2013. I-VI
 

Hofstede és a magyar szociológia
Varga Károly

(A magyar szociológia emancipálása: a „tört-mat”-tól a korszerű társadalomkutatásig) „Egyhangú egyetértés volt. Nagy Imre is egyetértett. De ezt persze nem lehet úgy venni, hogy »Nagy Imre is azok között volt, akik behívták az oroszokat«. Ott ült a karosszékben, fáradt volt, az egész helyzet kétségbeejtő, és nem reagált. Nem mondta, hogy nem. Senki sem mondta. Gerő és Andropov úgy tekinti, Nagy Imre beleegyezett, hogy a szovjet csapatok szükség esetén bejöjjenek Budapestre. És miután úgy fogták fel, hogy Nagy Imre beleegyezett, szerették volna megkapni az aláírását… Nagy Imre azonban nem írta alá. Előttem van egy ilyen kép: Gerő ment utána kezében a levéllel, hogy írja alá. Nagy Imre meg egyre gyorsuló lépésekkel –– a végén már majdnem futott –– ment előtte. Ekkor Gerő és Andropov nem tudtak mást csinálni, kérték: írjam alá én a levelet. Aláírtam. Teljesen természetesnek tartottam ezt, hiszen részt vettem a döntési folyamatban is. Tudtam, hogy politikailag halott vagyok. Számomra ezért az aláírás nem tűnt tehertételnek” –– így számol be a rossz miniszterelnökből jó szociológussá lett Hegedűs András az intézeti munkatársából szabad európás publicistává vált Zsille Zoltánnak tett „Rousseau-i vallomásaiban”, ahol más helyütt még ilyeneket is olvashatunk: „Máig sem értem, hogyan süllyedhettem odáig” (egy közös munkásmozgalmi múltból származó jó barát segélykérő tekintetétől gyáván elkapott pillantása fölött mea culpázva).
Nos, ennek a politikai halottnak tudósként való feltámadásából indult el a szovjet birodalom egyik legkisebb „tartományából”, az 1956-os forradalom első szívgörcstünetét is felmutató Magyarországról e hidrogénbombával felszerelt világhatalom „államvallásának”, a marxi-lenini történelmi materializmusnak a lebomlása és nyugati típusú korszerű társadalomszemléletre való kicserélődése (az olyan zsákutcának bizonyult ellenideológiákkal szemben, mint a Nyugaton ugyan felkapott, de birodalmon belül hatás nélkül maradt Gyilasz-féle „új osztály” tana). Miközben ugyanis idehaza az 1956-ig másodvonalban állt, ám innentől a Quisling-szerepet lihegve átvállaló Kádár–Apró–Dögei-garnitúra építgette ki vérbírói ítéletekben és puskacsőben (Nagy Imre esetében: kötélben és meggyalázó –– arccal lefelé fordító –– elhantolásban) tobzódó zsarnokságát, a „rákosistákkal” néhány évre moszkvai emigrációba kényszerült Hegedűs András az ottani könyvtárak valamelyikében meglelte ifjúsága szociológiai olvasmányait (Jakob Levy Morenót és az iparszociológusokat) , s az eltiport forradalom véres tapasztalataival összegyúrva élesztőként kevert belőlük eszmei kovászt az 1960-as évtized hazai szellemi, majd az 1970-es évtized egész európai „munkásmozgalmi” életébe. Az 1960-as évtized elején alapította a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatócsoportját és szerezte meg az egyetlen értelmiségi folyóirat, a Valóság főszerkesztői pozícióját. Itt még nyugodt erővel így ad programot: „A szociológia úgy jelenik meg, mint az európai szocialista társadalmak fejlődése új szakaszának egyszerre terméke és egyben előbbre vivő eszköze. Alapproblémája, hogy az adott formák védelmezéséhez szolgáltasson-e információkat (manipuláció), vagy az adott formák kritikai analízisét adva, ezek meghaladását segítse elő (analitikus funkció). Közel már az idő, amikor ez (tudniillik az az állapot, amikor a szocializmussal való belső azonosulás a mindenkori adott formák védelmét követelte meg) egyértelműen apologetikává válik, s (objektív funkcióját tekintve) nem annyira a társadalmi haladás szocialista útja iránti elkötelezettségnek, mint inkább a társadalmi fejlődés során már meghaladottá vált formákhoz fűződő partikuláris érdekek makacs védelmezésének lesz a kifejezője” –– írja reménykedőn (ám a rezsim apologétái számára fenyegetőn). Valóban, a csehszlovákiai megszállásig Hegedűs még optimista kijelentéseket tett a rendszer etikai tisztulása kilátásait illetően. A prágai tavasz eltiprásáig hitt annak a koestleri szövegekben ideáltipikus egzaktsággal megfogalmazott forradalmi „erkölcsnek” a bealkonyodásában, amely „a fair play XIX. századi liberális etikáját elvetve” meghirdette és gyakorolta, hogy „krikettszabályok betartásával nem lehet megvívni a forradalmat”, ezért az elvtársak „igazat csak elvétve mondanak”, a tisztesség csak „(kis)polgári csökevény” számukra. A szocialista mozgalomban szocializálódott Hegedűsnek még későbbi írásaiban sem volt érkezése, hogy elvileg tagadja meg: a „Ki kit győz le?” lenini pillanataiban a Sartre-féle „mains sales” (piszkos kezek) is szerepet kaphatnak; ám ettől a minálunk két Quisling –– Rákosi és Kádár –– által bevezetett, illetve ápolt etikai nihilizmustól 1956 nyomán saját személyében már döbbenten irtózott, s annak társadalmi funkcionalitását a konszolidálódott szocializmus számára is kétségbe vonta.
E kritikus modell azonban nem volt összeegyeztethető a kádári konszolidációval. Mire azonban az elképedt elvtársak észrevették, hogy kígyót melengettek a keblükön, és sorban megfosztották a hazai eszmei hatás eszközeitől, végül még a pártból is kizárták, addigra –– főleg az olasz reformkommunizmus és a lengyel szociológia szövetségében –– már nemzetközi hatókörre terjesztette ki heterodox szemléletét és radikalizálódó rendszerkritikáját.
A Hegedűs vezette Szociológiai Intézet tehát az 1960-as évtizedben szálka volt az elvtársak szemében –– befelé pedig a szellemi szabadság oázisa. Egyszer azonban betelt a pohár. A prágai tavasz eltiprását a nyugati kommunistákkal Korcsula szigetén konferenciázó és velük egyetértésben elítélő Hegedűst látványosan menesztették, ám e szűk évtized alatt a kritikai szociológia gyenge palántája már megkapaszkodott. Az intézeti közösség egyrészt az 1956 utáni első amnesztiával szabadultak (köztük Gyenes Antal, Kemény István, Lőcsei Pál) befogadásával néma érzületében megszilárdult, másrészt Hegedűs stratégiájának magvából fakadt a „tört-mat” fogalmi rendszerének a nyugati (akkor még burzsoának bélyegzett) szociológia elemző kategóriáival (például a lintoni szerep és státus, a dahrendorfi Homo sociologicus, de mindenekelőtt a Morris- és Hofstede-féle értékfogalommal) való kicserélése.
