2013. I-VI
 

Leszámolás a nonkonformista életvitel illúziójával?

Az ellenzékiség akkor válik nehézzé, ha az ember mindent ellenez: rendszert, kapitalizmust, globalizációt stb. Joseph Heath és Andrew Potter, két fiatal kanadai a Lázadás a fogyasztás ellen, az ellenkultúra mítosza című könyvében megvilágítja számunkra – de elsősorban az ifjúság számára –, hogy a kizárólag a fogyasztás ellen irányuló ellenzékiségtől nem várhatunk sokat, hiszen nem szór homokot a gépezet fogaskerekei közé, ahogyan azt régebben vélték. Az egész ellenkultúra – mindazon kellékeivel (farmernadrággal, orrkarikával, tetoválással, márkás edzőcipővel stb.) egyetemben, amelyekről már messziről felismerhető a nonkonformista egyén – nem más, mint humbug, amely kizárólag a fogyasztási kényszert erősíti, azaz a piac érdekeit szolgálja. Az ember nem tud szakítani a piaccal, hacsak nem hagyja abba a fogyasztást.
Mitévők legyünk? A szekrényben való kulturális célzatú turkálás helyett inkább foglalkozzunk komolyan a politikával. Legyünk egy közösség felelősség tudatában levő polgárai, s ne maradjunk árukon csüggő lázadók. Hajtsunk végre reformokat új szabályok bevezetése révén ahelyett, hogy a rendszer egészét vagy a konszerneket szidnánk, mellékesen pedig ökokenyeret sütögetnénk.
A két kanadai szerzőnek nincsenek olyan mélyenszántó gondolatai, mint például a társadalomfilozófus Jürgen Habermasnak. A stílusuk viszont könnyed és élénk, s nem riadnak vissza a túlzásoktól és a csipkelődéstől nézeteiknek az alátámasztása érdekében. Lehúzzák Naomi Kleint, a márkanevek és a konszernek ifjú bírálóját, aki néhány évvel ezelőtt világhírnévre tett szert a No Logo című könyvével. Azért marasztalják el, mert a decentralizált demokráciában és a bizonyos pontokon kezdeményezett akciók hálózatában hisz, ugyanakkor nem bízik a jóindulatú állam erejében. A globalizáció ellenzői, akik tömegtüntetésekkel tiltakoznak a világgazdasági fórumok ellen, s sztrájkfelhívásokat tesznek közzé a konszernekkel és termékeikkel szemben, úgy ítélik meg, hogy a demokratikus államok a monopóliumok játékszerei. Kik képesek azonban rendet teremteni, ha nem a demokratikus államok? Csak a nagyobb mérvű szabályozás segíthet ki bennünket a slamasztikából. Először a kapitalizmust bírálták, majd az imperializmust, most pedig a globalizálódást. Hol marad az államba vetett bizalom? – teszi fel a kérdést a két kanadai.
Az ellenkultúra a XX. század hatvanas éveiben alakult ki; nemcsak az Egyesült Államokban, ahol minden sokkal drasztikusabban zajlik le – mint Klein sikerkönyvében is olvasható –, hanem a provinciának számító Német Szövetségi Köztársaságban is. A kritikus szemléletű ifjú nemzedék először a szüleivel és nemzetiszocialista múltjukkal számolt le, amelyről a szülők 1945 májusa után máris megfeledkeztek. Ez az ifjú nemzedék az idősebb generáció egész áporodott és nyárspolgári életstílusával leszámolt, hiszen a szülők annak a jegyében éppoly gyorsan kibékültek a kapitalizmussal, mint előzőleg a nacionalizmussal, holott a szociológus Max Horkheimer idejében rávilágított arra, hogy a fasizmusról ne nyilatkozzon az, aki a kapitalizmusra szót sem akar vesztegetni. A rendszert ellenző fiatalok azzal tudták kifejezésre juttatni érzületüket, hogy megnövesztették a hajukat, farmernadrágot hordtak – sokan még nyugdíjasként is, hűek maradva eszményeikhez –, s a kommunákban kipróbálták a szabad szerelmet, amelyről a szüleiknek halvány sejtelmük sem volt. Wilhelm Reich pszichoanalitikus ugyanis, akinek az orgazmussal foglalkozó könyvét szívesen olvasta a kritikus szellemű ifjúság, összefüggést mutatott ki a nemzetiszocializmus és a szexuális gátlások között.
