2013. I-VI
 

Konformitás és nevelés
Kárpáti András

Tavaly jelent meg Karikó Sándornak, a Szegedi Tudományegyetem tanárának a fenti című könyve. A szerző, aki húsz éve foglalkozik a konformitás problémakörével, a témát meta(pedagógiai) perspektívából közelíti meg. A pedagógiai szakirodalmaktól eltérőn nem vaskos, a szakzsargon nyelvén megírt kiadványról van szó, hanem a szerző a nevelés szakterületére kívülről, sokszor a filozófia területéről tekint, mondanivalója könnyen érthető, ugyanakkor olyan kérdéseket feszeget, amelyek nem válaszolhatók meg könnyűszerrel, s a pedagógiai nehézségeken kívül valamennyiünk mindennapi életére kiterjedő problémákat is elénk tár, amelyeknek megoldását az egyén felelősségébe utalja, miközben a szakma határait túllépve a filozófiai eszmény területére merészkedik.
A pedagógiai tankönyveknek, írásoknak gyakori hibája a dogmatizmus, vagyis az, hogy nem tekintenek túl egy-egy szellemi műhely terminushasználatán, horizontjukból kizárják a problémák integratív megközelítését. Számos elméleti pedagógus idegenkedik bármilyen filozófiai problémafelvetéstől, magyarázattól, holott megfontolandó, hogy holisztikus rátekintés nélkül valóban megoldhatók-e az egzisztenciális vonatkozású, az egyén életére valóságosan kiható problémák, illetve felvethetők-e egyáltalán. A pedagógia pedig nem rázhatja le magáról a gyakorlatban való megmérettetés kihívását.
Ha bizonyos elméletek kontextusában maradva csak szómágiát és analitikus értelmezést folytatunk, abba a hibába is beleeshetünk, hogy bár elismert és saját kontextusában jól működő, mégiscsak más társadalmi körülmények között létrejött és a miénktől különböző igényekre válaszoló elméletekhez ragaszkodunk. Ez a terminológiában, a kifejezés tisztaságában is zavart okoz, ekképp ellehetetleníti a gyakorlati eredmények létrejöttét.
A konformitás kifejezést az eszmetörténetben eleddig sokféle értelemben használták; némely amerikai gondolkodó pozitív jelenségként definiálja. Karikó javaslata szerint egyértelmű jelentést kellene adni e terminusnak, hogy mindig a jelenséget jelölje, s a fogalmak csúsztatása révén ne maradjon reflektálatlanul. Szerintem a megoldás a szerzőnek az európai, közelebbről a kelet-európai kultúr- és eszmetörténeti sajátosságokról írott nézőpontjából közelíthető meg. Ezek a sajátosságok – elég, ha csak az államszocializmus érájára utalunk – speciális kontextust hoztak létre, amelynek szocializációs mechanizmusai mélyen rögzültek, és sokszor észrevétlenül működnek. Éppen ezért a kutatásnak és a pedagógiai elméletalkotásnak a helyi jellegzetességekre kellene fokuszálnia, mivel egy másik – például amerikai – kontextusban a konformitás jelensége az ottani társadalmi életet nem olyan formában hatja át, mint a miénket, s a társadalmi életben ható mechanizmusokkal együtt más hibrid formákat alakít ki, amelyek más megközelítést igényelnek, mint a mi körülményeink között létrejött tünetcsoport. Még az egyén autonómiáját szem előtt tartva is különböző eszményképek gyökereztek az európai és az angolszász, amerikai területeken – elég az amerikai filozófia pragmatikus irányvonalát példaként említeni. Némely fogalom többrétegű, esetleg ellentmondásosnak látszó használata célravezető lehet bizonyos komplex problémakör plasztikus megragadására, ellenben teljes mértékben igaz, hogy nekünk a magyar szakterminológia használatában nem feltétlenül kell igazodnunk a nagy presztízsű, ám sok tekintetben különböző felfogású és más problémákat feszegető elméletekhez, ez ugyanis azt eredményezheti, hogy a leginkább kihívást jelentő probléma észrevétlenül marad, ugyanakkor a legnagyobb nehézséget az rejti, hogy a probléma matematikai pontosságú, előre lefektetett módszertannal nem megragadható.
