2013. I-VI
 

Az új hidegháború

Így volt ez jó fél évszázada is például, amikor az amerikaiak néhány dollárért cserébe kiadtak a japánoknak számítástechnikai szabadalmakat. Az amerikaiak úgy hitték, a háborúban teljesen legyengült ország úgysem tud vele mit kezdeni. A szorgalmas és motivált japánoknak azonban olyan magas szintre sikerült fejleszteniük a technikát, hogy kiszorították a szórakoztatóipar vagy és az autóipar piacáról nyugati vetélytársaikat.
Hasonló jelentőséggel bírt Teng Hsziao-ping 1978-as gazdasági reformja: a szabad piaci nyitás politikájának köszönhetően a Kínai Népköztársaság ma már Európa és az USA gazdasági pozícióit is komolyan fenyegeti.
Nemzetek felemelkedése és hanyatlása néha kiszámíthatatlanul és váratlanul következik be. Így van ez ma is, az új hidegháború küszöbén. Megkezdődött az egyre szűkösebb és egyben egyre nagyobb mennyiségben szükséges nyersanyagforrásokért induló elosztási harc. Abban a korszakban élünk, amelyben a nemzetközi politikát az energiabiztonság határozza meg, a nyertesek és vesztesek kártyáit éppen most keverik újra.
Megdöbbentő szövetségek kezdenek kirajzolódni: az USA Indiát tekinti új stratégiai partnerének, míg a különlegesen energiaéhes Kína régi ellenségének, Oroszországnak igyekszik kedvében járni.
Még nem eldöntött, hogy a jövő történészei melyik pillanatot fogják megjelölni az új éra kezdetének. Talán 2005 májusát, amikor felavatták a világ legdrágább kőolaj- és földgázvezetékét, mely Azerbajdzsántól kiindulva Grúzián keresztül a török Ceyhan kikötőbe vezet. De az is lehet, hogy azt a napot fogják megjelölni, amikor a kínaiak egy 70 milliárd dolláros szerződéssel az elkövetkezendő évtizedekre bebiztosították forrásaikat Teheránban.
Irán a kőolajjal fenyeget, Oroszország a földgázzal, Venezuela pedig szintén gondolkozik azon, hogy „megleckézteti” az Egyesült Államokat.
A Goldman Sachs befektetési bank szakemberei, valamint politikai tanácsadók világszerte állítják: a világgazdaság számára a nemzetközi terrornál is veszélyesebb a nyersanyag szűkössége és az abból következő magas kőolaj ár.
Ezekben a fagyos időkben az USA is kezd ideges lenni. George W. Bush, a hazai kőolajlobbi élharcosa és a fosszilis tüzelőanyagok gátlástalan fogyasztásának propagálója néhány hónappal ezelőtt meglepő módon a „fekete drogtól” való elvonókúrát hirdetett meg a nemzetnek. Dicsérni kezdte a hibrid gépkocsikat, a biodízelt, a szél-, valamint a napenergiát. Washington privilegizált energiapartnerséget ajánlott fel Új-Delhinek, ennek keretében nukleáris üzemanyagot és a legmodernebb reaktortechnológiát kész szállítani neki, annak ellenére, hogy India nem írta alá az atomsorompó-egyezményt.
Ilyen sok kezdeményezés láttán az európaiak sem akarnak lemaradni. Benita Ferrero-Waldner biztosasszony kijelentette: „Az EU külpolitikájának középpontjába helyezi az energiabiztonságot.” Európa úgy tartja, ha egy hangon beszél, nyomást tud gyakorolni minden szállítóra. A 25-ök mindeközben kétségbeesetten keresik közös energiapolitikájukat.
Vajon miért emlékeztet az új hidegháború annyira a második világháborút követő „Cold War”-ra? Mi különbözteti meg ezeket, és mi köti őket össze?
A korai hidegháború idején ott volt a bomba. A szövetségesek a hitleri Németország feletti győzelem után szembe kerültek egymással, Truman és Sztálin kölcsönös bizalmatlansággal viseltettek egymás iránt. Rögtön kiderült, hogy Moszkva háborús zsákmányát tisztességtelen módon, szinte háborús eszközökkel akarja biztosítani.
