2013. I-VI
 

A demokrácia fogalmának történetéről
Hahner Péter

A „demokrácia” az egyik legrégebbi és leggyakrabban használt politikai kifejezés, melynek jelentése, tartalma és (ha lehet ilyen kifejezést használnunk) hangulata igen sokat változott az évszázadok során. Mivel napjainkban egyre gyakrabban elhangzik, hogy tulajdonképpen a demokrácia az egyetlen legitim kormányzati forma, röviden összefoglaljuk mindazt, amit e fogalom történeti fejlődéséről tudunk.
Az ókorban annyit jelentett, hogy „sok ember kormányzata” – és szembeállították mind a monarchiával (egy ember kormányzatával), mind az arisztokráciával (a legjobb kevesek kormányzatával). E hármas felosztás helyett egyes ókori gondolkodók hatos felosztást készítettek: valamennyi államforma mellett megemlítették annak elfajult változatát is, a monarchia mellett a zsarnokságot, az arisztokrácia mellett az oligarchiát (a leggazdagabb kevesek kormányzatát), a demokrácia mellett pedig a csőcselék uralmát. Az ókori athéni demokrácia kialakulásának bonyolult folyamatát talán úgy foglalhatjuk össze a legrövidebben, hogy a türranoszok elleni harcok során, amikor a hagyományos társadalmi hierarchia megkérdőjeleződött, Athénban politikai státuszt biztosítottak valamennyi szabad, férfi polgárnak, hogy ezzel is csökkentsék a helyi arisztokrata családok hatalmát. Köztudott, hogy az ókori görög demokrácia abban különbözött a modern demokratikus rendszerektől, hogy nem ismerte a képviselet elvét: az athéni polgárok nem választottak maguk közül valakit a teljhatalmú népgyűlésbe, hanem személyesen megjelentek ott. Vagyis (legalábbis elvben) valamennyi állampolgárt bevontak a politikai folyamatokba. Az ókori gondolkodók közül sokan dicsőítették ezt a rendszert, de sokan bírálták is. Bizonyos fenntartásokkal azt is elmondhatjuk, hogy kapcsolat mutatható ki az ókori görög demokrácia fejlettsége és a tudományos, kulturális fejlődés között, hiszen ha a politikai életben minden kérdés megvitatható, minden érvelést meg kell hallgatni, s minden kérdésben demokratikus szavazással kell határozatot hozni, ebből az is következhet, hogy a tudomány és a kultúra terén is megkérdőjelezhető minden régi tanítás, és felülvizsgálható minden hagyományos elképzelés. Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy monarchikus államokban nem kerülhetett sor jelentősebb kulturális fejlődésre. A legnagyobb ókori gondolkodók közül pedig olyan hírességek is gyanakvással szemlélték a demokráciát, mint Szókratész, Platón és Arisztotelész. Más kortársaikkal együtt a „tiszta” formák (demokrácia, arisztokrácia, monarchia) helyett ők is az összetett államformákat részesítették előnyben (azt, amelyben keverednek a monarchikus, arisztokratikus és monarchikus elemek).
A „demokrácia” szó a görög nyelv visszaszorulásával és a latin előretörésével évszázadokra eltűnt. Az ókori rómaiak is megalkották azonban a saját kifejezésüket a több ember által kormányzott politikai rendszerre: elnevezték res publicának, amit magyarul hagyományosan köztársaságnak szoktunk fordítani. Mivel az ókorban nagyobb és tartósabb államoknak monarchikus kormányzata volt, s megnövekedése után a Római Köztársaság is monarchiává alakult át, több mint másfélezer évre meggyökeresedett az a meggyőződés, hogy több ember (demokratikus vagy köztársasági) kormányzata csak kisebb területű államokban valósítható meg.
