menve az időben, a francia forradalom és a napóleoni háborúk a modern korban zajlottak, s az államrendszerek létezésének végét eredményezték. A francia forradalom a politikai egyenlőséget az egyetemesség szintjére emelte, a szavazások létjogosultságát a politikai rendszerek tömegek általi törvényre emelése igazolta. Az ipari forradalom velejárója a munkásosztály létrejötte volt, amely egyre inkább a nagyvárosokban tömörült, hogy azután mint elsőrendű politikai probléma jelenjen meg. Maga a gazdaság mind politikai, mind társadalmi téren egész Európában a jelenkori történelem középpontjává vált; főszereplői – a munkások – roppant nehéz és egészségtelen körülmények között éltek és dolgoztak az egész XIX. század folyamán, különösen Északnyugat-Európában, s az állam nem segítette őket. Ugyanekkor Dél-Európában még a hagyományos agrártársadalmak élték életüket, s megszokottak voltak kereskedelmi kapcsolataik is a Kelettel és a Nyugattal.
A XIX. század végétől a nyugat-európai gazdaság egyre inkább a verseny légkörében és a hatalom megszerzésére irányuló harc lázában működött, az államok idegen földrészeken új piacokat próbáltak szerezni maguknak, ami nem ment mindig békésen, ezért fejlesztették a haditechnikát. Az európai dolgozók életkörülményei még a XX. század elején sem érték el az Egyesült Államok polgárainak életszínvonalát, amelyet az autó, a telefon vagy a jól felszerelt konyha jelképezett. Európa csak a második világháború után tapasztalhatta meg a – relatív – jómód áldásait, előtte azonban túl kellett élnie egy súlyos gazdasági válságot és magát a világháborút. Az 1929-es gazdasági válság bizonyítani látszott: nem bízható csupán a szabadpiacra a gazdaság biztonsága, hanem az államnak a kapitalizmusban is szerepet kell vállalnia, az Egyesült Államokban is, ahol a New Deal jóvoltából az emberek nagyobb társadalmi biztonsághoz juthattak. A második világháború utáni gazdasági fellendülést azonban az 1970-es évek energiaválsága megtörte, s elmélyült a szakadék a hatalmas multinacionális cégek gazdagsága és az elszegényedett-elszegényedő országok között.
A gyors történelmi áttekintést részletesebb, mélyebb elemzések követik több szerző tollából. Nem túl szerencsés az idő ilyen formában való megtörése, de a szerzők így látták jónak, s tiszteletben tartva koncepciójukat, mi is követjük azt, tehát a jelenkori történelemből mi is visszatérünk a modern korba.
1688: Nagy-Britanniában a Glorious Revolution a liberális alkotmányosság megteremtője;
1789: a francia forradalom a régi rend megsemmisítője;
1871: a Német Birodalom létrehozása, amelynek sikerült összebékítenie a liberális és a demokratikus eszméket egy alapvetően autoritárius rendszerrel;
1914: az első világháború, majd az 1917-es bolsevik forradalom átszervezte mind a nemzetközi, mind az államokon belüli kapcsolatokat;
1919: Weimari Köztársaság, a demokrácia és a pártrendszer megújítója;
1929: Mussolini, a fasiszta Nagy Tanács megalapítója;
1933: Hitler hatalomra jutása.
A két világháború közötti antidemokratikus irányzatokat a második világháború semmisíti meg, de csak Nyugat-Európában, mert Kelet-Európában kommunista autoritárius rendszer válik uralkodóvá. A nyugat-európai demokráciák második világháború utáni legjelentősebb társadalmi változása a szociális háló létrehozása volt, azaz az állam igyekezett gondoskodni a legszegényebbekről. A francia forradalom által elindított szekularizációs folyamat tovább erősödött, bár a vallásosság teljesen sehol és sohasem szűnt meg, néhol pedig olyan méreteket öltött, hogy – az iszlám területeken – fundamentalizmusba csapott át, másutt a zsidóság értékrendje tört-tör erőszakosan előre. A több évszázados zsidó kérdésnek Izrael állam 1948-as létrehozásával kellett volna megoldódnia, ez azonban, mint tudjuk, nem így történt. A katolikus egyház is nehéz helyzeteket élt át; ezekbe beletartoznak az 1920-as és 1930-as évek, amikor a totalitárius rendszerek (az elfasizálódott nyugat-európai kormányok és tömegek) a kommunista veszély felvázolásával próbálták maguknak megnyerni. A muzulmán vallás radikalizálódását az 1979-es, Khomeini által vezetett iráni iszlám forradalom indította el, és szélsőséges formája iszlám fundamentalizmus elnevezéssel vonult be a nyugati terminológiába.