Az amerikai fiatalok az ösztönstruktúra szakértőjének mutatkozó Herbert Marcuse lábaihoz telepedtek, s úgy látták, hogy az instrumentális ész rovására írható dolgok sora a nemzetiszocializmus idején tapasztalt tömegpszichózistól a kapitalizmusban érvényesülő tömegmanipulációig, a zsidókérdés végső megoldásától az olyan tudományig és technikáig terjed, amely lehetővé tette az atomfegyverek létrehozását. A nyugati civilizáció egész rendszerének – úgymond – nyilvánvalóan befellegzett, s e civilizáció csak azzal hozható ismét egyensúlyba, ha radikális tudati átalakuláson esik át minden ember. A két szerző szerint ettől az elgondolástól egyenes út vezetett az önismereti csoportokhoz, amelyek az LSD-hez folyamodtak a felszabadulás érdekében. Ennek az lett a következménye, hogy egy egész nemzedék istenítette a Szelíd motorosok című filmben szereplő két kokaincsempészt.
A legutóbbi szociáldemokrata–zöld kormány volt az első, amely a németek ellenkultúrájából sarjadt. Most, hogy e kormány hivatali ideje véget ért, a két kanadai szerző a tudomásunkra hozza: a Günther Anders társadalomfilozófus által már az ötvenes években dicsérgetett nonkonformisták nem mások, mint kulturális értelemben vett potyautasok, annak a rendszernek a függelékei, amelynek a felforgatására törekszenek. A Németország nyugati felében felnövekedett kritikus szellemű nemzedék jó néhány évvel később hatalomra és pozíciókba jutott, s ezt a fejleményt azonnal elnevezte az „intézmények megszállásá”-nak. A nyolcvanas években jelentek meg a zöldek ama kritikus szellemek közül, akik nem a munkásosztálynak a tőke uralma alól való felszabadításának szentelték magukat, hanem annak, hogy a természetet mentesítsék a kapitalizmusra jellemző értékesítési érdekektől. A zöldek közé tartozik a hivataláról nemrég lemondott Renate Künast mezőgazdasági és fogyasztóvédelmi miniszter asszony is, aki a hetvenes években részvevője volt a gorlebeni atomtemető elleni tiltakozásnak. Amikor mostanság egy-egy konténerekkel megrakott szerelvény Franciaországból atomerőműi hulladékot szállít a gorlebeni köztes tárolóba, szintén sok ember tiltakozik ellene, és számos rendőrt vezényelnek ki a szállítmány óvása céljából, de erről már szinte semmit sem hall a nagyközönség a jelenlegi koalíció idején.
A két kanadai szerző szerint az ellenkultúrába bőven belefér, hogy a fiatalok makacsul ragaszkodnak meghatározott márkanevekhez. Az ellenkultúra nem fordította ki sarkaiból a rendszert, s a rendszer sem nyelte le az ellenkultúrát, hanem az ellenkultúra csupán új alapanyagot szolgáltatott a piac keretében megvalósuló fogyasztási versengéshez. Klein azt állítja, hogy a konszernek kisajátították az ifjúság kultúráját. Erről így ír a könyvében: „Amikor a konszernek mohósága a kilencvenes évek elején az ifjúság életszférájára kezdett összpontosulni, számos fiatal kortársammal együtt jómagam is úgy láttam, hogy rabló marketinggépezet áldozataivá válunk, amely kisajátítja az identitásunkat, stílusunkat és elgondolásainkat, s mindezt alapanyagként használja fel új márkanevek kialakításához. Semmi sem tudta kivonni magát e törekvés alól.” Kleinnek nem maradt más, mint ellenállás a konszernekkel szemben. Heath és Potter viszont azt állítja, hogy a felforgatás állítólagos művészei nem váltak kisajátítás áldozataivá, hanem velük és szubkultúrájukkal kapcsolatosak azok a márkanevek, amelyek mozgásban tartották a fogyasztás körhintáját.
Ha ez igaz, akkor meg kellene vonnunk a kultúrát a politikától elválasztó határvonalat, s ki kellene jelentenünk: mától kezdve itt kezdődik a politika, ott pedig a kultúra, s ezentúl nincs létjogosultsága az átpolitizált kultúrára vonatkozó baloldali elképzelésnek. Az avantgárd eszméje letűnt az ötvenes években, mert a művészet és a művészélet modelljei már nem tudtak kitörni a kapitalizmusból és a szocializmusból, s nem tudtak valami igazán újat, meglepőt és felforgatót létrehozni. Miért ne juthatna ugyanerre a sorsra az ellenkultúrának az avantgárd nyomdokaiba lépő gyengécske programja? A baloldaliak úgy dédelgették a kulturális lázadás gondolatát, akár egy kis galambot, mert óvakodtak a hatalom kérdésének felvetésétől mindaddig, amíg hatalomra nem került a szociáldemokrata–zöld kormány.
