2013. I-VI
 

Viszonosság és erőviszonyok
Ankerl Géza

(Nemzetközi kapcsolatok és jószomszédi viszony) A lapokban ma nap mint nap olvashatjuk, hogy magyar külügyi küldöttség tárgyalt különböző államok delegációival. A jámbor olvasó sokszor nem is hallott korábban a tárgyaló félről. Korunkban, amikor nincsenek többé gyarmatok, és a népek önrendelkezését többé senki nem vitatja, megsokasodott a nemzetközi színtéren fellépő közszereplők száma. Egy ország vagy kétszáz állammal tarthat fent kapcsolatot, s még vagy százhetven nemzetközi szervezettel is.
Az idővel és az erőforrásokkal való takarékosság elve kívánja, hogy a kormányok ne építsék ki a kapcsolatot mind a 3-400 lehetséges partnerrel, s ne lépjenek be – még ha ez lehetséges is – valamennyi nemzetközi szervezetbe. A kapcsolat fenntartása és ápolása szigorú vizsgálat tárgya kell tehát, hogy legyen, ideértve a kapcsolat mibenlétének, jellegének (pl. gazdasági) intenzitásának meghatározását. Első pillantásra nyilvánvaló: értelmetlen a lehetséges kapcsolatok teljességének számbavétele. Hiszen az államot letelepedett népek, nemzetek alkotják, s nyilvánvalóan minden ország elsősorban szomszédaival lép érintkezésbe. Ha nem is különösen élénk a szomszédokkal a mindennapi együttélésből fakadó kapcsolat, legalább az országhatárokat egyértelműen meg kell határozni (például a Dunát mint határfolyót), A határokon történő átkelés feltételeit rögzíteni szükséges – még akkor is ha tényként kell elfogadni: a viharok, szárnyasok, halak semmibe vették még a “szent és sérthetetlen”, határokat védő vasfüggönyt is.
Manapság, a globális kommunikáció korában azonban számos új jelenség befolyásolja a nemzetközi kapcsolatokat. illető. Valójában a tengerparttal rendelkező országok számára a fizikailag nem szomszédságos viszonyok, a távolsági viszony, “összetartozás” problematikája már sokkal korábban, a tengeri hajózással lépett fel, s az ezt követő “távol-keleti” gyarmatosítással (amely ma is Anglia, Ausztrália és az Egyesült Államok közti összefogásban kifejeződik.) A repülés, a légi közlekedés, a légierő a kapcsolatok jellegét tovább általánosította, sőt az űrközlekedés még a légtér védelmét, az átrepülési jog, s általában a tranzitforgalom kényes kérdését is felveti.
Így minden állam minden másik állammal kapcsolatot építhet ki, nemcsak jelképesen, de intézményesen, kommunikációval, személyforgalommal, kereskedéssel is. Ténylegesen összefoghatnak vagy elkerülhetik egymást. S elméletileg és gyakorlatilag ki van szolgáltatva a másik elérhetetlen magasságban repülő bombázóinak! (Izrael például bombázta Irakot, amit az ENSZ 481-es határozatával elítélt; s ma az Izraellel nem is határos Iránt ért ilyen fenyegetés; az angolszász légierők pedig az utóbbi évtizedekben Irakon kívül hadüzenet nélkül bombáztak más muzulmán államokat mint Szudánt, Líbiát, míg Clinton kormányzása idején az Egyesült Államok rakétákkal támadta Afganisztánt).
A távközlés felfedezésével a modern technológia újabb dimenziót ad a nemzetközi kapcsolatoknak. Ha a nyelvek többessége a közvetlen, szóbeli kommunikáció egyetemességének határt is szab, de zenével és főleg (mozgó)képekkel be lehet avatkozni távoli népek közéletébe.
Ennek jelentőségét mi sem támasztja jobban alá, mint hogy – főleg mióta a Nyugat információs monopóliumát – legalábbis az arab-muzulmán világban – az al-Dzsazira hírügynökség megtörte, a szó szoros értelmében televíziós propaganda-háború folyik. Az amerikaiak Al Hurra nevű arab állama kudarcot vallott. Most a BBC World Service-e azt tervezi, 2007-ben arab nyelvű televíziós adást indít. míg a katari al-Dzsazira angolul is fog sugározni. Bush elnök azt is fontolgatta, hogy az al-Dzsazirát Katar bombázásával elhallgattatja. Izrael erre 2002 januárjában mutatott példát, amikor Ramallah-ban az Európai Unió által épített palesztin adó stúdióit felrobbantotta. (A nyugati civilizációs szférán belül közvetlenül vagy közvetve államilag finanszírozott adók igyekeznek az e körök befolyását szolgáló belpolitikai csoportosulásoknak média-hátszelet biztosítani: Kuba felé az USA, s újabban a volt Szovjetunió tagállamai felé nemcsak a Szabad Európa Rádió, hanem a Deutsche Welle is. A lengyel Radio Racja Litvánia hozzájárulásával a fehér-oroszországi belpolitikai fejlődést igyekszik befolyásolni. )
A sokrétű közlekedés és a hírek, az elektronikus árucsere a nemzetközi kapcsolatokat is differenciálttá tette. Nemcsak a spekulatív tőke utazhat be elektronikus úton hihetetlen távolságokat elképesztő gyorsasággal, de a nyelvi rokonság sem ismer többé határokat, mint azt a már említett angolszász (ausztrál angol amerikai) összhang és összefogás – is mutatja.
A nemzetközi viszonyrendszert a véges halmazrendszerek és a gráf elmélete révén a külügy(minisztérium) az áttekinthetőség érdekében formálisan is feltérképezheti úgy, hogy egy-egy önállóan azonosítható államot egy pont jelez és szerteágazó viszonyait olyan élek, amelyek jelzik a viszony minőségi jellegét és esetleg mennyiségi adatait. Egy pont addig azonosít egy-egy államot, mígnem önszántából egészen (államok egyesülése) vagy részben (államszövetségek) fel nem adja nemzetközi önrendelkezését.
A gráfelmélet kifejezésével élve a globalizáló technológiák révén tehát a nemzetközi viszonyhalmaz élei nagyon megszaporodtak. Mint már említettük, az ENSZ vagy 200 tagországának mindegyike elvben 199 viszonyt alakíthat ki. Mindenegyes (“kölcsönös”) kétoldalú irányított viszonyt két él jelzi a gráfon , s így a világban több tízezer ilyen nemzetközi kapcsolatot mérhetünk fel – még mielőtt a 170 multilaterális nemzetközi szervezettel vagyis halmazrendszerrel való viszonyt figyelembe vennénk. A tudatos külpolitikát művelőnek ebből a halmazrendszerből kell a kívánatos és az elkerülhetetlen kapcsolatokat kibogoznia, azok szükséges, ajánlatos jellegét kiválasztania.

