2013. I-VI
 

Románok a történelmi Magyarországon
Takács Ferenc

Kemény fába vágja a fejszéjét, aki tárgyilagosan, érzelmi elfogultság és indulatosság nélkül, csak a dokumentumokra, tényekre és a józan észre támaszkodva kíván hozzájárulni az igazság feltárásához egy olyan kérdésben, amelyet az utóbbi kétszáz év óta szinte hihetetlen mértékben átpolitizáltak, s amelyhez még kortársaink túlnyomó többsége is kizárólagosan örökségbe kapott meggyőződéseihez vagy éppen a rövid távú politikai szándékokhoz, törekvésekhez, netán cselekedetekhez idomulva viszonyul. Ezt teszi Miskolczy Ambrus a fenti című legújabb könyvében. Természetesen ő is ragaszkodik a meggyőződéseihez, de ezek más tőről fakadnak, mint ama kortársaié, akik a történelmi tényeket eltorzítva a hajdani igazságtalanságokat újabb igazságtalanságokkal kívánják tetézni vagy megtorolni. „Emberek és népek végtelenül egyedül vagyunk, ám »egy csónakban«. Éppen azért kell törekednünk a tisztánlátásra, hiszen az, amit a tudomány eszközeivel feltárható és rekonstruálható valóságnak nevezhetünk, szebb, jobb és érdekesebb, mint a vallást pótló, készen kapott – pozitív vagy negatív – üdvtörténeti sémák”, írja.
Miskolczy Ambrus a magyar–román közös múlt és általában a román történelem és eszmetörténet alapos ismerője. Egyik szerzője volt a nagy visszhangot kiváltó háromkötetes Erdély története című hiánypótló, szintetikus kötetnek, de e mű megjelenése óta is számos könyvben – A fanariótáktól a Hohenzollernekig (társszerző Trócsányi Zsolt), Egyház és forradalom, A köröskisjenői ortodox zsinat (kétnyelvű kiadás), Lélek és titok, Eszmék és téveszmék, Határjárás a román–magyar közös múltban, Mítoszok nyomában – igyekezett közelebb hozni hozzánk keleti szomszédaink történelemszemléletét, illetve igyekezett bemutatni, hogy miképpen gondolkodnak saját eredetükről, nemzeti sajátosságaikról és a magyarsággal való viszonyukról.
Mélységesen mély az idő kútja. s minél alább merülünk bele, annál kevesebb dolgot tudunk bizonyosan. Bizonytalan értelmezésű régészeti leletekbe, nyelvészeti érvekbe és a kevés ránk maradt írásos dokumentumba kapaszkodva inkább csak valószínűsíthetjük, azaz valószínűbbnek vagy kevésbé valószínűnek tarthatjuk a különböző elméleteket, amelyek a román (de akár a magyar) nép eredetéről az utóbbi századok során kialakultak. Miskolczy tárgyilagosan ismerteti a román nép származásáról kialakult nézeteket, de óvakodik attól, hogy a döntőbíró szerepében tetszelegjen. Megelégszik azzal, hogy kimutassa: valamennyi származáselmélet pusztán „logikai konstrukciókra és axiomatikus meggyőződésre épül”, s a kétségbevonhatatlannak kinyilatkoztatott „üdvtanok” mindig alantas szándékokat takarnak.
Az általánosan elfogadott román szemlélet szerint mi, magyarok, ezer éven át el-nyomtuk a románokat Erdélyben. Ez a szemlélet egybemossa az osztályelnyomást a nemzetiségi elnyomással, noha „nemzeti elnyomás”-ról legfeljebb csak a XVIII. század második felétől beszélhetünk. Manapság a hajdani jobbágyok leszármazottainak már eszébe sem jut, hogy a régi „bűnök”-et (ha a hűbéri állapotokat azoknak nevezhetjük) nemesi származású polgártársaink szemére vessék. Nem úgy van ez a nemzeti „bűnök”-kel, s még inkább nem úgy van, ha ezeket a „bűnök”-et mértéktelenül felnagyítják vagy egyszerűen csak kitalálják.
Kolozsváron a hajdani Biasini szálloda bejárata mellett egy régi emléktábla hirdeti, hogy ott szállt meg Petőfi 1849-ben. A kolozsvári magyarok 1990 óta március 15-én minden évben koszorút helyeznek el alatta. Némelyek rendkívül fontosnak tartották, hogy a bejárat másik oldalán egy másik emléktáblát helyezzenek el, amely román és angol nyelven hirdeti, hogy a „magyar arisztokrácia” 1848-49-ben negyvenezer (!) románt gyilkoltatott le.
