2013. I-VI
 

A magyar parlament Cato-ja
Kovács Emőke

„Hogyha való a lélekvándorlás tana, lelkét
Catótúl örökül nyerte, Irányi, a hű.”
(Pongrácz Lajos)

Prológus) Irányi Dániellel (1822-1892) a történeti szakirodalom mostohán bánt. Keveset írtak róla, mind kortársai, mind az utókor. Emlékét néhány utcanév őrzi. Nemhogy történeti monográfia nem készült róla, de ismeretterjesztő vagy tudományos cikket, tanulmányt is csak csekély számban találunk. Irányi Dániel dualizmuskori politikai szerepvállalása igen sokrétű és sokirányú volt. Ezért tartjuk fontosnak, hogy Irányi Dániel közéleti szereplését, 1868-tól (haláláig) 1892-ig egy disszertáció keretében feltárjuk. Számtalan forrás (levéltári levelek , cikkek , képviselőházi naplók , visszaemlékezések és röpiratok ) áll rendelkezésünkre.
Jelen tanulmányunkban azonban „csak” Irányi Dániel 1868-as emigrációból történő hazatérésének körülményeit és politikai alapelveinek kialakulását kívánjuk bemutatni.
A politikus és publicista Irányi a reformkor óta részt vett a magyar politikai életben. A toporci születésű (1822) ügyvéd szorgalmas publicisztikai működésével hívta fel Kossuth Lajos figyelmét. Részt vett az 1848/49-es forradalom és szabadságharcban, felvidéki kormánybiztosként. 1849-ben tevékeny részese volt a debreceni országgyűlésnek, majd Pest város kormánybiztosaként működött, mint ilyen vésztörvényszéket állított, és fontos állásában megmaradt a világosi fegyverletételig. A világosi katasztrófa után külföldre emigrált, és tevékeny tagja lett az emigrációnak, amelyben nyelvismerete és publicisztikai tehetsége nagyban segítségére volt. Mindeközben Magyarországon „in contumaciam” halálra ítélték. Külföldön széleskörű publicisztikai tevékenységet fejtett ki: írt a párizsi Siècle-be, az olaszországi Opinione és Alleanza cimű lapokban. Emlékiratai és feljegyzései alapján egy párizsi barátjával, Charles-Louis Chassinnel megírta a magyar szabadságharc történetét, Histoire politique de la révolution de Hongrie címmel .
1868-ban tért újból vissza Magyarországra. Egy ideig lapszerkesztő is volt, és elszórtan kisebb történelmi cikkeket írt. 1868-ban beválasztották a parlamentbe, melynek haláláig tagja volt. Döntő és meghatározó befolyással bírt a pártalakulásra, mert ő egyike volt annak a kilenc képviselőnek, akik a kiegyezési rendszert negligáló szélsőbaloldali vagy függetlenségi pártot megalapították.

(Irányi Dániel hazatérése 1868-ban .) Az 1867. június 25-i Irányi levélben vetődik fel először, hogy Magyarországra képviselőként tér haza. Az emigrációban élő Kossuth Lajos akceptálta Irányi álláspontját, de jómaga – mert számára a hazatérés, az osztrák uralom elfogadását jelentette – meg kívánt maradni, egyetlen, élő tiltakozásként, a Habsburgokkal szemben, s így írt barátjának: „Ha valaki azt mondja: én szeretném Magyarországot az osztrák uralom alul megmenteni: de hát ha ezt nem lehet elérnem, legalább azon fogok iparkodni, hogy Magyarország állapota az Osztrák uralom alatt minél szabadabbá, minél tűrhetőbbé tétessék: aki mondom ezt veszi kiindulási pontul, az igen logice cselekszik, ha belkérdésekbe avatkozik. Hanem ezen kiindulási pontnak aztán megvannak a maga logicai corellaniumai. Benne van (a bár kényszerű) elfogadása a helyzetnek, megnyugvás az Osztrák uralomban, következőleg az is: hogy az ember az osztrák uralom alá hazamenjen, vagy legalább a hazamenetel tekintetében nem az elvet tekintse irányadónak, hanem csak arróli meggyőződést, hogy hazamenve, vagy künn maradva vél e többet használhatni az ország állapotának az Osztrák uralom alatt tűrhetőbbé tételére – vagyis más szóval nem az elv, hanem az opportunitás tekintete lesz e szempontból határozóvá.”