Így tehát mind a néma érzelmekben, mind az óvatos fogalmazású publikációkban megnyilvánult szakmai szemléletben egyre markánsabb profilt kapott az a „szervezeti értékrendszer” (a Hofstede-életmű központi kategóriája), amely külön mikrokozmoszt alkotott a nemsokára „legvidámabb barakknak” nevezett ország (sőt voltaképp az egész barakkvilág) makrokozmoszában. Tehát már attól az időtől fogva, amikortól a nyugati világban a második világháború utóhatásait eltakarító két évtized lezajlása után a „csendes posztmodern értékforradalom” indulását datálják, az Elba–Lajta vonalától keletre is volt egy apró földrajzi pontocska, ahol –– a régi hiedelmek szerint az óceánnal együtt rezgő tengerszemhez hasonlóan –– a Hegedűs körüli közösségben is életre kelt egy emancipált, posztmaterialista, hangsúlyosan affiliatív, szolidáris szellem.
Kitörölhetetlen személyes emlékem, ahogyan elindítottuk –– nemcsak az intézeti közösség munkatársai (Losonczi Ágnes, Márkus Marisa, Nemes Ferenc, Sas Judit, Sipos Zsuzsa, Szesztay András stb., de persze a marxista filozófus renoméjával közülünk már akkor kiemelkedő Heller Ágnes nélkül) , hanem a hozzánk csatlakozott fiatal írók is (Galgóczi Erzsébet, Maróti Lajos és mások) –– a Gyöngyös-környéki falvak komplex szociológiai terepvizsgálatát. A gyöngyösi szállodából való kirajzásunk után Tarjánból, Fügedből, Solymosból visszatérve, ki-ki a maga felvételi anyagával, esténként vitatkoztunk valamelyikünk szobájában. Egy ilyen vitára jól emlékszem több mint négy évtized távlatából. Tornai József, a „klasszikus ipari táj” (Csepel) ifjú költője (a rendszerváltoztatás éveiben az Írószövetség elnöke), Solt Ottília hátizsákos, stoppos külföldi diákutazó (a rendszerváltoztatás után a szegénységprobléma kezelésének elkötelezett politikusa) és Földvári Tamás volt jelen a bohémet itt-ott fájó komolysággal váltó beszélgetésen. Nyugatra tájékozódó szociológusként –– az akkoriban megismert Geert Hofstedét idézve ––, hangot mertem adni egy vigasztaló gondolatnak: „A kommunizmust egy belső erő igenis meg fogja buktatni, mégpedig törvényszerűen: a középosztályosodás vagyis az újszerű középosztályi értékek megjelenése és lassú, de biztos uralomátvétele által.”
Erről azután a szobatárs Tornai Józseffel még hosszasan elvitatkoztunk. Ő, bár erősen tamáskodva és meglepődve, hajtogatta-emésztgette: „Bár a próféta beszélne belőled!” Pesszimizmusát a jó hír láthatólag nemigen enyhítette, de én megéreztem: e Hofstedétől tanult szociológiai vastörvénynek gondolatvilágunkba való bekerülése mégiscsak létrehoz valamiféle ellenerőt a birodalmi hódoltság kilátástalanságában. Ebben azután meg is erősített Clark Kerr és szerzőtársai Iparosodás és ipari ember című műve (máig őrzöm), amely gazdag és erőteljes jegyekkel ruházta fel a modernizáló politikai eliteknek és életművüknek a középosztályi közegből sarjadó, illetve ilyen közeget kiforró típusát. Tornai József meggyőzésével próbáltam meggyőzni magamat is: ha a szociológiai törvényszerűségeknek egyáltalán hinni lehet, akkor itt is igaz: a társadalom végül is csak erősebb lesz, mint az őt akármilyen totálisan ráncba szedni próbáló birodalmi és helytartói hatalom.
Meglepően hangzó állításomnak tehát, miszerint „e politikai halott társadalomtudósként való feltámadásából indult el a történelmi materializmus lebomlása”, természetesen nem az a helyes olvasata, mintha olyasmire gondolnék, hogy valamiképp Hegedűs András „gogoli köpönyegéből” bújt elő az európai szocialista társadalom 1956 utáni szakaszának új szemlélete, hanem csupán annyi, hogy a középosztályosodás folyamatában érvényesülő értékváltozás megatrendje (is) hozzájárult –– a birodalmi „államvallásból” való felvilágosult aposztázián keresztül –– a szovjet birodalom hanyatlásához, s e történéssorban a nyugati szociológiának a Hegedűs András moszkvai emigrációjában elkezdett és a Magyar Tudományos Akadémián általa létrehozott intézeti közösségben folytatott művelése is szerepet játszott. Ennek a folyamatnak lett egyfelől észlelője és „kijelzője” és –– mint maga e Saulus-Paulus sorsú történelmi személyiség öntudatosan vindikálja –– „egyben előbbre vivő eszköze is”.
Az MTA Szociológiai Kutatócsoportjában az 1960-as években Heller Ágnes kolleganőmmel folytatott vitáinkból arra a belátásra jutottam, hogy az ő filozofikus „egészben való látása” egy-egy társadalmi vagy politikai problémáról ugyan „csupán metafora”, mégis bizonyos fölénye van a szigorúbb metodikával végrehajtott empirikus vizsgálatok eredményeivel szemben. E belátásom később arra a nézetre alakult át, hogy valójában nem „a metafora mint olyan” használata versus valamiféle „fegyelmezett szakszociologikus közelítésmód” az, amelyben tudományos eszményeink különböznek, hanem az ő kognitív metaforáinak egyes jellemzőit nem találtam eléggé célravezetőnek a fentebb vázolt emancipációs folyamatban (ami a hazai szociológiának a nyugati vívmányok adaptálásán át a magára találását eredményezheti).