Quentin Skinner szerint a „demokrácia” kifejezés csak a XIII. században került elő újra, amikor lefordították Arisztotelész Politika című tanulmányát latinra. Ennek nyomán az a hármas felosztás terjedt el, mely szerint egy állam lehet monarchia (egy ember kormányzata), arisztokrácia (kevesek kormányzata) vagy köztársaság (több ember kormányzata). Később különböző félrefordítások következtében immár a „demokráciát” tekintették a köztársaság elfajult formájának, olyan kormányzatnak, amely nem a közösség, hanem kizárólag a szegények javát szolgálja. Ez persze az adott korszakban, az arisztokratikus értékek világában egyáltalán nem volt olyan vonzó elképzelés, mint a mai világban. Aquinói Szent Tamás pedig még ugyanebben a században olyan államnak nevezte a demokráciát, „amelyben a köznép/…/ elnyomja a gazdagokat, s így az egész népség egyfajta zsarnokká válik.” Ezután a demokrácia szó évszázadokig a csőcselék uralmát juttatta az emberek eszébe.
Maga az eszme valószínűleg azért bukkanhatott fel újra, s azért változott meg a jelentése, mert az európai politikai fejlődés egészen sajátos utat járt be: nem alakult ki a korlátlan egyeduralom. Elvben ugyan újra meg újra azt hangoztatták, hogy az uralkodó hatalma korlátlan, de fennmaradt az isteni jog, a természeti jog vagy a szokásjog eszméje, amelyet az uralkodónak is tiszteletben kellett tartania. A gyakorlat is ellentmondott a korlátlan hatalomról alkotott elmélkedéseknek: a királyok már a középkorban rákényszerültek, hogy az egyes rendek, tartományok, városok képviseleti testületeivel fogadtassák el döntéseiket. Tulajdonképpen ez volt a modern képviseleti demokrácia csírája, még akkor is, ha mind a rendek, mind a városok felháborodva elutasították volna a „demokratikus” jelzőt. A „köztársaság” kifejezés valamivel elfogadhatóbb volt, a köztársasági Róma emléke miatt. A nagy tiszteletnek örvendő Tacitus többé-kevésbé a mai „demokrácia” fogalmának megfelelően használta ezt a kifejezést: a szabad emberek közös kormányzatára utalt e fogalommal.
Az újkorban egyrészt a modern állam fejlődése, másrészt a politikai gondolkodás átalakulása készítette elő a demokrácia fogalmának későbbi népszerűségét. Egyelőre azonban inkább a „köztársaság” kifejezést használták. A modern politikai gondolkodás számára az újkor hajnalán olyannyira nélkülözhetetlenné vált, hogy az első igazi modern politikai gondolkodó, Machiavelli két legfontosabb művének már az első mondataiban is megtalálhatjuk. A fejedelem első fejezetének első mondata így hangzik: „Az uralom és a birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt, s ma is az.” A Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről első könyvének első fejezete pedig e szavakkal kezdődik: „Aki elolvassa majd, hogyan is keletkezett Róma városa, milyen törvényhozók és miképpen szervezték meg életét, nem csodálkozik rajta, hogy e város annyi évszázadon keresztül megőrizte kiváló erényeit, és azon sem, hogy a köztársaság világhatalommá növekedett.”
Furcsának tűnhet, hogy a köztársaság fogalma éppen abban a korszakban kezdett elterjedni, amelyben a monarchikus hatalom fokozatosan felerősödött. A királyoknak az újkorban egyre több adójövedelem, katona és hivatalnok állt a rendelkezésükre, fokozatosan visszaszorították az arisztokrácia politikai hatalmát, és a XVII. században több országban is képessé váltak a hagyományos képviseleti szervek, rendi gyűlések nélküli kormányzásra. Ezt a jelenséget a XIX. század történészei abszolút monarchiának keresztelték el. A történészek hamarosan el is túlozták az uralkodók hatalmát, s azt állították, hogy mindent megtehettek, amit csak kívántak, különösebb társadalmi kontroll nélkül. Ebből a szempontból úgy tűnhet, hogy az újkorban a politikai fejlődés inkább távolodott a mai demokráciával kapcsolatos elképzeléseinktől, mintsem közeledett volna.