(A nemzetközi kapcsolatok közjogi alapja) A nemzetközi közjog főszereplői az államok, és az a köztük lévő kapcsolatok jogi elveivel foglalkozik. Alapjait Nyugaton a XVI. században holland Hugo de Groot (Grotius) rakta le. Bár a nemzetközi közjogban államok közti kapcsolatokról van szó, észre sem vesszük, hogy azokat “nemzet”-közieknek nevezzük, mert az utóbbi századok nyugati társadalombölcseletében a független, nem gyarmati állam a nemzet fogalmával összefonódott, s egyben a népek vagy etnikumok államalkotó, államalapító szándékuk révén nyerték el a nemzet elnevezést. Az állam meghatározása annyira a nemzetállam képében merült ki, hogy újításnak számít, amikor esetleg több anyanyelvű, de egy írásmódú, hagyományú geopolitikai szférák – mint az indiai és kínai – államalakulataival kapcsolatban civilizációs államról beszélünk. Pedig éppen csak az ilyen államok tudják átfogó jellegük folytán – a jövőben, egy mind jobban a globalizáció hatása alá kerülő világban az önálló államiság funkcióját betölteni .
Az állam fogalmát ma az általánosan elfogadott minimális jogi ismérveiről, jogairól és kötelességeiről szóló 1933. december 26-i montevideói egyezmény első paragrafusából vezetjük le. Az államnak (föld)területe és állandó lakosai vannak, hierarchikus rendben szervezett központi, önállóan cselekvőképes kormányzattal rendelkezik, ami nemzetközi szerződések felelős megkötésére képesíti.
Brownlie szerint a nemzetközi jog alapelve: az államok jogi egyenlősége, s a szerződések érvényessége feltételezi a felek jóhiszemű (good faith) egyetértését és a jogok és kötelességek kölcsönösségét. A partnerek feltételezett önállósága révén tehát – akárcsak a piacon – a viszonyok “horizontálisak”, egymás mellé rendeltek, vagyis egyenlő felek szabad és jó szándékú, egymást kölcsönösen elkötelező “tranzakciókat”, egyezségeket kötnek. Az így meghatározott államok közti szerződések képezik a nemzetközi kapcsolatok jogi hálózatát.
Az államok közti viszonyokat rendező nemzetközi közjog/rend/ “meta”-szabályozás abban az értelemben, hogy (elvben) egyenlő, szabad felek közötti kölcsönösséget testesít meg.”. Ha például egy európai állam elvárja, hogy a kölcsönösség elve alapján egy muzulmán állam ugyanolyan jogokat biztosítson a keresztény vallás intézményeinek mint ő maga biztosít a muszlimokénak, ez akkor lenne csak az együttműködés objektív értékű szabálya, ha a muszlim állam kifejezetten elfogadja, mint a viszonosság alapját. Az egyenlőség elve miatt ugyanis nemzetközi egyetértés hiányában egyetlen fél sem kényszerítheti saját “jogi ízlését” a másik félre. Az adott esetben a nyugati fél is meghökkenne, és elfogadhatatlannak tartaná, ha a muszlim fél elvárná a kölcsönösségnek a saria alapján való értelmezését.)
E jogilag konstruált modell képezi a nemzetközi közéleti folyamatok hátterét, alapját. Ha kizárólag jogi szinten maradnánk, a nemzetközi kapcsolatokat együttműködést és konfliktusokat a szerződések érvényessége, értelmezése, megsértése szemszögéből vizsgálnánk. A nemzetközi kapcsolatok – mondhatni ideáltipikus jogi modelljének a tényleges folyamatok megértéséhez való elégtelensége kitűnik abból is, hogy a jogi doktrína főszereplői, az államok nem abszolút szuverenitással rendelkező “diszkrét” elemek. Szuverenitásuk már a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetekbe való belépésük, részvételük folytán is csökkent. Az állami társulások, egyesülések, szövetségek korlátozott szuverenitását jól megértjük, ha összevetjük egymással például az Amerikai Egyesült Államokat, a Svájci Államszövetséget, az Európai Uniót, a Brit Nemzetközösséget és az Egyesült Nemzetek Szervezetét. (E szerződések maguk egyébként a belső önállóság, “önellátóság” növelése mellett sokszor a nemzetközi erőviszonyok módosítását szolgálják.)
De az államok – mint autonóm szereplők – önállóságának ezen önként vállalt önkorlátozásán túl még alapvetőbb az a megfigyelhető tény, hogy a szerződéses kapcsolatok nem mindig egybevágó kölcsönös érdekeken alapuló viszonyt. (reciprocitást) tükröznek. Az érdekérvényesítés, a viszonosság nem mindig szimmetrikus. A felek viselkedése elárulja, hogy (legalábbis az adott helyzetben) a szóban forgó együttműködő államok megállapodása nem egyenrangú felek között született. A magánjogból ismert, önálló és egyenlő felek közti piaci kontraktusoknál is hasonló jelenséggel állunk szemben, ha például a felek eltérő tartalékokkal rendelkeznek, vagy különböző az idő szorítása, mely alatt a megállapodást meg kell kötniük.
A világ államai már első pillantásra sem rendelkeznek azonos mértékben a szabad cselekvéshez szükséges erőforrásokkal, tartalékokkal. A formálisan, jogilag kifogástalan szerződések nem egyformán előnyösek a szerződést kötő feleknek – aminek magyarázata az egyenlőtlen erőviszonyokban rejlik. Azt a szempontot nevezzük tisztán politikainak, ha a nemzetközi folyamatok magyarázatát az államoknak azon erőfeszítése szempontjából vizsgáljuk, hogy nemzetközi befolyásukat fenntartani, állandósítani, és ha lehet, növelni akarják. Csak ha fellépésüket nem sikerül ezzel magyarázni, akkor veszünk “nemesebb szándékot” (értsük alatta például az emberiességi normatív és történelmi fejlődési megfontolásokat) mint “reziduális faktort” figyelembe. Jack L. Goldsmith és Eric A. Posner jogtudósok magukat a nemzetközi jogszabályokat sem (valamiféle kanti) kategorikus imperatívuszból, hanem a nemzeti érdekeket kereső kooperációs játékból (“games of cooperation)” vezetik le.
A de jure egyenlőség és a de facto egyenlőtlenség közti feszültség válik így vizsgálataink kiindulópontjává. Ennek megértése, helyes értelmezése egyben a magyar külpolitika egyik alapproblémája. Már az Egyesült Nemzetek Szervezetének jogrendszere sem kezeli egyenlően a Biztonsági Tanácsban az államokat. Befolyásuk nagysága alapján két csoportba sorolja azokat. Más jogaik és kötelességeik vannak a nagyhatalomnak nyilvánítottaknak és mások a “kicsiknek”. Magyar szempontból is megfontolandó osztályozás ez. Ha a “felvilágosult abszolutista”, világhatalmi pozícióra törő Egyesült Államok kötelességének érzi, hogy a nemzetközi élet szereplőinek jelentős részét megfigyelje, és amennyiben lehet, ellenőrzése alatt tartsa, akkor az olyan gyenge államnak ” mint hazánk amely nincs egy súlycsoportban a nagyhatalmakkal, s ennek megfelelően kevesebb beleszólási jogot is élvez, a világ távoli sarkaiban uralkodó békétlenség kevésbé kell, hogy külpolitikájának homlokterében legyen. Még akkor sem, ha az amerikai, angol vagy éppen a francia nagyhatalom, akár a NATO-n, akár az Európai Unión keresztül, igyekszik is rávenni a beavatkozásra. A gyengeségnek is vannak kihasználható, pozitív rejtett hozadékai!