Jól példázza ezt a koncepciókülönbséget az addig (és a szellemi szabadság oázisán kívül még továbbra is) ideológiai tabunak számító nyugati („burzsoá”) szociológia elemző kategóriáinak felderítésére és óvatos adaptálására vonatkozó –– Hegedűs András igazgatónktól feladatul kapott –– szakirodalom-áttekintésem sorsa. Itt mindjárt az első témánál, a Linton-féle „szerep és státus” kategóriapárosnál azt tapasztaltam, hogy ezekben a magukban is metaforikus jelentésátvitelben életre kelt fogalmakban bármennyire is megvolt a társadalmat a „tört-mat”-nál mélyebben átvilágító újdonság (az „ascriptive versus achievement role” típusú társadalmak szembeállítása), mégsem tudott érvényesülni a történelmi materializmus elidegenedésmetaforájának a marxista filozófusnő általi sokkal hatásosabb előadásával szemben. A két metaforahasználat szembesülése tehát ilyen szándékolatlan vetélkedésben való alulmaradásomat eredményezte. Míg magában a munkában egyik ámulatból a másikba estem a Ralph Linton mellett G. H. Mead, J. L. Moreno, R. K. Merton és a többiek fogalmi eszköztárának a „tört-mat” sivárságához képest kibontakozó életszerűségétől, az elkészült anyag intézeti megvitatása emlékezetes kudarcot hozott számomra. Alig pár perc jutott az én száz oldalt megközelítő hűséges gondolattolmácsolásomra, míg Heller Ági saját elméletének kifejtése az ülésszak további részét teljesen kitöltötte. Már ott a belső vitában demonstrálta a filozófia (itt történetesen a marxista) lehengerlő fölényét: „Mind a státus, mind a szerep a polgári társadalom kialakulásakor jelenik meg –– olyan tényezők következtében, amelyek kapitalista gazdasági alapon együtt kezdenek funkcionálni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ugyanazon tényezők determinálják mindkét jelentséget. A státus nem szükségképpen elidegenedési jelenség, a szerep az. A szocializmus (nem a kommunizmus!) perspektívája éppen a státusszerkezet feltétlen rögzítése és általánosítása (a »mindenki munkája szerint« elve), ugyanakkor a szerepszerűség fellazítása, feloldása.” Az én szerzőimre, kiknek szerepkoncepcióit lényegükben és bizonyos alázattal próbáltam megragadni, kolleganőm mindösszesen egy zárójeles fél bekezdés erejéig tért vissza: „Megjegyzendő, hogy akármi a véleményünk Moreno »szerepjátszás«-elméletének hatékonyságáról, hogy az, amit ő szerepjátszásnak nevez, nem más, mint a katarzis visszahódítása... Ennek a szerepjátszásnak semmi köze nincs ahhoz, amit a szociálpszichológia George Meadtől Newcombon keresztül Mertonig szerepjátszásnak nevez.” E szerzőkről azután egész előadásában (és könyvében) egyetlenegy további szó sem esett. Így soha nem is tudhattuk meg, miért is annyira távoliak egymástól e különböző szerzőknél azonos név alatt futó fogalom tartalmai. Nekem pedig be kellett látnom: e jelentős nyugati szerzők szerepkoncepcióinak megértésével és hazai empirikus vizsgálatra való adaptálási kísérletével hiába töltöttem hosszú heteket a nemzetközi szociológiai szakirodalommal meglepően jól ellátott Szabó Ervin könyvtárban. Így hát áttértem a Hegedűstől kapott adaptációs feladatomban a következő kategóriára: az értékre, amely végre meghozta az empirikus terepkutatás alkalmát is. A Charles Morris pszichometrikus módszerével való értékvizsgálatra a másik Ágival, Losonczival, öt egyetem hallgatóira kiterjedő, csaknem ezerfős felvételt szerveztünk. Ebből írtam azután egyetemi doktori disszertációmat, s ennek tömörítvényével debütáltam a „tudományos világpiacon”, miután Geert Hofstede segítségével sikerült megjelentetnem egy nemzetközi folyóiratban. Az értéktematika azután négy évtizeden keresztül hűséges társam maradt.
Az élményszerű tanulság viszont az lett számomra, hogy a Heller-féle „metaforika” –– szemben azzal, aminek megtanulását akkoriban neofita buzgalommal ambicionáltam –– számos jellemvonásában pontosan illeszkedik a Merton által leírt európai „arm-chair” variánsba (egyébként olyan jeles elődökkel, mint Mannheim Károly). Heller Ágnes „fáklya”-metaforája például mesterének, Lukács Györgynek egyik központi téziséhez kapcsolódva hatásosan jelenik meg az etikai normáknak a kapitalista társadalomban való felbomlását bemutató könyvében. Nos, hogy Heller ezt a világjelenséget egy XX. század első felében élt jeles magyar költő, Kosztolányi Dezső életművében mutatja ki, ezt Merton alább idézett passzusaiban szimptomatikusnak láthatjuk. Heller Ágnes ugyanis így ír: „A XX. században a nagyrealista művészet –– mint erre Lukács György rámutatott –– csak akkor jöhet létre, ha a művész maga előtt látja, vagy legalább nem tagadja a szocializmus elvont perspektíváját. Ez a fáklya hiányzott Kosztolányi kezéből, ezért tapogatódzhatott csak sötétben a repedések, a rések felé.” Jóllehet ez a „fáklya” és az itt megjelenő további metaforák, a „sötétben tapogatódzás”, sőt a „repedések”, illetve „rések” is, nagyon beszédesek , e metaforikus érvelésével –– az én akkori tájékozódásomban –– Ágnes inkább önmagát szituálta, az amerikai szociológiára jellemző érvényességigény-irányzat ellentéteként. Már a kezdetektől feltűnt a csoportban dolgozó intézeti közösség és a magányosan teljesítő kiváló kolléganő kontrasztjában –– párhuzamos Merton-olvasásom bevilágító hatására ––, hogy a Szociológiai Kutatócsoport belvilága (amely, mint említettem, a szellemi szabadság oázisa volt), hogyan nyújtott alkalmat két egymással szembenálló tudományeszmény vonzásának, s hogy ez a mikrokozmosz mennyire tisztán leképezte a Merton által megfogalmazott ellentétet. „Az európaiak tipikusan magányos tudósként dolgoztak, a könyvtárakban hozzáférhető művekben búvárkodva, míg az amerikaiak kutatói „team”-ekben, sőt több ilyen teamet felölelő kutatói szervezetekben… A magányos tudóst nem kényszeríti rá munkahelyzete, hogy a megbízhatósággal technikai problémaként szisztematikusan foglalkozzon… Az amerikai kutatás nagyon is különböző szociális szervezete viszont virtuálisan rákényszeríti a figyelmet a megbízhatóság ilyen technikai problémáira.”
Míg a Hegedűs által irányított kutatóközösség amerikai típusú empirikus csoportmunkában megszállta a három Gyöngyös környéki falut, hogy a kutatók többirányú érdeklődése által motivált munkát közös komplex formába szervesítse, filozófusunk arra használta az itt megélhetett szabadságot, hogy az európai Wissenssoziologie nemes hagyományait folytassa. Ez természetesen csak mestere, (a pártba akkoriban „visszazárt”) Lukács György óriási gravitációs ereje által megszabott pályán vált számára lehetségessé. Így a Hegedűs-intézet légkörében a „hisztomat” durva, Fedoszjev tankönyveinek formáitól való emancipálódása az én szememben egyfajta nyugati „szalonmarxizmusig” garantált számára szellemi mozgásteret. Jómagam viszont eléggé zavarónak éreztem az emancipációnak ebben az első szakaszában még ezt a frankfurti iskolával rokon „szalonmarxizmust” is.
Az eltérő kutatói munkatípuson túlmenően még további mozzanatokban is találónak éreztem Merton jellemzését. A terepre kirajzott empirikus kutatókat felajzott érvényességigénnyel az érdekelte, hogy a népek ténylegesen hogyan gondolkodnak, éreznek a munkával, a nemek közötti munkamegosztással (Sas Judit), a szabad idővel (Szántó Miklós), a szépirodalommal, konkrét könyvek olvasásával (Sas Judit és Sipos Zsuzsa), a zenével, a hangzásvilággal (Losonczi Ágnes) stb. kapcsolatban, amihez célzott mintavétel, megtervezett szinergikus erőfeszítés kellett. A karosszékben teoretizáló európait viszont Merton egyfelől szarkasztikusan jellemzi: „Ő bizony gyakran csupán eseti, gyér és kétes adatokra támaszkodhat. Ha például egy könyv észlelhető sikert ért el, ezt az európai tradíció szerint úgy fogja fel, hogy valami jelentőset mond a közönségről. Vagy már pár kiragadott részletet néhány olvasó naplójából, kortársak benyomásszerű sejtéseit úgy kezeli, mint meggyőző és jelentős empirikus evidenciát a közönség nagyságáról, természetéről és összetételéről, illetve reagálásáról.” Másfelől ezt tovább hegyezi, így: „Ha pedig az elemzett szerző intellektuális státusa elég nagy, akkor már annak impresszióit –– néha csak eseti impresszióit –– arról, hogy melyek az uralkodó attitűdök, tipikusan szociológiai tényekként kezeli. Vagy egy általánosítását empirikus adatnak veszi.”
