2013. I-VI
 

Jelenkorunk jellemzői
Kun Tibor

A Pisai Főiskola professzora kormeghatározással kezdi könyvét, s rögtön vitába is lehet szállni vele, amikor a modern és a jelenkor közé egyenlőségjelet tesz, s a középkor utánra teszi a szerintünk elválasztandó két korszakot. Érdekes ez a korszakbehatárolás azért is, mert ugyanennél az olasz kiadónál nemrég megjelent másik könyv szintén olasz szerzője külön ír a modern korról, s azt egyértelműen a XVI. század elejére teszi, azaz nem tárgyalja a XIX. század nagy részét és a XX. századot.
Hol született a jelenkor? Európában, annak is a nyugati részében, ahol mint nyugati civilizáció jelent meg, s ennek a modellje terjedt el az egész világban gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális téren, „s ma már nincsenek alternatív modelljei”. Ezt a véleményét roppant erőszakos módon ismételgeti a szerző, s már-már addig megy, hogy minden más civilizáció – még Európán belül is – gyakorlatilag semmit sem adott a világnak. Őszintén szólva nem szimpatikus és nem is teljesen megalapozott ez az elmélete, és sajnálatos, hogy ez további diskurzusának is alapeleme.
Milyen folyamatokkal indult a jelenkor? Az úgynevezett „kettős forradalom”-mal, az ipari és a francia forradalommal; ez szellemi téren a szabadság eszméje és a szekularizáció. A szabadság fogalma a modern időkben új irányultságot vett; manapság azt az elvárást jelenti, hogy a közszféra ne avatkozzék be a magánéletbe, míg a régmúltban az egyéneknek a közügyekbe való beavatkozási jogát emelte ki. A szekularizáció a nyugati kereszténység széthullását fogalmazza meg; ez a modern világban a lelki élet kizárására vezetett, okai között a természettudományok fejlődése játszott vezető szerepet. A nyugati civilizáció fejlődését az „ideálok” keresése vitte előbbre, az ideálok pedig a kereszténységben teljesedtek ki oly módon, hogy egy embercsoport céljai egyetemes célokká váltak.
Anyagi és erkölcsi világ: az éles különbség nyilvánvaló, ezt a szerző is elismeri. A két világ fejlődése azonban nem egyforma: míg az előbbié könnyebben követhető, az utóbbié problematikusabb. Itt is a kereszténység tűnt ki tevékenységével és tanításával, amikor kimondta: minden ember Isten gyermeke, egymásnak testvére, ezért egyenlő „erkölcsi méltóság” illeti meg. Sajnos, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez az eszme – ez az „idea” – bevonuljon a hétköznapi életbe.
Miben különbözik a nyugati kultúra egyéb kultúráktól? Míg a nyugati kultúra dinamikus, aktív, meg-megújuló, addig a többi, miután egy-egy kitűzött célt elért, megmerevedett saját hagyományaiban, szellemi terében; ilyen Kína vagy az iszlám. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy ha egy antik kultúra az utóbbi évtizedekben óriásit fejlődött, az többek között éppen a kínai, s az iszlám sem topog állandóan egy helyben, még ha a változásai nem éppen pozitív irányba hatnak, de ez már egy más téma.
A fejlődésre – a XVII–XVIII. században – Hollandia és Nagy-Britannia példáját találjuk, ahol a kereskedelem serkentette az anyagi gazdagság felvirágzását, s ez a polgári ideálok megszületését, a személyi szabadságot és a tulajdonjogot. Mindennek alapját a technikai és tudományos haladás adta, s ezt a szellemi és erkölcsi értékek fejlődése nemigen követte. A vallások területén is változások álltak be annyiban, hogy a tudományos-technikai haladás csökkentette a vallási érzületet, lassanként kiirtotta a babonákhoz fűződő mágikus művészeteket. Az ég helyébe a Föld került vigasz- és reményforrásnak oly módon, hogy el kellett hitetni az emberekkel, nem ők maguk romlottak, hanem a körülmények változtattak bizonyos viselkedési formáikon. A világ ilyetén fejlődése azonban „gőgös”-sé tette a tudományt és a technikát. Pedig a jelenkor hatalmas reményekkel indult nemcsak az anyagi létet illetően, hanem az ember és a társadalom megjavulásának vonatkozásában is. A XX. század azonban távolról sem váltotta be az ilyen irányú optimizmust, különösen nem az erkölcs területén. A jobbulás helyett erőszak jött, s ez szomorú rekordokat döntött: az emberiség egész történelme során nem számolhattunk erőszak nyomán annyi áldozatot, mint a XX. században, sohasem volt ilyen mély a szakadék gazdagok és szegények között, az intézmények sorra veszítettek presztízsükből, az iskola szerepe mindenütt meggyengült, a komolyzene eltűnt (de azért nem teljesen és nem mindenütt), az irodalom súlyos válságba került. Úgy látszik, mindezek árnyékában már észre sem vesszük a valóságos haladást. A XXI. század kezdetén „társadalmunk általános közérzete riasztó, a jövő kilátásai pedig sötétek”.
