2013. I-VI
 

A fenntartható egészségügy, avagy az egészségügy kórtana
Kapronczay Károly

A hazai egészségügy helyzete a rendszerváltozás óta az érdeklődés középpontjába került, mert e téren is rólunk esik szó. A magyar betegellátás és betegbiztosítás történetében kiemelt időszakot jelent a XIX. század utolsó harmada, amikor olyan fontos törvények születtek (az orvosképzésról [1874], a kórházakról [1875] és a közegészségügyről [1876]), amelyek jelenlegi állapotaink alapjait teremtették meg, s az azóta született rendelkezések (például az említett törvények módosításai és kiegészítései, valamint az 1927. évi betegbiztosítási törvény) megerősítették az alapokat. Az ellátás forrásai (költségvetés, fizetett biztosítás, alapítványok stb.) a piacgazdálkodáshoz „igazodtak”, rendezett viszonyok uralkodtak az állami és egyéni kötelezettségek, a kötelező ellátás és a szabadon választás viszonylataiban. Erre épült a betegellátás infrastruktúrája (kórház, beteggondozói rendszerek) és a lakosság preventív (megelőző) védelme. A két világháború közötti évtizedekben határozott lépések és intézkedések történtek a vidék közegészségügyi állapotainak rendezésére, de nagy gondot jelentett a pénztelenség, az önkéntes biztosítási rendszer formálódását gátló szegénység. Ennek ellenére – igaz, állami feladatként és kötelezettségként – kiépült a védőnői és a gyermek-egészségügyi szolgálat, valamint a szülőházak hálózata, amely szerepet játszott a gyermekhalandóság számottevő csökkenésében. Nagy feladatot jelentett (de csak a második világháború után valósult meg) a népbetegségek (tébécé, nemi betegségek, gyomor-bél rendszeri fertőzések stb.) elleni küzdelem. E rendszernek pontosan kiszámított költségei voltak, amelyek igazodtak a piacgazdálkodáshoz.
Az 1940-es évek végén „felborult” a rendszer: a magánkórházakat, az egyházi intézményeket és az önkéntes betegbiztosítók színvonalas gyógyintézményeit államosították. Egységes betegbiztosítót hoztak létre, amelynek működését a költségvetés fedezte. A kórházi ágyszámot növelték, de nem igazították az intézmény lehetőségeihez, így zsúfoltság uralkodott el. Igaz, mindenki ingyenes és egyenlőséget sugalló ellátáshoz jutott, de az infrastruktúra alacsony színvonalú volt. (Találóan nevezte az akkori népnyelv fapados egészségügynek). Ez a rendszer azonban eredményes volt a népbetegségekkel szemben, a gyermek- és iskola-egészségügy, az anyavédelem és a csecsemőellátás területén, s megszervezte a szakorvosi ellátást. A rendszerhez igazodott az orvosképzés, a szakkáderekkel való ellátás, a felvilágosítás stb. Még jobban is működhetett volna, ha nem a költségvetés „maradék”-ából elégítették volna ki a pénzügyi igényeit. Sosem volt elégséges a költségvetés, mert az egészségügy – a korszerűnek látszó szervezetétől és a jól felkészített szakembereitől függetlenül – valahol a sor végén kullogott. Nem beszélve a bérekről, amelyeket találóan „pincérfizetések”-nek neveztek, mert ha szóban nem is, de a gyakorlatban a paraszolvenciára (borravalóra) épült. Ez olyan „színvonal”-ra emelkedett, hogy elhárítani is nehéz volt: aki nem fogadta el, kollégáinak neheztelésére és a betegek bizalmatlanságára számíthatott.