Az „abszolút monarchia” fogalma azonban megtévesztő. Csak annyit jelent, hogy földi hatalom nem vonhatta felelősségre az uralkodókat, hatalmuk azonban egyáltalán nem volt korlátlan. Helyzetüket legjobban azzal a paradoxonnal lehet jellemezni, hogy megtehettek volna mindent, amit akartak – de nem akarhattak mindent, amit megtehettek volna. Az „abszolút monarchiák” uralkodóinak hatalmát a gyakorlatban igen sok tényező korlátozta: az egyház hagyományai, az „alaptörvényeknek” tekintett ősi szokások, a régi intézmények, a társadalmi elvárások, normák és kiváltságok, a rendelkezésre álló erőforrások korlátozott volta és a korszak kommunikációs nehézségei. Ráadásul az uralkodóknak meglehetősen ellentmondásos politikai szerepük volt: egyrészt fenn kívánták tartani a hagyományos rendi elkülönülést, másrészt azonban pénzügyi szükségleteik miatt arra törekedtek, hogy valamennyi társadalmi réteget megadóztassák, s valamennyinek az erőforrásait az állam szolgálatába állítsák. Ezzel pedig óhatatlanul is hozzájárultak a társadalmi különbségek fokozatos visszaszorításához.
A XIX. századi történészek (köztük olyan nagy gondolkodók is, mint Alexis de Tocqueville) úgy vélték, hogy az új, adóztató-kormányozó monarchia felszámolta a régi, tartományi-testületi önkormányzat intézményeit. Ma már úgy látjuk, hogy ha a jelentősebb hatalommal rendelkező, országos jelentőségű rendi gyűlést nem is hívták össze, a kisebb, városi vagy tartományi jellegű gyűléseket és tanácsokat a királyok inkább újjáélesztették és megerősítették, mint felszámolták. Annyi hivatalnokuk ugyanis nem volt, hogy ezek nélkül kormányozhattak volna. Az új, királyi és központi hivatalnokok nem a régi hivatalnokok helyett, hanem azok mellett tevékenykedtek. Ahol a régebbi történészek a királyi akarat ellentmondást nem tűrő érvényesítését látták, ott a mai történészek a központi és a helyi hatalmak színfalak mögötti alkudozását fedezik fel. Vagyis ha demokratikusnak távolról sem nevezhetjük az újkori monarchiákat, az oligarchikus és arisztokratikus elemek egyáltalán nem tűntek el a közéletből.
A XVII. század közepén pedig olyan politikai gondolkodó is akadt, aki az erős egyeduralom szükségességét kizárólag emberi, evilági, racionális tényezőkből vezette le. Az angol Thomas Hobbes Leviathan (Leviatán vagy az egyházi, és világi állam anyaga, formája és hatalma) című könyvének érvelése teljesen mentes volt minden vallási vagy misztikus előfeltevéstől. Szerinte az állam egyszerűen az emberek érdekében létrehozott mesterséges jelenség. Az angol polgárháború ugyanis arról győzte meg, hogy az embereket sem a természet, sem a vallás nem képes egyesíteni. Az emberi civilizációt, a politikai szervezetet csak mesterségesen lehet létrehozni. A politika tehát emberi művészet, mesterség, tudomány.
A természetes állapot Hobbes szerint „mindenki harca mindenki ellen”, amelyben az élet „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”. Ebben a természeti állapotban nagy szerepet játszott az egyenlőség is: mindenki egyenlő volt mindenkivel, így mindenki fenyegetettségben élt. Mivel csellel a leggyengébb is képessé válhatott a legerősebb megölésére, egyforma sebezhetőségükben az emberek megtalálhatták egyenlőségük gyökereit. Éppen azért képesek egy civilizált rend létrehozására, mert ráébredtek egyenlőségükre. A társadalmi szerződéssel az emberek lemondtak az erőszak jogáról, és olyan hatalomra ruházták, amely a szuverenitás egyetlen birtokosaként biztosíthatja a békét. Hobbes tehát egyszerűen a társadalom eszközének nevezte az államot, amellyel az emberek biztosítják maguknak a rend és béke áldásait. Vagyis a hatalomnak való engedelmesség nem a természetből fakad, nem az isteni elrendeltetésből, nem valamely régi hódításból – hanem a társadalom egyetértéséből, amelynek tagjai valaha, a „természetes állapotban” egyenlők voltak egymással.