A tárgyalt időszakban végigsöpört forradalmak is elsődlegesen a természettudományok területén éreztették hatásukat, a politikai-társadalmi szférában nem hozták a remélt jót. Az ipari forradalom kísérője a demográfiai robbanás volt, a falusi társadalom helyébe a városi társadalom lépett, az anyagi gazdagság megtermelését a hatalom megteremtése követte, a verseny új és állandó feszültség forrása lett. A politikában a demokrácia ugyan ezt az ipari forradalmat követte, de nem mint akart vagy előre látott jelenséget, hanem mint a munkaerőpiac következményét. A munkaerő elproletarizálódása a hagyományos kötelékeket széttörte, az ipari forradalom a „teljes erkölcsi és gyakorlati emancipálódás”-ra vezetett: minden ember elnyerte saját autonómiáját és vele együtt a felelősséget. Ez eleinte ugyan súlyos szenvedéseket okozott, később azonban hozzájárult az állampolgári jogok elismeréséhez és elismertetéséhez.
Mint általában a történészek, szerzőnk is a jakobinusoknál időzik el, rámutatva, hogy bár Maximilien Robespierre bukásával új korszak kezdődött, a jakobinusok által megtestesített eszmék nem tűntek el, hanem a XIX. század közepén a szocializmusban, később a leninizmusban folytatódtak, s bár ez a forradalom sem volt képes alkotmányos formában megfogalmazott állammodellt nyújtani, nemzetállamot azonban igen. És egy másik eredménye: az állam többé már nem vallás által egyesített hívők, hanem állampolgárok közössége lett, ezzel együtt a kormányok és a kormányzottak közötti kapcsolat is radikális változásokon ment át. A modernnek tekintett állam már csak közvetve vállalta fel a társadalmi haladást; ezt az egyedek „egyéni energiái”-nak (legyenek erkölcsiek, szellemiek vagy gyakorlatiak) szabad kiteljesedésére bízta, s e folyamathoz meg kellett teremteni a megfelelő szabadságot. Az új rétegnek, az entellektüeleknek azonban nem mindig volt kellő politikai gyakorlatuk, bár kiemelkedtek közülük „militánsok”, akik a fanatizmusig menően képviseltek politikai propagandacélokat, főleg a jelenkori történelemben, a jobb- és a baloldal között manőverezve, elutasítva a szabad választást és azt a fajta államformát, amelyben az erkölcsi normákat az individuumok szabad választás alapján tehetik magukévá.
De térjünk vissza a szocializmushoz! A szerző azt állítja, hogy ez megfelelt a liberális állam eszméjének, mégpedig azért, mert a liberális állam képtelen volt a társadalmi problémákat megoldani (tegyük hozzá: napjainkban is). Az 1848 utáni, marxi ideákból táplálkozó szocializmust a következők jellemezték: az ipari forradalom ka-pitalizmus által megfogalmazott mozgatóerőinek szerepe ugyan pozitívnak minősül, ugyanakkor a kapitalizmusban egyfajta „perverz mechanizmus”-t mutat ki; a liberális államot is csak mint „burzsoá”, azaz népellenes államot tekinti. A forradalmat mint rémképet a párizsi kommün vetítette az emberek elé, ekképp a forradalmi szocializmust is; a társadalom igyekezett szembeszállni e rémséggel, s inkább az autoritárius államformát választotta, amelynek modern válfaját az 1870-ben a franciák felett győzelmet arató német államban látta. A szocializmus által gerjesztett feszültségek a nemzetközi kapcsolatokban is kifejezésre jutottak, elsősorban Poroszország révén. A szerző szerint az imperializmus nem volt felelős ezekért a feszültségekért, hiszen azok az emberiség egész történelmén végigvonultak, s alapvető jellemzőjük a gyengébb népeknek az erősebbek általi elnyomása volt; ezt az elnyomást a jelenkori történelemben a Nyugat a tudományos-technikai és az ipari fejlődés eredményeinek felhasználásával gyakorolta a világ többi részén. Különösen nyilvánvaló volt ez az elnyomás, ez a hegemón törekvés Afrikával szemben, s nem annyira gazdasági kizsákmányolás volt a célja, hanem a Nyugat presztízsének, a nyugati civilizáció modelljének mint mintának a terjesztése.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969