2013. I-VI
 

A fejlődés mint kényszer
Gazdag László

Tanulmányom végkicsengése az volt, hogy a fejlődés fogalma kizárólag a termelés technikájának területére korlátozható. Még a tudomány is olyan komplex, bonyolult dimenziója az emberi létnek, hogy nagyon sok a kérdőjel, amikor a fejlődés fogalmát itt akarjuk megragadni. A múlt korok vagy az archaikus kultúrák embere a mai civilizált emberrel összehasonlítva nem „kevesebbet”, hanem mást tudott, mert más volt a szemlélete. Amikor 1905-ben Albert Einstein kimondta, hogy a relativitáselmélet értelmében akár a Földet, akár a Napot is választhatjuk inerciarendszerünk zéruspontjaként, s ehhez viszonyíthatunk minden mozgást, akkor kiderült: a ptolemaioszi geocentrikus és a kopernikuszi heliocentrikus világkép egyenrangú egymással.
Ami az erkölcsöket illeti, Michel E. Montaigne (1533––1594) keresztény gondolkodó kimondja: „Egyetlen nép erkölcse sem alávalóbb a miénknél.” A kannibálok erkölcsét említi, s felteszi a kérdést: vajon melyik az erkölcstelenebb: embert ölni azért, hogy elfogyasszuk, vagy azért, hogy elföldeljük?
A termelés technikája terén látunk csupán fejlődést, de fel kell tennünk a kérdést: ezt a fejlődést valójában mi indukálja a történelemben? Levezethető-e a fejlődés az ember kutató-kereső ösztöneiből? Ha van ilyen ösztön, miért túrja még mindig háromszázmillió parasztcsalád a földet ugyanolyan faekével, mint a három-négyezer éves ábrázolásokon? Miért ismerünk olyan archaikus, szigetlakó népeket (Pápua Új-Guinea törzsei), amelyek felfedezésükkor (1930-ban!) nem tudták, hogy szigeten élnek, s hogy létezik óceán?
Úgy tetszik, hogy a kereső-kutató ösztön (archetípusa a görög Odüsszeusz) valójában nem is ösztön, hanem történelmileg tételezett, kifejlődött attitűd, amely az ókori görög árutermelés következménye. Ez az árutermelés persze szintén kényszer egy olyan társadalom számára, amely tartósan képtelen magát alapvető élelmiszerekkel ellátni, s ezért árutermelésre, cserére kell specializálódnia.
A fejlődés mindig inkább a kényszer szülötte, semmint az ember belső hajlamaié, csupán az téveszt meg bennünket, hogy az utóbbi két évszázadban a kapitalizmus kialakulásával és fejlődésével megjelent egy általános innovációs kényszer(ítő) erő: az árutermelés, a piac, a verseny.
Az ember eredendően lusta lény, aki igyekszik megőrizni stabil, kialakult életmódját, intézményeit, környezetét, semhogy önként fölvállalja a változás kockázatait. Magyarán: az emberi társadalom mindig csak külső kényszerek hatására lép a fejlődés, az innováció, a megújulás útjára. Példa erre az első nagy termelési forradalom és életmódváltás: a vadászó, halászó, gyűjtögető életmódról az élelemtermelésre való áttérés. Rengeteg sztereotip, meggyökeresedett tévhitet kell eloszlatni ennek kapcsán, hogy csak egy példát említsek: az állatok domesztikációjának konkrét módját illetően. A legutóbbi két-három évtized régészeti feltárásai és azok értelmezése eredményeként a kisiskolásoknak szóló összes olvasó- és történelemkönyv szükségképp átírásra szorul. Ugyanez mondható el a letelepedett életmódra való áttéréssel, az első, stabilan lakott települések kialakulásával kapcsolatban is. A következtetések túllépnek a szűkebb értelemben vett történelem — mint szaktudomány — keretein, ezért érdemes egy társadalomtudományi folyóirat hasábjain is foglalkozni velük.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969