2013. I-VI
 

A Fölemelkedő Európa új politikai gazdaságtana
Szakolczai György

Csaba László új, angol nyelvű könyve teljes ismertetésének a bőség zavara szab gátat. A könyv egyenes folytatása legfontosabb korábbi munkáinak és így, noha nem ismétli a ko-rábban már leírtakat, mégis negyedszázados tudományos munka eredménye. Tizenegy fejeze-te között egyaránt találhatunk elméleti, sőt elmélettörténeti, széles statisztikai megalapozott-ságú empirikus, gazdaságpolitikai, és végül történeti jellegűeket. A tizenegy fejezet irodalom-jegyzéke összesen 33, a táblázatos számanyag ismét pontosan 33 oldalt tölt meg, vagyis a tel-jes könyv 10 – 10 %-át. Ezért ez a könyv, noha ez a szerzőnek nem szándéka, akár a téma re-ferenciaköteteként is felhasználható. Nincs olyan fejezet, amelynek ismertetése mellőzhető lenne, ezért a recenzor csak arra törekedhet, hogy röviden ismertesse valamennyi fejezet té-máját és legfontosabb mondanivalóit.
Az első, bevezető fejezet a cím második felét, az új politikai gazdaságtan fogalmát is-merteti. A szerző elemzése szerint a 18. – 19. században, a közgazdaságtudomány kialakulá-sakor és ezt követően is az általánosan bevett megnevezés a politikai gazdaságtan volt, és a makrofolyamatok elemzése állt a központjában, nem pedig a háztartások magatartása. Ez utóbbi kérdés a walras-i forradalommal kapott centrális szerepet, ezt követően pedig mind Alfred Marshall, mind John Maynard Keynes szigorúan megkülönböztették a mikro- és makroökonómiai elemzést. Az egyre inkább technikai, matematikai egyenletekkel operáló közgazdaságtudomány formalizált jellegűvé vált, és elszakadt a többi társadalomtudománytól. A módszertani szigorra való törekvés folytán elhanyagolta az institucionális, történeti és más összefüggéseketm még a tényleges, társadalmi alkalmazhatóság kárára is. A legutóbbi időben vált nyilvánvalóvá, hogy integrálni kell a társadalomtudományokat, és fel kell használni a gazdaságpolitika és az üzleti élet vezetőinek tapasztalatait is. Így jött létre az új politikai gaz-daságtan, és egyértelműen ennek az új irányzatnak a körébe tartozik ez a mű is.
A második, 24 oldal táblázatot tartalmazó empirikus jellegű fejezet a cím első felére, a Felemelkedő Európa fogalmára ad magyarázatot. Itt a szerző azt a kiinduló feltevését igazol-ja, hogy napjainkra már nem a kommunista múlt határozza meg a valaha a szélesebb értelem-ben vett szovjet birodalomhoz tartozó országok helyzetét, hanem az eltéréseknek van domi-náns szerepük a közös vonásokkal szemben. Ugyanaz tehát a helyzet, mint a világ egészében. Nem tapasztalható konvergencia, egyes országok felzárkóznak, mások nem, a leggazdagab-baknál nem mutatkoznak meg a hanyatlás jelei, és a szegényebbeknek alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy gyorsabb növekedést érjenek el. A növekedést tehát nem határozza meg sem az ország történelme, sem mérete, és még az EU-tagság sem vezet szükségképpen felzárkózásra.
A valaha a volt szovjet birodalomhoz tartozó országok gazdaságpolitikai magatartása tehát eltérő, különböző szempontok szerint különböző csoportokba sorolhatók. A meghatáro-zó fontosságú külkereskedelem és a közvetlen külföldi tőkebefektetések alapján mégis az ál-lapítható meg, hogy a közép-európai és a balti országok integrálódnak a globalizálódó világ-ba, a többiek azonban nem, hacsak nem következik be alapvető változás az eddigi irányzatok-ban. Ezek az országok tartoznak tehát a Felemelkedő Európa kategóriájába, míg a többiek in-kább a fejlődőknek nevezett országok csoportjába sorolhatók. Közép-Ázsia is a globalizáció útján van, ez azonban egyoldalú, a pénzügyi és az energiaszektorra korlátozódó folyamat, és valószínűtlen, hogy belátható időn belül kiterjed a társadalom egészére.
