2013. I-VI
 

Világ nacionalistái egyesüljetek?
Soós Eszter Petronella

(Bevezetés) 2003. október 23-án, mint minden évben, a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) nagygyűlést tartott a Hősök terén. A dolog pikantériáját az adta, hogy a gyűlés meghívott vendége és szónoka Jean-Marie Le Pen, a francia szélsőjobb vezére volt. Le Pen akkor a következőket mondta: „Minden ország hazafiai, egyesüljünk… Boldogságunk nem fakadhat másból, csak a visszakapott szuverenitásunkból… A Front National várja Önöket. A Front National várja a MIÉP magyar képviselőit, hogy együtt dolgozzanak az európai jobboldali pártok csoportjában az európai népek szuverenitásának visszaállításán. Harcoljanak! Harcoljunk együtt! Éljen Magyarország! Éljen Franciaország! Éljen a szabad nemzetek Európája!”1 Le Pen a beszéd többi részében főként az Európai Uniót ostorozta, s nem kétséges, ez sikert aratott unióellenes hallgatósága körében.
Le Pen később viszonozta Csurka István meghívását, aki díszvendégként vett részt a Nemzeti Front (Front National, FN) nizzai kongresszusán.2 Le Pen és Csurka jó viszonya nem új keletű, sokkal régebbre nyúlik vissza: 1996 óta rendszeresen tettek látogatásokat egymásnál, és szellemileg meg ideológiailag is támogatták és támogatják egymás mozgalmait. (Például az FN választási sikereit, politikáját elemző cikkek jelennek meg rendszeresen a Magyar Fórumban és a MIÉP szellemi holdudvarához tartozó Függetlenség című lapban.)
A magyar radikális jobboldal ténykedését figyelemmel kísérők számára nyilvánvaló, hogy a MIÉP számon tartja és egyértelműen viszonyítási pontként kezeli az FN ideológiai álláspontját több kérdésben, s az is észrevehető, hogyan vett át Csurka István bizonyos retorikai fogásokat Le Pen pártjától. Nem kívánok itt minden apróságot megemlíteni a két párt jó viszonyával kapcsolatban, már csak azért sem, mert jó részük közismert. Ezek mindössze kiragadott példák, csakis illusztrációként szolgálnak azokra az esetekre, amelyek a magyar sajtóban megjelentek, s gondolkodásra, kérdések feltevésére ösztönöztek nemcsak a két párt, a MIÉP és az FN, hanem tágabb értelemben az európai jobboldali radikalizmus kapcsán is.3 Természetesen túl nagy vállalkozás lenne e pártok összességének átfogó vizsgálata. Az európai radikális jobboldal helyzetével foglalkozni azonban nagyon is időszerű feladat.4
Mint már említettük, egyetértés van a tekintetben, hogy az FN és Le Pen hatása érezhető a MIÉP tevékenységén. Részletes összehasonlító munka azonban még nemigen született ezzel kapcsolatban Magyarországon, leszámítva Szőcs László Két férfi, egy eset? című rövidebb publicisztikai írását.5 Szőcs ebben a cikkben észrevételez néhány szembetűnő kapcsolódási pontot (ideológiai és párttörténeti hasonlóságokat, szlogenkölcsönzéseket stb.), majd a 2002-es szavazói bázisok különbségeit elemzi. Ami a francia szakirodalmat illeti, sok monográfiai mű megemlíti Csurka pártját mint az FN magyarországi, kelet-európai stratégiai szövetségesét, de e kapcsolatról részletes elemzést nem adnak.
E tanulmányban a MIÉP-et és az FN-t fogom részletesen összehasonlítani a történet, az ideológia és más lényeges szempontok szerint. Megvizsgálom az említett szembetűnő hasonlóságokat is. Ezen az összehasonlításon túl egy további, végső kérdés megválaszolásának igénye vezérel. A munkába azzal az előzetes feltételezéssel fogok bele, hogy sok hasonlóság található a két párt között. Ez esetben pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, miért lehet az, hogy az egyik párt, az FN látványosan eredményes évtizedek óta, sikerült marginális szélsőjobboldali pártból harmadik erővé válnia, mialatt a MIÉP kis százalékokat ér el mind a közvélemény-kutatásokban, mind éles helyzetben, a választásokon.
Egy apró megjegyzést kell tenni ez utóbbival kapcsolatban: a támogatottság kérdését főként a két politikai rendszer összehasonlításával próbálom vizsgálni. Ez természetesen más, például történeti szemszögből is lehetséges. A két párt és ezzel a két eltérő politikai rendszer összehasonlítása által remélhetőleg közelebb kerülünk a jobboldali radikális pártok közös és eltérő vonásainak megértéséhez is.


