2013. I-VI
 

Kontinuus vagy diszkontinuus szuverenitástörténet
Techet Péter

1. Alapkérdés

Valamennyi tudománynak megvannak a maga terminus technicusai, melyeket az adott tudomány művelői elméleteik, esetleg a gyakorlat fényében újraértelmeznek. A szuverenitás szó – Jean Bodin sokat idézett definíciója óta – központi fogalma az állam- és jogelméletnek, hiszen annak lényegére, a hatalomra kérdez rá.
Noha maga a fogalom az isteni és egyházi legitimitását elvesztő abszolút és világi hatalom igazolására született, a mai modern demokráciákban is, elég, ha csak hazánk Alkotmányára gondolunk: „2§ (2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.”
A szuverenitás fogalom története ékes bizonyítéka fogalmaink képlékenységének; ahogy – mint azt Wittgensteintől is tudhatjuk – szavaink jelentése sem abszolút, hanem használatfüggő, úgy általánosan elfogadott fogalmaink is rekontextualizálhatók, új környezetben új értelmezést nyernek, s újra(fel)használhatók.
A XVII. században a szuverenitás egyértelműen a néptől elkülönült uralkodót illette meg, ma pedig magát a népet. Kibírhat-e egy társadalomtudományi fogalom ekkora változást – már amennyiben tényleg megváltozott a szuverenitás szó jelentésbeli „mageleme”?
Olyan kérdés ez, amellyel szembe kell nézniük mindazoknak, akik az elmélet oldaláról kívánják a fogalmat megragadni.
Ma sokaknak az lehet az érzésük– joggal –, hogy miközben valamennyi kor valamennyi rendszere a XVII. század óta szuverénnek minősítette önmagát, Bodin óta mégis definiálatlanul maradt a fogalom.
Schmitt és Maritain közös kiindulópontja, hogy mindketten ráéreztek:valami nem „stimmel” a szuverenitás körül… Azonban ezen kiindulópont az egyetlen közös pont elméletükben, hiszen míg Schmitt menteni próbálja a szuverenitás fogalmát, rámutatva annak lényegére (a személyes elemre és a döntésre), addig Maritain pont azért mutat rá történeti elemzésében a szuverenitás fogalmának politikai filozófiailag megragadható jelentésére, hogy igazolja tételét az abszolutisztikus gyökerű fogalom veszélyességéről.

A szuverenitás Jean Bodin által kidolgozott elméletében(„La souveraineté est la puissance absolue et perpétuelle d’une République.” ), melyben a személyes elem (uralkodó) és a tárgyi elem (maga az elkülönült hatalom) még egy, s a jog nem jelenik meg objektív, deperszonalizált normaként, hanem maga is csak eszköze a szuverénnek hatalma gyakorlásában.
Ezen politikai-teológiai konstrukció igazolására szolgált Hobbes elmélete. A „bellum omnium contra omnes” (mindenki háborúja mindenki ellen) állapota csak mesterségesen győzhető le: ha van egy evilági Isten, aki erejével összefogja az államot. Ő a szuverén, akinek hatalma Maritain szerint 1) természetes és elidegeníthetetlen, ill. 2) abszolút és transzcendens.
Ezen történeti előzményeket Schmitt és Maritain is elfogadja, pusztán a szuverenitás fogalom értelmezésében a felvilágosodás korában -végbement változást ítélik meg eltérően.