Az amerikai kutatók 1945. július 16-i kísérleti robbantása, majd az azt követő hirosimai és nagaszaki katasztrófa után átmenetileg az USA javára módosultak az erőviszonyok. Katonai vezetők egy titkos jegyzékben már azt is kiszámolták, mennyi lenne az oroszországi stratégiai területek (köztük Moszkva) megsemmisítésének „atomigénye”.
1949-ben nukleáris fegyverének köszönhetően Sztálin birodalma ismét egyenrangúvá vált. Kialakult a kölcsönös megsemmisítéstől való félelem egyensúlya, ami egyszersmind elkerülhetővé tette a fegyveres összeütközést.
A hidegháború – mely az amerikai írótól, Herbert Swope-tól kapta nevét – hatására a világ néhány régiójában szinte „megállt” a történelem kereke. Nyugat Európa számára hosszú időre békét teremtett, míg más országok számára – George Orwell szavaival élve „egy szörnyű, mozdulatlan világot” hozott létre.
Néhány harmadik világbeli országnak azonban még ez a borzalmas status quo is elérhetetlennek bizonyult. Washington és Moszkva nem voltak válogatósak szövetségeseik kiválasztásában, az emberi jogokat legutolsó szempontként kezelték. Feltétel nélkül támogatták a bal-, illetve a jobboldali diktátorokat.
Az USA és a Szovjetunió önmaguk nem konfrontálódtak közvetlenül egymással, Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyes részein azonban heves összecsapásokra került sor. A nagyhatalmak „gyarmataikon” próbáltak egymás rovására pozíciókat szerezni. A korszak vesztesei az emberek és az elmaradott régiók lettek: a nagyok olcsó energiaszállítóként kezelték őket.
Jó példa erre az USA-nak Szaúd-Arábiához fűződő viszonya: Washington évtizedekig fegyverekkel és harci repülőgépekkel látta el a korrupt szaúdi hercegeket. Dollármilliárdok érkeztek az országba – cserébe az olcsó üzemanyagért. Hogy a távolról érkezett pénz a lakossághoz jutott-e el, vagy a demokratikus mozgalmak leverésére használták fel, senkit nem érdekelt.
Az emberek megtanultak félni az atombombától, attól a bombától, amelyet gyakorlatilag mindenre fel lehetett használni, csak a bombázásra nem. Nem csoda, hogy a britek és franciák után 1964-ben a kínaiak és 1967-ben az izraeliek is beléptek az atomhatalmak klubjába.
A túlterjeszkedett, végső kimerülésig felfegyverkezett és új technológiáktól elvágott Szovjetunió nem hatalmas robbanással, hanem mély sóhajjal búcsúzott a világtörténelem színpadáról. A monolitikus tömbök megszűntek, a nyugati győzteseknek azonban hamar rá kellett ébredniük, hogy nem következett be az általuk prognosztizált „világtörténelem vége”.
A hidegháború átlátható csatározásai után hirtelen a vad béke időszaka következett. Ebben az átmeneti időszakban vált nyilvánvalóvá, hogy az amerikai demokráciamodell átvétele nem „automatikus”, a világbékére gyakorolt veszély pedig nem szűnt meg, hanem csak áthelyeződött.
Az 1991 és 2001 között tartó „vad béke” csak átmeneti időszak volt, mely alatt a világpolitika szereplői átpozícionálták magukat. Európa önmagát és saját útját kereste, miközben kinyitotta kapuit a régi kommunista országok előtt. A bizonytalan Oroszország új szövetségesek után nézett, és demokratikus jellegű államkapitalizmusba kezdett. Az Egyesült Államok meghatározatlan időre berendezkedett a világuralomra, ahogyan azt az egykori külügyminiszter asszony mondta: bármilyen konfliktusban „indispensable”, azaz nélkülözhetetlen országgá vált. Ennek megfelelően folytatták a fegyverkezést, a nagyhatalom 2007-es katonai költségvetése a világ összes országának hadi kiadásaival egyenlő.