(A nemzetközi kapcsolatok néhány elmélete) A nyugati geopolitikai szféra előtörténetéből tudjuk, hogy már 1282 évvel Krisztus előtt, az egyiptomi fáraó, II. Ramses és a hettita III. Hattousili nemzetközi szerződést kötött, tehát rendszeressé tették, “legalizálták” kapcsolataikat. Mind a mai napig nincs a nemzetközi kapcsolatokról olyan elmélet, amely egy-egy történelmi helyzeten túlmutatna, és az elemzés általános paramétereit kihámozta volna a különböző történelmi események összefüggéseiből. Márpedig a mai nemzeti, nemzetközi és nem kormányzati szervezetek összessége kapcsolatainak áttekintéséhez és a stratégiai döntések meghozatalához ilyen elméletre lenne szükség. A hidegháború vége előtt írt munkák elavultak. Kenneth N. Waltz (tudományos) törvényeknek és elméleteknek szentelt munkája első fejezetében kifejezi egy általános elmélet megfogalmazására vonatkozó igényét. De az utolsó fejezetben sem találunk a világpolitikai elemzéshez szükséges fogalmi keretet. Elméletének használhatóságát jól jellemzi egy jóslata. Alig másfél évtizeddel a Szovjetunió összeomlása előtt a következő megállapítást tette: “A katonai szembenállás az Egyesült Államok és a Szovjetunió között még hosszú ideig fennmaradhat.” Pár év elég volt ahhoz, hogy e tartósnak gondolt bipoláris világképet elsöpörje. Stephen M. Walt, még a hidegháború vége előtt íródott, Waltz-ot bíráló munkájában szerényen elismeri, hogy a szövetségre (és alignment-re) vonatkozó szakirodalom nem kumulatív, vagyis nem egymásra épülő .
Jelenleg a rögtönzéses elméletteremtésnek az a veszélye áll fenn, hogy a gazdasági globalizáció és az amerikai felfegyverzettség láttán, annak bámulatában a nemzetközi kapcsolatok tudománya elhamarkodottan az öröknek és egyetemesnek tervezett, angol-Amerika uralta világbirodalom hírverőjévé, retorikus függelékévé, gyarmatosító hangzású tudományává válik. Pedig a Földünk népességének alig 5%-át kitevő Egyesült Államok példás erőfeszítése és ambíciói ellenére sem képviselheti az emberiség összérdekeit, még ha eddig Európa és az arab-muzulmán civilizációs szféra nem is talált egységes politikai akarat-kifejezésre. A milliárdos lélekszámú Indiának és Kínának viszont már sikerült civilizációs államot létrehoznia és fenntartania. Semmilyen adat nem utal arra, hogy az angolszász világ hatalma korlátlan, növekedése töretlen és örökké való lenne.
Martin Griffiths, aki összefoglaló munkájában ismerteti a nemzetközi kapcsolatok ötven általa legfontosabbnak tartott gondolkodóját, (az amerikaivá “honosított” Francis Fukuyama kivételével) és aki a nyugati és angolszász szerzők nézeteivel foglalkozik, hét csoportba sorolja – a realisták mellett a nyugati világ külpolitikai gondolkodóit. Ezzel szemben Stephen M. Walt újabb munkájában csak realistákat, liberálisokat és konstruktivistákat különböztet meg.
Ezzel szemben mi úgy gondoljuk, a nemzetközi kapcsolatok értelmezési kísérleteit két nagy csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba a normatív jellegűek tartoznak. Ezek kimondva-kimondatlanul különböző történetfilozófiai előfeltevéseken nyugszanak, a nemzetközi politika folyamatainak bizonyos (világ)történelmi küldetést, fejlődésértelmet tulajdonítanak. A másik nagy csoportot azok alkotják, amelyek az egymással rivalizáló államok hatalomnövelésért folytatott küzdelmét látják benne. Az államférfi retorikájában csak az erők mozgósítására irányuló szándékot, vagy a másik fél törekvéseit leszerelő, azt megbénító eszközt látnak. (Példa erre az amerikai Ronald Reagan és G. W. Bush szóhasználata a vele szembenálló, “a Gonosz tengelyét” jelentő államokról, mint Kuba és Irán.) A nemzetközi kapcsolatok tisztán politikai tárgyalását csak annyiban érinti a törekvések, akciók erkölcsi vagy “világtörténelmi” megítélése, amennyiben ezen normatív ítéleteknek van értékelhető hatásuk az erőviszonyok alakulására, illetőleg amennyiben a közmorál és a “nemzetközi jogállamiság” szerepet játszik az adott erőviszonyok fenntartásában.
A politikának történelemfilozófiai küldetést tulajdonító elméletek jó része a történelmi szükségszerűséggel kapcsolatos és a marxizmus-leninizmus modernizált változata, az egyenlőtlenségek és “igazságtalanságok” felszámolását ígérő politikai stratégia tudománya. A marxizmus mellett a másik jelentős Karl Popper kifejezésével élve hisztoricista gondolatrendszer a kozmopolita és individualista felszabadítás-tan. E szerint a világpolitikának azt a “feltartóztathatatlan” fejlődést, előrehaladást kell szolgálnia, meggyorsítania, amely a darwinista kiválasztódásnak megfelelően a talpraesettebb gyökerüktől megszabadulva “világgá ment” tehetősek érvényesülését biztosító piacdemokráciában valósul meg. E tendencia minden származási különbség hatását fel akarja számolni, beleértve az anyanyelvit és antropológiait, de mélyen hallgat a magánvagyon öröksége adta esélyegyenlőtlenségről.
Ezeket az elméleteket nem tárgyaljuk itt érdemben, mert nem képezik tanulmányunk tárgyát. Mint Hans Morgenthau hat tézise közül az utolsóban kifejti, ahogy a közgazdaságtudomány saját szféráján belül működő tényezők összjátékát tanulmányozza elsősorban, úgy a politika-tudománynak is saját területén lejátszódó jelenségekkel kell foglalkoznia, vagyis – esetünkben – a nemzetközi hatalomelosztás alakulásával. S mint jeleztük, a fent említett filozófiai doktrínákat tehát a tapasztalati (nem normatív) politikatudományban csak, mint retorikát lehet figyelembe venni, s akkor, ha a hatalomelosztás körüli összefog és konfliktusos versengésre hatással vannak.
Ha bizonyos politikai akciókat hatalomkereséssel nem lehet kellőképpen megmagyarázni, – ha például egy szuverénül cselekvő hatalom, mint az USA e kinyilatkozatott történelmi, emberiességi vagy morális célokat úgy valósítja meg, hogy – általa nem hatalmi pozícióit erősíti, hanem – érte hatalmi pozíciókat áldoz fel, akkor válik a “szövegelés”, a szlogen politikailag relevánssá. Különben a politológus joggal él a gyanúperrel, hogy e retorika egyszerűen a gazdasági és katonai nyomás mellett az imperialista hatalomszerzésnek egyik eszköze, csak ezen arzenál egyik része.
Ismételjük, e tiszta politikai elmélet szerint tehát minden nemzetközi fellépést, elsősorban avval magyarázunk, hogy a fellépő állam befolyását akarja növelni (enhance and extend megerősítse és kibővítse, kiterjessze), illetve a nemzetközi életben érdekei érvényesítéséhez szükséges önálló cselekvőképességét fenntartani, megőrizni, megvédeni, s, csak ha lépései ennek ellentmondanak, vagy evvel nem magyarázhatók elégségesen, akkor fogadunk el más normatív, morális stb. értelmezéseket.