Nos, az „elég magas intellektuális státusú” költő, Kosztolányi Dezső jellegzetesen „eseti impresszióiból” összeállítható életérzését venni az erkölcsi normáknak a későkapitalizmusban törvényszerűen bekövetkező felbomlása bizonyítékaként, jól illusztrálja ezt az európai Wissenssoziologie-ra jellemző beállítottságot.
E szembeállítás természetszerűleg nemigen kedvez az európaiaknak, akik Mertonnál „azok közé tartoznak, akik ezzel a felirattal emelik magasra a zászlót: »Nem tudjuk, hogy amit mondunk, igaz-e, de legalább jelentős«”. Az amerikai szociológusok és pszichológusok is megkapják azonban a magukét: „az ő zászlójukon így szól a felirat: »Nem tudjuk, hogy annak, amit mondunk, van-e valami jelentősége, de legalább igaz«”. Ezek után logikusan adódik, hogy Mertonnak valamiféle szintézist kellett keresnie a két irányzat között: „azt a boldog kombinációt, amely mindkét irányzat tudományos erényeit tartalmazza, de egyikük felesleges bűneit sem veszi át”.
Nos, Merton, mint a kontrasztban maga is az egyik fél protagonistája, nem láthatta, hogy e szintetizáló optimum felé vezető út valójában egy metaszint keresése, amely a tárgyi szint mindkét variánsának meghaladását jelenti. Erre Hofstedének az „amerikai etnocentrizmust” elmarasztaló írásai és szóbeli érvelése hatására döbbentem rá annak belátásával, hogy akkori választásunk valójában „nekünk, többieknek” a mi megbízhatóság-hangsúlyú amerikai szociológia irányába vivő emancipációnkkal sem engedett sokkal hosszabb járszalagot.
Az 1960-as évek közepétől a magyar szociológusok kis közösségének nagy hányada ment ki egy-egy évre Ford-, IREX- vagy UNESCO-ösztöndíjjal Amerikába a szociológiai szakma elemeinek elsajátítása céljából. Ez ugyan megszilárdította a szociológia diszciplínájának a marxizmus-leninizmus dogmatikájából való emancipálódását, de új szellemi gyarmatosítás veszélyével fenyegetett. A második világ (vagyis a szovjet szocializmus) országainak szociológiája ebből a szempontból szinte még veszélyesebb helyzetben volt, mint a harmadik világé, mivel itt a „pull”-tényező hatását egy zsigeri eredetű „push”-tényező is erősítette. Márpedig a világ félszáznál több, zömében fejlődő országának mély metszetben való összehasonlítását végző hollandus Hofstede látószögéből hamar feltűnt az amerikai (legfeljebb addig tágíthatón: észak-atlanti) szellemi gyarmatosítás etnocentrizmusa. „Sok harmadik világbeli tudós tanult Észak-Amerikában és (kevesebben) Nyugat-Európában. Ők nem könnyen tudnak szabadulni a nyugati közelítés etnocentrikusságától. Ez az etnocentrizmus sohasem explicit, hanem el van rejtve a „tudományos” szövegelés mögött. Az Egyesült Államok társadalomtudományos elméletei és módszerei különösen nagy presztízsűek. Egy harmadik világbeli kutató nagy személyes bátorsága és gondolati függetlensége kell ahhoz, hogy kimondhassa: ezek az elméletek és módszerek egészben vagy részben alkalmazhatatlanok és irrelevánsak más helyzetre… Nagyon is hízelgő az amerikai és a nyugat-európai társadalomtudományi elméletek szerzői számára, ha gondolataikat vallásos tisztelet övezi a világ távoli tájain található követőik részéről.”
Jómagam akkor még nem voltam Amerikában, de én is oda pályáztam, ami még intenzívebb identifikálódást jelentett, mint egy tapasztalatok nyomán már megkopott vonzódás. Így Hofstede óvásai először „kemény beszédnek” tűntek. Amikor azonban az intenzívebb munkakapcsolatban mégis közösen osztott evidenciává váltak, már némileg más színben tüntették fel a Heller Ágnessel való nézet- és magatartás-különbségeinket is. Az a bizonyos „alázat”, amelyről a Mead–Moreno–Merton szerepelméleteinek adaptációs kísérlete kapcsán írtam, könnyen közelébe is kerülhetett annak a „vallásos tiszteletnek”, amelyről Geert mint az amerikai etnocentrizmus uralmát elősegítő manipulált mentalitásról ír. Tehát akár Heller kollegina korai „karakánságát” is felfedezhetjük abban, hogy ő „Európában maradt” (amikor is számára az európaiságot még történetesen a marxizmus jelentette). A vitapont így talán csak az emancipálódás sorrendjére helyeződik át. Mi első ütemben a Fedoszjev-tankönyvben még „a marxizmus szociológiájaként” aposztrofált „hisztomat” dogmarendszertől akartunk emancipálódni, éspedig az erre alkalmas kontrasztot képező amerikai empirikus szociológia segítségével. S csak második ütemként derengett fel előttünk a felszabadító amerikaiaktól is ajánlatos emancipálódás: majd csupán az önmagunkra találás érettebb fázisára. Heller Ágnes(ék) viszont rögtön egy önálló „Budapesti Iskola” terminusaiban gondolkodtak.
Hogy melyik volt a célravezetőbb sorrend, ebben már valószínűleg sohasem fogunk tudni megegyezni. Én mindenesetre tartom magam a bevezetőben említett Eugene Gendlin „bias control”-modelljéhez, amely szerint ezt a Münchhausen bárói teljesítményt (magunknak a téves látásmódunkból saját üstökünknél fogva való kihúzását) legcélszerűbb egy meghatározott algoritmusban végrehajtani: először átesni az előző nézetrendszer ellentétébe –– mert ha e korábbi rendszerből meg lehetett volna találni a helyes változatot, már megtaláltuk volna (!) ––, s csak másodszorra, az így kapott tagadásból menni tovább a metaszintű változásba, amely újszerűen haladja meg az előző, pusztán tárgyi szintű alternatívákat. Számomra a „Heller-forgó” ezért látszott (és látszik máig) szuboptimális megoldásnak, mert „el akarta spórolni” ezt a közbenső ütemet, vagyis az első lépéskénti ellentétbe váltást, amelyből már érzelmektől és előfeltevésektől szabadabban kereshetjük a valódi változást.
Hogy a metaszint pragmatikus érvényesítésében (szervezetszociológiai akciókutatásban és egyetemi oktatásban) milyen meghatározó szerep jutott Geertnek, ez következő pontom tárgya lesz. Előtte azonban még ki kell térnem arra, hogy a Heller Ágnesnél általam nem nagyon kedvelt egyoldalú metaforahasználathoz képest milyen fölényét –– lényegében a Merton által egymással kontrasztba állított irányzatok integrálását –– fedeztem fel Hofstede „digitalizált metaforáiban”.