(Az FN és a MIÉP múltja és jelene. A pártszervezet hasonlóságai) A két párt egészen más körülmények között és más eszmei környezetben született. Az FN jól körülírható szavazói bázisra támaszkodva jött létre, régebbi populista és szélsőjobboldali mozgalmak hagyományaiból merített, majd a későbbiekben szélesebb támogatottságra szert tevő populista párttá vált. Ez a látványos felemelkedés sosem sikerült a magyar radikális pártnak: csak mérsékelt részsikereket könyvelhetett el, még ha sikerült is parlamenti párttá válnia egy alkalommal.
Az FN a XX. századi francia történelemben szerepet játszó szélsőjobboldali pártokra, mozgalmakra és szervezetekre támaszkodik, így az Algéria elszakadása ellen küzdő Algérie Françiase-re, a Pierre Poujade-féle radikális mozgalomra, illetve a már Le Pen nevével fémjelzett Ordre Nouveau-ra. Le Pen tehát maga is ezekben a mozgalmakban szocializálódott, s ezt mint saját erkölcsi tőkét könyveli el.6 Maga a párt, az FN 1972-ben alakult, s ettől kezdve Jean-Marie Le Pen a vezetője. Az FN-ről nem állítható, hogy ideológiailag teljesen egységes: az idők során számos radikális, szélsőjobboldali irányzatot olvasztott magába a szélsőséges nacionalistákon és az új jobboldal követőin át bizonyos neonáci elemekig, arról nem is beszélve, hogy a párt hivatalos álláspontja is változott némely kérdésben (amilyen például a gazdaság).7 E helyütt azonban az FN főáramának (tehát Le Pennek és körének) az ideológiáját tekintem alapnak.
A párt felemelkedése időben egyértelműen François Mitterand elnöki ciklusához (1981–1995) köthető, okait tekintve azonban nem teljesen. Tény, hogy Mitterand a szélsőjobb kapcsán mindmáig a politikai viták középpontjában áll. Sokan időről időre a szocialisták szemére vetik az elnök választójogi reformját, amely 1986-ban lehetővé tette, hogy az FN harmincöt képviselővel jelen legyen az Assemblée Nationale-ban.
A francia politológiai szakirodalom leginkább abban ért egyet, hogy az FN felemelkedése a kommunisták hanyatlásával párhuzamosan ment végbe, s a két párt szavazói között nagymértékű az átfedés. Mitterand kapcsán talán azt lenne igazán érdemes megvizsgálni, hogy a nevéhez köthető nagy baloldali átalakításnak, vagyis a Munkásinternacionálé Francia Szekciója (SFIO) megszüntetésének, illetve az új Francia Szocialista Párt (PSF) megalakításának milyen hatása volt a baloldali – kommunista és szocialista – szavazókra.
Tény, az FN az 1980-as évek közepére stabilizálni tudta magát a francia pártrendszerben, és sikerült tartósan 10% fölött tartania támogatottságát. A párt az elnökválasztások során mutatta meg igazán arculatát: örökös elnökjelöltje, Le Pen ekkor volt leginkább elemében; az elnökválasztás során használt arányos rendszer lehetőséget nyújtott arra, hogy az FN valós társadalmi támogatottságáról reális képet kapjunk. A két legutóbbi elnökválasztáson ez a kép a franciák többsége számára ijesztő volt: Le Pen 15% felett teljesített, 2002-ben ráadásul „döntőbe jutott”.8
Az FN a jelenlegi francia politikai élet legérdekesebb pártja, tartós sikere pedig talán az a probléma, amely a mérsékelt pártrendszer tagjai számára a legnagyobb kihívást jelenti. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy az FN felemelkedése, hatalmas támogatottsága a baj. Az FN valójában csak tünet, s úgy látszik, a mérsékelt politikai elit csak e tünet időleges kezelésére képes, a mélyben húzódó okokra nehezen vagy egyáltalán nem talál gyógyírt, már csak azért sem, mert ennek a mérsékelt politikai elitnek saját magát kellene megreformálnia, átalakítania ahhoz, hogy választ adhasson a Le Pen táborát gyarapító szavazók problémáira. Mindaddig ugyanis, amíg ez az elit nem képes hatékonyan válaszolni a lakossági problémákra, addig Le Pen pártja sikeres maradhat. A jelenlegi francia politikai életre az is jellemző, hogy nemcsak az FN támogatottsága nőtt számottevőn az elmúlt években, hanem más szélsőséges, főként trockista pártoké is megugrott, majd stabilizálódott, mialatt a mérsékelt pártok szavazótábora megcsappant (lásd a 2002-es elnökválasztást).
Vizsgálatunk másik tárgya, a MIÉP egészen más környezetben jött létre. Míg az FN egy régi demokráciába tagozódott be (ahol régi hagyomány például a mindenféle etnikai alapú megkülönböztetés elutasítása), addig a MIÉP egy frissen lebontott diktatúra romjain, egy fiatal demokráciában alakult meg, amelyben demokratikus hagyomány nem volt, sőt, amelyre a demokratikus kultúra hiánya volt jellemző.9
A MIÉP egy rendszerváltoztató párt szakadásának terméke. Az 1990-es választások óta (1998-ban) egyedül a MIÉP-nek sikerült újoncként parlamenti képviseletet szereznie, s ezzel beverekednie magát a magyar pártrendszer releváns pártjai közé. (Ezzel a teljesítményével eredményesen konkurált 2002-ben a Centrum Párt, amely a nagy részvételi arány miatt nem érte el a parlamenti küszöböt. Igaz, 2002-ben ugyanezen elcsúszott a MIÉP is, mégis azt mondhatjuk, feltörekvés szempontjából igencsak sikeresnek nevezhető pártról van szó.)