Cooley a Base politics című tanulmányában az angol-amerikai politikai-katonai szövetségrendszert illetően konkrét esetek felsorolásával mutatta ki, hogyha a kinyilatkoztatott nemes szándék és hatalomkeresés szempontja ütközött – mind a hidegháborúban mind ma az arab-muzulmán civilizációs szféra befolyása elleni harcban a dekolonializáló (emberi jogi) és demokratizáló történelemfilozófiai retorika következetes alkalmazása helyett a tettek a világméretű hatalom terjesztése, nevezetesen külföldi báziskeresése volt az akciók (per)döntő, elsődlegesen érvényesülő szempont. Az indukciós bizonyítás listája hosszú: Eisenhower Francóval, Kennedy Oliveira Salazárral, Carter Ferdinand Marcos-szal működött együtt, 2002-ben pedig G. W. Bush az üzbég Iszlam A. Karimovval, a tunéziai Ben Alival és Szaúd-Arábia uralkodóival. A nyugati hatalmak Grúziában és Ukrajnában a vele szövetkezni kész új demokratikus rendszert támogatják, de Chilében az USA befolyásának nem kedvező Salvatore Allende Gossens demokratikus rendszere megbuktatásban is részt vettek. Törökországban a Nyugat- és Izrael-barát hadsereg politikai befolyását védik, úgyszintén hasonlóhasonló indítékok alapján védik Egyiptomban a tekintélyelvű Hoszni Mubarakot vagy Tunéziában az említett okokból, a szintén tekintélyelvű Ben Alit. Algériában viszont 1991-ben a Nyugat közreműködött az iszlámpárti sikert ígérő demokratikus választási folyamat elfojtásában. S e listája nem teljes! Így e különböző ideológiai jelentésű lépéseket egységesen, mint célok az USA nemzetközi befolyásának növelése fogja össze. Ahol e politika demokratizáláshoz is vezetett, az az akciók mellékterméke volt.
A politológust csak a hatalmat érintő cselekedetek érdeklik, de azoknak mindegyike. Így a kinyilatkoztatások akkor és annyiban válnak önmagukban politikai tényekké, ha jogilag kötelező erejű nyilatkozatról van szó, vagy a nyilatkozat a közvéleményt valóban mozgósítja, annak kohézióját , – esetleg áldozatkészségét növeli – vagy egy ellenfelet erkölcsileg vagy nemzetközi jogilag “ diszkvalifikálva zavarba hozza, akcióját megbénítja, esetleg alárendelt együttműködésre veszi rá. A lépések indokolására, a “magyarázkodásra” a közretorikában és a nemzetközi közjog szempontjából van tehát szükség, amely szempontból egyes megnyilatkozások önmagukban is tetteknek számítanak. (Korszerű definíció szerint ugyanis egy-egy nemzetközi akció akkor legitim, ha a kompetens auktoritás rendeli el – például a nemzetközi közösség nevében az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT)– s ha az nem ütközik nemzetközi jog szabályaiba, és a demokráciában a közvélemény legitimnek ítéli. ) A létrejött nemzetközi rend(szer)nek vagy rendezésnek tehát csak azt az aspektusát elemezzük, amely a nemzetek közti erő– általánosabban befolyásviszonyokat érinti. Ez pedig az államok cselekvési szabadságából és másokra gyakorolható befolyásából áll. Harrison White a Columbia Egyetem szociológusa terminológiája szerint az “azonosság és az ellenőrzés”, a szociológia alapfogalmai, amelyek a nemzetközi viszonyokra is alkalmazhatók. Morgenthau a politikai realizmus hat elve közül a harmadikban is általánosságban határozza meg a hatalmat. “A hatalom megronthat mindent, ami az ember ember feletti ellenőrzését létrehozza vagy fenntartja.” – írta. S mint már említettük, a hatodik elvből kiderül, hogy a hatalmi viszonyok alakítása és alakulása alapot teremt ahhoz, hogy a politikát a társadalom önálló szférájának tekintsük.
A fenti példatárban főleg az amerikai Egyesült Államok akcióit említettük. Ez nem valamiféle Amerika-ellenes beállítottság miatt történt így. Magyarázata az, hogy jelenleg az Egyesült Államok a világ legbefolyásosabb és viszonylag “legfüggetlenebb” állama, így tényleges cselekedetei a legpontosabban tükrözik valódi szándékát. S minden jel arra mutat, hogy “abszolút” függetlenségre és szinte utópisztikusan teljes önellátásra törekszik, úgy hogy semmilyen más államtól se függjön semmiben (szövetség, nyersanyagellátás stb.), viszont minden más állam, minden vonatkozásban valahogyan függjön tőle. Ez a helyzet egyébként a Szovjetunió árnyékában fél évszázadot eltöltött, alig-alig felocsúdó „népi dekoratáknak” természetes, normális állapotnak tűnhet.


(A tisztán politikai elmélet szempontjai) A nemzetközi kapcsolatok tiszta politikatudománya hatalmi leírást és elemzést jelent a szó machiavelli-i és nietzsche-i értelmében, és az uralkodó hatalmi viszonyokkal, azok változásait befolyásoló tényezőkkel, valamint az erőviszonyoknak az államok egymáshoz való viszonyára gyakorolt hatásával foglalkozik. A nemzetközi élet szereplőjének archetípusa a “mindenható” állam, amely úton autonómiájának (öntörvényűségének), cselekvési szabadságának megvédése érdekében más államokkal meg nem támadási, véd-, és dacszerződés köt. S mivel az államok nem teljesen önellátóak, a társadalmi szerződés mintájára egymással egymást kiegészítő (csere)szerződéseket kötnek. Bár az állam nemzetközi szerződésekkel, akarva nem akarva, elveszít valamit függetlenségéből, a szövetségek révén befolyása fenntartását vagy erősítését ambicionálja. Jóllehet, mint az árucsere esetében, kiegészítő munkamegosztásos tevékenységről vagy egyszerűen az erők összeadásáról van szó, a közös civilizációs háttér megkönnyíti a szó-értést.
Világállam híján a világpolitika az államok kapcsolataival foglalkozik. Jóllehet ideáltipikusan jogilag akárcsak az anarchisztikus piaci játékszabályok szerint minden állam egyenlően szabadon lép a másikkal kapcsolatba, valójában súlyuk szerint az egyes államoknak egy-egy meghatározott viszonyra nem egyforma mértékben van szükségük (pl. természeti források), s így a viszonzás mértéke alku tárgya lehet.
A nemzetközi együttműködésben és általában mindenféle viszonyban két politikai alaphelyzet állhat elő:
1. Egyformán erős vagy legalábbis egyező súlycsoporthoz tartozó államok lépnek egymással viszonyba és elvárhatóan együttműködésük – tartalmában, intenzitásában, kiterjedésében, tartósságában és más fő jellegzetességében – legalábbis hosszabb távon szimmetrikusan kölcsönös érdekeket fejez ki. Ez a helyzet, ha nagyhatalmak, vagy ha gyenge államok tárgyalnak egymás közt. De az utóbbiaknál az elvben egymás mellé rendelt feleknek a nagyhatalmakhoz való hierarchikus viszonya is szerepet játszhat, s “megzavarhatja” a köztük folyó tranzakciót.