Nagy jelentőségű lépés volt ez, akár a politikai gondolkodás forradalmának is nevezhetnénk. A régi típusú, rendi monarchiában az uralkodó kívül állt a társadalmon, hogy elláthassa fő feladatát, az igazságszolgáltatást, s ezért természetesnek tűnhetett, hogy hatalmát sem ettől a társadalomtól, hanem Istentől, a hagyományokból vagy egy korábbi hódításból származtatja. Az adóztató-kormányzó abszolút monarchia kiépülésével azonban az uralkodót egyre több szál fűzte ahhoz a társadalomhoz, amelynek egyre nagyobb arányban elvonta jövedelmét, s egyre jobban meghatározta törvényeivel és rendeleteivel mindennapjait. Márpedig az a hatalom, amely távolról sem korlátlan, s mégis fokozottabb mértékben aknázza ki a társadalom erőforrásait, előbb-utóbb kénytelen lesz fokozottabb mértékben bevonni a hatalomgyakorlásba a megadóztatott társadalomnak előbb szűkebb, majd egyre szélesebb körű csoportjait. Szükségszerűvé vált tehát, hogy megfogalmazzák: az uralkodó ettől a társadalomtól kapta hatalmát, amely evilági és gyakorlati eredetű. Hobbes indította el a politikai gondolkodást azon az úton, amelyen az isteni eredetű és abszolút hatalom elvétől néhány évtizeden belül eljutott ahhoz a jelszóig, amelynek a lényege korábban sem volt ismeretlen, brutális nyíltsággal azonban először Amerikában fogalmazták meg: „Nincs adózás képviselet nélkül.”
Hobbes nagy jelentőségű lépést tett a demokrácia eszméjének előkészítése terén, de Pierre Manent francia filozófus szerint „megáll a demokrácián innen”. Az emberek Hobbes szerint ugyanis olyannyira hataloméhesek, hogy az elképzelhető legnagyobb hatalmat kell föléjük rendelni, hogy egyesíteni lehessen őket. Az új hatalom tehát csakis korlátlan és osztatlan lehet, a társadalmi szerződés csak az alattvalókat köti, az uralkodót nem. A modern politikai filozófiát azonban Hobbes mégiscsak megalapozta azzal a nézetével, hogy az emberi egyenlőséget és a kormányzottak beleegyezését nyilvánította a hatalom (szuverenitás) forrásának. E nézeteit Locke és Rousseau is osztották, de ők már nem a polgárháborút tartották az ember természetes állapotának, s nem a hatalomvágyat tartották az emberi természet alaptulajdonságának.
Locke Két értekezés a kormányzatról című tanulmányában már úgy próbálta értelmezni a természetes állapotban élő egyént, hogy elidegeníthetetlen jogokat tulajdoníthasson neki, a hatalmat pedig úgy, hogy az csak védelmezhesse az egyént, de zsarnokoskodni ne tudjon felette. Szerinte a természetes állapot már nem a „mindenki harca mindenki ellen”, mint Hobbes-nál, hanem afféle ideális, békés világ, amellyel csak az a probléma, hogy az embereknek nincsenek elismert bírái, akik ítélkezhetnek felettük, ha vitákba bonyolódnak. Mindenki a maga bírája, márpedig senki sem lehet igazságos bíró saját ügyeiben. Ezért a tulajdon védelmében szükség van arra, hogy a társadalmi szerződéssel az emberek átruházzák bíráskodási jogaikat egy kormányzatra. Ez a kormányzat pedig nem lehet abszolút, mert ha konfliktusba kerülne alattvalóival, ismét helyreállna a természetes állapot, amelyben az érdekelt (jelen esetben a hatalom) ítélkezne saját ügyében. Ezért szét kell választani a hatalmakat, el kell különíteni egymástól a törvényhozó (parlamenti) és a végrehajtó (királyi) hatalmat, nehogy bármelyik is visszaélhessen helyzetével. És hogy a törvények ne jelenthessenek elnyomást, mindenkinek hozzá kell járulni elfogadásukhoz, személyesen vagy képviselői közvetítésével. Locke megteszi a következő lépést a demokrácia irányába, amikor így fogalmaz: „A törvényhozó hatalom/…/ amelyet a közösség választott és jelölt ki…Enélkül /…/ a törvény híján volna annak, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy törvény legyen, nevezetesen a társadalom jóváhagyásának, márpedig a társadalom felett csak a társadalom tagjainak beleegyezésével és a tőlük kapott felhatalmazás alapján lehet valakinek törvényhozó hatalma…” Csak az a törvény fogadható el tehát, amelyet a társadalom jóváhagy. E gondolat jelentőségét az a tény sem mérsékelheti, hogy Locke természetesen elfogadta a meglehetősen szűk körű, oligarchikus képviseleti testületeket. Ha ugyanis a társadalomnak az oligarchikus képviselet által biztosított jóváhagyása tesz elfogadhatóvá egy törvényt, akkor előbb-utóbb fel fog merülni az a gondolat is, hogy minél szélesebb körű a képviselet, annál nagyobb érvényű annak a jóváhagyása.