Ilyen körülmények között következett be a rendszerváltozás, amely módosulásokat idézett elő az egészségügy szervezetében. Nem egészen új szervezetek jöttek létre, hanem olyanok, amilyeneket az 1950-es években államosítottak. Megjelentek a magán-, az egyházi és alapítványi intézmények, a hivatalos magánpraxis, valamint a betegbiztosítás olyan rendszere, amelynek alapja a befizetés, legyen szó állami vagy magánbiztosításról. Az állam csak a gyermekek, a nyugdíjasok, a munkanélküliek és a hivatalosan a szegény kategóriába kerültek költségeit vállalja. Ezen belül is van szerzett és méltányossági jog. Furcsa világ következett be a „nagy egyenlősdi” után, nem véletlen, hogy sokan a betegellátás végóráit emlegetik.
Az 1990 után kialakított, részben a múlthoz, részben az európai formákhoz visszatérő vagy igazodó rendszer jó, de sok tekintetben tökéletesítésre szorul. Továbbra is jellemző a pénztelenség: a költségvetés és az adóbefizetésekből származó összegek csak az intézmények egy részének szűkös működését teszik lehetővé, s kiegészítésként jönnek hozzájuk a betegbiztosítók kasszájából származó, a betegséghez és az ellátás mértékéhez igazodó pontrendszer alapján utalt összegek. A betegpénztár csak a pénzügyi lehetőségekhez, a befizetett összegekhez igazodik. Ha sok ember nem fizet rendszeresen, de „használja” a rendszert, kóros állapotok következnek be. Az ellentmondásos helyzeten úgy kísérelnek meg „javítani”, hogy szűkítik az infrastruktúrát, s ilyen-olyan átszervezésekkel és létszámcsökkentésekkel apasztják az ellátásban részt vevő személyzetet és a bérüket. Az utóbbi tragikus fordulatot vett, hiszen a béremelések elmaradása, illetve a színvonalas fizetések hiánya miatt nagy lett az elvándorlás; a jól képzett szakszemélyzet máshol (külföldön vagy más foglalkozási területen) próbált szerencsét. Lassan olyan lett az egészségügy, mint a magyar futball: mindenki ért hozzá, csak segíteni nem tud rajta.
Az előbbiek szomorú tükrében rendkívül izgalmas olvasmány Bugovics Elemér fenti című könyve, amely bő négyszáz oldalon keresztül tárgyalja a magyar egészségügy pozitív és negatív jegyeit, előnyeit és gyengeségeit. A könyv bevezetőjében Fehér János professzor találóan összegzi Bugovics szándékait: „A szerző a magyar egészségügyi szolgáltatás egészét vette szemügyre, nem kevesebb, mint több évtizedes orvosi gyakorlat, valamint másfél évtizedes kórházi főigazgatói tevékenység tapasztalatai alapján. Nyilván, mint az orvos általában, nem a szervezetünk jól működő szerveinek vizsgálatával foglalkozik elsősorban, hanem a kórosan működő testrészeink jeleit firtatja Bugovics doktor, hasonlóképpen könyvében elsősorban az egészségügy általa nem a legjobban működő részeit vizsgálja. Teszi ezt abból a célból és tudattal, hogy ha felismerjük egészségügyünk kóros funkcióit, majd megtesszük azokat a lépéseket minden szinten – állami és egészségügyi, gazdasági és pénzügyi, strukturális és szervezeti, biztosítói és oktatási szinten –, amelyek a kóros működést megszüntetik, mint ahogy az orvos megalkotja a diagnózist a betege kapcsán, s ezután kezdi az érdemi kezelését, számíthatunk arra, hogy az egészségügyi ellátás javul, a kóros tünetek megszűnnek. Tény, hogy a szerző az egész egészségügyi rendszerről, a megelőző és gyógyító területekről teljes áttekintést ad, majd a szerkezet vizsgálata után mond bírálatot, tesz konkrét javaslatokat, hogy a beteg is és az orvos is a maximumot kaphassa. A teljes biztosítási rendszer a biztosíték.”
A szerző ugyan szakembereknek ajánlja könyvét, de mindenkinek érdekes olvasmány lehet, akit átalakulásunk egész folyamata érdekel.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969