2013. I-VI
 

A szinglibetegségről
Kardos Gábor

(Rövid anamnézis) A szingli szó angol megfelelője eredetileg hajadon, illetve nőtlen családi állapotot jelölt, de mára inkább sajátos családtalan állapotot jelent. Olyannyira, hogy egyre több házasságban élő párra jellemző, hogy tagjai gyakorlatilag szingliként élnek egymás mellett, vagy akár házasként is külön. A szinglilét pszichoszociális paradigmává, általános normává és globálisan mediatizált kényszerré vált a nyugati világban úgyszólván mindenki számára, ami legmarkánsabban a reklámokban látható. Mintha már az egyedül élés lenne "természetes" és a társas lét a kivétel. Mindez pszichoszociális dezintegrációra, a társadalom szétesésére és a közösségi lényként meghatározott ember végletes lelki meghasonlására utal.
Ehhez képest különös, mennyire nem kezelik a kérdést súlyának megfelelő módon. Nyilván minden új betegség vagy szindróma leírása előtt gyakorlatilag ismeretlen maga a jelenség is, mint olyan. Illetve eleinte szokatlan, hogy betegségnek tekintsük. Különösen egy olyan korban, melyben a legdrámaibb evidenciákat kegyes hazugságokkal illik kiváltani, nehogy bármit néven nevezzünk – a politikailag korrekt pszeudologikus téveszmerendszer jegyében. Mintha minden valóság szorongató és kerülendő lenne, miközben egyfajta globális mediatizációs és virtualizálási kényszernek rendelnek alá mindent.
Régebbi korokban az egyedül élőket a hagyományos felfogásban többnyire különös, félkegyelmű embereknek tartották (extrém esetben akár a "falu bolondjának"). A globális fogyasztói társadalomban azonban nem csupán elfogadottá vált a szingli-lét, hanem egyenesen fogyasztói ideállá, egyfajta modern embereszménnyé tették. Ha azonban ennek alapja téveszme, illetve valamilyen hamis tudat, akkor a fals idealizálás nemhogy enyhítené a szinglik helyzetét, de bizonyos értelemben a hagyományos megkülönböztetésnél, sőt a nyílt stigmatizálásnál is kiúttalanabb és mélyebb magányra ítéli őket. Ugyan kivel és hogyan oszthatná meg egyedüllétében lappangó boldogtalanságának legbelső problémáit az, aki környezetében irigylésre méltó, sikeres embernek számít?
A lelki betegségek jelentős részénél a páciens nem tartja magát betegnek, noha az orvos vagy terapeuta esetleg egyértelműen diagnosztizálhatja nála valamilyen betegség jellemző tüneteit. Éppen ez a szubjektív és objektív tünetek közti különbség: előbbit maga a beteg észleli, utóbbit szakember diagnosztizálhatja. A szinglik jelentős része sem tartja magát betegnek, illetve ezzel a denegációs típussal szöges ellentétben vannak, akik kifejezetten büszkén és normatív módon tartják magukat hiperegészségesnek. Mindkét szélsőség utalhat az eset súlyosságára. A többiek leginkább átmenetinek tekintik szingliségüket, és bevallottan mielőbb túl akarnak jutni ezen az állapoton. Nyilván köztük találjuk a "legnormálisabb" viselkedésformákat és a legkevesebb szinglibetegségre utaló tünetet.
A szingli-szindrómát más néven részben már leírta a szaktudomány. Ma már elég elfogadottan betegségnek, vagy legalább komoly viselkedészavarnak tekintik a magyarul munkoholizmusnak nevezhető workoholizmus minősített eseteit. Márpedig aligha véletlen, hogy ezek a páciensek szinglik, illetve formálisan házasságban élve is szingliként menekülnek a munkába – többnyire épp otthonuk és házastársuk, illetve önmaguk elől. Elsősorban szenvedélybetegségről van tehát szó.
A WHO definíciója szerint az egészség "teljes fizikai, lelki és társadalmi jóllétet jelent és nem pusztán a betegség vagy károsodás hiányát". A lelki és társadalmi jóllét pedig aligha képzelhető el magányosan, illetve úgy, hogy valaki sok kapcsolata mellett is egyedül él. Magyarul az egészség szó beszédesen utal arra, hogy a magát egésznek érző és tudó ember igazán egészséges. Gyakorlatilag minden ismert hagyomány szerint alapvető felismerés, hogy az ember egyedül nem lehet egész, nem élhet teljes és boldog életet, csak ha megtalálja másik felét, akivel valóban egy és egész lehet. Enélkül legfeljebb virtuálisan lehet egész ember. Márpedig a modern szingli-szindróma állandó problémája a virtuális világ összetévesztése a valóságossal, mivel a média által valóságosnak mutatott reklám- és filmvilágban vagy a fogyasztás aktusában valóságosnak érzett virtuális világban a szingli valósnak véli egyedüli kiteljesedési lehetőségeit — még akkor is, ha életvalósága örökké rácáfol erre — mivel a virtuálisnak a média hatására minden másnál nagyobb hatalmat és jelentőséget tulajdonít. Nem utolsósorban azért, hogy így meneküljön saját hétköznapi valósága elől.