Locke tanításának rendkívül nagy sikere volt. Az európai politikai fejlődés egyik legfontosabb sajátossága az, hogy a teljes hatalom sohasem összpontosulhatott tartósan egyetlen kézben – és Locke a hatalmak szétválasztásának ideológiájával tulajdonképpen e fenntartani kívánt állapothoz biztosított új és nagy hatású eszméket. Az abszolút monarchiát (amely mindig is inkább törekvés volt, mint megvalósult rendszer), Locke egyszerűen rossz és illegitim politikai rendszernek tekintette. Pierre Manent szerint a demokratikus politikai rendszernek az a fő sajátossága, hogy megkülönböztetéseket és szétválasztásokat hoz létre ott, ahol más rendszerek az egységet hangsúlyozzák. A demokrácia előtti társadalmakban a hangsúly mindig az egységen, az egyetértésen van. Egyetlen szétválasztást ismertek el: a parancsolók és az engedelmeskedők szétválasztását. A politika modern rendszere azonban azért jött létre, hogy felszámolja vagy legalább megkerülje a parancs-engedelmesség viszonyt, ami a régi politikai rend sajátossága volt. Ebből a viszonyból próbáltak kiszabadulni a politikai gondolkodók, s e törekvés eszköze a hatalmak szétválasztása is, amelyet később tovább finomítottak.
Montesquieu 1748-ban megjelent A törvények szelleméről című kötetében úgy vélekedett, hogy minden hatalom veszedelmes, mert minden hatalommal rendelkező személy hajlik arra, hogy visszaéljen vele. Mivel államhatalomra mégis szükség van az állampolgárok személyének és tulajdonának védelmezéséhez, egyetlen megoldás lehetséges: „Hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak.” Tovább finomította hát a hatalmak szétválasztásának locke-i eszméjét, újabb szétválasztásokkal készítve elő a modern demokráciát: az Angliában kialakult rendszert általánosítva ő hangsúlyozta először a három hatalmi ágazat, a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás önállóságának fontosságát. Módosította az államformák arisztotelészi felosztását is, amennyiben köztársasági, monarchikus és despotikus államokat különített el egymástól. A köztársaságban több ember kormányoz, a monarchia egy ember törvények szerinti, a despotizmus pedig egy ember törvények nélküli kormányzását jelentette. Az ősi meggyőződés, mely szerint a köztársaság csak kis területű államokban működhetett, továbbra is fennmaradt.
Montesquieu a demokráciát olyan köztársasági rendszernek nevezi, amelyben „a nép egésze mint egy test tartja birtokában a főhatalmat/…/. Ha a főhatalom a nép egy részének a kezében van, ezt arisztokráciának nevezik.” A köztársaság „vezérelvével” kapcsolatos nézetei rendkívül széles körökben elterjedtek: „Nem kell sok becsületesség ahhoz, hogy egy monarchikus kormányzat vagy egy önkényuralmi kormányzat fennmaradjon… Az egyikben a törvények ereje, a másikban a fejedelem mindig fölemelt karja szabályoz vagy fegyelmez mindent. Egy népi államban azonban eggyel több rugóra van szükség, és ez az erény.” Vagyis nézetei szerint a köztársasági vagy demokratikus rendszerek nem csak kis államokban jöhetnek létre, de előfeltételei közé tartozik az állampolgárok erkölcsi fejlődése is.