2. Schmitt koncepciója: Decizionista szuverenitás

Schmitt szerint hasadék jött létre az állam és a jog között, amelyet a döntés tud áthidalni. Helyesen látja a racionális jog-koncepció hiányosságait, s ezekre kíméletlenül rámutat.
A felvilágosult racionalizmus mindent előre kiszámíthatónak feltételez, s így nem tud mit kezdeni a rendkívülivel, a kivételessel (Schmitt Politikai teológia című művébenidézi Gerhard Anschütz német közjogászt, aki szerint nem jogi probléma, ha nincs költségvetési törvény, ugyanis „itt végetér az államjog tudománya” ). A felvilágosult jogfilozófia ilyen jellegű életidegenségére Donoso Cortés és a többi forradalomellenes, ultrakonzervatív gondolkodó hívta fel a figyelmet.
A felvilágosodás ugyanisugyanis– Schmitt szerint – a korábbi egységes szuverenitás-elméletben csökkentette a voluntarista elemet, s a pozitív törvény szerepét növelte; ezáltal az egész rendszer vált személytelenné, de – a személyes elem kiiktatásával – védtelenné is az ab-normális állapotokban, amikor a normák már nem hatnak.
Mivel a pozitivizmus számára csak a normák szabta világ létezik, megválaszolatlanul hagyják azt a kérdést, hogy mi a teendő a jogilag körül nem írható legvégső helyzetben.
A korabeli bizonytalan németországi állapotokat figyelembe véve a pozitivisták normacentrikus dogmatizmusa életidegennek tűnt, így Schmitt – Hobbes-hoz hasonlóan,megvédendő a rendet - visszanyúlt a szuverenitás általa eredetinek ítélt lényegéhez: a személyes elemhez. A szuverént, s nem az absztrakt szuverenitást akarta meghatározni: „Szuverén az, aki a kivételes állapotról (Ausnahmezustand) dönt.”
A döntésen van a hangsúly: ez teremti meg a hidat az állam és a jog között.ugyanisA norma ugyanis nem minden jövőbeni helyzetben érvényesül. Olyan személy azonban, aki bármilyen helyzetben dönteni tud, mindig lesz, mindig meghatározható.
Schmitt tehát a szuverenitás meghatározásánál– hogy bizonyítsa a pozitivizmus hiányosságait – a legvégsőkig megy el, az extrém helyzetet vizsgálva jut a konklúzióra: a szuverenitás nem jogi fogalom. A rend, az állam, a politikai (das Politische) fogalmát a döntés, a mindenkori döntés határozza meg. Mindig kell, hogy legyen valaki, aki dönt barát-ellenség kérdésében, és döntése nem igényli valamely norma megerősítését. Az államugyanisugyanis nem függhet tárgyi tényezőktől (norma), csakis a mindig dönteni tudó személytől. Ő a schmitti evilági Isten. Mivel pedig a politika a viszály permanens potencialitása, állandó lehetősége, mindig kell egy személy, aki a döntést meghozza.
A jog lényege is abban ragadható meg, hogy tudja a választ arra a kérdésre, hogy „ki dönt?”. Ajognak ugyanis ugyanisaz a feladata, hogy számoljon – a pozitivista elméletben nem ismert – bizonytalansági tényezővel, a „kivételes állapottal” (Ausnahmezustand), s ilyenkor se hagyja az állami-jogi közösséget darabjaira hullani vagy tétlenkedni.
Schmitt decizionista elméletében helyesen tapint rá a pozitivizmus hiányosságaira, azonban „Schmitt olyan nagy jelentőséget tulajdonított a rend és a stabilitás megőrzésének, hogy elfeledkezett arról, milyen haszna van annak az illúziónak, hogy a jog képes lefedni az ember világának teljességét.” (Horkay-Hörcher Ferenc)

