2013. I-VI
 

Az ausztropolonizmus utolsó békeévei
Tefner Zoltán

(A Potocki-gyilkosság és a kelet-galíciai politikai viszonyok) 1908. április 10-én egy huszonegy éves ukrán egyetemi hallgató, Miroszláv Szicsinszkij a lembergi helytartói hivatal épületében meggyilkolta Andrzej Potockit, Galícia koronatartomány helytartóját.1 A merénylő, aki az ukrán szociáldemokratákhoz tartozott, semelyik párttól sem kapott megbízatást az akció végrehajtására, tettét saját lelkiismerete szerint, a történelmi igazságtétel eszméjének jegyében követte el. Az ukrán pártspektrum Galíciában legalább olyan sokszínű volt, mint a lengyel. A szocialisták és a radikálisok mellett egy sereg kisebb csoportosulás működött. Az ukrán szociáldemokrácia nem tartozott a fontos galíciai pártok közé, ugyanakkor gondolatilag meglehetősen nagy zavarosság uralkodott benne. Mindezek ellenére a párt élesen elhatárolta magát az Oroszországban évtizedek óta uralkodó anarchizmustól.
Szicsinszkij semmilyen funkciót sem töltött be a pártban. Amikor elfogták, nem védekezett, s így szólt az éppen kihallgatásra váró ukrán parasztokhoz: „Értetek tettem.” A helytartóra leadott halálos lövés előtt pedig azt kiáltotta az áldozatnak: „Megöltétek az embereimet, ezért most bűnhődnötök kell.” A nyomozás során sem derült ki semmi olyasmi, ami valamilyen politikai csoporttól származó megbízásra utalt volna. A magányos gyilkos elmélete tehát Szicsinszkijre mindenképpen érvényesnek tekinthető. Ennek ellenére az esetnek messzemenő bel- és külpolitikai következményei lettek, amelyek megváltoztatták a két rivális galíciai nép és kultúra szembenállását, valamint a birodalmi és a ciszlajtániai politika hozzáállását a kérdés kezeléséhez.
1908. április 10-e után a galíciai ukrán–lengyel kérdés már több volt, mint dinamikus nemzeti mozgalom. Elkeseredett, szemet szemért, fogat fogért küzdelem lett belőle, amelyben a periféria biztonságáért és egyáltalán a birodalomban maradásáért a központ hovatovább nem tudta vállalni a felelősséget. Az áldozat személye egymagában is válaszlépésre, megtorlásra indította a hatóságokat, hiszen Andrzej Potocki nemcsak Galícia egyik legvagyonosabb történelmi mágnáscsaládjából származott, hanem az egész Monarchia leggazdagabb emberei közé is tartozott. Az osztrák–ma-gyar hatóságoknak egyszerre féltucatnyi irányban kellett küzdelmet folytatniuk. Az ukrán mozgalom mindkét áramlata (az oroszbarát éppúgy, mint a radikális nemzeti ukrán) teljes elszántsággal és nagy szervezettséggel a Monarchia felbomlasztására törekedett. A russzofil azért, mert tagságának nagy része Galícia Oroszországhoz csatlakozását hirdette.
A mazepisták szeparatizmusa esetében a helyzetet több dolog bonyolította. A lengyelek meghatározó szerepét a történettudomány elég részletesen leírta, s azt is megállapította (bármelyik ország történetírásáról volt is szó), hogy az ukránok gyűlölete elsősorban a lengyelek, nem pedig a dinasztia ellen irányult. A forradalmi aktivisták jelszava nem a Monarchiából való kivonulás volt, hanem a lengyel uralom alóli felszabadulás. Ezt a célt pedig csak úgy érhették volna el, ha a tartományt kettéosztják nyugati (lengyel) és keleti (ukrán) részre. Az ukrán mozgalom kívánságlistáján tehát két pont állt az élen: a nemzeti nyelvű egyetem és a kettéosztás. Az utóbbi volt az a követelés, amelyet úgyszólván a teljes lengyel pártspektrum elutasított, beleértve a szociáldemokratákat is, hiszen a tartományrész az 1772-es alapon megvalósítandó nemzeti újraegyesítési program elszakíthatatlan része volt. Hiába voltak tehát a mazepista ukránok még a háború éveiben is lojálisak a Monarchia iránt: ha meg akartak szabadulni a lengyelektől, s csatlakozni akartak az esetleges önálló Ukrajnához, akkor – végső megoldásként – mégiscsak el kellett szakadniuk Ausztria–Magyarországtól.