Irányi 1867. decemberében már abbéli örömét fejtette ki, hogy Kossuthot Pécsett képviselővé választották , s ha lemond, akkor helyébe ő maga állhat: „… örömmel olvastam, hogy csakugyan megválasztották Pécsen, és hogy a jegyzőkönyv be is mutattatott a háznak. S Vidats egy pécsi ügyvéd, Virág Gyula, levelét küldte meg nekem, mely szerint, ha Kegyed lemond, engem szándékoznak fölléptetni, s remélik hogy keresztül visznek.”
Irányi 1868. elején keletkezett levelében már teljes egészében a hazatérés álláspontja mellett volt, úgy gondolta: „Anélkül, hogy gyenge erőmet túlbecsülném, mindinkább úgy rémlik előttem, hogy nem lennék fölösleges odahaza.” S reménykedett az elkövetkező választások eredményességében: „Odahaza, hála az Ön leveleinek és a M. Újság [Magyar Újság – K. E.] magatartásának, a közvélemény mindinkább elfordul Deáktól és a kormánytól, úgyhogy a jövő általános választásokra nem ok nélkül jó reményeket táplálhatunk. De a mi barátaink a képviselőházban nem igen élelmes embereknek mutatják magokat.” Szintén ebben a levelében írta meg Kossuthnak, hogyha a „turini remete” visszalép, ő szívesen elfogadja a képviselői posztot. Kossuth 1868. január 17-ei válaszlevelében – kissé szkeptikusan – a magyarországi állapotokról értekezett, s azt mondta Irányinak: „Ha haza talál Ön vetődni, majd meglátja, mennyire sysiphusi munka ott akarni valamit.” Irányi ennek ellenére, 1868. március 23-ai levelében kifejtette, hogyha hazatér Magyarországra, mindenképpen lapszerkesztő kíván lenni, a képviselői pozíció mellett: „Nekem régi szándékom volt, ha visszatérek, lapot szerkeszteni, egyelőre hetilapot, amely mellett a képviselői teendőknél is nagyobb figyelmet szentelhetnék…”
A Pécsi Lapok 1868. április 30-i száma már arról adott hírt, hogy Kossuth Lajos nem fogadja el a képviselőséget, s helyébe majd Irányi Dániel lép. A Deák-párti sajtóorgánum ezt követően erőteljes kritikával illette Irányit és a szélsőbalt, s ellenük agitált.
Irányi 1868. júniusi levele már a teljes elszántságról tanúskodik, ugyanis – kijelentette – akkor is hazatér Magyarországra, ha ott nem választják meg képviselőnek: „… kész vagyok hazamenni, ha képviselővé nem választanak is meg, következő feltételek alatt: 1-ször, hogy bukásom, mit csak több nap múlva fogok megítélhetni, nem oly természetű, hogy abból tekintélyem illetőleg befolyásom csökkenését következtethessék ellenfeleim, ami szerkesztői minőségemben árthatna szavam hatásának. 2-szor, hogy a pártértekezlet szólítson fel a szerkesztői tiszt átvételére, nehogy nevetségesnek találják ellenfeleink, hogy, noha megbuktam, mégis rögtön hazasietek.” Leszögezte, hogy a képviselői posztot csak akkor vállalja el, ha semmilyen megvesztegetés nincs a választások körül: „Remélem […], hogy barátaim is csak tiszta eszközöket használnak a tiszta cél elérése végett.”