Jean Jacques Rousseau nézetei igen sok szempontból különböztek Montesquieu nézeteitől. Ő már a szabad, önálló egyének közös tulajdonává nyilvánította a hatalmat, vagyis a szuverenitást, s elvetette az angol képviseleti rendszert, mert úgy vélekedett, hogyha az oszthatatlan és elidegeníthetetlen népszuverenitást képviselőkre ruházzák, partikuláris érdekeket fog szolgálni. A köztársaságról és a demokráciáról azonban lényegileg ugyanúgy gondolkodott, mint Montesquieu. Ideálja a kis közösség volt, amelyben a polgárok közvetlenül, képviselet nélkül dönthetnek ügyeikről. Ugyanolyan osztatlannak és abszolútnak tekintette a nép szuverén akaratát, mint korábban az abszolút monarchia ideológusai a királyi szuverenitást. A csoportérdeket is elvetette, mert ellentétbe kerülhet a közösség érdekével. Ha viszont nem létezik más, mint az egyéni érdek és a közösség érdeke, akkor az egyén csak akkor lehet szabad, ha önként azonosul az „általános akarattal”, amely kizárólag a közös érdekre irányul. Így a totális engedelmesség maga a totális szabadság. Rousseau maga is érezte, hogy ez az ideál (a legteljesebb egyéni szabadság azonosítva a közös akarat elfogadásával) megvalósíthatatlan. Követői viszont a legkülönbözőbb (demokratikus, liberális, anarchikus vagy éppen diktatórikus) következtetéseket vonhatták le tanításaiból. Maga Rousseau azonban távolról sem volt demokrata. A Társadalmi szerződésben a következőt olvashatjuk: „Ha volna nép, amely csupa istenből állna, az a nép demokratikus kormányzat alatt élne. Az embereknek azonban nem való ilyen tökéletes kormányzat.”
Mint látjuk, a felvilágosodás legnagyobb hatású politikai gondolkodói távolról sem voltak a demokratikus politikai rendszer elkötelezett hívei. Igaz, az enciklopédisták már nem a csőcselék uralmaként határozták meg a demokrácia jelentését, hanem Montesquieu nyomán így: „egyszerű kormányforma, amelyben a nép testülete rendelkezik a szuverenitással”. A nagyobb, modern államok számára azonban továbbra sem ezt tekintették megfelelő államformának. A politikai harcok során azonban a század végén elkerülhetetlenné vált, hogy a különböző törekvések képviselői a hagyományos vezető rétegeken kívül álló, népi elemektől is támogatást kérjenek. A hatalomból azonban nem szívesen részesítették őket: Sieyès abbé a demokráciát (a nép közvetlen hatalmát) ellentétesnek tekintette az általa megálmodott képviseleti rendszerrel amely a nemzeti szuverenitást testesítette meg. A törvényt azonban már úgy határozták meg az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában, hogy az „a közakarat kifejeződése. Valamennyi állampolgárnak jogában áll személyesen vagy képviselőin keresztül részt venni a megalkotásában.” A választójog kiterjesztése, a rendi különbségek felszámolása, az emberi jogok meghirdetése akkor is a demokrácia irányába taszította a forradalmat, ha ezt a szót még nem szívesen használták. Megjelentek a kifejezetten demokratikus törekvések, amelyek túlmutattak az egyéni szabadság és a jogi egyenlőség garantálásán. A politikai harcok során pedig megnyílt a lehetőség az egyes csoportok számára egymás demokratikus túllicitálására: valamennyien a tulajdonosok számára szerették volna biztosítani a politikai hatalom gyakorlását, ennek megszerzéséhez azonban fel kívánták használni a népi támogatást. A háború kirobbanása után pedig már olyan csoport is akadt (a Hegypárt), amely a népi követelések ideiglenes elfogadása mellett állt ki. A forradalmi kormányzat terrorista diktatúráját azonban aligha lehet demokratikusnak nyilvánítani, hiszen a népre hivatkozva kifejezetten korlátozta a tényleges nép részvételét a politikai hatalomból. A képviseleti rendszer uralma 1793—94-ben is szilárd maradt, a képviselők nem engedtek a közvetlen demokráciára irányuló követeléseknek.