(A Thészeusz-komplexus) Bár döntően modern jelenségről, a fogyasztói társadalomra jellemző globális tünetrendszerről van szó, a szinglilét alapjelenségeire már a görög mitológiában találunk egy különleges és minden részletében elgondolkodtató komplex allegóriát. A szinglilét az a labirintus, melyben le kell győzni a magány Minótauruszát. Azt a szörnyet, melynek minden évben hét-hét ifjút, szűz lányt és fiút áldoztak, míg a hős Thészeusz le nem győzte. Persze Ariadné szerelmének vezérfonala segített neki a labirintusból kijutni – e nélkül esélye sem lett volna. Aztán mégis otthagyta Naxosz szigetén, ahol Dionüszosz vigasztalta a lányt, ő meg később nővérét, Phaidrát (Phaedrát) vette el. Mondják, hogy Ariadnét álmában hagyta ott hősünk. Bár az egyik verzió szerint a lány "eltévedt" a szigeten, talán épp Dionüszosz miatt... Mindenestre úgy tűnik, akkor és ott hiába győzte le hősünk a magány bikafejű szörnyét (nem mellesleg a király mint exriválisának gyermekét zárta a labirintusba a bikafejűt, hogy eltávolítsa a királynőtől). Thészeusz Ariadné helyett mégis a szingliség mellett, illetve Ariadné nővére mellett maradt.
Mi több, a történetnek kifejezetten ödipális vonatkozása is van, hiszen a hazatérő Thészeusz "elfelejti" az apjával kötött megállapodást, nevezetesen, hogy győzelem esetén hazafelé fekete helyett fehér vitorlákat vonnak fel. Ezért fia vélt halála miatti bánatában az apa leveti magát az Akropoliszról és meghal. Mindez nem csupán sajátos sorscsapás Thészeusz számára, hanem szimbolikusan arra is utal, hogy bizonyos lelki, illetve erkölcsi értelemben valóban meghalt ebben a történetben, vagy legalábbis nem járt neki a siker fehér vitorlája.
A freudi Ödipusz-komplexus mintájára a szingli-neurózist akár Thészeusz-komplexusnak, illetve nőknél Ariadné-komplexusnak is nevezhetnénk. Ennek kulcsmozzanata, hogy a szingli neurotikus egomániája valamiféle "hősiességként" és a szabadság vívmányaként jelenik meg önmaga és a világ számára. A szingli egy személyben a globális fogyasztói társadalom névtelen hőse és áldozata. A kegyetlen antik történet bizonyos értelemben még kíméletlenebb formában ismétlődött meg a modern komfort világában. Mondjuk ki végre: ma a globális fogyasztói társadalom a jelképes hét-hét ifjúnál jóval többet szán arra a sorsra, hogy a szinglilét labirintusában reménytelenül tévelyegve végül a magány Minótauruszának áldozataivá váljanak. Úgy is mondhatnánk, az arányok megfordultak és inkább azok száma válik jelképessé, akik ma elkerülik ezt a sorsot. Ideje érdemben foglalkozni a problémával.

Miközben egy ténylegesen nem létező humán pandémia ürügyén hónapok óta mobilizálják és hiszterizálják a közvéleményt madárinfluenza-ügyben, úgyszólván senki nem beszél a szinglibetegségről, erről a valóban egyre súlyosabb és egyre tömegesebben terjedő "járványról". Persze egy új betegség megjelenésekor általában tanácstalanok egy ideig a szakemberek: kirívóbb eseteit megpróbálják a régi betegségek keretei közé szorítva diagnosztizálni, egészen addig, míg a betegség súlyossága, különlegessége és társadalmi veszélyessége miatt szükségesnek nem bizonyul, hogy külön diagnózist állítsanak fel, és új betegségként írják le. Példa lehet erre a kokainizmus, melyről szintén viszonylag későn ismerték fel, hogy súlyos függőséget alakít ki és kórosan deszocializáló hatásai lehetnek, hiszen még Freud is lelkesen fogyasztotta és tanulmányozta a kokaint mint izgató, illetve érzéstelenítő szert. Amíg egyértelművé nem váltak a kokainos „pörgés” súlyosan kóros veszélyei, addig a szingli-pörgéshez hasonlóan inkább pozitívnak tűnt, és még szakmai körökben sem vették túl komolyan morbiditását.