Karikó diagnózisa ennél a pontnál jelent újdonságot: a problémát nem is annyira interdiszciplináris, mint inkább integratív, holisztikus filozófiai-kultúrtörténeti nézőpontból próbálja megragadni. Az első lépés ugyanis az, hogy megfogalmazzuk, mi a probléma. Sok esetben rutinszerűen használt nyelvi fordulatainkba, mindennapi gondolkodásunkba fészkelik be magukat megalkuvásra késztető motívumok, ilyen például a szerző által kritizált EU-konform kifejezés. Az unióval való kapcsolatunkban ugyanis rejtetten ható autocenzurális erők miatt hajlamosak vagyunk a szubmisszivi-tásra, s ezt az attitűdöt beszélt nyelvünk is konzerválja, jóváhagyja. Meg kell fogalmaznunk tehát magunkban, melyek azok az értékek, amelyeknek mentén társadalmunkat szervezni, annak szellemiségét pedig az újabb generációk számára reprodukálni akarjuk. Mindennapi életünk határain belül maradva talán nem tűnnek fel bizonyos torzulások, illetve hiányosságok, de ha leltárt készítünk a hagyományos európai értékekhez való viszonyunkról, elmaradásaink nyomban szembeötlővé válnak. Itt egy kitérőt érdemes tenni arra nézve, hogy mi is számunka a konformitás, s hogy miképpen lesz ez a könyv központi témája. Karikó Ernst Fischer értelmezését fogadja el, miszerint a konformitás „az én elsüllyedése az akárkiben”. Ez az elszemélytelenedés nem passzív folyamat, nemcsak megtörténik az emberrel, hanem az egyénnek a cselekvéseit meghatározó premisszáitól, tehát tágabb értelemben önképétől, identitástudatától, közösség-, illetve társadalomfelfogásától függ.
Éppen ezért kulcsfontosságú az egyén átérzett szabadsága, magába vetett hite, autonomitása. Ez az autonómia lehetővé teszi az egyén számára, hogy tevékenyen beavatkozzon a társadalmi folyamatokba, hogy értékvezérelt, aktív részvevő legyen. Az értékvezéreltség, amely a posztmodern, pragmatikus paradigmában meglehetősen mellőzött kritérium – ami, persze, szubjektív dolog, s vitathatatlanul személyes preferenciákat is magában foglal –, mégiscsak méltatlanul lett megbélyegezve annak ellenére, hogy a XX. században sok értéket, eszményt és utópiát próbáltak intézményes keretek között megvalósítani, közismerten eredménytelenül. Karikó – szerintem teljesen jogosan – hagyományos európai értékekre hivatkozik, például a hitre, az individuum méltóságára; eme értékek megőrzése és a belőlük való építkezés kellene vázát adja társadalmi realitásunknak, ugyanakkor bizonyos mértékig azt követeli az egyéntől, hogy túllépjen saját partikularitásán, tehát egyfajta szabadságra, mozgástérre van szükség az egyén részéről, hogy valóságosan tudjon cselekedni.
Ezen a ponton egy aktuális problémához érkezünk el: a manipuláció fogalmához. A jelenlegi demokratikus társadalmakban a – gyakran látszólagos – szabadság az egyének pszichológiai szintjén létrejövő érzetben, tehát szubjektív módon értelmezendő, s e szabadság korrigálását, csorbulásainak kijavítását is általában az egyén pszichológiai szinten való kielégítettsége vezérli. Ez azt jelenti, hogy sokak szemében a nembeliségre való törekvés elveszítette az értelmét, pragmatikusan csak a közvetlenül megjelenő problémákat ismerve el. A manipuláció mechanizmusai alakítják ki az egyén számára a jelentéssel bíró világot, s ha cselekvései nem gravitálnak a (nyugati, európai kultúrkörben) hagyományosnak tekintett értékek felé, az aláaknázza a társadalmi interakciók, a közösségiség lehetőségi feltételét. A fontosság eltolódásával a félelmet – amely közvetlen, bár kisebb jelentőségű személyes érdekek csorbulásától tartva alakul ki – nem ellensúlyozza a távolinak, az egyén hatáskörén kívülinek látszó közösségi, társadalmi defektusok lehetséges következményeinek a mérlegelése, hiszen ezek a perspektívák ki vannak zárva az egyén horizontjából. Karikó Lukács Györgyöt, a manapság világszerte reneszánszát élő filozófust idézve mondja ki: „A manipuláció kikapcsolja az emberek mindennapi életéből a nembeliségre való törekvést és főként azt a tendenciát, hogy legyőzzék saját partikularitásukat.”