Az 1848-beli európai forradalmak az intézmények liberalizálását és a nacionalizmusok megerősödését hozták; ez a bismarcki korszak lezárulása után a nemzetállamok hatalmi politikájának, az imperialista és kolonialista törekvések egyre nyilvánvalóbbá válására vezetett. A kolonializmus elsődlegesen Afrikában terjeszkedett, míg Európában a Balkán mint „lőporos hordó” az első világháború földrajzi kiindulópontja lett, amelynek során az Egyesült Államok nemcsak a haderejét, hanem az ideológiáját is bevetette. A wilsoni elképzelések a háború után az európaiak ellenállásába ütköztek, akik a legyőzött Németországra diktátumot kényszerítettek a wilsoni „demokratikus béketerv” helyett. Az 1919-ben létrehozott Nemzetek Szövetsége – amelybe sem az Egyesült Államok, sem Oroszország nem lépett be – hamarosan bebizonyította gyengeségét és tehetetlenségét a nemzetközi politikában: a megalakuló Szovjetunió az elszigetelődést választotta, Olaszországban győzött a fasizmus, míg Németországban a nemzetiszocializmus, s ezek a politikai irányzatok katonailag is beavatkoztak a spanyol polgárháborúba. A második világháború után a világ bipola-rizálódott, s a két „szuperhatalom” (az Egyesült Államok és a Szovjetunió) hamarosan szembekerült egymással. Az 1950-es évek hidegháborúja elsősorban Európán kívüli területeket és népeket sújtott (gondoljunk Koreára, Vietnamra, Afrikára), hogy az 1960-nal kezdődő időszak végül is a dekolonizációra, az Egyesült Államok katonai-politikai fölényének gyengülésére, valamint a szovjet sztálini diktatúra megszűnésére vezessen. A hidegháború szerencsére békésen ért véget az 1990-es években a szovjet blokk szétesésével, s ennek az Egyesült Államok egyeduralmának kiterjedése lett a következménye mind katonai, mind gazdasági, mind kulturális téren. Az információs forradalom még a XIX. század első felében kezdődött a sajtóval, tovább fejlődött a rádióval és a televízióval; az utóbbit a politika is nagymértékben kihasználta-használja propagandisztikus céljaira.
Jelenkorunk egyik legizgalmasabb fejezete az Egyesült Államok történelmének alakulása, amely a sikertörténelmek prototípusa. Sajnos, ezt a nemzeti történelmi folyamatot beárnyékolta a polgárháború (1861–1865), amely az ország déli és északi államai között dúlt, s érintette a politikai, a gazdasági, a kulturális és a társadalmi fejlődést egyaránt, különös tekintettel a fehérek és a feketék közötti viszonyra. Az Egyesült Államok 1898-ban a spanyolokkal került háborús konfliktusba. A háború „csak” négy hónapig tartott, s a független Kuba 1902-ig tartó amerikai megszállásával ért véget. De Európa sem volt békésebb a XIX. század végén: lakói szorongással teli reménykedéssel figyelték az intézményi rendszerek működési zavarait. Olaszországban a kormány az erősödő agrárproletariátus tiltakozó mozgalmait próbálta megfékezni, Franciaországot a Dreyfus-ügy kavarta fel, Nagy-Britannia az Egyesült Államok és Németország kihívásaira próbált reagálni, míg Spanyolországban helyreállt a stabil monarchia, bár Kuba és a Fülöp-szigetek mint gyarmatok elvesztése érzékenyen érintette a spanyolokat.
Milyen események és helyzetek előzték meg az első világháborút, amelynek befejezéséhez – mint már említettük – az Egyesült Államok nagymértékben hozzájárult? Bosznia hozzácsatolása az Osztrák–Magyar Monarchiához, a német–angol tengeri haderők kapcsán folytatott tárgyalások bukása, a második marokkói válság, Líbia olasz megszállása és a két balkáni háború. A világháború politikai befejezése szerencsétlenre sikeredett: Thomas Wilson amerikai elnök béketerveit az európaiak – elsősorban Franciaország – meghiúsították. Az oroszországi bolsevik forradalom győzelme „brutális polgárháború”-ra vezetett. A szovjet történetírás, meghamisítva a tényeket, ugyan a tömegek forradalmának nevezte ezt, de ez nem volt igaz. Viszont ez a forradalom szolgált hivatkozási pontul a gyarmatosított népek számára a gyarmatosítók ellen vívott harcukban, Nyugat-Európában pedig a kommunista pártok létrejöttében. Az orosz forradalmi eszmék nyugati elterjedését más is segítette: a nyugati társadalmak krízise, főleg az 1929-es világgazdasági válság kirobbanása, valamint a már említett spanyol polgárháború, amelyet részben szintén a spanyol gazdaság kritikus helyzete kényszerített ki, s amelyre a harcokban részt vevő valamennyi fél különös kegyetlensége volt jellemző.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969