A Baranya és Pécs című újság mutatványszáma, 1868. júniusában azt a kérdést boncolgatta, hogy a pécsi választók – miután Kossuth lemondott a képviselői posztról – a jobboldali Madarász Endre ellenében, biztosan Irányi Dánielre adják le voksukat. A lap rendkívül optimistán, így fogalmazott: „Az Irányi polgárpárt szinte tartott menetet f. [folyó – K. E.] hó 14-én. Ez valóságos népmenet, népünnep volt. – Egyszázhúsz polgár ment elül a zászlókkal, lóháton; utánok zászló alatt ment az ezerekre számítható néptömeg; természetesen nem volt s nem is lehetett mindannyi választó, minthogy a választásra bejegyzettek száma az egész városban összesen csak 1400. Hanem, aki e menetet jól megnézte, s az egyéneket ismeri, meggyőződhetett arról, hogy az Irányi-pártiak még eddig roppant többségben vannak, - s ha e párt lelkesültsége a választásig megmarad, nem is lehet kételkedni, miszerint Irányi Dániel meg fog választatni!”
1868. november 18-án már olvasható Irányi politikai hitvallása a Magyar Újságban, Irányi Dániel levele a pécsiekhez címmel. Mindenekelőtt fontosnak tartotta az 1848-as alapokhoz való visszatérést. Úgy vélte, csak akkor érvényesítheti Magyarország az akaratát Ausztriával szemben, ha a magyarok a nem magyar nemzetiségeknek is biztosítják jogaikat. Releváns pontja írásának a kiváltságok eltörlésének követelése, az iskolahálózat megreformálása, a népnevelés felkarolása, az adók csökkentése, a terhek leszállítása, a hűbéri maradványok megszüntetése. Levelét hatásos befejezéssel zárta, amelynek retorikája későbbi képviselőházi beszédeire is igen jellemző volt: „Ez elvek világánál akarom a régi jónak alapján, és a béke malasztjai közepett, az Ifjú Magyarországot felépítve látni, mely szeretett tanyája legyen valamennyi osztály, vallás és nemzetiségnek, s erős vára a szabadság és polgáriasodásnak, dacolni képes a külső viharok, dacolni egy új ezredév viszontagságaival.”
1869. áprilisi levelében, Kossuth Lajosnak már megválasztásának körülményeiről számolt be: „Engem leírhatatlan lelkesedéssel fogadtak Pécsett. A nép majd agyonszorított örömében, és kezemet, melyet nyújtottam, ifja, örege csókolta, ha még úgy tiltakoztam is ez ellen, s nem egy, miután megcsókolta kezemet, könnyeit törölgette szeméből.”

(Irányi Dániel és a 48-as párt viszonya.) Már 1865. decemberében létrejött egy pártcsoportosulás, amely önmagát „48-as pártinak” nevezte. Ide tartozott: Madarász József, Almásy Sándor, Kállay Ödön, Schwarz Gyula, Szilágyi Virgil. Ez a pártcsoportosulás a teljes függetlenséget és a kiegyezés elutasítását vallotta. Tagjai az 1848. III. törvénycikk alapján álltak, és nemzeti, demokratikus elveket hirdettek. Szoros kapcsolatot ápoltak Kossuthtal, de mivel a hajdani Kormányzó nem kívánt hazatérni, ezért más, de lehetőleg tekintélyes vezetőt kellett választaniuk. Legrátermettebbnek Irányi Dánielt vélték. Schwarz Gyula így fogalmazott: „Bárcsak Irányi megválasztatnék és bejönne.” S Szilágyi Virgil is hasonlóképpen gondolkodott: „Az úgynevezett 48-as pártnak országgyűlésen lévő tagjait helyes irányba csak úgy remélem érthetőnek, ha Irányi hazajő, s összeműködve együtt a pártra nagyobb befolyást gyakorolhatunk.”
A párt 1867 táján megközelítőleg 20 tagot számlált. Ez igencsak csekély volt a Tisza Kálmán-féle balközéppel (94 fő) és a 180 tagot tömörítő Deák-párttal szemben. Ennek ellenére a 48-as párt az 1869-es választásokon igen jól szerepelt, hiszen az addigi 20 mandátummal szemben 40 képviselői helyre tettek szert, míg a Deák-párt 60 mandátumot vesztett.