A harmadik fejezet mellőzve a csak egyes országokra vagy országcsoportokra vonat-kozó konkrét kérdésekkel foglalkozó részeket – elsősorban a gazdasági fejlődéselmélet és a szélesebb értelemben vett volt szovjet birodalom problémáival foglalkozó kutatások közti kapcsolatot írja le. A második világháború utáni fejlődéselmélet ellentétben állt a neoliberális főiránnyal, és ezt mintegy a gyarmati korszak örökségének tekintette. Az állami tervezés, a nemzetépítés és az államépítés fontosságát hangsúlyozta, és a pénzügyi folyamatokat másod-rendűnek tekintette a reálfolyamatokkal szemben. A század vége előtt azonban, nagyrészt az ismétlődő pénzügyi válságok hatására, valóságos „kopernikuszi fordulat” következett be a fej-lődéselméletben. Kialakult a piacok által irányított gazdasági fejlődés új paradigmája, és fel-ismerték, hogy a határozott mikro- és makroökonómiai irányításnak ugyanazok az elvei vo-natkoznak a fejlett és kevésbé fejlett országokra. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy visszatér-tek a közgazdaságtan általános alapelvei a szegény országok problémáinak tárgyalásába.
A gondolkozásmódnak ez a fordulata már a nyolcvanas években, tehát még a Szovjet-unió összeomlása előtt bekövetkezett, érvel a szerző, és így nem a szovjet összeomlás utáni nyugati győzelmi tudatnak volt a következménye. Ez az új gondolkozásmód azonban semmi-képpen sem vezetett az állam szerepének tagadására, hanem csupán e szerep módosítására. Az új felfogás szerint az államnak szabályozó és döntőbírói , nem pedig a napi ügyek irányítójá-nak a szerepét kell betölteni. Ezen túlmenően, a fejlődő világra és a volt szovjet birodalomra vonatkozó tapasztalatok egybevetése arra vezetett, hogy a rendszerváltás gazdasági hatásainak elemzése szélesebb körűvé vált. A tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés problemati-kája kiegészült az általános gazdasági és társadalmi fejlődés ennél sokkal szélesebb dimenzió-jával.
Az első három, alapjában véve elméleti fejezetet, ugyanis még a nagy számanyagot közlő második fejezet is elméleti következtetésekre vezet, négy szorosan összefüggő és a Felemelkedő Európa konkrét gazdaságpolitikáját leginkább érintő fejezet követi. Ezek, minthogy nagyrészt feltételezik az előzmények és összefüggések ismeretét . elsősorban a kérdés szakértőinek szólnak.
A transznacionalizáció problémájával foglalkozó negyedik fejezet, vezeti be a Fel-emelkedő Európa legfontosabb konkrét gazdaságpolitikai kérdéseinek tárgyalását. Ez az új fogalom, a transznacionalizáció arra utal, hogy nem szuverén államok egymás közti kapcsola-táról van szó, hanem arról, hogy a nemzetközi kapcsolatok befolyást gyakorolnak az egyes or-szágok belső politikai életére. A döntő kérdés azonban mégsem csupán a nemzetközi hatás, hanem a belföldi politikai erők és a nemzetközi erők kölcsönhatása. A felemelkedő országok sikere nagyrészt éppen a transznacionalizáció és az ezt lehetővé tevő belföldi politikai veze-tés, vagyis az ilyen kölcsönhatás kialakulásának következménye. Ezekben az országokban az exportbevételnek már 50-70 %-át a transznacionális vállalatok állítják elő, ők a fő hordozói az információs és kommunikációs technológia elterjesztésének is. A lemaradásnak viszont a transznacionalizáció elmaradása a fő oka. Az EU-hoz csatlakozott országok esetében is az EU-nak a transznacionalizáció előmozdításában játszott szerepe a legfontosabb. Ez a szerep sokkal fontosabb, mint a közvetlen jövedelemátutalások hatása, ezek ugyanis még a legsze-rencsésebb esetben is csak a GDP 0,5 %-át érhetik el.