Heath és Potter az ellenkultúra hajdani lázadóival ellentétben olyan két ember, aki nem az olcsó lázadásban hisz, hanem azt indítványozza, hogy alakítsunk ki egyre újabb és újabb szabályokat, s ezáltal tegyük az emberek együttélését könnyebbé és mindenki számára örömteljesebbé. Az ellenkultúra szférájában végrehajtott akciók eredményeként egyetlen lépéssel sem jut előbbre a társadalom, már ami a fontos problémák megoldását illeti, s az ilyen akciók visszatartják az embereket annak felismerésétől, hogy kritikus szemléletű állampolgárokként kellene viselkedniük, olyanokként, akik érdekeltek a jó társadalmi együttélésben, amelyhez jó adag normalitás tartozik. Normalitás nélkül hiányzik a többi emberbe vetett bizalom, anélkül pedig nem létezik jó együttélés. A két kanadai szerző szépnek és jónak tartja a személyes individualizmust, de csak addig, amíg nem idézi elő más emberek korlátozását vagy kihasználását. Nem helyeslik, ha valaki mások rovására éli ki az individualizmusát, s azt ráadásul felforgató magatartásnak állítja be.
Milyen nyereséggel jár az az ominózus „empire”, amellyel a sikerre törekvés két bírálója, Michael Hardt és Toni Negri házal? Meg kell változtatnod az életedet – hangoztatta Rainer Rilke annak idején. Ha lemondunk például a húsevésről, akkor nem fognak állatokat leölni. Ez következetesebb annál, mint amikor a McDonald’s márka ellen szállnak hadba az ellenkultúra képviselői, hiszen csak a fogyasztásról való lemondás révén lehet kijutni a fogyasztási spirálból.
A két kanadai szerző nem gondolkozik el az életmódok igazsága felett. Csak annyit mondanak: meg kell nézni, hogyan történik a dolog. A piac felkapta a biológiailag értékes élelmiszerek iránti szükséglet gondolatát, s az ilyen élelmiszereket csak áruházakban kínálja, de ezeknek a megvásárlását nem engedheti meg magának mindenki. Az egészségügyi óvó rendszabályok érvényesítése új osztályokat hoz létre.
A fogyasztásról való lemondás azt jelentené, hogy visszatérünk az egyszerű életmódhoz, mint azt az életvitelreform szószólói prédikálták a harmincas években, s miként Ernst Wiechert író ábrázolta azt az akkoriban sokak által olvasott Az egyszerű élet című regényében. Ki kell törni a modern civilizáció keretei és a vele járó szükségletek korlátai közül az erdők és a mezők tágas birodalmába, ahol az ember kunyhóban lakhat, és saját kezűleg termesztheti a paradicsomot. A két kanadai szerző semmi kivetnivalót sem talál ebben. A vidéki csendnek és nyugalomnak azonban tüstént vége lenne, ha mindenki kivonulna a városokból, s vidéken telepedne le. A kunyhókat, persze, nem találja mindenki vonzónak. A fiatalság és az értelmiség a városokban marad, ahol történik valami. Az emberek többsége kitart a városokban, mert ott talál munkát.
Eredményezett a baloldali színház és irodalom valami mást is azon kívül, hogy kielégítette az ilyesfajta művészetek termelőit és fogyasztóit? A baloldali színház és irodalom módosította a közhangulatot, s ezzel előbbre vitte a politikát. A nonkonformizmust nem kellene olyan gyorsan sutba vetni, mint a két kanadai szerző teszi. Jobb belátásra bírt valakit Peter Stein, amikor a hatvanas években színre vitte Peter Weiss Vitairat Vietnamról című színjátékát a müncheni kamarajátékok keretében? August Everding kirúgta a rendezőt, mert pénzt akart gyűjteni az észak-vietnami hadsereg számára a közönség soraiban. Ezt színházi előadás nélkül is megtehette volna.
Heath és Potter azt tanácsolja, hogy ápoljuk azokat az intézményeket, amelyek fenntartják a jobbításra szoruló rendszert és a demokratikus együttélés kereteit. Ez úgy hangzik, mintha Arnold Gehlen, az intézményeket kezdettől fogva dicsérő konzervatív gondolkodó a kapitalizmus bírálója, Theodor W. Adorno mellett foglalna helyet, miközben az utóbbi a kultúraiparról és a károsodó életről világosítaná fel a diákságot.
Az ember kénytelen a két kanadai szerzőt is behelyezni az általuk felvázolt történet keretei közé, előrebocsátva, hogy e történetet a fogyasztás irányába ható nyomás viszi előre. Ezután már gyanítható, hogy a fogyasztás és a globalizáció ellen lázadókkal szembeni bírálatuk valószínűleg kedvező fogadtatásra talál azoknak a körében, akiknek új és kitűnő elgondolásokra van szükségük ahhoz, hogy el tudják határolni magukat másoktól és a nem is annyira remek elgondolásaiktól. Heath és Potter bizonyára nem kifogásolja ezt, mert különben jobban összeszedték volna magukat nyelvileg, s nem írtak volna meg terjedelmes részeket úgy, mintha tapétát festenének rikító színekkel.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969