A 48-as párt 1868. április 11-én deklarálta – sajtóorgánumában, a Nép Zászlójában – programjának főbb pontjait, 14 képviselő aláírásával. Majd 1869. május 14-én tette közzé válaszfelirati javaslatát (26 képviselő aláírásával), a Magyar Újságban. E helyütt olvashatóak politikai hitvallásuk alapelemei: Erdély és Magyarország uniójának szükségessége, a delegáció intézményének felülvizsgálata, a közös hadsereg és az államadósságok problematikája, a vám- és kereskedelmi szerződés ellenzése, a jogegyenlőség és a sajtótörvények hiányolása, a hivatali visszaélések felülvizsgálata, a bírák szabad választásának követelése, az alkotmányos jogok bővítése, a véleménynyilvánítás szabadságának, a vallásszabadságnak hangsúlyozása, a közművelődés javítása (népnevelés, közoktatás), a hűbéri maradványok megszűntetése, a kereskedelmi és ipartörvények, valamint az adórendszer reformjának sürgetése.
Kossuth Lajos Irányinak írt leveleiből úgy tűnik, hogy Irányi 1869-ben már nem a teljes függetlenség elvének szükségességét, hanem a perszonáluniós elv megvalósítását vallotta. Irányinak sikerült is elérnie, hogy a pártprogramba a perszonáluniós elvet vegyék fel, szemben a Madarász József által készített tézisekkel. Kossuth viszont úgy vélte, hogy addig volt ideális az állapot, amíg szélsőbal párt volt, a 48-as pártnak nincs értelme: „A hajdani szélsőbal kicsi is volt, és kígyót, békát is kiáltottak rá, letéptek róla minden becsületet. De elvet képviselt, értelme volt, a forradalmi tendenciák képviselőjének tartatott. S tán ép azért gyalázták, mert féltek tőle. Annyi igaz, hogy még a Deák-párt is azt mondta róla nem honorabilis csoport, de realitás. Vagy mi, vagy ők. […] Amióta e párt 48-as lett, nincs értelme, nincs jellege, mely kirekesztőleg az övé volna.” Irányi a forradalmi irányt is visszautasította a párton belül: „… azt hiszik idehaza, hogy mi csak az Ön impulsiója szerint cselekszünk, forradalmat készítünk elő […] és megjegyeztem, ha pártunk szaporodását óhajtjuk, a forradalmi szándékot vissza kell utasítanunk.” Kossuth ezen premisszák miatt fokozatosan elhatárolódott a 48-as párttól: „Mert nem most mondom először, mondottam már több ízben is, mondottam nyíltan, hogy én azon párttal mint párttal semmi solidaritásban nem állok, s nem is akarok állani; sem programja nem az én programom, - én 49-es vagyok, nem 48-as; sem a békés út, melyet hangsúlyozni szeret nem az én utam, mert programom békés úton nem valósítható.”
Irányi azonban nem szakította meg a levelezést Kossuthtal, bár az egykori Kormányzó Úr, többször hangsúlyozta egyet nem értését. Ám Irányi továbbra is beszámolt Kossuthnak arról, hogy a párt nem igazán szervezett, nem egységes, s ez okozza a sikertelenségeket a választásokon, a képviselőházi munkák során: „… ami tulajdon pártunkat illeti, nagyobb eredményt a parlamentben föl nem mutathatunk, annak egyrészt az az oka, hogy kevés a képes s még kevesebb a szorgalmas tag, a nagyobb rész csak dilettánskodni szeretvén a képesek közöl is. Így a munka terhe igen kevés vállra nehezedvén, azok azt nem mindig bírják meg.” Máskor pedig arról panaszkodott, hogy: „Általában azt tapasztalom körülöttem mindenütt, és talán leginkább saját pártunkban, hogy a kötelességérzet hiányzik vagy lassan-lassanként meghűl, megernyed. Pártgyűléseinken néha alig vagyunk határozatképes számban, noha ezt már hétre szállítottuk alá. Az országgyűlésen is csak úgy tátongnak az üres helyek a szélsőbal oldalon.”

