2013. I-VI
 

Protekcionizmus a globalizálódó világban?

– Professzor úr, az Egyesült Államok és Kína között feszült a viszony, a franciák és a hollandok elutasították az Európai Unió alkotmányát, mert tartanak a kelet-európai versenytársaktól, s az embereket félelemmel tölti el a munkahelyek áthelyeződése. Visszaszorulóban van a szabad kereskedelem eszméje?
– Minden modern társadalom felett ott lebeg a protekcionizmus kísértete. Közismert, hogy a gyarmati múltra visszatekintő Egyesült Államok hajlik a protekcionista hozzáállásra. A Republikánus Párt (George W. Bush pártja) mindig is a protekcionizmus híve volt. Talán a darwinista gyökereink felelősek ezért: a dzsungelben csak az marad fenn, aki óvatos az idegenekkel szemben.
– A közgazdaságtant hallgató diákoknak egészen mást tanítanak.
– Igaz. Az általunk oktatott legfontosabb alapelvek közé tartozik, hogy a szabad kereskedelem szükségszerűen jobbá teszi mindenkinek az életfeltételeit, s a szakosodás mindenkinek előnyös, a szegény országoknak éppúgy, mint a gazdagoknak. Ezt a nagy angol közgazdász, David Ricardo igazolta először 1817-ben.
– És ez manapság is helytálló?
– Voltak már egy Wal-Mart üzletben?
– Igen, miért?
– A Wal-Martban az a különleges, hogy e vállalat kedvezően tudja beszerezni áruit, elsősorban Kínából. Ha ellátogatnak valamelyik szupermarketjébe, bizonyára találkoznak szegény amerikaiakkal, akik az olcsó termékekből vásárolnak. Ez lehetővé teszi számukra életszínvonaluk emelését. Ugyanakkor attól kell tartaniuk, hogy elveszítik munkahelyüket az olcsó kínai termékek miatt, vagy csak rosszabbul fizetett állás jut nekik.
– Ezek szerint egyazon érme két oldaláról van szó. Az emberek többet veszítenek végső soron, mint amennyit nyernek?
– Néha megesik, hogy többet veszítenek. A globalizáció nem eredményezi mindig azt, hogy csak nyertesek lesznek. Nem igaz, hogy automatikusan mindenkinek hasznára válik mindaz, amit a globalizáció előmozdít. Így fest manapság a Ricardo-féle komparatív költségelőnyök valósága.
– Ez majdnem úgy hangzik, mint a globalizáció ellenfeleinek nyilatkozata.
– A félreértések elkerülése végett csak annyit: a globalizált világban élni többé-kevésbé annyit tesz, hogy az anyagi jólét növekszik. Isaac Newton kora óta kétségkívül továbbfejlődött és gyarapodott az emberi tudás a technológiai változásoknak köszönhetően. Jómagam amerikai hazafiként szívesen láttam Európa felemelkedését a második világháború után. Háborús időkben a gazdaság nullaösszegű játéknak felel meg: Otto von Bismarck felemelkedése III. Napóleon bukását jelentette, ha belegondolnak az 1870–1871-ben lezajlott német–francia háború fejleményeibe. A háborúkat követő korszakokban viszont másként alakul a helyzet: e háború után Németország és Franciaország is felemelkedett.
– Ez azt jelenti, hogy békeidőben a többség mégiscsak hasznát látja a világgazdaságnak?
– Az önök nemzedéke jobban él a szülők nemzedékénél, ők pedig jobban éltek a saját szüleiknél. E világszerte végbement erőteljes gazdasági növekedés nem jött volna létre a globalizálódás dinamikus hajtóereje nélkül. Ám ebből nem profitált mindenki egyenlő mértékben.
– Ez új jelenség?
– Úgy vélem, hogy a globális világban egyre élesebb különbség mutatkozik a jövedelmek megoszlásában a felső és az alsó 50% között. A globalizáció növeli ugyan a jólétet, de ugyanakkor fokozza a bizonytalanságot, feszültségeket gerjeszt, s növeli az egyenlőtlenséget. Amerikában megfélemlített alkalmazottakat eredményez.
– És a munkások azok, akik mindezt a leginkább megérzik.
– Igen, de újabban a Massachusettsi Műszaki Egyetem végzős növendékei is új helyzettel szembesülnek. Régebben egy ilyen végzettségű ember minden munkahely-változtatás alkalmával jobb álláshoz jutott, a jövedelme szakadatlanul növekedett, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Ez manapság már nem így működik. Senki sem láthatja előre szakmai pályafutásának a várható alakulását. Feszültségekkel terhesebb, idegesebb világban élünk.
– Miben mutatkozik meg ez?
– A vállalatok vezérigazgatói többnyire csupán három évig maradnak a helyükön, de őket nem sajnálom, mert ennyi idő alatt rengeteg pénzt kereshetnek. Az az épület, amelyben most vagyunk, az Unilever konszern amerikai központja volt hajdanán. Az akkori Amerika egyik legjobban fizetett vezérigazgatójának irodája mindössze három emelettel volt fölöttünk. Ez az úr mintegy ezer dollárt keresett naponta. Az Unilever átlagos alkalmazottjai ennek talán a negyvenedét kapták. Tudják, hogy jelenleg mekkora ez a hányad?
– Aligha kisebb.
– Az alkalmazottak manapság a vezérigazgatók fizetésének négyszázadát keresik, legalábbis bizonyos cégeknél. A piacnak nincs szíve, s esze sincs. Működik, ahogyan működik. Valahányszor kinyitok egy újságot, mindig hírt adnak egy-egy újabb vállalatról, amely nem tartja be a nyugdíjakkal kapcsolatos kötelezettségeit, s ez a törvénnyel összhangban történik. Régebben ilyesmire nem nyílt volna mód.
– Amit ön mond, az alkalmas lenne szakszervezeti mozgalom beindításának megalapozására.
– A szakszervezeti mozgalom az Egyesült Államokban már rég halott, éspedig Ronald Reagan elnöksége óta. A szakszervezetek sokat veszítettek akkoriban a hatalmukból, mert Washingtonban már nem akadtak támogatóik. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy a szakszervezeteknek a vállalatokkal szemben elért minden sikere pirruszi győzelemnek bizonyult. Azt segítette elő csupán, hogy a japán versenytársak előretörjenek az adott üzletágban.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969