A francia forradalomban ugyanis a népszuverenitást egységesnek és oszthatatlannak tekintették (mint Rousseau), gyakorlását egy nagy hatalmú, választásokkal létrehozott törvényhozó gyűlésre ruházták (ahogy Locke tette volna), csak éppen Montesquieu nézeteiről feledkeztek meg, mely szerint minden hatalmat egy másik hatalommal kell korlátozni, hogy ne fajulhasson zsarnoksággá. Ezzel pedig megnyitották az utat a hatalom újabb koncentrálása és társadalmi ellenőrzésének felszámolása előtt. A forradalom hívei számára végtelenül elkeserítő élmény volt, hogy a szabadság nevében megindított mozgalom csak újabb zsarnoki rendszereket eredményezett: előbb egy terrorista forradalmi kormányzatét (1793—94), majd egy császárét (1804—15). A terror és diktatúra olyan riasztó emléket hagyott hátra, amely a francia társadalom többségének szemében jó időre beszennyezte mind a köztársaság, mind a demokrácia eszméjét.
A demokrácia a XIX. század első felében nem Európában bontakozott ki és öltött elfogadható formákat, hanem Európa „óceánon túli meghosszabbításán”, az Amerikai Egyesült Államokban. Minden bizonnyal azért történhetett így, mert itt teremtődött meg először a politikai demokrácia társadalmi előfeltétele: a vagyon viszonylagosan egyenlőbb elosztása. Amerikában ugyanis az emberek és a rendelkezésre álló erőforrások kedvező arányának köszönhetően a társadalom többsége a tulajdonosok közül került ki. A XVIII. századi amerikai forradalomban senki sem tűzte ki a társadalom demokratizálását – az európai eszmék azonban az új Egyesült Államokban óhatatlanul is a demokratikus fejlődést segítették elő. Amikor az európai politikai gondolkodók úgy vélekedtek, hogy csak annak lehet beleszólása a politikába, csak az kaphat képviseletet a nemzetgyűlésben, aki az ország területének tulajdonosai közé tartozik, ez Európában a gazdag kisebbség uralmához vezetett. Amerikában viszont a szabad fehér férfiak többségének az uralmához – pusztán azért, mert ezen a kontinensen mindenki számára volt elegendő mennyiségű föld. Az erőforrások egyenlőbb elosztása tehát előkészítette a politikai hatalom egyenlőbb elosztását. Az amerikai forradalom után az örökletes hatalom elve tabuvá vált Amerikában, eltiltották a nemesi címeket, a primogenitúrát (az elsőszülöttek megkülönböztetését az örökösödésnél) és a hivatalok örökölhetőségét. Elterjedt a társadalmi felsőbbrendűség külső jegyeinek megvetése, a „republikánus egyszerűség”, e társadalmi felsőbbrendűség pedig nem alapulhatott többé a születésen, hanem kizárólag az egyéni érdemen. Az előkelő társadalmi helyzet pedig nem vont maga után automatikusan jogot bizonyos közhivatalokra. Vagyis az amerikai függetlenségi háború olyan társadalmi következményekkel járt, amelyek tovább erősítették az Angliától örökölt politikai és társadalmi rendszer demokratikus tendenciáit. A forradalom vezetői (Washington, Jefferson, Adams stb.) nem voltak a mai értelemben demokraták, ők úgy vélekedtek, hogy az alkotmány demokratikus elemeit erős arisztokratikus és monarchikus elemekkel kell ellensúlyozni. Nézeteik szerint mindenki részt vehet a választásokon, de legjobb lenne, ha a legvagyonosabb és legműveltebb személyek szűk köréből választanák meg politikai vezetőiket. A következő nemzedék azonban a XIX. század harmincas éveiben már a szavazati jog minél szélesebb körű alkalmazásával próbálta megszerezni a politikai hatalmat, s úgy vélekedett, hogy mindenki, akit polgártársai bizalma erre méltónak ítélt, elláthat minden hivatalt. Aligha véletlen, hogy ez a nemzedék kezdte használni a Demokrata Párt elnevezést.