Az ötödik fejezet, amely szervesen kapcsolódik az előzőhöz, és amely ugyancsak első-sorban a kérdés szakértői számára fontos, az előző fejezetben már tárgyalt „globalizáció” és „európaizáció” összefüggéseivel és egyes részletkérdéseivel foglalkozik. Kiinduló pontként azt állapítja meg, hogy az EU 2004. évi kibővítése egyáltalán nem jelenti a felemelkedő or-szágok kiigazítási folyamatának befejezését. Éppen ellenkezőleg, csak most kezdődik a dolog neheze, noha ezt nem láttak előre a gazdaságpolitikusok, de ezt mégis egyértelműen mutatja az EU institucionális reformjainak stagnálása. Ezt követően a szerző az ideologikus felhangú „globalizáció” helyett a már korábban bevezetett „transznacionalizáció” szó használatát java-soltja, hangsúlyozza, hogy a dohai forduló elutasítása elsősorban a fejlődő országok számára volt káros, és felsorolja a valóban megoldandó globális problémákat és feladatokat.
Áttérve az európaizációra, rámutat arra, hogy a „kooperáció erősítése” felveti az újon-nan csatlakozott országok számára a másodosztályú tagság lehetőségét, ennek összes problé-májával együtt. Részletesen tárgyalja az EU működésével valamint a strukturális alapokkal kapcsolatos nehézségeket. Szerinte tovább fokozza a problémákat, hogy a felemelkedő orszá-gokban 1997 és 2004 között, Szlovákia és Észtország kivételével, nagymértékben lefékező-dött a reformfolyamat, és hogy ez nem független az EU institucionális és strukturális reform-jainak stagnálásától. Ezt a megállapítást ismét a konkrét problémák felsorolása követi, és vé-gül, ezek súlyára való tekintettel, annak hangsúlyozása, hogy az újonnan csatlakozott orszá-gok felzárkózása lehetséges ugyan, de távolról sem tekinthető biztosnak.
A hatodik fejezet, amely ugyancsak szorosan kapcsolódik az előzőkhöz, és amely a csatlakozás által mozgatott közép-európai transzformáció határai címet viseli, elsősorban szintén a kérdés szakértőinek szól. Azt a kérdést veti fel, hogy vajon az EU-szintű és az or-szágos politika közti kapcsolatok jelenlegi rendje továbbra is kiindulópontja lehet-e azoknak a strukturális reformoknak, amelyekre a kelet-európai országoknak szükségük van ahhoz, hogy fenntartsák gazdasági növekedésüket. Azt a valóban merész és szókimondó hipotézist állítja fel, hogy erre a kérdésre valószínűleg negatív választ kell adni, minthogy az EU maga is re-formra szorul ahhoz, hogy megbirkózzon a kibővítés és a transznacionalizáció kihívásaival. Ugyanezt még keményebben megfogalmazva a szerző azt írja le, hogy az EU-intézmények másolására és átvételére felépített politika a 2004 után már sem nem lehetséges, sem nem ra-cionális az új tagok számára.
Ezt további, ugyanilyen határozottsággal leírt kemény következtetések követik. A szerző azt állapítja meg, hogy az erősebb fél – az Európai Közösség, majd az Európai Unió gyakorlatilag előírta az acquis communautaire elfogadását, és eleve elzárkózott a kölcsönös engedményektől, , amelyekre a korábbi bővítési tárgyalások során mindig volt lehetőség, és amelyek amúgy minden nemzetközi megállapodás szükségszerű velejárói. Ez egyenesen kö-vetkezett a kimélyítés prioritásából, amelyet alig másfél évvel a bővítés feltételeinek rögzítése előtt fogadtak el, és amely már akkor is nagymértékben normatívnak és túlságosan optimistá-nak tűnt a megfigyelők szemében. Az egyoldalú alkalmazkodás igényét további lépések is erősítették. Az ezzel kapcsolatos részletek tárgyalása itt nem lehetséges, a fejezet végkövet-keztetése azonban az, hogy, noha az új tagoknak továbbra is növelniük kell azt a képességü-ket, hogy megfeleljenek az acquis-nak, ez már nem lehet intézményeik kiépítésének fő útja. Nyilvánvaló, hogy az új tagoknak sajátos feladataiknak kell lenniük. Ez nemcsak az alacso-nyabb fejlettségi szint következménye, hanem a kulturális és történeti oldalról meghatározott intézményi és politikai berendezkedésnek is.