2. A nagy- és kishatalmak közti viszony hierarchikus tendenciájú. Nélkülözi a szimmetrikus viszonosság politikai alapfeltételeit. A horror vacui jelensége szerint a hatalmi egyenlőtlenséget az imperiális tendencia kitölti . Gráf-elméletben kifejezve: míg az első viszonyban a feleket összekötő két irányított él egyező jellegű, a második esetben e szimmetria a két él esetében nem áll fenn. A gyengébb fél számára egészen mást jelent a viszony, mint az erősebb számára. A tőle való függés nem egyező. S ha a gyengébb fél nem akar negatív mérleggel végezni, ajánlatos tartózkodóan viselkednie, és számos óvintézkedéssel élnie. Az egyenlőtlen felek közti viszony két szélsőség között ingadozhat. Ezeket a szakirodalom a bandwagon és a balancing szavakkal jellemzi.
2. a. A bandwagon helyzet olyan alárendeltségi viszonyt jelent, amelyben a gyengébb fél egész (politika)tudománya a hegemón megkülönböztetett jóindulatának kijárásában merül ki. Mint Waltz idézett munkájában írja: “Szövetkezni a domináns hatalommal, annyit jelent: megbízni folytonos jószándékában.” Ebben merült ki a “béketáboron belül” a népi demokráciák külpolitikája. (Csak remélni lehet, hogy az e politikai iskolából kikerült mai hazai korifeusok nem lesznek beidegzett szokásaik áldozatai. Az új helyzetben államférfi szintjére emelkednek, s helyes tájolással, bölcsességgel és jellembeli szilárdsággal a nemzeti politikai érdekeket szolgálják s nem csak meghunyászkodva behízelgéssel saját nemzetközi karrierjüket.)
2.b. A balancing , kiegyensúlyozó politika a gyengébbek nemzetközi szervezkedésével, összefogásával az erősebb hatalmát akarja korlátozni, miután a gyengébb felismeri, hogy az erősebbhez való csatlakozása nem hoz semmit, mert odaadó hozzájárulását az úgyis eleve jelentéktelennek tartja . Mivel semelyik állam számára nem kívánatos gyengébb félként tárgyalni, igyekszik e viszonyt kiegyensúlyozással egyenlők közötti viszonyra változtatni.
Mivel szimmetrikus viszonosság – tehát minden retorikán túli igazi kölcsönös függés csak azonos súlycsoportba tartozó államok közt gyakorolható, a gyengébbek katonai szövetség, államok egyesítése, vagy másfajta módszerrel törekszik a hatalmi egyensúly kialakítására (az arab államok, vezette OPEC például gazdasági eszközökkel, a nyersanyaggal való gazdálkodásban rejlő lehetőségek kihasználásával törekszik szembeszállni az amerikaiak katonai fölényével). A hatalmi kiegyensúlyozás szándéka hozta létre a civilizációs szempontból igen eltérő helyzetű szereplők, un. harmadik világbeli el nem kötelezett államok együttműködését az amerikai és szovjet diktátum ellen. (E csoportosulás 77-ek elnevezéssel, tíz tucatnál is több tagállamot számlálva, ma is eredményesen hallatja hangját a nemzetközi gazdasági tárgyalásokon.) Ez a belátás, – a nagy piacgazdasági és katonai költségvetésű angolszász hatalmak hegemonisztikus törekvéseinek mérséklése serkenti az olyan európai középhatalmakat, mint Franciaország és Németország az egységes kül- és védelmi politikát folytató Európai Unió elfogadtatására, Oroszországgal való (alkalmi) összehangolásra, sőt a nyugati civilizációs szférán kívül a Kínával való együttműködéssel való kacérkodásra. Az Egyesült Államok a NATO-n kívül csak Kínát, Indiát és Oroszországot nem tudná katonailag térdre kényszeríteni.
Azonban a második világháborút követő, a Szovjetunió és az Egyesült Államok alkotta kétpólusos hatalmi párost mindeddig egyetlen (túlzottan alkalmi) államcsoportosulásnak sem sikerült helyettesítenie. Ennek oka többek közt az Európai Unió politikai tartalmatlansága. A ma vitathatatlanul első számú világhatalom, az amerikai, ha hatalma messze nem is korlátlan,ennek megismétlődését akarja elkerülni. S mivel a hegemón szuperhatalmat csak olyan alaki és nem alaki szervezkedésekkel lehet egyensúlyozni, amely csoportosulásban az Egyesült Államok nem vesz részt, Amerika minden ilyen nemzetközi kooperációt ellenszenvvel, sőt ellenségesen kezel. Igyekszik csírájában megfojtani. Ez tapasztalható az orosz-kínai, a kelet-ázsiai, a dél-amerikai összefogás, a kínai-indiai békés együttműködés esetében, még ha azok csak gazdasági jellegűek is . Pár évtized múlva, talán a kínai civilizációs állam minden nemzetközi szövetkezés nélkül is ellenpólust alakíthat az Egyesült Államokkal szemben.
A megvalósult államközi kapcsolatok többségük a két alaphelyzet – az egyoldalúan alárendelt és az egyenrangú – között helyezkedik el, mert az államok erősségük szerint nem rangsorolhatók. A felemás helyzetek könnyen vezetnek hatalmi villongásokhoz, sőt fegyveres összetűzésekhez. (Például a kínai-vietnami háború.) A tömegpusztító nukleáris fegyverek feletti rendelkezés alapján a nagyhatalmak megkísérelték privilegizálni saját helyzetüket, (már az un. atomsorompó egyezmény keretében), a tömegpusztító fegyvertár –a kémiai és biológiai tömegpusztító fegyverek legutóbbi időkben történt elszaporodása azonban úgy tűnik kudarcra ítéli a “szent és sérthetetlen” államok kasztjának megteremtését. A minden más államtól független, exkluzív hatalomra törő Egyesült Államok sem mondható már ilyennek. A felsorolt nemzetközi kapcsolatok megértése és stratégiai elemzése szempontjából a politikatudomány számára az un. tökéletlen piacra vonatkozó közgazdaságtani elemzések számos felvilágosító analógiával szolgálhatnak, mert bár ideáltipikusan, akárcsak a piaci játék szabályai szerint, minden állam egyenlő félként lép a másikkal kapcsolatba, azonban valójában súlya szerint nem élvez azonos akciószabadságot.
A szakirodalom java része az angol-amerikai birodalom szemszögéből vizsgálja a nemzetközi kapcsolatokat. Hogyan lehet azt felhasználni, tartósítani, a kishatalmakkal szemben még kizárólagosabba tenni. Csak annyiban foglakozik más államok szempontjaival, hogy megállapítsa, hogyan lehet azok lázadását, kezdeményezéseit, önálló lépéseit leszerelni. Jellemző Stephen M. Walt két idézett írásának azonos címe: a Taming American power. Azt keresi, hogy mit kell tenni az ellen, ami az amerikai hatalmat kívülről korlátozhatja. Csak néhány névleges nagyhatalom, mint Franciaország elemezte a nemzetközi kapcsolatokat saját szempontjából. S az Irak második megtámadása elleni fellépése miatt ezt az irodalmat még angol fordításra is méltatták. Minket viszont főleg a kishatalmak kapcsolataira vonatkozó helyzet-katalógus érdekel, és a kapcsolatok sok-oldalúságában és viszonylagosságában rejlő olyan lehetőségek, amelyek révén a kishatalom olyan fokozatú és módozatú viszonyulásokat tud kiválasztani, amelyeknél saját nemzeti érdeke a leginkább érvényesül.