(Levelek egy képviselőhöz – Irányi Dániel cikkei a Magyar Újságban. Irányi dualizmuskori politikájának alappillérei.) Irányi először 1867. április 16-án publikált a lapban, amikor is kijelentette: „Szívesen engedek Ön felhívásának, szerkesztő úr [Böszörményi László – K. E.], miszerint lapjában közmunkáljak, annál is inkább, mert az elvek, miket követni ígér, a magaméival legnagyobbrészt megegyeznek. Ily szellemű közlönynek, különösen mely naponkint jelen meg, jó ideje szükségét érezzük. Tisztelet, becsület a fennálló lapoknak, de azok, mint azt be fogom bizonyítani, a valódi szabadelvűség és haladás barátainak igényeit ki nem elégítik. Azonban, midőn a szerkesztő úr felszólításának eleget tenni késznek nyilatkozom, engedje meg egyúttal arra kérnem, hogy közleményeim ne névtelenül, mint a többieké, hanem saját nevem alatt lássanak napvilágot. Személyeket is lévén nem egyszer bírálandó, nem akarok másnak felelősségével takarózni.” Cikkeiben, amelyek rendszerességgel jelentek meg, a hazai közjogi állapotokról, államberendezkedésről, közigazgatásról, pártrendszerről, társadalmi rendszerről, pártvezetőkről foglalta össze nézeteit.
Első írásaiban a feudális maradványokat konzerválni akaró, aulikus, arisztokratikus szellemiséget bírálta. Az új főispánok és a megyei választások című cikkében kifejtette, hogy hiányolja a polgári származásúakat a főispánok körében, s kijelentette, hogy ideje lenne, ha a középosztály „életjelet adna” magáról és megalakulna. Szintén a hazai arisztokráciáról alkotott véleményt: „az Egy democrata párt alakulásának szüksége” c. írásában. Megállapította, hogy a magyar államélet egész Európában a legarisztokratikusabb. Ezt azért látta problémának, mert az arisztokrácia Magyarországot nem fogja újjáteremteni, s Magyarország jogait sem képes védeni. Probléma ez azért is, mert: „Nemcsak a politikában a nemesség egyedül hangadó, hanem a hivatalosztogatások és a választásoknál is övé „a dicsőség és hatalom”.”, s hozzáteszi: „Az egyenlőség és democratia lényege, az egyenlőség és igazság követelménye.”
Több cikket szentelt a nemzetiségi kérdés ügyének, amely a sok etnikumot tömörítő Monarchiában egy kardinális kérdés volt, vagy inkább kellett volna lennie. Irányi már dualizmuskori tevékenysége kezdetén Magyarország „achilles iná”-nak tartotta a fentebbi problémát.
Cikkeiben az igazi, a valós demokrácia kialakulását sürgette. Ennek egyik alapelemeként az erkölcsös élet megteremtését vélte: „Meg kell gyógyítanunk a nemzeti testet, nehogy az erkölcsiséggel a szabadságszeretet is végképp kialudjék kebelében, s a lassú méreget lassú halál kövesse” – fogalmazott Irányi. Vallotta, hogy mindenképpen az arisztokrácia súlyát kellene csökkenteni a közéletben és a társas életben egyaránt. De mivel a demokrácia nem egy osztály, ezért nem az arisztokraták kizárása lenne a cél, hanem a közép- és alsórendűek, valamint a nem magyar ajkúak beemelése a közéletbe, s egy demokrata párt megalakítása. A június 10-i számban olvasható a demokrata párt alakításának sürgetése, s Irányi definíciója a demokráciáról: „Mit értünk democratia alatt? Értjük az összes nép, a szegények, úgy mint a gazdagok egyenlő jogát a polgári társaságban. […] a democratia tehát nemcsak egyenlőséget, hanem szabadságot is jelent.” A demokrata párt alapvetéseit is összefoglalta, amelyet azért tartunk szükségesnek közölni, mert ha ún. demokrata párt ekkor még nem is jöhetett létre, a program összes pontját Irányi, egymagában, a magyar parlament Cato-jaként képviselte majd, a képviselőházi tevékenysége során. Az elveket az alábbiakban jelölte meg: Magyarország függetlenségének, a polgárok szabadságának és jogegyenlőségének (születés, vallás és nemzetiség különbözősége nélkül), a közművelődés (népiskolák létesítése, ingyenes elemi iskolák) és az erkölcsiség (szegény gyermekek segélyezése erkölcsi társaságok alapítása) ápolása és terjesztése, törekvés a közösügyes törvény eltörlésére, a nemzetiségek jogainak biztosítása, vallási tekintetben teljes vallásszabadság , az izraeliták egyenjogúsításának szükségessége. Gazdasági javallatai pedig a következők voltak: az adók leszállítása, a dohány- és sómonopólium megszüntetése, a hűbériség maradványainak eltörlése, önálló nemzeti bank alapítása. Emberiségi és egyenlőségi tekintetben, hangsúlyozta, a testi büntetések eltörlését , valamint kitért a megyei bizottmányok képviseleti alapon történő összehívására és a választási törvény szabadelvűbb alapokra fektetésének lényegére, a címek mellőzésére , a hivatalok betöltésénél az érdemre, s nem a származásra való tekintet figyelembevétele. A Magyar Újság 1868. április 9-ei számában jelenik meg az az írása, amely a polgári házasság behozataláról szól, amely törvénybe cikkelyezéséért élete végéig küzdött.