Az őspártot, az első szabad választások nyomán kormányra kerülő Magyar Demokrata Fórumot (MDF) több szárny alkotta, csakúgy, mint más rendszerváltoztató pártokat (például a Fideszt). A kormánypártban az Antall József vezette mérsékeltek mellett az első perctől kezdve jelen voltak a Csurka vezette radikálisok. Csurkáék saját bevallásuk szerint azért váltak ki az MDF-ből, mert „az MDF paktumot kötött az SZDSZ-szel, nem hajtotta végre legfontosabb választási ígéretét, a nagytakarítást, kiszorította a vezetésből a népi-nemzeti elveket valló politikát és eszmeiséget. Fontos oka volt még a kiválásnak az ukrán–magyar alapszerződés megkötése, mert ezzel az Antall-kormány jelképesen is lemondott a trianoni diktátum felülvizsgálatáról”.10
Kiválásuk „nyitóesemény”-e Csurka István Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán címmel megjelent terjedelmes cikke volt, amely az MDF akkori lapjának, a Magyar Fórumnak a hasábjain jelent meg 1992. augusztus 20-án.11 Az írás hatalmas vihart kavart. Kövér László például, átvéve Debreczeni József értékelését, a következőket mondta róla az Országgyűlésben: „Csurka István nem először fogalmazza meg a maga nemzetmegváltó gondolatait, amelyeket szerencsére nem nekem kell először az újabb keletű magyarországi nácizmus alapvetésének nyilvánítanom.”12 Minősítésben nem maradtak el Kövér és Debreczeni mögött a nyugati sajtótermékek sem.
A Néhány gondolat szerkezetében két elkülöníthető részre tagolódik: az első rész Csurka István helyzetértékelése a rendszerváltoztatásról, amely már magában hordja a később oly gyakran megjelenő motívumokat: a zsidóság kérdését, a kommunisták és a liberálisok összefonódását, az ország kiszolgáltatottságát (az IMF-nek), New York és Tel-Aviv befolyását stb. A második rész arról szól, milyen legyen az MDF új programja. A Néhány gondolatot most nem ismertetem részletesen, mert a MIÉP ideológiai karakterének felrajzolásakor gyakran vissza-visszatérek majd ehhez a dokumentumhoz.
Ebből is látszik azonban, hogy kezdetben Csurka az MDF számára kívánt alternatívát felrajzolni. Antall azonban elszigetelte a „lázadók”-at. Például az elnökhelyettesi posztok megszüntetésével sikerült eltüntetnie az MDF vezetéséből Csurkát,13 akit ráadásul a párt országos választmánya – leváltását megtetézve – 1993. június 5-én a pártból is kizárt.14 Ezután, 1993. július 15-én tizenkét képviselő megalakította a Magyar Igazság és Élet Pártját, amelyet a Fővárosi Bíróság nyolc nappal később nyilvántartásba vett.15
A MIÉP 1998-ban tizennégy képviselővel az Országgyűlés tagja lett, s némi jogi vita után frakciót is alakíthatott. A többi párt elfogadta a MIÉP-et mint a demokratikus pártrendszer tagját.16 Bár a párt egyértelműen bekerült a politikai elitbe, az establishmentbe, saját magát – talán paradox módon – mégis mindvégig „se nem ellenzéki, se nem kormánypártként”, hanem a magyar érdek következetes és ideológiáktól független képviselőjeként definiálta.17 A 2002-es választások során a nagy részvételi arány ellenére sem érte el a Parlamentbe való jutáshoz szükséges küszöböt, s a későbbiekben számszerű támogatottsága is megcsappant.
Mind a MIÉP, mind az FN esetében érdemes megvizsgálni a működés gyakorlatát. Mindkét párt jellemzője ugyanis a vezérelv, vagyis a teljhatalmú vezetőtől való erőteljes függés. A MIÉP „erős embere” Csurka István, az FN-é pedig Jean-Marie Le Pen. Ezzel az egyértelműen kimutatható vezérséggel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy mindkét pártban a vezér és áttételesen a párt elleni árulásként értékelik az ellenvélemények megfogalmazását, ezért mindkét párt történetében előfordulnak pártszakadások és kizárások (ilyenek az FN esetében Bruno Mégret, a MIÉP-nél pedig Szabó Lukács ügye). A MIÉP-ben is domináns az elnök szava, ideológiai kérdésekben pedig egyenesen irányadó.

A cikk további része a Valóság 2006/5. számában olvasható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969