2013. I-VI
 

A dzsentri exhumálása
Tarjányi Eszter

A magyar történet- és irodalomtörténet-írásnak egyik sürgős feladata a dzsentri fogalmának újragondolása és a hozzá tapadó érvrendszer felülvizsgálata, amely valószínűleg azért késlekedik, mert előítéletekkel, téves beidegződésekkel, értelmetlenné vált felhangokkal terhelt, ideologizált beszédmóddal van körítve. Fel kellene tenni a kérdéseket: kiket takar ez az elnevezés, milyen társadalmi réteg volt ez valójában, miért és hogyan lett, hogyan rögzült az a rosszízű hangsúly, amelyet még ma is szinte mindenki érez a dzsentri szó hallatán?
A dzsentrikérdés a magyar irodalom történetének talán egyik leginkább kitüntetett témája, amelyet e kiemelt helyzete miatt is ki kellene ragadnunk az eddigi beszédmódok közül, megtisztítanunk a rárakódott jelentéstartalmaktól, s amelyet az új értelmezések felé kellene nyitottá tennünk. A történettudomány már kezdi feszegetni a kereteket, rá-rákérdez az eddigi szemléletmódok érvényességére, az irodalomtudomány viszont csaknem gyanúsan, sokatmondóan hallgat. Az egyes művek értelmezésekor ugyan látható a dzsentriző értelmezések megkerülése, de a dzsentrit övező, makacsul hagyományozódó, egyre inkább egyoldalúnak és hamisnak látszó értékrendszer átfogó felszámolása még nem történt meg. Talán azért, mert nemcsak a magyar polgárosodásban sajátos szerepet betöltő társadalmi réteg történetiségét és hivatását, a róla kialakult gondolkodási mechanizmusokat kellene felülvizsgálni, hanem mert a dzsentriről szóló irodalomtudományi diskurzus átgondolása a magyar irodalom testébe is beletépne. Szemléletmódokat és ideológiákat provokálna, kanonizációs stratégiákat kezdene ki.
A dzsentritéma sajátos irodalmi jellege tagadhatatlan: a magyar irodalomban olyan erős vonulat, regénykorpusz figyelhető meg, amelynek szereplői hagyományosan dzsentriknek tarthatók. A dzsentri elnevezés azonban mára már erős társadalomkritikai állásfoglalást szuggerál, hiszen a dzsentriregények kizárólagos olvasási módjává vált a bírálat megfigyelése, s ennek erőssége alapján történt meg rangsorolásuk, kánonbeli helyük megállapítása. Ez a szövegegység azonban csak az ábrázolt tárgyiasságokra rákérdező olvasásmód számára nyílik meg, amely a dzsentriregény hallgatólagos műfaji egyezménye, a bíráló konvenciórendszer szerint képes olvasni, a nyelvi jelölő természetére koncentráló szemlélet számára viszont az egész kérdéskör érzékelhetetlen marad.
Míg a megújuló történettudomány a mentalitástörténet irányába teszi meg lépéseit, rákérdez az eddig evidenciaként kezelt fogalmak érvényességére, felfigyel a történetírás retorikai eszközeire, s így a dzsentrikérdés újragondolása a hazai történettudomány egyik legjobb megnyilvánulási területévé, reprezentatív pontjává válhat, addig az irodalomtudomány megújulása a nyelviségre és a figurativitásra helyezett hangsúllyal vakká válik az irodalmi dzsentrikérdéssel szemben. Könnyű tehát átsiklani fölötte, s kényelmes is elfeledkezni róla, hiszen nem elég újabb regényolvasatokat létrehozni feltehetőleg az ábrázolt tárgyiasságok iránti érdeklődést fenntartó, de a nyelvi jelölőről sem elfeledkező szemlélet segítségével, az irodalomtudományra hangszerelt komplementaritás elvét alkalmazva, hanem revízió alá kellene vonni a dzsentritémára rátelepült értelmezési hagyományt is, hogy elhárítható legyen a társadalomkritikai felhang csapdája. Szükséges a beszéd- és értékelésmódok markáns szétválasztása, elhatárolása. A dzsentriregény ugyanis mintha az 1950-es évek kedvelt megítélése szerint a „kritikai realistá”-nak nevezett irodalom szinonimájává vált volna, amely az olvasó bíráló állásfoglalását szinte műfajkonstituáló szereppel ruházta fel. A dzsentritéma ezért a magyar irodalomban ilyen olvasatot szuggerál, e regényeket az olvasó –– mintegy felszólításként — egy speciális hazai műfaji szerződés alapján elsősorban ilyen olvasatban értelmezi. Az ide sorolható művek nagy része, bár a kritikai realista címke elavulttá vált, s a társadalombíráló ideologikus olvasás is egyre inkább kimerülőben van, még ma is a középiskolai oktatás által kiemelt alapvető magyar irodalmi kánont felépítő művek közé tartozik: a dzsentriről szóló értékítéletek a zsigerekbe ivódtak, irodalmi művek olvasataiként evidenciává válhattak. A hajdani kánonépítő elvek felett eljárt az idő, de hatásuk még nem enyészett el, talán azért is, mert hiányzik a hagyományos beszédmódot felszámoló egyértelmű artikuláció. Nemzedékek oltódtak és oltódnak be a dzsentrizéssel, szinte egyetlen kizárólagos olvasásmóddá szegényítve Mikszáth és Móricz főbb műveinek értelmezését. Ki ne emlékezne a parazitaság, élősködés, kártékonyság, retrográdság, lesüllyedés és rothadás feltűnően szemléletes fogalmaival leírt társadalmi osztályra, arra az indulatosan hevített beszédmódra, amely erős elfogultságot jelzett, már-már személyes érdekeltséget sejtetett, s erősen kötődött annak a társadalmi formációnak a megítéléséhez, amelynek a dzsentri a középrétegét tette ki: a dualizmus korához és a két világháború közötti időszakhoz.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969