Oakeshott azt írja : „... nem lepődünk meg /tehát/ azon, hogy minden politikai filozófia alapja és sugalmazása tartalmaz egy szemlátomást esetleges elemet, fogékonyságot az adott kor szükségletei, gondjai, szenvedélyei iránt (…) Platón gondolkodását az athéni demokrácia tévedései serkentik, Szent Ágostonét Róma kirablása, Hobbes gondolkodására pedig >>a hazám mai viszontagságai fölötti fájdalom<< hat serkentőleg…” És a sor folytatható…
De Maistre-rel a XIX. századi forradalmak szörnyűségei, az anarchia kialakulásának lehetőségétől való félelem mondatja, hogy: „Nem az az érdekes, hogy ilyen vagy olyan módon döntenek, hanem az, hogy késedelem és fellebbezés nélkül döntsenek.”
Schmitt pedig a németországi, Versailles utáni (a versailles-i békét kritizáló érvei hasonlatosak Bibó és Ferrero elemzéseihez) helyzetet látva kiált egy dönteni tudó szuverén után, ugyanis bizalma – joggal – megrendült egyrésztajogi pozitivizmusban, másrészt a politikait gazdaságival és etikaival lecserélni óhajtó liberalizmusban.
Döntéscentrikus szuverenitás-elmélete viszont jó ideológiai alap lehetett a ’30-as évek Németországában, ahol az ínségek, a kollektív pusztulással kapcsolatos látomásos félelmek hatására mindenki a dönteni tudó, a barátot és ellenséget meghatározni tudó evilági Messiást várta, s – ahogy Bibó írja – „az sem váratott sokáig magára” . Schmitt elmélete valójában a weimari Németország megmentésére született, de a hitleri Németország használta fel saját céljaira.
Mivel a decizionista szuverenitás-elmélet a rendkívülire, az abnormálisra fókuszált, a belőle megszülető rendszer (a Donoso Cortés által megjövendölt politikai diktatúra) is az abnormalitás, a metanormalitás permanenciáját teremtette meg. És egy ilyen rendszerben már valóban nem gátolhatta a Vezért a sokszor elátkozott „ewiges Gespräch”, a „clasa discutidora” politizálási módja. De a Führer döntéseinek utólagos ismeretében ijesztően csenghetnek Schmitt szavai: „Az ellenség éppen a másik, az idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgyhogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele, melyek nem dönthetők el sem előzetesen meghozott általános normatív szabályozással, sem a konfliktusban >>részt nem vevő<< és ezért >>pártatlan<< harmadik fél ítéletével.” ;

3. Maritain koncepciója: Veszélyes szuverenitás

De tegyük fel a kérdést: jobban megvédte-e az emberiséget a pozitivista-normativista szuverenitás-elmélet a XX. század borzalmaitól (sztálini Szovjetunió, hitleri Németország)!
Kíméletlen és egyértelmű nem a válaszunk.
Anélkül, hogy a normativista formális jogállam-koncepció hibáit, avagy a pozitivizmus érték-relativizmusát elemezném, megállapítható, hogy: ha sem a decizionista, sem a normativista szuverenitás-elmélet nem tudja teoretikusan kizárni a modern abszolutizmust, akkor lényegét tekintve maga a szuverenitás fogalma vizsgálandó újra.
Ezt végezte el tanulmányában Maritain.
Első olvasásra persze mondhatnánk, hogy Maritain konokul ragaszkodik a bodin-i szuverenitás-fogalomhoz, s annak veszélyeire hivatkozva veti el szó mai használatát is. Azonban itt többről van szó: „a kérdés nem pusztán terminológiai jellegű” .
Carl Schmitt jogelméletileg közelített a fogalomhoz; ádáz ellenfelét, a liberalizmust kívánta cáfolni, amikor a személyes elemet, a mindenkor dönteni képes személy fontosságát hangsúlyozta.
Modern, katolicizmusból kiábrándult hite eszkatológikus – vagy ahogy Horkay-Hörcher Ferenc megfogalmazza: „kétségbeesett” – volt, ennek megfelelően az ő evilági Istene is akaratos, kiismerhetetlen, de sohasem tétova. Olyan ember/isten, akire a múlt század eleje kétségbeesett emberének szüksége lehetett (lásd még: Bibó elemzését a politikai Messiásról, Popper elemzését a politikai eszkatológikus várakozásról).
Maritain hite tomista hit: nála ratio és fides, ész és hit összeegyeztethető , az ő Istene (így – ha tetszik – halandó istene is) kiszámítható: nem csak dönteni tud, de döntéseibe – ha másképp nem, megértésünk által – mi magunk is be vagyunk avatva.
Mi, a nép, az emberi közösség, melynek nem egy tőle elkülönült, érthetetlen, de mindig aktív szuverénre van szüksége, hanem vikáriusra, aki nem saját jogán, hanem a nép jogán, nem tőle elkülönülten, hanem részeként („…mint aki részként az egészet képviseli…” ) dönt, s akinél nem a döntés ténye és megfellebbezhetetlensége, hanem a döntés érthetősége, beláthatósága, – azaz egy szóval: – „milyensége” a lényeg.
Schmittet és Maritaint azért nehéz tehát összehasonlítani, mert már a feltett kérdés – amire válaszolni próbálnak – is eltérő. Schmitt azt határozza meg, hogy „ki dönt?”. Maritain kérdése: „hogyan dönt?”.
Maritain szerint erre a kérdésre sem a decizionista (avagy tekintélyelvű), sem a normativista (avagy liberális) elmélet nem tud kielégítően és megnyugtatóan választ adni, és ennek oka a szuverenitás fogalmában rejlik; maga a fogalom – minden múltbeli rekontextualizálása ellenére –sohasem vetette le ugyanis abszolutisztikus lényegét.
Schmitt azért bírálja a felvilágosodás államelméletét, mert – ilyen vagy olyan okokból (tárgyi elem túlhangsúlyozása, racionális optimizmus, normacentrikusság stb.) – félremagyarázta a szuverenitást, s ő (mármint Schmitt) az, aki – mint Marx a dialektikát – a „fejéről a talpára” állítja a szuverenitástant.
Maritain, aki szintén nem tagja a liberális mainstreamnek, másképp kritizálja a liberális hagyományt. Nem jogtechnikai hibákra mutat rá (mint példáulSchmitt a Gesetz und Urteil - című művében), nem korának körülményeiből indul ki, hanem „politikai filozófiai megközelítésben” vizsgálja a fogalmat.
Schmitt és Kelsen, a liberálisok és Cortés, mind azt hitték, hogy eltérően értelmezik– az elmélet szintjén is – a szuverenitás fogalmát. Pedig, mennyire, hogy nem…! Maritain idézett tanulmányában végigkíséri a szuverenitás fogalmának történetét, bemutatandó a fogalom kor- és időfüggetlen jelentését. Azonban míg de Maistre vagy a schmittiánusok azt gondolták, hogy a szuverenitás fogalma valahol a XVIII. század vége felé kettétört, s különböző új és új ismertetőjegyekkel (népszuverenitás, jogállamiság stb.) „szentségtelenítették meg”, addig Maritain a szuverenitás történetét kontinuitásként ábrázolja. Tanulmányában azt igyekszik bizonyítani, hogy lényegét tekintve a bodin-i, a rousseau-i vagy a mai szuverenitás interpretáció ugyanaz.

