2013. I-VI
 

Magyarország és az angolszász világ
Jeszenszky Géza

A tőlünk távolabbra eső nagyhatalmakkal sosem volt bajunk, érthetően nem próbáltak bennünket meghódítani, bekebelezni. Anglia, majd az Egyesült Államok mindig érdekesebb és fontosabb volt a mi számunkra, mint fordítva, ehhez képest azonban meglehetősen intenzív kapcsolatok jöttek létre a magyarok és a két nagy angolul beszélő (nálunk főként 1945 előtt szokásos megnevezéssel angolszász) ország között. A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó 2005-ben két kiadós munkát is megjelentett e kapcsolatokról.

A kisgyermekként itthonról elkerült és az Egyesült Államok egyetemi világában maguknak sok elismerést szerzett Várdy-házaspár – Béla és Huszár Ágnes – gazdag történetírói, illetve irodalomtörténészi munkásságának központi vonulata a két ország közötti sokoldalú kapcsolatrendszer, ezen belül is főként az Amerikába kivándorolt magyarok tevékenysége. Közös tanulmánykötetük összegyűjti az ebben a tárgykörben 1995 óta a Valóság-ban és más orgánumokban megjelent írásaikat. Értékes munkák esetében egy ilyen vállalkozás mindig indokolt, mert a folyóirat általában kevesebb olvasóhoz jut el és hamarabb merül feledésbe, mint a katalógusokban is könynyebben föllelhető könyv. Még akkor is volt értelme e válogatás kiadásának, ha tudjuk, hogy csak pár éve, 2000-ben jelent meg Várdy Béla több mint 800 oldalas nagy szintézise, „Magyarok az Újvilágban” címmel. Sok az átfedés, a szószerinti átvétel a két munka között, de a jelen kötet már csak kisebb terjedelménél fogva is több olvasóra, több vásárlóra számíthat. A szintézissel ellentétben itt a legfontosabb kérdések és korszakok szerepelnek, emellett kifejezetten irodalmi, vallástörténeti és historiográfiai tanulmányokat, sőt egy politológiai elemzést is kap az olvasó.
Öt tanulmány foglalkozik Kossuth Lajos 1851/52-es amerikai körútjának különféle vonatkozásaival. Mivel három e folyóirat hasábjain jelent meg, bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy Várdy határozottan tagadja a hét hónapig tartó és mintegy hatszáz nyilvános szerepléssel járó eseménysorozat „diadalút” jellegét. A megcáfolhatatlannak tűnő érv az, hogy Kossuth nem érte el célját, Amerika nem vetette el a külvilág ügyeibe be nem avatkozás - Washingtonra, Jeffersonra és Monroe-ra visszamenő – elvét, sőt a beszédeiben elkövetett politikai hibák, kivált a rabszolgaság kérdésében állásfoglalást kerülő magatartása következtében, kezdeti hatalmas népszerűsége is szertefoszlott és inkognitóban hagyta el a meg nem valósult Ígéret Földjét. Véleményem szerint ez túl szigorú ítélet. Beszédeiből megállapítható, hogy Kossuth pontosan tudta, milyen erős politikai hagyománnyal száll szembe, amikor az Egyesült Államok megnövekedett gazdasági és politikai súlya alapján aktív nemzetközi szerepvállalást sürgetett, ezen belül szövetséget az Atlanti óceán túlpartján fekvő államokkal, kivált Angliával. Javaslatai inkább előrelátását bizonyítják, hiszen amit a nagy magyar emigráns szorgalmazott, az 65 évvel később bekövetkezett (ha nem is éppen hazája javát szolgálva), száz év múlva pedig az egész nyugati félteke alapelvévé vált. Ami pedig a rabszolgaság ügyét illeti, Csorba László a Századok 2004/6. számában joggal állapította meg, hogy az akkori Amerikát mélyen megosztó, rövidesen polgárháborúba torkolló vitában a tartózkodás volt a lehető legjobb magatartás, ennek ellenkezője többeket taszított volna el, mint amennyit még jobban megerősített volna Kossuth és a magyar ügy támogatásában. A gyűjtött pénz mellett a rokonszenv mégis tartós hozadéknak bizonyult, amint Várdy maga is megállapítja: „Kossuthnak a neve, nem pedig kudarcainak az emléke maradt meg a köztudatban.” (83. l.)