(Az erőviszonyokra alapozott “darwinista” nemzetközi rend és a viszonosság elve) A független államok közti kapcsolatok kérdése bizonyos vonatkozásban hasonlít a demokráciában fellépőkhöz. Az egyének és csoportosulásaik egyenlő önrendelkezése elismert, de a tényleges cselekedetekből kiderül, hogy nem egyenlő befolyással rendelkeznek. A társadalmat azonban állam fogja át, amely arra hivatott, hogy a különböző társadalmi súlycsoportba tartozók közötti együttműködés feltételeit politikájával és bíráskodásával kiegyensúlyozza. Az állam és polgárai közt közjogi értelemben hierarchikus viszony van. A nemzetközi színtéren az önrendelkező népek alkotta államok szintén elvben egyenlők, de erejük, a tényleges befolyás kialakításához rendelkezésükre álló forrásaik nem egyenlők. Van azonban egy alapvető különbség a két eset között. Ugyanis felsőbb világhatóság, világállam, amely a “hatalmasabb” és kevésbé hatalmas államok közt viszonyokat – esetleg a kierőszakolt tranzakciókat – kötelezően helyreigazítaná nem létezik . E helyzet miatt juthatnak az erőviszonyok olyan mindent eldöntő szerephez.
A sokoldalú nemzetközi viszonyokból intézményesített formában kialakult több mint száz nemzetközi szervezet ugyanis csak többé-kevésbé átfogó, globális és általános jellegű, szilárd és cselekvőképes a világporondon. (Gondoljunk a NATO-ra vagy az Iszlám Konferencia Országai Szervezetére.) Egy világszervezet azonban egyetemességével és kompetenciájával kiemelkedik közülük, mert ha nem is egy globális jogállam fenntartását, de valami világrendet ígér: az ENSZ ma tagállamainak nemzetközi legitimitását deklaratív kinyilatkoztató szervezet is. A politikai világkáosszal szemben – világállam híján – a szó eredeti értelmében anarchikus szervezet. Az emberiség együttműködéséhez szükséges, rendfenntartást ígérő szervezet. Valójában közgyűlése határozatait a Biztonsági Tanács karhatalom, rendőrség hiányában nem tudja végrehajtatni. S alapokmánya megsértése esetén – ha a tagállamok külön nem kérik – a hágai nemzetközi bíróságnak nincs kényszerítő erejű hatalma, csak tanácsadói szerepet játszik . A nyugati hatalmak pedig a 70-es évek óta, mióta elvesztették a közgyűlésben a többséget, módszeresen leértékelik az ENSZ-t, mint az emberiség egyetemes politikai világszervezetét. A Szovjetunió szétesése óta a vetélytárs nélkül maradt Egyesült Államok, jóllehet kormányzatát csak az amerikai polgárok választják meg, olyan hierarchikus rendet igyekszik teremteni, amelyben egyre inkább a rendőrállam-világállam funkcióit töltené be. A nemzetközi demokrácia elveit semmibe vevő globalista neo-feudalizmust el nem fogadó államok csak saját maguk kezdeményezte összefogásokkal, és más manőverekkel tudják viszonyaikat más államokkal – s főleg az Egyesült Államokkal– legalább részben a kölcsönös előnyök alapjára terelni.
A világállam vagyis az egész emberiség választotta demokratikus kormányzat hiányában a nemzetközi kapcsolatok elsődleges meghatározója az abban résztvevő országok viszonylagos súlya. A szaknyelv “nagyhatalmakról beszél,de az ENSZ Biztonsági Tanácsi tagság adta jogi fikción túl, ha olyan súlycsoportokat fel is lehet állítani, mint – regionális hatalom, világhatalom – valójában fokozottan befolyásos partnerekről van szó, amelyek pontosabb rangsorolása csak nagyon elnagyolt lehet. S éppen a “picking order”-nek eltérő értékelése vezetett olyan háborúkhoz, amelyeknek kimenetele jórészt előreláthatatlan; ugyanis ha egyik résztvevő előre tudta volna hogy alulmarad, bizonyára az engedmények politikájához, elkerülő hadművelettel kísérletezett volna.
Ahogy a világ színes politikai térképén látható független országok kialakulása történelmi faktorok véletlen összejátszásának eredménye (pl. Luxemburg és Kína), úgy a különböző államok jelenlegi viszonylagos súlya is nagyon különböző tényezők együtthatásának eredője. Egy ország – ország nélkül nincs állam – nemzetközi befolyását materiálisan elsősorban (a) versenyképessége, (b) hadászati felszereltsége és felkészültsége (hadereje /hadseregének ütőereje/), (c) belső kohéziója, szellemi-kollektív mozgósíthatósága és (d) a külföld felé sugárzott imázsa határozza meg.
A versenyképesség megítélése szempontjából mind a lakosság létszáma, mind munkaképessége (termelékenysége) mind a kiaknázható területe (termelőföld, kőolajlelőhelyek, de a turisztikailag értékesíthető klímájú környezet, táj is) releváns. Mióta Adam Smith 1776-ban feltette a kérdést a Wealth of nations-ról, a fiziokraták földimádatától a merkantilisták aranyimádatán keresztül és a sztálinizmus munkaimádatáig a különböző korok és vidékek kollektív önellátásmódja, megélhetésmódja szerint (attól függően, hogy kontinentális agrár, halászhagyományú tengerparti, vagy külkereskedő országról van szó) másban látták, vélték felismerni a gazdagság természetét és forrásait. A már idézett Victoria de Garzia például az amerikai szervező készségben és kereskedő szellemben, saját imázsának szórakoztató terjesztésében véli Amerika erejét felismerni (elfeledkezve mindent elsöprő hadiköltségvetéséről és -költekezéséről).
A hadviselés a konfliktusrendezés ultima ratio-ja. Egy ország hadereje, a költségvetésnek a “honvédelemre” fordított hányada országonként eltérő elvben a szerint, hogy mennyire érzi fenyegetettnek magát, vagy mekkora a támadási kedve. A világban az Egyesült Államoké és Izraelé a legmagasabb. (A háborút vesztett Japán – az amerikaiak írta alkotmánya szerint – nem merte eleddig gazdasági erejét haderőbe átváltani.) Amikor és ahol – van hadkötelezettség, ott az állam katonai ereje függ lakói számától. A mai nyugati – sokszor idegenlégió jellegű – zsoldoshadseregek ereje elsősorban költséges felszerelésüktől függ. A hazaszeretetet az alkalmazottaknak a vállalkozáshoz való lojalitása helyettesíti. Mobil egységeit pedig a hon védelmének, ködösen megfogalmazott nemzetközi érdekeinek flexiblis értelmezése szerint a politikai establishment bárhol bevetheti. Manapság főleg távoli muszlim országok a tervezett célpontok.
