2013. I-VI
 

Anthony Trollope, a legtermékenyebb angol író

A Viktória királynő korabeli összes személyiség közül legviktoriánusabb alak 1815-ben látta meg a napvilágot, s 1882-ben hunyt el; ez akkoriban nem volt rövid emberöltő. Alkotói mérlege: negyvenhét regény; közülük húsznak a terjedelme meghaladja az ötszáz oldalt, s kilencé eléri a hétszáz oldalt. Emellett megírta Cicero életét két kötetben, írt elbeszéléseket, útikönyveket, önéletrajzi beszámolót, számos esszét és levelet. Osszunk el tizenkétmillió leírt szót termékeny időszakának harmincöt évére, s akkor hozzávetőleges fogalmunk lehet munkásságáról.
Ezt az angol írót változatlanul lebecsülik, holott rengeteg olvasó csodálja. Csakhogy a Trollope-rajongók táborába többségükben olyan emberek tartoznak, akik nem szeretnek hangoskodni. Sir Alec Guinness megelégelte a hallgatást, s leírta e szép méltatást: „Egy okos ember azt mondta nekem, hogy egy nagy regényírótól többet tanulhatok, mint bármilyen más forrásból. Nem hittem neki. Most viszont már álmomban sem jutna eszembe, hogy Trollope valamelyik regénye nélkül utazzam el szabadságra.” Noël Coward drámaíró még tömörebben fejezte ki véleményét: „Istennek hála Trollope-ért!”
Úgy véljük, nagyjából tudjuk, hogyan kell festenie az irodalmi nagyságnak. Trollope esetében azonban tévednénk. Ő nem csak rusztikus megjelenésével ártott ugyanis magának. Olyan író volt, aki művészetének mikéntjét mindig elébe tolta a minek és a miértnek. A kortársai így a mikéntet tekintették jellemzőjének. Ó, már megint egy új Trollope-regény! Mikor jelent meg a legutóbbi? Három hónapja? Négy hónapja? A rutinosan alkotó irodalmár oly megbízhatóan fonta elbeszéléseinek fonalát, akár egy közepes nagyságú ipari üzem. Meghitt, konzervatív és szórakoztató, de sosem elragadtatott, ilyen volt Trollope hatásának a csúcspontján, 1860 és 1870 között, amikor az erkölcsöket ábrázoló ironikus portréival lebilincselte a viktoriánus olvasók százezreit. Ha fölébe hajolunk valamelyik könyvének, az olyan különösen hat, mintha egy bikát próbálnánk mikroszkópon keresztül szemügyre venni. Az egyik ilyen regény, a Barchesteri tornyok most jelent meg először németül a Manesse Kiadó gondozásában. Ugyanez a kiadó gondozta 2002-ben a kisebb terjedelmű A szegényházi gondnok című regényt. Ezek az 1852 és 1867 között megjelent hatrészes barsetshire-i regényciklus első két kötetét képviselik. Trollope írt egy másik, még terjedelmesebb hatrészes regényciklust is, az 1865 és 1880 között megjelent Palliser-regényeket. Ez a szétválasztás mesterséges, mert mindkét regénysorozat alakjai rendre feltűnnek a másik sorozathoz tartozó regényekben is, Trollope ugyanis nem várta meg, amíg az egyik regényciklus befejeződik, hanem belekezdett a másik megírásába. Az első regényciklus egy képzeletbeli délnyugat-angliai grófságban levő város, Barchester magánéleti és társasági vonatkozásaira helyezi a hangsúlyt, míg a második inkább a konzervatívok és a liberálisok harcaival, az új középosztállyal és a kereskedelemmel foglalkozik, sőt, az egyik regény tárgya egy látványos gyémántrablás.
A két regénysorozat együttes terjedelme eléri a hétezer oldalt, s a szerző csodálatos írásművészete miatt változatlanul olvassák e regényeket Angliában. Mindkét regénysorozatban képernyőre kívánkozó párbeszédek sorakoznak, s mindkettőben a legnagyobb könnyedséggel keverednek egymással intrikák, örökösödési viszályok, felekezeti torzsalkodások, csődök, nemzedéki ellentétek, szerelmi történetek és a hétköznapi élet pontosan megfigyelt egyéb mozzanatai. Olvashatunk általános megállapításokat a társadalmi reformokról, a sajtóetikáról, az orvosok és a gyógyszerészek szakmai elkülönítéséről, továbbá szinte minden olyan polgári foglalkozásról, amelyre Trollope világszemlélete kiterjed, ezenfelül megtudunk egyet s mást a pletykáról, a hajviseletről, az étkezési illemszabályokról, az adósságok behajtásáról, az Apollinaris ásványvízről, a vasárnapi prédikációk kívánatos hoszszáról, a várakozó bérkocsik tarifájáról, az esküvői előkészületekről, a fényképfelvételek csereberéjéről, a piknik előnyeiről, az ünnepi sátrak hátrányairól, a fagyos reggeleken célirányos öltözetről és a hölgyek kinézetéről, különösen az arcszínükről és a fogaikról.
Trollope nagy volt a végtelenül rokonszenves ifjú lányok alakjának megrajzolásában is. A szerelmi történetek a legfontosabb dolgok közé tartoznak nála. Mivel a lovemaking (e fogalom egészen az első világháborúig csupán udvarlást jelentett) százalékos aránya az első regénysorozatban nagyobb, e regények valószínűleg jobban megérintik az idősebb tanárnők és hölgyek szívét, míg a másik regénysorozatban inkább az érettebb urak, a magasabb állású államhivatalnokok, a falusi lelkészek és a szolgálaton kívüli diplomaták lelik örömüket. De az is lehet, hogy nem. Mindenesetre mindkét regénysorozatot el kell olvasni. Azonkívül néhány pompás regényt, amilyen például Az Orley-gazdaság (1862), A Belton-uradalom (1866) és Scarborough úr családja (1883).