Jegyzetek

(„Digitalizált metaforák”: hazánk elhelyezése a kultúrák világtérképén) George Lakoff, a modern metaforaelmélet atyja a második öbölháború kitörése előtti napokban jelentette meg Metaphor and war, again című írását, amelyben ezzel indít: „A metaforák ölni tudnak –– így kezdtem egy írásomat 1990-ben, közvetlenül az öbölháború kezdete előtt. Sok akkori metaforikus eszme tért vissza, csak megváltozott és veszélyesebb kontextusban. Mivel bármelyik nap megkezdődhet a második öbölháború, talán már holnap, hasznos lesz visszatekinteni, milyen metaforikus eszméket használtak az elsőben. Ezek egyike: »A nemzet nem más, mint személy«. Irakot egy személy, Szaddám Huszein terminusában fogják fel. Amit a metafora elrejt: az első két napon ledobandó háromezer bomba nem egy személyre hull, a metafora által feledésbe merített sok ezer embert fogja megölni. Azokat az embereket, akik ellen a metafora szerint nem viselünk háborút… A nemzetközi közösségben, amely »nemzet-személyekből« áll, megkülönböztetünk »nemzet-felnőtteket« és »nemzet-gyerekeket«, ahol a felnőttségen metaforikusan az iparosodottságot értjük. A gyerekek a harmadik világ »fejlődő« országai az iparosodás folyamatában, akiket tanítani kell, hogy megfelelő módon fejlődjenek, és fegyelmezni (például az IMF által), ha nem követik instrukcióinkat. Ebben a metaforában Irakot úgy tekintik, mint egy fegyveres tinédzser huligánt, akit móresre kell tanítani.”
A metaforák tehát „ölni tudnak”, mivel „rejteni képesek” akár álszent önzéssel kevert agressziós szándékot is. Torz mechanizmusuk lényege az elvakító framing, azaz címkézés, de reménykedjünk –– teszi hozzá Lakoff ––: az awareness, vagyis ennek tudatosítása is számít valamit (legalábbis hosszabb távon).
Ugyanakkor „a kognitív metafora mint a gondolkodás eszköze” –– ha megfelelő módon állítják elő és alkalmazzák –– igenis előreviheti a tudomány state of the art-ját. Ennek demonstrálására ismét felsorolok néhány kodifikált Drewer-tételt, ám ezek érvényét ezúttal Hofstede óriási, több tucat ország értékrendszerét jellemezni tudó –– és ezzel párhuzamosan számos kultúrák közötti összehasonlító kutatási eredmény átvilágítására is alkalmas –– „digitalizált metaforáival” illusztrálom. Kiemelem ezzel még e jelen pontomban a megaléptékű Hofstede-metaforák felfedezésmódjának néhány pozitívumát (ötletmerítés személyes tapasztalatból, kreativitás a hipotézisek felállításában, érvényességi igény ezek tesztálásában stb.), nem feledkezve meg e metaforák kommunikációjának meggyőző erejéről sem.
Amikor a szervezeti kultúrák egzakt értékadatokból felépült Hofstede-féle „világtérképén” (digitalizált metafora!) az értékek objektív minősége az „interszubjektív érvényesség” fogalmi pontosítását kapja, ide társul egy másik pontosítás is: a Herbert Simon-féle „korlátozott racionalitás” paradigmája (miszerint in praxi sohasem számolhatunk egy szervezet döntéshozóinak explicit és koherens preferencia-sorrendjével, a következményeket áttekintő képességével és a környezet feletti kontrolljával). Az értékek érvényesülése a szervezet életében korántsem akadálytalan, sőt, hatása általában épphogy csak „átvergődik” egy más irányú érdekekkel szabdalt és sokféle értékorientációval megosztott közegen. Ez a korlátozott értékhatás természetesen nem kerülte el Hofstede figyelmét, ám ő az itt leírt problémát kissé komplexebb módon közelíti meg, amikor felvet két kérdést:
–– egyrészt az egész értékproblematika praktikus értelmére, funkciójára, illetve a kezelésével kapcsolatos célszerű magatartásra irányulót,
–– másrészt (még ezt megelőzőn és megalapozón) azt is, hogy egyáltalán hogyan szerezhetünk érvényes ismeretet egy szervezeti kultúra értékállományáról.
A szervezeti kultúra fogalma Hofstede definíciójában bár egyszerű, mégsem triviális: „A gondolkodásmód és érzület olyan kollektív programozottsága, amely az egyik szervezet tagjait megkülönbözteti a másikétól.” E téma kutatási iránya –– bizonyos szerényebb előzmények után –– a nyolcvanas évek elején jelent meg mind az „akadémiai”, mind a „populáris” szervezeti irodalomban. Míg a bestseller szakirodalomban az említett Petersék mellett elsősorban a japán „erős kultúra” sikertitkaival foglalkozó művek viszik a vezérszólamot, addig az akadémiai színvonalú szervezetikultúra-kutatásban a legfontosabb műnek Edgar A. Schein Organizational culture and leadership (1985) című átfogó monográfiája számít. Ebben azonban már megmutatkoznak az amerikai fő áramlat vakfoltjai is, hiszen a mű címében ugyan szerepel a „vezetés” szó, ám a hatalom fogalmát és szerepét mégsem tematizálja oly mélységig (és oly „reálpolitikusan”), ahogy ez a Max Weber-i hagyományokat követő európai szervezettanok számára elfogadható volna. Épp ez a pont, ahol a Hofstede-iskola ellentámadást intéz a „Schein-vonal” nyomulásával szemben. Schein könyve után egy évvel Hofstede és „európai érzületű” (nemcsak európai, hanem az Európa-gondolatot befogadó) követői a Journal of Management Studies tematikus különszámában –– melynek sokatmondó címe: Organizational Culture and Control –– nyolc nagy tanulmányban vitatják meg a szervezeti kultúrának a hatalomhoz való viszonyát, amelyet az amerikai dominanciájú vonal hangsúlyárnyékban hagyott.
Hofstedéék alapkérdése a következő: mi az a többlet, amellyel a „kultúra-közelítésmód” valóban gazdagítja mind a menedzsmentpraxist, mind a szervezettudományt? Elismerik, hogy a szervezetek holisztikus szemlélete lehet ilyen többlet (amikor például nem állapítható meg, hogy az illető szervezet bukásáért annak melyik alrendszere felelős), de lehet a szubjektív szféra rehabilitálása is. Hiányérzetük van azonban két vonatkozásban:
1. Nem világos, hogy a felelős menedzsment hogyan tudja felhasználni a szervezeti kultúráról tudottakat szervezete túlélése, hatékonysága és prosperálása érdekében.
2. Nincs megbízható módszer arra, hogy a szervezetkutató valódi betekintést kapjon egy szervezet, illetve annak bármely része kultúrájába, pláne e kultúra változásaiba.
Úgy tűnik, Hofstede életműve a válasz ezekre a kérdésekre, illetve nyomában haladva azoké, akik kutatói szemléletüket kitágítják a Mester globális perspektívájáig, s hozzá hasonló mélységben hajlandók vizsgálódni egy-egy szervezet mikrokozmoszában is. E praktikus kérdésfeltevés mögött azonban az értékproblematika súlyos tartalmi kérdései húzódnak meg. E kérdések már a XX. század eleji kultúrantroplógusok (Ruth Benedict, Margaret Mead) kutatásaiban felmerültek, de meggyőző válaszokat csak a század közepén Alex Inkeles és David Levinson „cross cultural” pszichológusok adtak rájuk. A kérdés így hangzott: melyek azok a közös emberi, természeti és/vagy társadalmi problémák, amelyekre az egyes kultúrák egymástól eltérő megoldási módozatokat kínáló értékrendszereket fejlesztettek ki, azaz melyek azok az univerzális kérdések, amelyekre kultúránként eltérő válaszok születtek és vannak érvényben? Nos, Inkelesék három ilyen alapproblémát mutattak ki:
1. a felsőbbséghez, hatalomhoz való viszony,
2. az embernek önmagáról alkotott képe, ezenbelül az egyén és a társadalom közötti kapcsolat, illetve az egyénnek a férfiúi és női mivoltról alkotott felfogása, valamint
3. azok a módozatok, ahogy a konfliktusok kezelendők, ideértve az agresszióval, illetve az érzelmek kifejeződésével kapcsolatos problémák megoldási módjait is.