A jelenleg használatos terminológia szerint a népek államalkotással válnak nemzetté. A lakosságnak az állammal való azonosulása, “morálja”, összetartása és áldozatkészsége kifejezetten szerepet játszik (ökológiai) forrásainak mozgósíthatóságában, s így ereje meghatározásában. A modern nyugati államelmélet az “alkotmányhoz való ragaszkodásban” és hűségben, a “föderalista” zászló szeretetében látja a hazaszeretet megtestesülését. De ezen a liberális ideológia által diktált korlátozottság alapján az államok szétesése (lásd Csehszlovákiát és Jugoszláviát, mely utóbbi pedig a hetvenes években lemásolta Svájc alkotmányát), valamint az Európai Unió “fejlett” államaiban fellángoló etnikai alapú mozgalmak, mint a baszkoké, a korzikaiaké, az (északon rekedt) íreké, érthetetlenek maradnak. Következésképpen megoldatlanok. “Érthetetlenek”, annál inkább, mert e jelenségek nemcsak más kultúrkörökhöz tartozó, “keleti”, “archaikus” szerkezetű országokban lépnek fel, hanem a nyugati “alkotmányos jogállamokban” is! (Az utópista liberális államfilozófiára épülő politikai értetlenséget és tehetetlenséget mutatja az is, hogy – mint például Ciprus szigetén – az “ideiglenesen” ott állomásoztatott ENSZ csapatok kénytelenek mandátumukat évtizedekre meghosszabbítani és leggyakrabban dolguk végezetlenül távozni, maguk mögött hagyva, mint Afrikában, szétesett államokat.) Mint számos munkánkban részletesen kifejtettük legutóbb, ha egy több nemzetiségű országban (mint Svájc) a szerencsés történelmi helyzet és a hatékony munkamegosztás folytán az együvé tartozás előnyeiben kell osztozni, a nemzeti lojalitás nem válik problematikussá. (A II. világháború kezdetén problematikus volt.) Más a helyzet, ha a hazaszeretet áldozatvállalást jelent. Például mikor Svájcban a nemzeti kohézió érdekében a ma hasznosabb angol helyett továbbra is a nemzetközi diplomáciai nyelvből „kikopott” franciát kellene mindenütt kötelezően, mint második nemzeti nyelvet tanulni, az egyetértés hamar elillanna.)
Egy ország népének összefogásában és erőforrásainak mozgósíthatóságában óhatatlanul az önazonosság mélyen fekvő gyökerei játszanak el nem hanyagolható szerepet. A társadalmi kohézióban közrejátszik – például Japánban – az antropológia: az ősiség, a közös írásban kifejeződő, elfogadott “alapaxiómákat” (hittételeket) osztó civilizációs háttér (például a hinduság), s tovább szűkítve a kört a származást kiegészítő anyanyelv . A tapasztalati szociológia még a nyugati társadalmakban is kimutatja a gazdaságra koncentráló neoliberális doktrína minden viszolygása ellenére e tényezők erőteljes hatását.
Az államok befolyásának mérésénél végül szerephez jut az a kép, amit egy ország magáról a külvilágnak (bevehetetlenségéről, belső kohéziójáról, az emberek egymás iránti szolidaritásáról . nyújtani tud.


(A gyengébb fél és a nemzetközi kapcsolatok viszonylagossága) Egyenlő felek közt az együttműködés szimmetrikus kölcsönösséget jelent, vagyis az érdekek és a prioritások egybevágását. Ennek megvalósulásának fő reálpolitikai feltétele, hogy az államok azonos súlycsoporthoz tartozzanak. (De egyébként még a kisebb, de egyező súlyú államok szimmetrikus viszonyára is árnyékot vethet a partnereknek egy nagyobb hatalomhoz való eltérő viszonya.) Ma az angol-amerikai konglomerátumhoz képest minden ország bizonyos mértékig a gyengébb fél helyzetéből kénytelen politizálni. A nagyobb ország léptékelőnyös belső munkamegosztása révén önellátóbb lehet, és általában önállóbb, kevésbé van szüksége a másik félre. Az erősebb és a gyengébb fél minden együttműködéshez más és más reakcióidővel, más tartalékokkal s így más szabadságfokkal közeledik. A hatalmasabb nemcsak előnyösen ütemezheti a fellépését, de nagyobb eséllyel kezdeményezhet is, és az együttműködés szabályait is megpróbálhatja előírni . (Éppen ezért hiába másolja a gyengébb ország a nagyobbat, az egyező hatás nem biztosított. Például a külföldi tőke a milliárdos lélekszámú kínai civilizációs államot mindig más “tisztelettel” fogja kezelni, mint a húszmilliós Észak-Koreát, s más feltételeket fog tőle elfogadni.) Piaci analógiával élve, egy szegény és egy gazdag ország közt lezajló tranzakció nem ugyanazzal a jelentőséggel bír a két fél számára (jóléte nem egyező mértékben függ attól). Még ha kiegyensúlyozott is a csere, a felek nem azonos kockázatot vállalnak, ugyanis az egyik vagyonának morzsáját teszi kockára, míg a másik esetleg független egzisztenciáját biztosító vagyonát. A piacon is általában keverednek a feleket elvben egymás mellé rendelő kapcsolatok a kisebb-nagyobb cégek egymást alárendelő viszonyaival.
Gráf-teóriában kifejezve, az aszimmetrikus viszonosság esetén nincs a felek számára egyező jellegzetessége a felek két ellentétes irányú céljának. Az államok de jure egyenlősége és de facto súlykülönbsége tehát feszültségeket okoz, mert a gyengébb fél érdeke rendszeresen sérül az együttműködésben. Mi marad a gyengébb félnek, hogy ezt korrigálja? Alapjában két típusú reakció között választhat. Az egyik: diszkrét együttműködés más partnerekkel az egyenlőtlen erőviszonyok kiegyensúlyozása érdekében , majd esetleg intézményesebb, szerződéses szövetkezés (lásd a „sok lúd disznót győz” elvének alkalmazását a szakszervezeti harcban), s így esetleg az egyenlőség elérése. A másik, kevésbé látványos, az ütközést kerülő reakció, a feltétel nélküli alávetettség választása. Magyarország helyzete kapcsán alább fogunk azokkal a kitérő-elszakadó-halogató és hasonló módszerekkel foglalkozni, amelyek enyhítik az egyoldalú függést és főleg azok érdekeinket sértő következményeit. A törpék kivárják, amíg Gulliver álomra szenderül!
A balancing-elmélet szerint az erősebb fél egyoldalú – sokszor alig álcázottan zsaroló követelései, nyers érdekérvényesítése csak úgy egyensúlyozható ki, hogy a gyengébb felek együttműködnek, szövetkeznek egymással – szigorúan az erősebb fél kihagyásával. S így együtt bekerülnek a (leg)erősebb súlycsoportba, elérik az egyenrangúságot, ami biztosítja a kölcsönösen előnyös kapcsolatok érvényesítését. Néha ez az együttműködés csak titokban, lépésről lépésre, mondhatni összeesküvésszerűen alakul, viszonylag gyakoribb politikai egyeztetésekkel, bővülő kulturális kapcsolatokkal, fegyverkereskedelemmel, mert a nagyhatalom igyekszik minden nélküle vagy tudta nélkül kialakuló, a nemzetközi erőviszonyokra kiható politikai együttműködést csírájában megfojtani.