Tudjuk, hogy annak idején a románok a császári udvarhoz beterjesztett emlék-iratukban valóban negyvenezer román áldozatról beszéltek, hogy érdemeiket kidomborítsák, s az áldozatok számának megfelelő mértékben kárpótolják őket. De azt is tudjuk, hogy az osztrák hatóságok (holott ők sem viszonyultak hozzánk barátian akkoriban) által végzett hivatalos vizsgálatok szerint mindössze ötezer-négyszáz főre rúgott a román áldozatok száma. Egész Erdélyben összesen tizennyolcezer főre be-csülhető a „rendkívüli emberveszteség”, úgyhogy az új, kétnyelvű táblával kapcsolatosan nekünk, magyaroknak is lehetne némi mondanivalónk. Egy román kortárs negyvenezerre becsüli a román és százezerre a magyar áldozatok számát. Netán az ő szövegét is felvéssük egy másik emléktáblára?
Ami az elnyomást illeti, tényleg elnyomtuk nemzetiségeinket, amikor még megtehettük. Ezt minden magyar történész beismerte és beismeri. Talán túl készségesen is. Mert volt-e vajon 1789 után Európában olyan náció, amely nem ugyanazt tette-teszi? Csak mások ezt nálunk keményebben, hatékonyabban művelték-művelik. Napjainkban Erdélyben a románok nyomják el a magyarokat, de nem ők a legrosszabbak. Görögországban, Franciaországban és Törökországban például hivatalosan „nincsenek” nemzetiségek, bizonyos országokban pedig azok robbantgatnak, akik különálló nemzetiségűeknek képzelik magukat.
Elnyomás ide, elnyomás oda, Erdélyben nyomtatták ki a reformáció idején, ma-gyar nemzetiségű fejedelmek és főurak pártfogásával és költségén, az első román nyelvű könyveket. Miskolczy idézi azokat a román jelességeket, akik a románok akkori elnyomatását sokkal enyhébbnek ítélték meg, mint a Kolozsvárra betelepedettek jelenlegi utódai. Costache Negruzzi (1808–1868), a román irodalmi próza egyik úttörője a következőket írta 1838-ban: „Mikor nem voltak sem könyvek, sem nyomdák… néhány bojár szomorúan tétlenkedett, és a román nyelv pusztulása fölött sajnálkozott, közben pedig vágyakozással tekintett Buda vagy Brassó felé, ahonnan minden évben kalendáriumok jöttek tele történetekkel, és olykor egy-egy valamiféle mesterségre oktató füzetecske, például arról, miként lehet cukrot készíteni.” Ion Heliade-Rădulescu (1802–1872), aki amolyan Kazinczy-szerepet töltött be a román irodalomban, 1858-ban a következő szavakra fakadt párizsi száműzetésében: „Románia valamennyi prófétája és azok, akik az ő megteremtésére törekedtek, a magyarok nagylelkű türelme mellett és pártfogása alatt nőttek fel, és nemzeti eszméiket, valamint a románok egyesülését célzó törekvéseiket a magyarországi sajtószabadság lehetőségeivel élve hirdették”. A radikális, magyarbarátnak egyáltalán nem nevezhető, a románok jogaiért 1848-ban Balázsfalván keményen fellépő George Bariţ (1812–1893) szerint az 1840-es években Magyarországon és Erdélyben mint-egy tízezer írni és olvasni tudó román élt, miközben 1860 körül mintegy háromezerre becsülték a havaselvei írástudók számát.
Miskolczy részletesen ismerteti az 1868-as magyar nemzetiségi törvényt is. Érdemes eltöprengeni rajta. Alig valamivel ad több jogot a nemzetiségeknek, mint amennyit a jelenlegi román törvényhozás a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) koalíciós és protokollos politikájának köszönhetően. A román nemzetiségű képviselők 1868-ban nem szavazták meg ezt a törvényt, mert kevesellték. Erdély autonómiáját követelték. Miskolczy megjegyzi, hogy ezt a törvényt a magyarok sohasem tartották teljes egészében tiszteletben. Igaz. De az is igaz, amit minden erdélyi magyar tud: jelenleg sem alkalmazzák a vonatkozó törvényeket teljes egészükben Erdélyben, legfeljebb a Székelyföldön. Ugyan ki ad be magyar nyelvű kérelmet a hatóságokhoz például Nagyváradon? Aradon vagy Temesváron a törvény szerint nem is teheti meg.
Külön erénye a könyvnek, hogy azokkal a történelmi román sérelmekkel is foglalkozik, amelyek kevéssé ismeretesek a magyar olvasók számára, például a XVII. század második felében keletkezett „oláhtörvények”-kel. Valamint az, hogy hitelesen mutatja be, miképp jött létre, önszerveződéssel, a magyar állam keretei között – nem a „román nemzetiség”, hanem – a román nemzet.
Érdekes lenne a könyvből idézni, hogy miképp vélekedett Gheorghe Şincai (1753–1816), a híres Erdélyi Iskola egyik korifeusa Magyarország és Erdély korabeli viszonyáról, a románok ezzel kapcsolatos sorsáról, valamint az őt pártfogása alá vevő Wass családról, amelynek egyik későbbi tagját, Wass Albert írót távollétében halálra ítélték egy kirakatperben Kolozsváron. Akinek – ezért – a magyar állam, 1990 után, nem adta meg a magyar állampolgárságot. Érdekes lenne… De hát ott a könyv. El lehet, el kell olvasni.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969