A hetedik fejezet a kihívó jellegű „nem stabilitási és növekedés ellenes szerződés Eu-rópa számára?” címet viseli, tartalma azonban nem felel meg teljesen ennek a kihívó címnek, sőt végkövetkeztetései inkább ellentétesek vele. Az érvelés abból az ellentétből indul ki, hogy az euro nyilvánvalóan sikeres, és mégis népszerűtlen, ami talán az EU kimélyítésével szem-beni ellenérzés kifejeződése lehet. Az alapvető probléma tehát nem a sikertelenség, hanem mindenekelőtt az, hogy ha a Párizs - Berlin tengely nem képes vagy nem hajlandó az egysé-ges valutával kapcsolatos követelmények teljesítésére, akkor miért tegyék meg ezt a kevésbé fejlett új EU-tagok? Nem áll-e fenn a követelmények teljesítése folytán a stagnálás és lassú növekedés veszélye, ami újabb jövedelemtranszferek vég nélküli igényére vezetne, mint ahogy ez a volt Kelet-Németország esetében meg is történt? Nem igaz-e az, hogy ez a megál-lapodás kényszerzubbony az új tagok részére, gazdasági dinamizmusuk akadálya?
A részletek ismertetése ez esetben is lehetetlen, és csupán a szerző végkövetkeztetése-ivel foglalkozhatunk. Ezek szerint elméleti értelemben igaz, hogy ez a szerződés merev, a nö-vekedés és kiigazítás akadálya. Ez az állítás azonban mégis félrevezető. A növekedés akadá-lyai strukturális problémák, mint a nyugdíjrendszer, a merev munkaerőpiacok, valamint a ki nem elégítő mértékű innováció és vállalkozóképesség, és ezek a problémák aligha oldhatók meg fiskális expanzióval. Azok a kisebb országok, amelyek megoldották azokat, képesek a növekedésre. A szerző ezért azt az álláspontot kockáztatja meg, hogy nem a feltételek szigo-rúsága, hanem fellazítása okozza az igazi problémát. A probléma nem közgazdasági, hanem politikai. Ha a francia, a német és az olasz kormány nem képes a gazdaságilag szükséges lé-pések megtételére, akkor az egész intézményrendszer politikai hitelét veszti. Ilyen körülmé-nyek között miért alkalmazkodjanak az előírt kritériumokhoz az EU új tagjai?
A szerző elemzése szerint azonban az előbb leírt és nem alaptalan kételyek ellenére a közép-európai államoknak valóban szükségük van a maastrichti kritériumoknak megfelelő fiskális kiigazításra. Ez elkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ezek az országok megteremt-sék a növekedés fenntartásának pénzügyi előfeltételeit, vagyis a felhalmozáshoz szükséges megtakarítást. A kiigazításra, folytatja a szerző, azért is szükség van, mert az új tagok a GDP százalékéban mérve tizedannyi támogatást kapnak az EU-tól, mint annak idején a mediterrán országok. A felhalmozás elégtelenségének hatása már most is megmutatkozik, ezekben az or-szágokban és másutt is, a növekedési ütem trendértéke alá süllyedésében. Ezért a szerző sze-rint a Stabilitási és Növekedési Egyezményt alkalmas eszköznek kell tekinteni ahhoz, hogy az új tagok növekedésre orientált, perspektivikus politikát tudjanak kialakítani.
A most tárgyalt négy, konkrét gazdaságpolitikai jellegű fejezetet két leíró és részben történeti jellegű fejezet követi az orosz transzformációról illetve a kínai gazdasági fejlődésről. A nyolcadik fejezet az orosz átalakulással foglalkozik, és már a címében viseli, ha kérdőjellel is, a sikertelenség okaira adott választ: „Állami kudarc után piaci kudarc?”. A kudarc magya-rázatát talán a következő mondat adja meg a legjobban: „Az orosz polgárok és elemzők túl-nyomó többsége a piaci rendszert a kleptokráciával azonosítja. Más szavakkal: a piac orosz földön kudarc”. A későbbiek ennél valamivel, de nem sokkal kedvezőbb képet vázolnak fel. A nagy mértékű visszaesést az átalakulási folyamat késése magyarázza meg. Ezt ugyanis a szovjet birodalmi struktúra szétesése előzte meg, és ezért a közép-európai országokban már 1989-ben megindult transzformációs recesszió csak 1994-ben kezdődhetett el. Ennek ellenére Oroszországra sokkal inkább a fejlődő országok modellje alkalmazató, mint Nyugat-Európáé. A jövedelemelosztás egyenlőtlenségét mutató GINI-koefficiens 2 ponttal magasabb, mint Pe-ruban, az egyik, társadalmában legtöbb egyenlőtlenséget hordozó latin-amerikai országban, és 2001-ben napi 2 dollárnál kevesebből élt a népesség 25 %-a. Az ország jellegzetesen duális struktúrájú, a reform meg sem érintette a gazdaság 70 %-át. Kis mértékű a transznacionalizáció is, és ezért az ország alacsony szinten kialakuló stabil egyensúlyi helyzet felé halad. Dezintegráció, a reformfolyamat teljes és általános elakadásam a szovjet modell visszatérésének irányába fordulás ennek ellenére nem várható. A végső magyarázat North neoinstitucionális koncepciója alapján adható meg. Az előző rendszer bukását is az állami ku-darc okozta, és az állami kudarc más formája, a szovjetrendszer bukása után kialakult gyönge állam viszi az országot a latin-amerikai típusú fejlődés irányába. Az elemzést kilencoldalas számanyag egészíti ki.