Alexis de Tocqueville volt az első európai, aki úgy utazott Amerikába az 1830-as években, hogy már nem Európa romantikus múltját kereste ott, hanem demokratikus jövőjét. Olyan társadalmi rendszert talált az óceánon túl, amelyet az arisztokratikus vagy rendi társadalmak egyenlőtlenségeinek hiánya és az egyenlőségre irányuló törekvések jellemeznek. Tocqueville ismerte fel, hogy tulajdonképpen a francia forradalom is egy ilyen rendszer európai kialakulását készítette elő: „Ez a forradalom nem tett mást, mint felszámolta az európai népek többségénél évszázadok óta fennálló politikai intézményeket/…/ hogy egy egységesebb és egyszerűbb társadalmi és politikai rendszerrel váltsa fel, egy olyan rendszerrel, amely a viszonyok egyenlőségén alapul.” A francia forradalom kétszázadik évfordulójának előestéjén François Furet szinte ugyanezekkel a szavakkal fogalmazta meg a forradalom lényegét a Mona Ozouffal szerkesztett Dictionnaire critique de la révolution française /A francia forradalom kritikai szótára/ című kötete előszavában: „A demokrácia születése. A francia forradalom e meghatározása olyan intellektuális súllyal rendelkezik, hogy senki sem utasíthatja el, sem hívei, sem ellenfelei […] A régi rend az emberi egyenlőtlenség és az abszolút monarchia világa volt, 1789 zászlaján azonban megjelentek az emberi jogok és a népszuverenitás.”
A XIX. században pedig egy mindent elsöprő erejű szellemi mozgalom erősítette fel a demokratikus tendenciákat valamennyi államban: a nacionalizmus. A nagy, többé-kevésbé centralizált államok már a korábbi századokban kialakultak, az általános szekularizáció gyengítette az egyházhoz való kötődést, a nemzeti piac kialakulása, a kereskedelem fejlődése nagyobb gazdasági egységeket hozott létre, a nemzeti kultúra mindenhol fejlődésnek indult – vagyis a korábbi identitások bizonytalanná váltak, és szükségessé vált egy újabb identitás kijelölése. Mindennek következtében egyre szélesebb körökben terjedt el az a meggyőződés, hogy az egyén nem a szülőföldjéhez, az egyházához, a tartományához vagy a dinasztiához kötődik legszorosabban, hanem egy szélesebb közösséghez, a nemzetállamhoz. Egyre többen hittek benne, hogy minden államban létezik egy-egy sajátos karakterű közösség, a nemzet, melynek érdekei és értékei mindennél előbbre valók. A nemzet vált a politikai közösség koordinációjának, a társadalom mobilizációjának, a hatalom legitimációjának legfontosabb biztosítékává – s hogy kellő ereje legyen, szükségesnek tűnt minél szélesebb rétegek bevonása a politikai életbe.
A demokrácia fogalma tehát a XIX. században felvehette mai jelentését. Szűkebb értelemben olyan politikai berendezkedést jelent, amely a képviseleti rendszert az általános választójoggal kapcsolja össze: vagyis a társadalom széles rétegei számára lehetővé teszi a politikai folyamatokba való bekapcsolódást. Tágabb értelemben azonban jóval többet jelent ennél: „a viszonyok egyenlőségén” alapuló világot jelenti, amely a régi, az egyenlőtlen életviszonyokon alapuló világ helyére lépett. Ezzel egyben hatalmas erejű legitimációs elvvé vált: a XX. századra már csak akkor vált igazolhatóvá egy hatalom, egy politikai folyamat vagy bármilyen politikai intézkedés, ha a társadalom széles rétegei kinyilvánították iránta helyeslésüket, és ugyanakkor a társadalmi viszonyok egyenlőbbé tételét szolgálja.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969