Ráadásul a mindenható statisztika és kvantifikáció önmagát túlélt pozitivizmusa sem az orvostudományban, sem a lélektanban, sem a szociológiában nem kedvez annak a valóban tisztán kreatív és nyitott szellemiségnek, mely az új betegség-paradigmák felismerését és a régi sémáktól való elszakadást lehetővé teszi. Pedig érthetetlen, miért nem húzza meg a vészféket a lélekgyógyászat, mikor azt látjuk, hogy immár emberek tömegei kerülnek a kokainistákhoz hasonlóan „felpörgetett” és euforizált állapotba, mely a súlyos patológiákhoz hasonlóan kiúttalan magányba és kiáltóan elfojtásos mély belső depresszióba pörgeti be őket, minden látszólagos eufória vagy mániásan önigazoló hiperaktivitás dacára.
Az is érthetetlen, hogy a szociológusok és különösen a szociálpszichológusok miért nem hívják fel egy emberként a társadalom sorsáért felelősséget viselő döntéshozók figyelmét, hogy a szinglitársadalommá fajuló fogyasztói társadalomban már nem szocializációs, hanem deszocializációs modellek uralkodnak. Ami konkrétan az emberi közösségek felszámolását jelenti. A szingli mint ideális fogyasztó és ezáltal mint társadalmi ideál jelenik meg, pedig egyénileg és társadalmilag egyaránt betegesen deszocializáló állapotról van szó, melyet tulajdonképpen a társadalomra nézve hasonlóan veszélyesnek minősíthetnénk, mint a másik végletes fogyasztói modellt, a drogos fogyasztásfüggését. Ehelyett a reklámokban a szinglilét eszményítését látjuk, és a médián keresztül a közbeszédig minden területen kvázi istenítik azt, ami a leghatékonyabban zúzza szét a társadalom még eleven szövetét és maradék közösségi kohézióját, végleg a deszocializáció és a magány társadalma felé fordítva annak „fejlődését”. Persze a magányos ember az ideális fogyasztó, ezért a fogyasztói társadalom elsődleges terméke a magány, mivel ennek neurotizáló hatása hivatott minden túlfogyasztás lelki alapját tartósan „biztosítani”. Mindazonáltal a kórosan kiúttalanná váló magányhoz vezető deszocializáció általában lelki betegségre utal.

(Magánytermelés ) Amikor a nekünk világot diktáló multireklámokban egy mobiltelefon „x forint kezdőrészletért” már „családtag lehet”, és egy köhögés elleni szirup is kimondottan „családtagként” jelenik meg, ez egyfelől annak a jele, hogy a család sejtfalának szétesésével már semmi nem védi meg a társadalom alapsejtjét a pusztító környezeti hatásoktól, és a család ipari műanyag kütyük, illetve szirupos löttyök gagyi-szintjére süllyedt. Egy újabb mobilreklámban pedig kollégái kinevetik azt, aki barátnőjével telefonon beszél, és az ő "rabszolgájának" nevezi magát. Ez többszörösen perverz és manipulatív szinglireklám! Mintha a fogyasztói társadalom alapja egyfajta magányipar lenne, különösen a masszamédia esetében, mely tömegméretekben termeli a magányt. Másfelől azt jelzik az ilyen reklámok, hogy a lelki-szellemi környezetszennyezés legdurvább megnyilvánulásait sem korlátozza semmi civilizációnkban. Pedig ha a folyók élet-integritását fenyegető vegyi szennyezés tiltását nem tartjuk „cenzúrának”, akkor vajon mennyivel inkább lenne cenzúra a társadalom kohézióját biztosító legalapvetőbb lelki folyamatok integritásának megóvása az efféle kirívóan durva belső környezetszennyezéstől? A kérdés nem kimondottan költői, inkább közjogi természetű.
Szó sincs tehát itt a szinglik mint emberek felelősségre vonásáról vagy hibáztatásáról, hiszen nem utolsósorban azért fontos betegségként felismernünk a szindrómát (illetve annak bizonyos részeit), hogy a páciensek kvázi egészséges önkritikával magukat okolva helyzetükért, bevallott vagy bevallatlan bűntudatukkal ne hajszolják magukat egyre kiúttalanabb magányba, és e társadalmi probléma súlyosbodásával ne válhassanak bizonyos kirekesztő csoportok politikai boszorkányüldözésének áldozatává, amire sajnos már láthattunk példát. Természetesen fokozott empátiával kellene viszonyulnunk a szinglihez mint emberhez, de ez csak akkor lehetséges, ha a szenvedélybetegekhez hasonlóan nem hunyunk szemet függőségi betegsége fölött, hanem segítünk szembesülni vele. Ehhez – főleg a betegséggel való első szembenézésnél – kemény szavakra is szükség lehet.
Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire nyilvánvaló és ennyire súlyosan patologikus folyamat szinte észrevétlen marad mint betegség? Ennek egyik fő oka a fogyasztói társadalmat „működtető” globális kép-mutatási rendszer tehetetlenségi nyomatéka, mely számtalan egészségre káros tömegtermékről folyamatosan azt hiteti el velünk, hogy milyen jó az nekünk. Közben álproblémák körüli hisztériakeltéssel vezeti le a felhalmozódó feszültségeket, aminek iskolapéldája a madárhisztéria. Ha hónapokon keresztül sakkban lehet tartani a közvéleményt egy nyilvánvalóan nem létező humán pandémia virtuális veszélyével, akkor ugyanezzel az erővel és ugyanezzel a köztudat-módosító mechanizmussal egy valóban járványként terjedő lelki és társadalmi betegségről könnyen fenn lehet tartani azt a látszatot a közvéleményben, hogy az tulajdonképpen nem is létezik. Különösen akkor, ha a szaktudósok csak az aktuális kutatási programjaikkal és szakterületük legújabb eredményeivel, meg a hatalom akut madárszérum-igényeinek kielégítésével vannak elfoglalva, ahelyett hogy orvosi esküjüknek és tudósi, illetve emberi lelkiismeretüknek megfelelően felismernék azt, ami elsősorban rájuk tartozik és az ő társadalmi felelősségük. Valóban a közegészség megóvása a tét a szingli-szindróma esetében.
Szinte már hallom a hanyag ellenvetést, hogy ha tényleg ekkora lenne a baj, a nyugati szakirodalom már megírta volna. Egyrészt, ha nagyon keresnénk, biztosan kiderülne: írt már róla ezt-azt, másrészt nem lenne baj, ha nem hagynánk itthon is odáig fajulni a dolgot, ahol most tart a szinglisedésben kétségtelenül élenjáró országokban. Végül, de nem utolsósorban, ideje lenne felnőni a feladathoz, önállóan gondolkodva és cselekedve minden lehető tekintetben, így szingliügyben is, anélkül hogy szervilis és infantilis módon folyton arról a nyugati civilizációról vennénk példát, amelyik szemlátomást történelmében példátlan globális értékválságban van.
Egy közírónak vagy a köz dolgairól (res publica) gondolkodó embernek nem feladata, hogy részletekbe menően leírja és diagnosztizálja az új betegségeket. Ezt tényleg a szakemberekre kellene bízni. Dolga viszont, hogy felhívja a figyelmet: ha a rendszer ilyen gyatrán működik, és az emberi, illetve tudósi felelősséget felváltotta benne a tudományos program-menedzsment, mely iparágának kiszolgáltatott közönséges technikussá degradálja a tudóst (géntechnikussá, szívtechnikussá, biokémikus-technikussá, lélektechnikussá stb. az illető szakmai képzettsége függvényében), ami alig különbözik a többi értelmiségi pályán általánosan tapasztalt szakbarbarizálódástól. Persze mindez az ipari társadalom „logikáját” követő iparosítási-technicizálási folyamat eredménye, de nem hallgathatjuk el, hova jutott a külső ökoszisztémában éppúgy, mint lelki-szellemi életünk belső ökoszisztémájában, mely szennyezettségben és fenyegetettségben a jobban szem előtt lévő külső ökoszisztéma előtt jár. Amikor már visszafordíthatatlan folyamatokat tapasztalunk, tenni kell valamit. Hiszen éppen az a patológiás folyamatok ismérve, hogy az élő rendszerek életfolyamatai helyébe egy ponton olyan folyamatok kerülnek, melyek a halál és az organizmus szétesése felé visznek. Pontosan ilyen lelki-társadalmi folyamat a szinglisedés. Természetesen nem mindenki szenved súlyosan pszichotizáló magánybetegségben, akit ma laikus módon szinglinek mondunk. Feltehetőleg olyan sokféle szinglibetegséget különböztethetnénk meg az általános szindrómán belül, ahányféle rákos megbetegedést ismerünk, de pontosan ezért lenne szükség a betegség kritériumainak tudományos alaposságú leírására, hogy tudjuk, mikor válik valóban veszélyessé, és mikor tekinthető még visszafordíthatónak a folyamat, egyéni és társadalmi szempontból egyaránt.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969