A kilencedik fejezet az „A piaci szocializmus: a lehetséges lehetetlen” címet viseli, de elsősorban Kínával foglalkozik. Az ezt bevezető elméleti és történeti rész azt mutatja be, hogy a piaci szocializmus útjának járhatatlanságát az elmélet, valamint a jugoszláv és magyar ta-pasztalatok is bizonyítják. Kína azonban rácáfol minderre. A szerző tizennégy pontba foglalva írja le a kínai modell sikeréhez vezető specifikumokat. Ezek közül talán az a kettő a legfonto-sabb, hogy a közvetlen külföldi tőkeberuházás 2000-2004-ben negyvenszeresen múlta fölül az Oroszországba beáramlott tőke volumenét, ennek minden következményével együtt. Továbbá, aminek jelentősége talán még ezt is fölülmúlja, hogy a piaci viszonyoknak ezeréves hagyo-mányuk van Kínában. Ez a legélesebb ellentétben áll a hagyományos orosz mentalitásnak az előző bekezdésben leírt teljes piacellenességével. A szerző végkövetkeztetése ennek megfele-lően az, hogy a siker Kína történelmi és jelenlegi specifikumainak a következménye, és ezért, főként a volt Szovjetunióból, valamint a Balkánon alakult új független államok nem tennék helyesen, ha ezt az utat próbálnák követni.
A kötetet két, különösen előremutató fejezet zárja le. Ez a két fejezet a mai közgazda-ságtan legújabb irányzataira, valóban a jelenlegi kutatás határaira ad rátekintést. Ajánlásai sok esetben éppen azért nem befejezettek és véglegesek, mert a szerző a még be nem fejezettel, az élet és a legutóbbi kutatások által felvetett és le nem zárt kérdésekkel foglalkozik.
A tizedik fejezetnek már a címe, „Privatizáció, szabályozás és szabályozott piacok” is egyértelműen arra utal, hogy itt a mai közgazdaságtudomány és gazdaságpolitika központi és erősen vitatott kérdéseiről lesz szó. A szerző már az első oldalon rámutat arra, hogy a tulajdon gyors újraelosztása megvalósítható ugyan, de távolról sem biztos, hogy társadalmi vagy akár mikroökonómiai szempontból hatékony megoldásra vezet, akár rövid-, akár hosszútávon. Et-től függetlenül a magánvállalkozás feltétlenül hatékonyabb, de felveti a szabályozás, valamint az állami szerep újragondolásának szükségességét. A nem vagy nem megfelelőképpen szabá-lyozott piacok ugyanis piaci kudarcra vezethetnek, sőt általában vezetnek is. A piac szabályo-zása tehát napjainkban általánossá válik, ez azonban nem jelent visszatérést a vegyes gazda-ság évtizedekkel ezelőtti, még a szocializmus létezésének idejéből származó gondolatához.
Napjaink gazdaságában egészen más kérdés vetődik fel: ki is szabályozzon, és hogyan, a transznacionalizálás világában. Amint erre a szerző rámutat, sajnálatos módon sokszor a ve-zető országok érdekei dominálnak a globális szempontok fölött, és mindeddig nem lehetett el-fogadtatni például a nemzetközi beruházásokra vonatkozó, általánosan elfogadott és jóváha-gyott magatartási szabályokat. A szabályozás ma is elsősorban nemzeti és állami feladat, és a transznacionális szabályozás kérdése megoldatlan. Megoldatlan ez a kérdés az Európai Unió szintjén is, és mindeddig elmaradt az EU föderalista komponensének megerősítése. Egyértel-műen látható tehát a kihívás, de a jövő feladata a megoldás megtalálása.