Hofstede saját eredményeinek ezt az inkelesi-levinsoni eredményekkel való illeszkedését a kultúrákon keresztül közösnek talált alapproblémák azonosításában (ahol egyébként Inkelesék csupán egy frappáns, de távolról sem egyedüli eredmény-párhuzamot képviselnek), annak jeleként értékeli, hogy végre tartalmilag is sikerült megtalálni azokat az értékdimenziókat, amik az egyes vizsgálati közelítések támadáspontjaitól függetlenül ragadják meg a „condition humaine” végső probléma-paramétereit. Ezeknek az emberi problématengelyeknek a kultúrák fölötti szilárd koordinátarendszerében biztonságosan vizsgálható, hogy e közös problémákat az egyes kultúrák hogyan oldják meg.
Ami pedig a Hofstede-metaforák hallatlan erejét illeti, álljon itt csupán egyetlen példa. Amiként a műholdfelvételek évezredekkel ezelőtti városok térképeit képesek elővarázsolni a felszínen már láthatatlanná vált nyomokból, hasonlóképp Hofstede a maga digitalizált (milliárdos nagyságrendű megfigyelési egységet matematikailag integráló) metaforáival régmúlt birodalmak (nyugaton a római, keleten a kínai) területrajzait tudja megjeleníteni.
Ami a Római Birodalmat illeti, Hofstede adataiból élesen kirajzolódnak ennek határai, s rákopírozódnak például a mai vallásfelekezeti térképre. A protestáns mozgalom ugyan a XVI. század első felében sokkal nagyobb területeket ragadott ki a római egyház fennhatósága alól, mint amekkorát meg is tudott tartani. A végleges határokat ugyanis épp az a másfélezer évvel korábbról datálódó kulturális körülmény szabta meg, hogy meddig terjedtek a Római Birodalom határai (a legvégső döntéseket a távoli birodalmi központnak fenntartó kultúratípusával, mint amilyen manapság a katolikus világegyházé), s hol kezdődött a germán Stammesverfassung kultúratípusa (ahol eredendőn nem volt ilyen távoli birodalmi fellebbviteli fórum, hanem a törzsi gyülekezet maga mondta ki az utolsó szót, miként manapság a kereszténység decentralizált protestáns változatában). „A »hatalmi distanciában« (PDI) való különbözőségek gyökerei kétezer évre nyúlnak vissza, egészen a Római Birodalomig, illetve Kelet-Ázsiában a még régebbi kínai birodalomig. Mindkét birodalom máig ható öröksége a hierarchiaszintek közötti nagy »hatalmi distancia«.” Az igazi meglepetés azonban a következő passzusban éri az olvasót, amikor a két ókori birodalom kulturális örökségének hasonlósága mellett ezek különbözőségének értelmezésére is vállalkozik. „A »bizonytalanságkerülés« indexe (UAI) tekintetében újból együtt találjuk az összes újlatin nyelvű országot: mindnyájan erősek a »bizonytalanságkerülés« mutatójában. A kínaiul beszélő országok viszont, Tajvan, Hongkong és Szingapúr sokkal kisebb UAI-pontszámot adtak, éppúgy, mint azok az országok, ahol jelentős kínai eredetű kisebbség található: Thaiföld, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Malajzia… A kínai birodalmi adminisztráció folyamatos elve »az ember kormányzása« volt, szemben a római »törvény általi kormányzással«. A két intellektuális hagyomány kontrasztja magyarázza a tényt, hogy a római örökségű országok IBM-alkalmazottai erősebb bizonytalanságkerülési pontszámot adtak, mint azok a kollegáik, akik a kínai örökségű országokban élnek.”
Így születnek a PDI-ben hasonló, de az UAI-ben különböző latin versus ázsiai kultúrák lényegének visszaadására a „piramis” és „nagycsalád” metaforák. Ennyi értékrendszer ilyen igényes klaszterezése (amelyből olyan pragmatikus következtetések is adódnak, hogy melyik országcsoporttól milyen fejlődés várható) vakmerőségnek tetszhetne, ha nem tudnánk, hogy itt előbb volt maga az empirikus tény –– az „ontológiai valóság” ––, s csak utána születtek meg belőle a lényeget megjelenítő metaforák. De a tudományos érvényességigény mellett a hofstedei metaforaépítésnek további kodifikálható erénye az is, hogy megkapón életszerű, mindennapi tapasztalatból született. Hofstede átengedi a felfedezés full creditjét egyik kollégájának: „A 1970-es években Oven James Stevens a fontainebleau-i INSEAD üzleti iskola tanára a szervezeti magatartás tantárgyának vizsgafeladatául tűzött ki egy esettanulmányt a konfliktus diagnosztizálásáról és megoldásáról… Az eredmények meghökkentők voltak. A francia hallgatók többségükben a főmenedzser hanyagságának tudták be a konfliktus keletkezését, aki alá az összevesző részlegek tartoztak... A németek a struktúra hiányosságának, miszerint a konfliktusba került részlegek kompetenciája nem volt világosan meghatározva… A britek többsége „human relations”-problémát diagnosztizált: a részlegvezetők gyenge tárgyalófelek voltak…”
Így jött létre az első három metafora, amely a PDI és UAI által alkotott koordinátarendszer három kvadránsát lefedte: a francia lett az „emberpiramis”, a német a „jól olajozott gép”, a brit pedig a „falusi piac”. De hogyan keletkezett a negyedik? Mivel itt nem akadt elégséges közvetlen, mindennapi adat (ázsiai és afrikai diákok csak kevesen voltak ezeken a kurzusokon), az elméleti áttekintésnek és szisztematizálásnak kellett besegítenie. Megnyugtató azonban, hogy ebben az elméleti kiteljesítésben –– a negyedik metaforának „család” gyanánti megteremtésében –– az ázsiai térségből származó menedzserek, illetve szervezettani szakértők is közreműködtek.
Nos, ezek a metaforák eléggé távol esnek az olyan típusúaktól, mint „a marxizmus fáklyája” (amely hajdani kolleganőm bánatára hiányzott nagy polgári költőnk, Kosztolányi Dezső kezéből), de az olyanoktól is, mint a „nemzet-felnőttek és nemzet-gyerekek”, amelyekben Lakoff az álszent hivatkozásokkal leplezett durva érdekérvényesítés példáit látja. A számítógépes adatkezelés felhasználóbarát praxisa lassan mindannyiunk számára járhatóvá tette, amiben Hofstede előttünk járt: a magyar szociológia hajnalán felmerült dilemmából előre és fölfelé immár kiút nyílhat a nagyléptékű, filozofikus egészben való látásra –– akár a condition humaine (hegeli-marxi terminológiával: Gattungswesen, azaz „nembeli lényeg”) szintjéig, illetve a közvetlenül ez alatti legátfogóbb altípusokig, amelyek maguknál tartják az emberi egzisztencia számos alapvető (vallási, etikai, esztétikai, társadalomszervezési stb.) elemének végső értelmét. De továbbra is nemet kell mondani az ideologikus karosszék-spekulációkra. Ezek helyett a jelentős nagyságrendű érvényes megfigyelések empíriájának matematikai eszközökkel való integrálása a követendő módszer.