Nem sikerült azonban megakadályozni az atomfegyverek elterjedését. India és Pakisztán 1998-ban sikeres robbantási kísérletet hajtott végre, Észak-Korea pedig 2005-ben deklarálta magát atomhatalomnak. Elgondolkodtató fejlemények születtek az atombomba szülőföldjén is: az atomsorompó egyezményben foglalt megállapodások ellenére Washington ösztönözni fogja a „mini nukleáris fegyverek” fejlesztését is.
Néhány évig úgy nézett ki, a „vad béke” valódi békét hoz. A földalatti iszlám szervezetek és az öngyilkos merénylők azonban aktívak voltak. Mindez nyugtalanította a Nyugatot, egészen addig azonban, amíg a „mártír” merényletek színhelye a Közel-Kelet volt, nem foglalkoztak a problémával.
2001. szeptember 11. után minden megváltozott. A Fehér Ház urai azonban tovább mentek a kelleténél: semmibe véve a világközösség tiltakozását, felhasználták Irak ellen az állítólagos tömegpusztító fegyverek birtoklásáról szóló hamis információkat. Mindenki tudja: Bush iraki hadjárata a diktátor megdöntéséről, Amerika stratégiai érdekeiről, katonai támaszpontjairól, a „demokrácia” exportjáról, de mindenekelőtt a kőolajról szólt. Aki az Eufrátesz és Tigris körüli területet uralja, meghatározó befolyást tud gyakorolni a régió fejlődésére.
Néhány hónapja az is nyilvánvalóvá vált, hogy a hadjárat kudarcba fulladt. A lakosság egyre nagyobb ellenérzésekkel viseltetik az amerikai csapatok iránt, lévén hogy a legfontosabb életkörülményeket – áramot és folyó vizet – sem tudják biztosítani az ott lakóknak. Irak lett az Al-Kaida terrormozgalom központja: sokkal több az iraki, mint az amerikai áldozat. Bagdad nem fog tudni könnyen kikerülni a gazdasági pangásból, még jelentős olajexportjával sem. Az ország – úgy tűnik – elsüllyed a polgárháborúban, miközben Bush még mindig magabiztos beszédeket tart a „győzelemről”. Állítja: az iraki háború óta a világ „biztonságos hellyé” vált.
Az amerikaiak többsége ma már elutasítja a háborút, sokan elkeseredettek az Abu Ghraibból és Guantanamóból érkező hírek láttán. „Isten saját országa” (God’s own country) a jövőben valószínűleg befelé fog fordulni. Az iráni beavatkozásra nem fog sor kerülni, hiszen az amerikaiak sokkal jobban aggódnak az 50 százalékos benzinár-emelkedés, mint egy távoli ország felfegyverkezése miatt.
A nagy problémák – az atomfegyverek elterjedése, a radikális iszlám és a terror – továbbra is akut veszélyt jelentenek. Senki nem tudja, hogyan lehet az Izrael elpusztítását szem előtt tartó iráni elnököt megrendszabályozni. Az Al-Kaida veszített ugyan súlyából, ideológiája azonban világszerte terjed, az eddigieknél is veszélyesebb következményekkel járva. Osama bin Ladennek sikerült a gazdaságilag elmaradott régiókban elültetni az emberek fejében a kizsákmányoló, „istentelen” Nyugat rémképét.
A kialakult helyzeten csak az életkörülmények javulása, a világkereskedelembe való integráció, mindenekelőtt pedig a személyes felemelkedési lehetőségek bővülése fognak tudni változtatni. Kulcsfontosságú a fogyasztási javak igazságos elosztása, valamint a természeti kincsekhez, nyersanyagokhoz és fosszilis tüzelőanyagokhoz való szabad hozzáférés.
A nagyhatalmak – Oroszország, USA, Európa, India, Kína – ma már politikai prioritásként kezelik nyersanyagszükségletük biztosítását. Egymás sarkát tapossák a nyersanyagtartalékok felett rendelkező területek jelenlegi urainál – sakkoznak, trükköznek, az asztal alatt keverik a kártyákat. Ez a harc belátható időn belül elérheti a háborús küszöböt.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969