(Zárszó.) Több éves kutatásunk során sok tényre fény derült: Irányi és későbbi pártjának, a Függetlenségi Pártnak konfliktusára, Kossuth Lajossal, Helfy Ignáccal, majd Herman Ottóval, Ugron Gáborral való személyes, politikai vitájára, de arra is, hogy Irányi 1868-tól 1892-ig mindvégig tevékenyen részt vállalt, mégha egyfajta „Don Quijote-ként” is, a magyar képviselőházban. Szinte nem volt olyan képviselőházi ülés, ahol ne szólalt volna fel. Erkölcsnemesítő Egyesületet alapított, mindvégig hitt a Monarchia megreformálásának lehetőségében, bár a teljes függetlenedés helyett, a perszonáluniós elvek hirdetése mellett döntött, ám a hűségesküt soha nem tette le Személye, intranzigenciája, cicerói szónoklatai, politikai ellenfeleiből is megbecsülést váltottak ki.
1892. november 2-án távozott az élők, s a képviselőház soraiból. Holttestét Nyíregyházáról Budapestre hozták, ahol november 5-én országos részvét mellett temették el. A temetés annak a képviselőháznak a költségén történt, amely Irányi érdemeit jegyzőkönyvbe iktatta. Budapest városa a belvárosi (az akkori Lakatos) utcát, ahol Irányinak szerény lakása volt, Irányi utcának nevezte el. Irányi halálát 1892. november 3-án jelentette be a képviselőházban Bánffy Dezső elnök. Elnöki beszédében elismerően szólt az elhunytról: „Az elhunyt egész életét a hazának szentelte s puritán jelleme, ideális gondolkodása s teljes lelki liberalizmusával általános elismerést és tiszteletet vívott ki. Azt gondolom, t. [Tisztelt – K. E.] ház, hogy azon élet, melyet ő folytatott s mely kizárólag a hazának szentelve volt, valamint 25 éven át folytatott képviselői működése érdemesítik őt arra, hogy e fölött teljes elismerésünk és elhunyta fölött legmélyebb sajnálatunknak adjunk kifejezést.” A Függetlenségi Párt tagjai közül az egykori pályatárs, Eötvös Károly méltatta Irányi érdemeit, s kiemelte, hogy nemcsak barátot, hanem vezért veszítettek el Irányi személyében. Bokros Elek és Apponyi Albert – akik nem a Függetlenségi Párt tagjai között foglaltak helyet – beszédükben azt hangsúlyozták, hogy Irányi halála nemcsak pártjának, hanem az egész országnak veszteség. Apponyi ekképpen összegezte gondolatait: „… Az a páratlan, az a törhetetlen, egy hosszú életen át következetes elvhűség, amellyel ő nemcsak a mai, de minden jövendő nemzedék elé is ragyogó példát állított (Igaz! Úgy van!) megérdemli, hogy sirassuk és emlékében tiszteljük, példájában kövessük őt, (Élénk helyeslés.) ki-ki a maga meggyőződése szerint, mindnyájan. Sajnálatos, hogy Irányi Dániel mindazt, amiért évekig küzdött: a polgári házasság, és a teljes vallási egyenjogúság törvénybe cikkelyezését , nem érhette meg.