(Hofstede és a hazai nemzeti karakter kutatása) Amikor 1980-ban végrehajtottuk a Hofstede-féle Value Survey Modulnak egy IBM-intézethez hasonló profilú magyar szervezet (ÉGSZI) teljes ezerharminc fős taglétszámával való felvételét, s a Hofstede-képletek szerint kapott átlagnak arra a világtérképre való léptékarányos felhordását, amelyben a szervezeti kultúráknak a „szélességi köreit” a hatalmi distancia, „hosszúsági köreit” („délköreit”) pedig a bizonytalanságkerülés indexe adta, kiderült, hogy mi, magyarok abba a klaszterbe tartozunk, ahová a német, az osztrák és a svájci, illetve a finn és izraeli kultúra (kis hatalmi distancia, nagy bizonytalanságkerülés, s metaforája, mint említettem, a „jól olajozott gép”).
E negyedszázaddal ezelőtti kutatási eredményünkben akaratunkon kívül szembesültünk egy többgenerációs (sőt, gyökerében már akkor százéves) hazai kultúrtörténeti hagyománnyal, amely –– a többi európai nemzetnél súlyosabb történelmi traumáinkra válaszolva –– azt firtatta, hogy melyek lehetnek a magyar nemzetsorsban azok a külső-belső hatótényezők, amelyek a hajdani (a reneszánsz Corvinus Mátyás koráig tartó) aranykorunktól „a XX. évszázad nyomorúságáig” való lecsúszásunkat elősegítették.
A nemzeti karakter tematikájának XIX. századi előfutárát, Rónay Jácintot bemutató könyvében Hunyady György e korai „naiv” példával azt illusztrálja, hogy módszertanilag milyen messziről indult a nemzetkarakterológiák vizsgálata a legkiérleltebb mai kérdésfeltevésekig, amelyeknél utolsó szerzőként maga is Geert Hofstedét említi. Ennek a magyar nemzet karakterológiai önvizsgálatának két nagy hullámát különíthetjük el: az első a két világháború közötti, Szekfű Gyula nevével fémjelzett vitában bontakozott ki, a második középpontjában Bibó István művei állnak. Ami az első hullámot illeti, itt a nyitó impulzust Prohászka Lajos Vándor és bujdosó (1935) című könyve adta, amely a kiegyensúlyozott német nemzetkarakterrel (amelyet a mesterlegények szervezett vándorlásai jelképeznek) a zaklatott magyart állítja szembe (amelyet viszont a birodalmak erőterében széttépett országban a folytonos üldöztetés elől bujdosók szimbolizálnak). Erre válaszolt a Mi a magyar? című, Szekfű Gyula által szerkesztett, hatalmas kötettel a két háború közötti konzervatív elit, illetve más kötetekkel a nemzeti baloldal népi írói (Illyés Gyula: Magyarok, Németh László: Kisebbségben, Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar? stb.).
Az igazi, mélyreható nemzetkarakterológiai elemzést a második hullámban Bibó István munkássága hozta. A kudarcpszichózisnak az a veszélyes válfaja ugyanis, amelyben a közbejött akadály nyomán a szem többé már nem az előzőleg kitűzött célra szegeződik, hanem a saját biztonság fenyegetéseként felfogott akadályra (amelyet az előző hullám ideografikus vitájából Newcomb dimenzióelemzésével nomotetikus formában összegeztem), Bibó István „történelempszichológiai” koncepciójában középpontba kerül: szerinte épp az érthetetlen és ezért megtanulhatatlan frusztrációs helyzetek sorozatából keletkezik. Az „ördögi kör” mechanizmusa szerint pedig ez ismét eléggé valószínű előrebecslője az újabb és újabb kudarcoknak. Nem véletlen, hogy a Limburgi Egyetemről elköszönő Valedikciós beszédében Hofstede is Bibó Istvánnak ezt a gondolatát idézi a kelet-közép-európai országok jellemzéséhez.
Bibó István, a XX. század legjelentősebb magyar politikai gondolkodója történelmi személyiségként is egyike a legpozitívabbaknak. E többgenerációs nemzetikarakter-vitában azonban mégsem övé az utolsó szó. Hanák Péter például –– Kosáry Domokossal vagy a fentebb idézett Hunyady Györggyel egyetértésben –– kimutatja, hogy Bibó István (és Németh László, de mögöttük a protestáns köznemesi nacionalista hagyomány is) rosszul mérte be a világpolitikai konstellációt, amikor annak realitását tételezte fel, hogy a magyarság politikai ösztönét követve a kiegyezés helyett ki tudott volna törni a halálra ítélt Monarchiából. Miként a katolikus Szekfű protestáns (és ezért az álláspontok integrálására képes) tanítványa, Kosáry figyelmeztet: a nemzeti függetlenség vagy kiegyezés közötti választás nem volt jelen az adott nemzetközi helyzetre vonatkozóan érvényesített modellben, tehát a bármilyen erudícióval kifejtett olyatén elképzelés, hogy „mennyivel jobb lett volna itt a másik út választása”, szakszerűtlen és félrevezető.
Hunyadynak tehát, mint utaltam rá, a nemzetkarakterológia-diszciplína szakaszolásában elárult kételye oszlani látszik épp a Hofstede-projekt igényessége révén, amellyel Geert a nemzeti jelleg érvényes –– és metaforikusan összegzett eredményeinek kommunikatív ereje folytán egyben meggyőző, életszerű, hasznosítható –– megadására vállalkozott. Ezt tanúsítja sajátos méltatása, amely szerint Geert Hofstede „a társadalombölcselet ezoterikus világában született problémákat gyakorlati jelentőségű szervezetpszichológiai kérdésként tudja megfogalmazni”.


(Hofstede és a magyar szervezetszociológia) Ez a Hunyady György által kiemelt gyakorlati hasznosság nekünk is konkrét tapasztalatunk volt egy új, alkalmazott diszciplínapáros, a magatartás-tudományi szervezetfejlesztés és emberierőforrás-fejlesztés (O/HRD) magyarországi honosításánál. Itt nyilván először importból kellett sok mindent előállítanunk, de a honosítás és hazai továbbfejlesztés szempontjából nem volt mindegy, hogy honnan importáljuk a főbb elemeket.
A tudományág (és hamarosan sikeres üzletág) hazai transzferének summázata dióhéjban a következő. Teljesítménymotivációs kutatásaim nyugaton közölt eredményei alapján az ENSZ Iparfejlesztési Szervezetének (UNIDO) szakértői felkértek (mint „semleges területről”, vagyis a kapitalista üzleti hálózatokon kívül eső szocialista országokból való kutatót): végezzek evaluatív vizsgálatot, s adjak arbitráló véleményt az Indonéziában, Pakisztánban, Iránban és Lengyelországban végrehajtott fejlesztési tréningek eredményességéről, különös tekintettel arra, hogy ezek közül egyeseket maguk a Harvard egyetemi szakértők (McClelland és közvetlen munkatársai, illetve a McBer cég), másokat távolabbi, önállósult, főleg indiai tanítványok végeztek. Továbbá a (remélhetőleg pozitív) tapasztalatok ismeretében tegyek javaslatot a fejlődő országokban bevált motivációfejlesztő technológia magyarországi transzferére. Ebből az „országjavaslatból” jött létre a humántechnológiai transzfernek az a százezer dolláros projektje (Developing a national competence in human resources development –– UF-HUN-78-101), amely az említett tudományág hazai elindítója lett.