Várdy Béla a történelem sok területén jártas, de legfőbb szakterülete az amerikai magyarság története. Az általa is tisztelettel említett első krónikások, majd Puskás Juliannának a „kitántorgók” életét nagy empátiával bemutató munkásságát kiteljesítve a kötet tanulmányai nyomán plasztikus képet kapunk a különféle kivándorlási hullámok (1849-es szabadságharcosok, a vendégmunkásnak indult de kint rekedt közel egymillió paraszti hátterű, a „45-ös”, „47-es”, „56-os” majd az 1960-as évektől „kiszivárgók”) általában heroikus küzdelméről, mindennapi életéről, eredményeiről. A Pittsburghban élő szerzőpár még személyesen ismerte e hullámok néhány jellegzetes intézményét és személyiségét, megtalálták a foszló írott dokumentumokat, hozzájárultak a magyar cserkészet minden elismerést megérdemlő tudatformáló eredményeihez, és fontos szerepet vittek részt az 1960-as évektől egy negyed századra felvirágzó amerikai magyar tudományos életben.
E kötetből is megismerjük az itthoni kommunista korszak munkásszállásaira emlékeztető, de azoknál részben jobb, részben mostohább körülményeket mutató század eleji „burdosházak” világát, a magyar papok és újságírók kulturális és ezáltal a magyar tudatot őrző, sőt erősítő tevékenységét, a fraternális (önkéntes biztosító- és segélyező) egyesületek minden tekintetben eredményes munkásságát, majd az 1950-es évektől kivirágzó társadalmi, művelődési és politikai egyesületeket. Kisebb hiányosság, hogy a magyar sportegyesületekről kevés szó esik, pedig a közös sporttevékenység Amerikában is komoly összetartó erő volt és maradt. Arra csak közvetett magyarázatot kapunk, miért jött létre és maradt fönn jóval több református mint katolikus egyházközség: egyrészt fontosabb volt náluk az anyanyelv használata, mint a hierarchikusabb és inkább a hitéletre ügyelő római világegyházban, másrészt az amerikai magyar tömegeket 1914 előtt teljesen hatalmába kerítette a Habsburg-ellenes függetlenségi gondolat, ami a világháború után a Trianon-ellenes revizionizmusba ment át, s a református lelkészek zászlóvivői voltak e gondolatoknak.
Sok kevéssé ismert tényt és próbálkozást mutatnak be az amerikai magyar politikáról szóló írások. Nem osztom, hogy 1914 előtt „a magyar kormány szinte semmit sem törődött a kivándorolt százezrekkel,” (238. l.) az Országos Levéltár miniszterelnökségi anyaga ennek ellenkezőjét mutatja, kétségtelen azonban, hogy a kivándorlás okainak kiküszöbölésére az akkori liberális politika keveset tett, inkább a kint élők politizálására figyelt. Többek között a Függetlenségi Párt elnöke, Károlyi Mihály 1914-es, tömegeket vonzó kampány-körútjára, amiről a szerző nem tesz említést. Nem ennek lett azonban eredménye, hanem annak, amiről kitűnő tanulmányt olvashatunk a kötetben: a magyarokkal azonos vidékeken letelepült és hasonló munkákat végző szlovákok Amerikában született és gerjesztett magyarellenes nacionalizmusának. Ebből született meg 1918-ban a Pittsburghi Egyezmény, a csehszlovák állam alapjait megteremtő (bár később be nem tartott) dokumentum. Négy tanulmány foglalkozik azzal, hogyan reagált az amerikai magyarság a trianoni békeszerződésre. Noha hivatalosan még egy ellenséges ország állampolgárait tömörítette, de amint elhallgattak a fegyverek, az 1906-ban létrejött Amerikai Magyar Szövetség fellépett a fenyegető igazságtalan határok ellen. Hiába, így sok amerikás magyar szülőföldje megszűnt Magyarország része lenni, Csehszlovákiába vagy Romániába már nem volt okuk visszakívánkozni. Érthető, hogy ők is szívvel-lélekkel támogatták a területi revízió gondolatát, ennek volt nagyszabású kifejezése az 1929-ben Buffaloban tartott „Magyar Nemzetgyűlés” és Kossuth szobrának fölállítása New Yorkban. Ezek körülményeiről Várdy jóvoltából sokat megtudunk.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969