A záró, tizenegyedik fejezet témája, az institúciók és a növekedés kapcsolata tekinteté-ben némiképp eltérő a helyzet. Itt az elvi megoldás tiszta és egyértelmű: az institúciók döntő fontosságúak, de nem világosak az ebből a felismerésből származó gyakorlati következteté-sek. Az egyértelmű, hogy erős, technokrata szellemű és professzionális államigazgatásra van szükség, amely független az érdekcsoportok befolyásától, de ezt az elvet nehéz átültetni a va-lóságba. Ilyen államigazgatás nem hozható létre kívülről, és ennek hiánya még a külső finan-szírozás kedvező hatásainak érvényesülését is meggátolhatja. Nem oldhatja meg az újonnan csatlakozott államok esetében a növekedés kérdését az Európai Unió sem, amelynek sohasem volt fő funkciója a növekedés előmozdítása. Mi több, nem volt képes megakadályozni legfon-tosabb tagországainak tartós stagnálását sem.
Ez a probléma átvezet a szerző által korábban már hangsúlyozott kulcsfontosságú kér-désre, a megtakarításokra. Alapvető fontosságú az a tétele, amellyel nem lehet eléggé egyetér-teni, hogy ha a belföldi megtakarítási hányad nem elég nagy, akkor a annak hiányát. a közvet-len külföldi tőkebefektetések vagy az aktivista kormányzati politika sem pótolhatja. Nem csu-pán általános értelemben vett megtakarításra, hanem pénzmegtakarításra van szükség, folytat-ja a szerző, mégpedig lehetőleg hazai valutában, úgy, hogy ezt a hazai pénzközvetítő rendszer továbbítsa a hazai vállalkozásokhoz. Ezt a következtetést legföljebb az módosítja, hogy ez a pénzügyi rendszer több esetben, így az 1996 – 2000. évi amerikai információtechnológiai boom esetében nem működött kellő hatékonysággal, ami azonban nem jelenti, hogy létezne ennél hatékonyabb rendszer.
A könyv azzal a következtetéssel zárul, hogy meg kell találni a demokratikus fejlesz-tési alternatívát. Ez aligha lehet más, mint az a neoinstitucionális szintézis vagy a növekedési elmélet új iskolája, amelyet elsősorban a Meier és Stiglitz által szerkesztet kötet (2001) képvi-sel, és amelyet a szerző könyve utolsó bekezdésében idéz. A most ismertetett mű tehát, amint ez a kutatás élvonalán járó munka esetében természetes, sok problémára világos és egyértel-mű megoldást ad ugyan, de mégis az előttünk álló munkára való utalással fejeződik be.
A szerző ebben a könyvében félreérthetetlenül úgy mutatkozik be, mint a modern köz-gazdaságtan progresszív irányzatának képviselője. Ez nem jelenti azt, hogy bárhol is ellentét-be kerülne a hagyományos irányzat nyilvánvaló igazságaival. Éppen ellenkezőleg, mindenütt egy olyan új főirány, mainstream szellemét képviseli, amelyhez hasonló több mint fél évszá-zaddal ezelőtt alakult ki a neoklasszikus és a keynesi nézetek ötvözésével. Ugyanilyen új szin-tézis kialakítására van szükség napjainkban, a hagyományos megközelítés igazságainak meg-tartásával, kiegészítve ezeket a neoinstitucionális iskola és az új fejlődéselmélet felismerései-vel. Ez a könyv fontos lépés ebben az irányban, és ezért joggal tarthat igényt nemcsak hazai, hanem külföldi érdeklődésre is.
A magyar nyelvű változat remélhetőleg megadja majd a 4 – 7. fejezetben szereplő fo-galmak és események pontosabb leírását, akár egy újabb függelékben. Ennek az ismertetésnek a hiánya megnehezíti a könyv olvasását azoknak, akik nem kellőképpen járatosak az európai intézmények, sőt az ezekben a fejezetekben szereplő nemzetközi pénzügyi intézmények törté-netében és működésében.
Csaba László): The new political economy of Emerging Europe. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005, 359 o.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969