Hogy ezen érvét megértsük, különös fontossága van a rousseau-i volonté générale -ról szóló értekezésének . Ezen elv (ti. a volonté générale) – tetszik, nem tetszik – a mai demokráciánk alapját képezi; a népszuverenitásra hivatkozik az Alkotmány már idézett 2§-a is.
Holott a volonté générale nem más, mint a személytelen szuverén, aki továbbra is abszolút és transzcendens hatalommal bír, aki elkülönül, s aki nem tűr meg ellenkezést, versenytársat.
Rousseau elmélete megteremtette a lehetőséget arra, hogy a nép kontrollálatlanul elnyomja önmagát – abszurd ötlet a XVIII. században, politikai realitás az ’50-es évek Magyarországán (vö. „nép ellensége” címke). A fölöslegtől megtisztított rousseau-i elmélet tehát olyan veszélyeket hordoz magában, amelyek a jakobinus rémuralom révén részben már Rousseau századában beteljesültek:.
Elég, ha a Népjóléti Bizottság egyik – Schmitt írásában is idézett – jelentésére gondolunk: „Depuis le peuple français a manifesté sa volonté tout ce qui lui est opposé est hors le souverain; tout ce qui est hors le souverain, est ennemi…” Magyarán, a nép azon tagja, aki nem követi a népet, ellenség. A „nép ellensége” jakobinus címke a XX. században igen hosszú és dicstelen karriert futott be Kelet-Európában…
A rousseau-i gondolat lényegében bennefoglaltatik következésképpen a diktatúra, mert a szuverenitás nem más – vonja le Maritain a konklúziót -, mint a diktatúra potencialitása. Hogy egy-egy önmagát szuverénnek nevező rendszer nem torkollik jakobinizmusba, sztálinizmusba, a véletlen szerencse, a jelenlévő emberi bölcsesség eredménye; maga a szuverenitás fogalma ugyanis nemhogy nem véd meg bennünket az abszolutizmus különböző formáitól, de immanens lényegét adja az abszolutisztikus „származása”, mert „a szuverenitás olyan jellemző, ami abszolút és oszthatatlan, amelyben nem lehet részesedni, vagy ami nem tűr fokozatokat, és ami a politikai egésztől függetlenül saját jogaként illeti meg a szuverént” .
Maritain a szuverenitás fogalmának történeti fejlődése során képes meglátni a fogalom immanens, sohasem változó „magelemét”. Azt a veszélyt, amit a politikai közösség egészére jelent.
Míg a XIX. és XX. század állambölcselői a szuverenitás fogalmát értelmezgették, s azt hitték, hogy eltérő álláspontokra jutottak, Maritain az, aki bemutatja a szuverenitás lényegét, s nem hagyja magát „bevinni az erdőbe”: nem vitatkozik a szuverenitásról (ilyen-e vagy olyan?, a döntésen van-e a hangsúly vagy a jogi szabályozottságon? stb..), hanem magát a fogalom létét, pontosabban létének hasznosságát vitatja.
És – ha tetszik – ezzel keményebb kritikát gyakorol a liberális államfilozófiára, mint Schmitt, aki implicite elfogadja a liberális államelméleti hagyományt azáltal, hogy az ő fogalmaikról az ő szavaikkal vitatkozik.
A liberális – és persze bármilyen más jelzővel ellátott – szuverenitás-koncepció veszélyeire Maritain mutat rá: mind látens abszolutisztikus elmélet. A „kályha”, ahonnan indulnak, mindenütt a szuverén állam, az eltérést nem tűrő szuverén főhatalom. És akkor már édes mindegy, hogy a király, a „nép”, a Führer vagy a Párt szava testesíti meg a szuverént…
(A liberális szuverén állam-koncepció tipikus példája Franciaország, ahol ugyan a nép a szuverén, de ugyanezen nép megtiltja „önmagának”, hogy az államon kívül bármilyen más formális vagy informális társadalmi csoport tagjaként a közhatalomból, a tágan értelmezett közéletből kivehesse a részét. Lásd: államnemzet-koncepció, a „communautarisme” elvetése, etc. )