A Barchesteri tornyok című regény cselekménye akörül forog: ki lesz az új püspök? Ez a kérdés rendkívül mulatságos, de egyúttal halálosan komoly cselszövésekre indítja az egymással versengő frakciókat az anglikán egyház kebelén belül. Szó sincs arról, hogy Trollope számára fontos lenne a püspök kiléte. Ő a papság belviszályát csupán a kisvárosi politika bemutatására használja fel, a kisvárosi politikát pedig az emberi szenvedélyek színtereként, rávilágítva e szenvedélyekben a magánéleti és közéleti vonatkozások összefonódására. Örök témái közé tartozik ugyanis a magánéleti és közéleti vonatkozások keveredésének aránya.
Trollope számára mindig nyilvánvaló volt a meghitt pillanatok társadalmi jellege. A műveiben felbukkanó alaptörténetek egyike így hangzik: egy leány beleszeret egy fiatalemberbe, aki viszonozza a leány érzelmeit. Szerelmüket megvallják, s a pár eljegyzi egymást. Csakhogy a leánynak csekély a hozománya, s amikor a fiatalember átgondolja ezt, megbánja, hogy elherdálta az előnyösebb házasodásra nyíló esélyeit, ezért cserbenhagyja a leányt. Még mielőtt túlságosan egyszerűnek találnánk ezt az alaptörténetet, gondoljuk csak meg, hogy lényegében Jane Austen regényei sem szólnak másról: az ember szerencsés vagy szerencsétlen sorsát az dönti el, hogy miként és kivel létesít szerelmi kapcsolatot.
Trollope regényei úgy működnek, mint egy jó napilap – politikát, gazdaságot, sportot és irodalmi mellékletet egyaránt tartalmaznak állandóan változó témájú különoldalakkal kiegészítve. Csupán egy dolog azonos az összes regényben, a humánus elbeszélő hangja, s ez az elbeszélő a legnagyobb gondot arra fordítja, hogy a regények alakjai ne csak fekete és fehér színben jelenjenek meg. A Barchesteri tornyokban például valóságos rémuralmat valósít meg az új püspök felesége. Mintegy pórázon tartja a férjét, beavatkozik az egyházi politikába, s nem tűr el semmit a vele szemben való meghunyászkodáson kívül. Amikor Trollope az egyik jelenetben súlyosan elmarasztalja, ezt röviddel utána máris ellensúlyozza: „Mrs. Proudie-t ezeken az oldalakon nem kellemes és nem szeretetre méltó hölgynek mutattuk be…, [holott] e feszesre húzott fűző alatt is dobogott szív, habár nem volt nagy, s nem lehetett egykönnyen hozzáférkőzni.”
Trollope számára viszonylagos elégedettséget jelentett regénymanufaktúrája. Társaságban is érződött rajta. A távolságtartók elég közönségesnek találták a pattogó beszédű, barátságos írót, s állítólag elsősorban a lármás fellépése miatt nem emelték nemesi rangra. Aki szerette a könyveit, az többnyire nem tudta elképzelni, hogy egy pocakos, szakállas és gyűrött ruhájú alak írta őket. A testes Trollope-ban sem „művészi vonások”-at, sem eredetiséget nem tudtak felfedezni. És mintha csak ez is az előítélet örökéletűségét szolgálná, nem maradt fenn róla fényképfelvétel az ifjúkorából. Az őt megörökítő összes fénykép és karikatúra egy legalább negyvenéves férfit tár elénk, apró szemüveglencsék mögött hunyorgó szemmel, mély ráncokkal az orrtő és a mérgesen összeszorított száj felett, ha a sűrű szakáll egyáltalán látni engedett valamit az arcából. Mindezt hatalmas kopasz fejtető vagy óriási kalap koronázta.
Amikor a huszonkét éves Henry James először méltatta a híres viktoriánus író egyik regényét, megpendítette a későbbi Trollope-recepció egyik vezérmotívumát, azt, hogy szívesen olvassa ugyan a könyveit, de kissé szégyelli magát emiatt. Trollope ugyanis mindig egyforma, megbízható, valóságteli, eltökélten zsenialitásmentes, bizonyos mértékig saját magának a szakadatlan utánzata, ennek ellenére vagy éppen ezért szívesen olvassa őt az ember.
James tíz évvel később találkozott az akkor hatvanéves Trollope-pal egy hosszabb hajúton, s elszörnyedt. Egyik levelében azt írta az ábrázatáról és fellépéséről, hogy „durva és visszataszító”, s bár „rendes gyerek”-nek mutatkozik beszélgetés közben, de a „lehető legunalmasabb brit”-nek bizonyul. James e benyomásokat később hízelgőbb keretbe foglalta az odaadó művész portréjának felvázolásával. Miközben mindenki más azzal volt elfoglalva a hajó fedélzetén, hogy elkerülje a tengeri betegséget, a kártya ördögének áldozzon vagy másfajta szórakozást keressen, addig akadt egy férfi, aki minden reggel több órán át visszavonult a kabinjába, s a múzsájával társalgott. „Trollope nem az utókornak írt”, állapította meg James esszéjében, amely fél évvel Trollope halála után jelent meg. „A mának, a pillanatnak írt, de éppen ilyenek azok az írók, akik zsebre szokták vágni az utókort.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969