A jelenlegi fogyasztói társadalmakban is nagy probléma a manipuláció, amely általában az árufetisizmusban ölt testet, azonban az államszocialista periódusban idioszinkretikus, mondhatni kimondottan csak hazánkra, de legalábbis a kelet-közép-európai régióra jellemző formája jelent meg, amelynek Karikó egy „fenomenológiá”-ját igyekszik felállítani. Az idézett gondolkodók mellett irodalmi műveken keresztül is bemutatja, hogy a konformitásnak milyen lehetséges formái fordulhatnak elő, ami azért fontos, mert szaktudományos terminológiával nem mindig adható vissza plasztikusan e viselkedésformáció mivolta, amely annyira csalóka természetű, hogy kívülről nem bizonyítható az egyénre, nem szankcionálható, s teljes mértékben az egyén lelkiismeretétől, jó szándékú belátásától függően változtatható meg.
A sokszor a kicsinyesség szintjén mozgó egyéni érdekek délibábjai, amelyek az egyén számára a világ sarkköveiként jelennek meg, elzárják a nembeli értékek feltárulását, s az európai kulturális hagyományban mindig is szervező elvekként jelen levő értékek elcsépeltnek tetszenek, ha a manipuláció ezek ellenében és amazok hitelesítése mellett hat. Így tehát nagyon fontos, hogy teremtsünk magunknak egy a priorit, egy alapot, amelyhez viszonyítunk, s amelyre építkezhetünk; ehhez viszont kulturális és szellemi értékeinkhez kell visszanyúlnunk, s azoknak kell új jelentést adnunk.
A pedagógia egyik legnagyobb paradoxonja, hogy csak a szellemileg független, autonóm egyén tud hasonló egyéneket nevelni. Azaz mondhatjuk úgy is, hogy a szigorúan vett objektivitás és személytelenség csak mítosz, sőt, ártalmas ez a fajta fellépési igény; vagyis a nevelő mindenképpen pozicionálva van, s fel kell vállalnia egy értékrendet. Az európaiság mibenlétének az unió kapcsán folyamatosan érvényes kérdése is abba az irányba mutat, hogy egyfajta széles körű, tág perspektívában értelmezett közösségiséget kell kialakítani, s annak a szellemiségét kell folyamatosan fenntartani. A pedagógia működésének színvonala ebből a szempontból meghatározó. Ennek a közösségnek kell a kereteit megteremtenünk – az embert jellemző lehető legtöbb szempontot figyelembe véve –, méghozzá abban a hitben, hogy a közösség szerves részét jelentjük mi magunk is, s hogy célkitűzéseinkbe beleviszünk egy kis esztétikai érzéket a mindennapi élet túlélési kihívásainak teljesítésén túl. Egyfajta önmagunkra való eszmélésre volna szükség – amely hosszú folyamat ugyan, de egyik lépcsőfokának tekinthetjük ezt a könyvet, hiszen elgondolkodtat arról, hogy mi nem működik megfelelőn jelenlegi helyzetünkben –, továbbá olyan mélyreható változásra, amely észrevétlenül rögzült, belénk ivódott attitűdjeink árnyas oldalát világítja meg, a magunkba nézés erőfeszítéssel járó és kellemetlen, sokszor negatív képet mutató folyamatát vetítve elénk.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969