A probléma gyökerei a késő középkor századaiba nyúlnak vissza. Az Oroszországtól szabadulni akaró XVIII., XIX. és XX. századi ukrán nemzeti mozgalmak előfutárai a Dnyeper melletti kozákok voltak. Szabadságszerető, harcra termett katonanépként évszázadokon át jól szervezett katonai demokráciában éltek. 1648-ban Bogdan Hmelnyickij hetman vezetésével felkeltek a lengyelek ellen, s az 1654-es perejaszlavi szerződésben Oroszország oltalma alá helyezték magukat, azzal a kikötéssel, hogy megtarthatják önálló közigazgatásukat és hadseregüket. Hamarosan kiderült azonban: túl gyengék ahhoz, hogy óriásbirodalmak között maguk irányítsák sorsukat. Néhány évvel később máris változott a helyzet: az orosz–lengyel háború után a Dnyepertől nyugatra eső kozák területek Lengyelországhoz kerültek vissza, a keletre eső kozákok viszont a cár alattvalói maradtak. Az 1667-es andruszovói, valamint az 1686. évi moszkvai szerződés rögzítette ezt az állapotot, s kialakult a „bal parti”, azaz orosz és a „jobb parti”, azaz lengyel Ukrajna, pontosabban akkori elnevezéssel kozák köztársaság. A XX. századi ukrán nemzeti reneszánsz felől visszatekintve igazán forradalmi gondolat volt, amikor Ivan Mazeppa kozák hetman ismét egyesíteni akarta a két területet, svéd segítséggel, egyszerre konfrontálódva mind a lengyelekkel, mind az oroszokkal. Az 1709. július 8-ai poltavai csata azonban megpecsételte a sorsát ennek az egységgondolatnak is, amely később, a XIX. század új típusú ukrán nacionalista mozgalmaiban oly nagy szerepet játszott, s végső soron a mai Ukrán Köztársaság megalapítására vezetett. Ez a kettős állapot 1793-ig maradt fenn. A második lengyel felosztás során a nyugati parti kozákság egy része szintén Oroszországhoz került, s a határt a Zbrucs és a Szeret folyónál jelölték ki. Ez lett a Habsburg, később az Osztrák–Magyar Monarchia határa egészen 1918 végéig. A Zbrucstól nyugatra és a San folyótól keletre fekvő területen (osztrák közigazgatási nevén Kelet-Galíciában) ezzel a felosztással nagyszámú nem lengyel etnikum került osztrák, később lengyel igazgatás alá, azaz kisebbségi sorba, holott ezen a kelet-galíciai tartományrészen addig ők, az ukránok/rutének voltak döntő többségben.2 De mit lehetett kezdeni velük orosz szempontból, illetőleg a modern értelemben vett ukrán nemzeti átalakulás szemszögéből? Nyelvileg rokonai voltak az oroszoknak, politikai megközelítésben viszont logikusnak látszott, hogy egy későbbi ukrán nemzetállam jogosan tarthat igényt rájuk. Az ukránok tehát olyan ütőkártya voltak, amelyet a nagyhatalmi játszmákban nagyon sokoldalúan és kreatívan lehetett kijátszani.
Oroszország távolabbi célja nem változott: a cári impérium terjeszkedésre kidolgozott külpolitikai programja alapján – kedvező nemzetközi politikai helyzetben – meg akarta szerezni Kelet-Galícia rutének lakta részeit. A terv az ukrán nemzeti mozgalom radikalizálódása láttán újabb lendületet kapott. Az orosz kül- és belpolitika megérezte a veszélyt: ha hagyja „elukránosodni” a történelmileg orosznak számító keleti kormányzóságokat, az a több nemzetiségből álló cári birodalom felbomlására vezethet. Mert mit mondtak volna a litvánoknak, a varsói lengyeleknek vagy a grúzoknak? Kelet-Galícia sorsa tehát fordulópont lehetett. Természetesen az orosz–osztrák–ma-gyar diplomáciai kapcsolatokban a tartomány hovatartozásáról folytatandó vitának nem volt helye, de a felszín alatt, az utcán és a szellemi életben az agitáció egyre parttalanabbá vált. A mozgalmak állami támogatottságához kétség sem fért, a hivatalos érintkezéseken azonban nem volt szabad őszintén beszélni róla, s reklamálni is csak konkrét, megcáfolhatatlan esetekben lehetett. 1897 után az osztrák belpolitikának, nagyrészt a csehek miatt, egyre nagyobb szüksége volt a lengyelekre. A XIX. század utolsó három évtizedében kormányzati szerepük túldimenzionálódott, s hozzásegítették őket ahhoz, hogy mindenféle politikai praktikákkal eltüntessenek mindent, ami nem kedvező számukra (például az 1907-es választási reform negatív következményeit). Galícia tűzfészke egyre csak parázslott.

A cikk további része a Valóság 2006/5. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969