4. Konklúzió: A három modell

Olvasva Schmittet és Maritaint, tudva, hogy végső soron mindketten bírálói voltak a liberális államelméletnek, a schmitti és maritaini koncepció mellé mindig „odaképzeltem” a liberálisat is.
Három állam-koncepció rajzolódik így ki előttem: a schmitti szuverén (tehát korlátlan), a liberális szuverén (de önkorlátozó) és a maritaini autonóm állam.
1. Schmitt nem akart mást, mint az ellenőrzés nélküli (persze, a szuverenitás fogalma per definitionem zár ki bármiféle kívülről/felülről jövő ellenőrzést), mindig és mindenhol dönteni tudó államot.
2. A liberálisok – noha tagadják, tagadnák – nem vetik el a schmitti konstrukciót, hiszen az állam lényege (a szuverenitás) náluk és Schmittnél is ugyanaz. Ők azonban beépítenek bizonyos kontroll-mechanizmusokat (ezt szolgálnák a normák, melyek viszont – s erre Schmitt mutat rá igen helyesen – pont a rendkívüli helyzettel nem tudnak mit kezdeni), de – mivel a liberálisok is a szuverén államból indulnak ki, s minden más közösségképző egységet az állam alá rendelnének (lásd: francia példa) – azt feltételezik, hogy majd maga a szuverén állam fogja normái által korlátozni önmagát. (Tudjuk, Laband már a formális kritériumok betartásával is megelégedett, vö. formális jogállam-koncepció.)
3. Maritain teljesen mást mond: az állam-centrikus, az állami –monopolólium szerepét betöltő szuverénelmélete veszélyes. Nem bízhatjuk az államra az önkorlátozását, ami – ahogy azt fentebb írtam volt – per definitionem ellenkezik a szuverenitás Maritain által bemutatott fogalmával. Maritain ugyanis az államot autonómnak nyilvánítja, s ezzel megnyitja az utat a nem-állami szervezetek egységek (egyház, nemzet stb.) számára is, hogy az állammal közösen részesüljenek a politikai közösségben.

Noha Schmitt észrevételei igen pontosak, gondolatai – számomra legalábbis – imponálóak: újszerűek nem csak mondanivalójukban, de megközelítésükben is, mégis Maritain végső következtetésének belátása talán hasznosabb lenne az emberiség egészének..


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969