Tanulmányunkban meglehetősen objektív módon, a forrásokra támaszkodva mutattuk be Irányi Dániel hazatérését, s politikai elveinek alakulását. De be kell vallanunk, hogy a történész, aki évek óta foglalkozik egy politikus elveivel, kíváncsi lesz, egy nagyon egyszerű, s hétköznapi kérdésre: milyen ember, milyen személyiség is volt Irányi Dániel? Azonban választott politikai szereplőnknek javarészt csak politikai levelezése maradt fent, magánéletéről éppen ezért csak igen kevés adatot találtunk. Néhány levélre ennek ellenére ráleltünk. Egyikben szeretetteljes hangon írt nővéréhez (Lidihez) és sógorához, ebben az időjárási viszonyokról, az újszülött fürdetési szokásairól, egészségéről értekezett, kellemes, társalkodó hangon, némelyütt humorosan: „… akkor aztán amúgy verbungosan a Kopogóst csak ugyan eljárom, t. i. [tudniillik – K. E.] a nyoszolyó leány nem lesz valami vén boszorkány, - de még azzal is eljárom, de behunyom a szememet.” Másik levelében, melyet Irányi Gézához, unokaöccséhez címzett, megrótta a gimnáziumi tanulót, amiért Géza latinból és görögből „csak” elégséges osztályzatot ért el, továbbá kioktatta arról, hogy milyennek kell lennie egy levél külalakjának. Személyes levelezése valószínűleg lehetett, de az utókor nem őrizte meg, megnehezítvén így a kíváncsi történész kutatásait is. Annyit azonban tudunk, Eötvös Károly visszaemlékezéseiből, hogy Irányi meglehetősen szerény körülmények között, csakis képviselői díjából élt. A képviselői díj ekkoriban havi átlag 175 forint körül mozgott. Egy kétszobás lakást bérelt, amelyért évi 400 forintot fizetett. A lakás a belvárosi Lakatos utcában volt. Bejárónőjének havonta 4 forintot fizetett. Általában gyalog közlekedett, hiszen lakhelye közel volt minden lényeges helyhez. Étkezni minden nap, háromszor, étterembe járt, leggyakrabban a Ferenczi-bazárba, ami naponta 2,5 forintjába került. Nyaranta, több hétre, ismerőseihez utazott. Kiadásait növelte még a levelezése, könyvvásárlásai. Azonban még így is sikerült neki, élete végére 5000 forintot megtakarítnia, s örökségül hagynia. Helyzetét, sorsát azonban kristálytisztán látta, s egy beszédének zárszavában elmondta: „Én, aki kora ifjúságom óta a politikai pályára készültem, én aki a száműzetésem alatt is tanulmányaimat ezen irányban folytattam, én, a ki, mióta a nép bizodalmából visszatérhetve e hazába, ezen pályát folytatva, tehetségem szerint igyekeztem szolgálni e hazának, öreg ember vagyok és megvallom, nehezemre esnék megválni a pályától, melyet életem feladatának tekintettem és amelyen, ha Isten megsegít, még némi jót reménylek eszközölni. Szegény ember vagyok, nem gyűjtöttem vagyont, nem szereztem kincseket és mi tagadás benne, ezen állással járó jövedelemre rászorulok.”
Vázsonyi Vilmos, szintén neves politikus – Tőkéczki László Vászonyi biográfiájának megállapítása szerint – „politikai ideálja Irányi Dániel lesz, akinek erkölcsi idealizmusában saját alkatára ismer.” Ha Irányi Dániel „csak” és kizárólag erkölcsi idealizmusát hagyta volna az utókorra, meglehet, a 21. században azzal is beérnénk, de mindemellett politikai pályáját is érdemes vizsgálni, kutatni, átgondolni, értelmezni, s megérteni.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969