A projektet fogadó ezerfős Építésgazdasági és Szervezési Intézetben (ÉGSZI) egyik első dolgunk az lett, hogy a már jól ismert Hofstede-rendszerrel elindítottuk a szervezeti értékek vizsgálatát –– előbb csak saját nagy intézetünk teljes alkalmazotti állományában, majd ennek eredményeit publikálva az intézet üzletfelei között. Az O/HRD akciókutatási (tréning-) tevékenységnél praktikusan leegyszerűsítve ekképp jelent meg az említett szakmai dilemma: választani a Harvard-csomag és a Ruhr-csomag (személyhez kötve: David McClelland és Heinz Heckhausen) között. Ebben segítettek a Hofstede-rendszerrel elvégzett hazai vizsgálatok. Ezekből ugyanis kiderült –– mint fentebb láttuk ––, hogy a hazai szervezeti kultúra a szervezeti kultúrák világtérképén a fontos paraméterek tekintetében azonos klaszterben helyezkedik el a némettel, és meglehetősen távol esik az amerikaitól.
Az 1980-as évektől végzett nagyszámú szervezetfejlesztő akciókutatásunk közül itt csak egyet említek (Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat), ahol a Hofstede-projekt mindkét eredménye érvényesült. Egyfelől megerősítettük a hazai értékrendszer dimenzióiról a korábbi vizsgálatban szerzett ismereteket, s kifejlesztettük az egy országon belüli szervezetek differenciális diagnózisának Hofstede által javasolt metodikáját, másfelől használható eligazítást kaptunk az importkínálatból való választáshoz. Amikor például a nemzetközi használatú Management By Objectives (MBO) rendszerét akartuk adaptálni, felmerült a kérdés, vajon az eredeti, Georges S. Odiorne-féle amerikaival próbálkozzunk-e, amely a fentről jövő utasításokat (objektívákat) az egyre alacsonyabb szinteken sorra lebontva működteti a szervezetet, vagy inkább a Mitbestimmung-szemléletű német menedzsmentmodell Eric Brightford által kifejlesztett Führung durch Zielvereinbarung nevű változatával. Nos, a Hofstede-rendszerrel megállapított szemléleti szomszédság alapján a nemzetközi rendszernek egy osztrákoknál kifejlesztett változatát vettük át hazai továbbfejlesztésre. Így lett a mi MBO-rendszerünk MEV, vagyis „megegyezéses eredménycélokkal való vezetés”.
A Hofstede digitális metaforáinak világtérképéről leolvasott „szomszédsági” viszonyok importirányt befolyásoló szerepe azonban csak egyike volt a tőle nyert impulzusoknak. Közben lépést tartottunk azokkal a fejleményekkel is, amelyeket ő tanítványaival tett, amikor a korábbi kutatási stratégiáról (egy szervezet –– az IBM –– konstansul tartása mellett a „nation-variable” varianciájának vizsgálata) áttért ennek inverzére (egy ország konstansul tartása mellett az „organization-variable” varianciájának kutatása). A holland és a dán vizsgálat eredményei –– ahogy Hofstede figyelmeztetett –– részleteiben ugyan csak az északnyugat-európai régióban tekinthetők érvényesnek, néhány általános eredményét azonban bárkivel együtt mi is kiinduló hipotézisül vehettünk.
Ugyanakkor ez a saját szervezeti problémákból kiinduló és Hofstede szempontjaival orientált dimenzióelemzés „helyére rakott” néhány közkeletű szervezeti jellemzőt, amelyek főleg az amerikai irodalomból átvéve Magyarországon is divatosak voltak. Ezek közül a rendszerváltoztatás után a multik elterjedése aktiválta a legfontosabb dimenziót, amire a menedzsmentnek figyelnie kellett. A cégek összeolvadása, illetve felvásárlása nyomán egymástól erőteljesen különböző szervezeti kultúrák váltak egyazon szervezet eltérő szubkultúráivá. A Hofstede-rendszer nemzetközi hálózatának is leginkább ezzel a kihívással kellett szembenéznie, így Geert monumentális életművének gyakorlati programba való átültetésére megalapította az Institute for Intercultural Cooperation (IRIC) intézményét, vagyis a Kultúrák Közötti Együttműködés Intézetét. Ezt egyrészt az olyan multinacionális vállalatok sokasodására adott válaszként tette, mint amilyen korábbi kenyéradója, az IBM volt, másrészt azt is elmondhatjuk, hogy ő már S. P. Huntington előtt megsejtette –– nem látnoki képességből, hanem a kultúrák közötti problémák hordalékának a Thor Heyerdahl Ra I. és Ra II. expedícióihoz hasonló életközeli megtapasztalásából ––, vállalati pszichológusként észlelte, hogy a multiknak a nemzeti kultúrákhoz való igazodása nagyon felszínes (sőt heyerdáli képpel: szennyezett). Hofstede e probléma tudományos közléséhez kutatási eredményeivel már akkor hozzájárult, amikor arról sokan még nem tudtak. „Az emberiséget –– őseinkkel ellentétben –– már nemcsak természeti, hanem kulturális katasztrófák is fenyegetik. Ezek közös oka, hogy az ember túlságosan termékeny és túlságosan okos lett e kis bolygó számára. Kiút mégiscsak onnan várható, hogy még okosabbak legyünk ezeknek az okosságunkból fakadó veszélyeknek az elhárítására. Csakhogy sajnos ez olyan témákban indítandó akciókra vezet, amelyekben a különböző kulturális értékek inkább szembeállítják, semmint egyetértésre sarkallnák az embereket. Ilyen körülmények között az interkulturális kooperáció vált az emberiség túlélésének első számú feltételévé.”
Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása azt jelenti, hogy sohasem tapasztalt mélységben és tágasságban szembesülünk a kultúrák (értékek és gyakorlatok) közötti közvetlen érintkezés kihívásaival. Ezekre válaszul tudomány által vezérelt –– ezenbelül fejlett „értékszociológiai” –– szemléletet és ezzel áthatott magatartást kell kifejlesztenünk; „ökumenikus”, vagyis kettős célú együttműködést, saját identitásunk –– értékeink és érdekeink –– védelmét és kibontakoztatását, de ezzel együtt magasabb szolidaritást is, amely a globalizációs világversenyben jól szolgálja a közösség minden tagjának boldogulását.
Hofstede könyvének magyar kiadására régóta vártunk. A hazai szociológia ugyan –– mint láttuk –– eddig is merített a Hofstede-rendszer tartalmi eredményeiből és módszertanából. Geert Hofstede „digitalizált metaforái” vezetnek bennünket, s az ő empirikus, egzakt és előítélet-mentes eljárásmódja bennünket is képesít az Európai Unióban értékelt teljesítmények létrehozására. E könyv magyar nyelvű megjelenésével és kézbevételével azonban –– a több évtizedre visszanyúló, de mégiscsak hézagos transzfer után –– végre számos hazai szociológus és befogadó honfitársunk találkozhat a nagy alkotóval és alkotásával, s érzései között ráismerhet arra, amit Thomas Mannt köszöntő József Attilánk fogalmazott meg pontosan:
„...örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969