A viszonosság megértéséhez a nemzetközi kapcsolatok viszonylagosságát kell teljes összefüggésükben megérteni. A kapcsolatok ugyanis egymással is kapcsolatban vannak. Egy-egy kapcsolat nem létezik elszigetelten, s csak a teljes viszonyhálózat összefüggésében lehet értelmezni, következésképpen paramétereit a nemzet érdekei szerint helyesen megválasztani. A kapcsolatok – mint a szavak – akár értelmetlenül, szinte vég nélkül, szaporíthatók. De mindegyiknek lehet fonákja. S mikor egy viszony egy másikkal összeegyeztethetetlen, összeütközésbe lép azzal, akkor a választásból menthetetlenül kiderül a viszonyok hierarchiája.
A nemzetközi élet szereplői között megkülönböztethetünk két- és többoldalú kapcsolatokat. Egy kétoldalú kapcsolat intenzitása többszörösen viszonylagos; aszerint, hogy szerződésével mennyit ad fel saját függetlenségéből, az elkötelezettség szimmetriája, viszonossága szerint, s úgyszintén a többi államhoz kötődő viszonyaihoz képest. A viszonyoknak egy másik, de fontos mércéje tendenciájuk: tartósságuk, élénkülésük vagy gyengülésük. Például hazánknak Ausztriához való kapcsolatai intenzitását csak Ausztriának (és hazánknak) a többi hasonló nagyságú szomszédhoz – Svájchoz, Csehországhoz, Szlovákiához, Horvátországhoz – való kapcsolatának intenzitásával összemérve lehet értékelni. Jellegzetesen például a 90-es években újra függetlenedő “horvát bánság” amely 1992. május 22-től újra az ENSZ által elismert független állam – a Vatikán után először a “katolikus” Ausztriához és a “távolabbi” Szlovákiához fordult diplomáciai elismerésért és nem hazánkhoz. Mint a biokémiában, a nemzetközi életben is viszonylag gyenge és erős hálózati kapcsolatokat különböztethetünk meg. A francia-német viszony politikai értékét, szorosságát a német-angol viszony szorossága tükrében lehet felmérni.
A kapcsolat maga lehet gazdasági, kulturális, katonai és politikai vagy azok kombinációja. A kombináció főleg a gyengébb partner függését növeli. A kapcsolatfajták jelentősége nem azonos. A gazdasági és kulturális kapcsolatok a (nemzetközi) magánszférában játszódhatnak le. A (magán)gazdasági, (kül)kereskedelmi kapcsolatok az adott jogi keretekben a piac függvényében spontán módon szűkülhetnek vagy bővülhetnek, a politikaiak és katonaiak eleve állami elhatározást fejeznek ki. A gazdasági kapcsolatok intenzitásának növekedését gazdasági téren első fokon a kereskedelmi volumen, majd – jogi szinten – az államot elkötelező vámunió, a közös pénznem jelzi. A külkereskedelmi arányszámokkal jelezhető a kapcsolatok viszonylagossága. Egy ország külkereskedelmének nemzeti össztermékéhez, belkereskedelméhez viszonyított volumene a külföldtől való függés mértékét,egy állam külkereskedelmének államok szerinti megoszlása (vagy koncentrációja) az egyes függések intenzitását mutatja. Ha mármost egy ország egy másik országgal folytatott kereskedelmének nagyságát a teljes külkereskedelmével összeveti, majd ugyanezt kiszámítja partnerországa esetében, a két arányszám közti különbség a két állam közti függés kölcsönösségi fokára utal.
A nemzetközi kereskedelem növekedését vagy csökkenését, annak ütemét, az államok általános nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszerének alakulását a globalizáció fogalmával szokták jelölni. (Itt jegyezzük meg, hogy ha a globalizáció fogalma nem elsősorban a világ tőkepiacának egyetemességére összpontosítana, hanem valóban a világ egységesedését is jelentené, beleértve a politikai kapcsolatok szorosabbra fűzését, a globalizáció nem is járna együtt a kereskedelem nemzetközi dimenziójának viszonylagos növekedésével, hiszen az olyan nagyobb, civilizációs államok megalakulása révén, mint az Európai Unió, a belkereskedelemre épülő munkamegosztás gyorsabban nőhetne.)
Míg a gazdasági kapcsolatok elvben – jóllehet számos együttműködés csak a piacok monopolizálását, piaci diktátum elérését célozza – az egymást kiegészítő munkamegosztást építik, addig a politikai-katonai kapcsolatok a közös célmeghatározás szerint az erők összeadásával – kifejezetten vagy hallgatólagosan a nemzetközi erőviszonyokat befolyásolják. A katonai kapcsolatokra a közös hadgyakorlatok, a közös fegyvergyártás erősen pozitív hatással van, míg blokád, bojkott révén ”lenullázódhat”.
Általában a hatékonyság elve azt diktálja, hogy két állam kapcsolatai – amennyire csak lehet – sokoldalúvá váljanak. Ez azonban sok esetben a kisebb partner érdekérvényesítési képességének csökkenésével járhat. Valamint főleg olyan területen, ahol ez lehetséges, nevezetesen a gazdaság területén például nyersanyagforrásokat illetően – az alternatív kapcsolatok ápolása az ország függetlenségét növelheti. Így kevésbé van kitéve zsarolásnak, és növelheti vagy csökkentheti a kapcsolat intenzitását az érdekérvényesítés kívánalmainak változása szerint. Az erősebb partnerrel a viszony az alaphelyzetnél fogva aszimmetrikus függésre tendál, s így különösen ildomos lehet ügyelni a viszony intenzitásának kiegyensúlyozottságára és sokoldalúságára, elkerülendő az egyoldalú függés helyzetét.
Az államok elvben szabadon döntik el, hogy melyik állammal érintkeznek, milyen fokon, milyen szinten, milyen területen, milyen intenzitású, milyen minőségű kapcsolatot ápolnak. (Mindazonáltal a szomszédokkal elkerülhetetlen bizonyos kapcsolat, s egyben ezek a legkényesebb kapcsolatok.) Így az együttműködés lehet sokoldalú vagy részleges, alternatívákat hagyó. Például ma az Európai Unió és Kína egymás legnagyobb kereskedelmi partnere, míg katonailag Kína fő partnere Oroszország. A kapcsolatok ilyen színessége még egy olyan kisebb országra, mint amilyen hazánk is vonatkozhat.
A társulások, a nemzetközi kapcsolatok alakulásában, tartósságában a partnerek pillanatnyi taktikai érdekközösségén (pl. tárgyalásokon egy pozíció erősítése közös fronttal) túl a két állam kohézióját biztosító “kovász” vagyis, mint már felsoroltuk: az írásmód, a vallás, antropológiai ősiség (pl. fekete-Afrika), kollektív megélhetésmód egyezése, mint mély háttérbeli affinitás, alapvető szerepet játszik. A pillanatnyi hasznosságon túlmutató szerves, strukturális, munkamegosztásos együttműködésre egyenlő felek is csak akkor határozzák ésszerűen el magukat, ha a civilizációs affinitás fennáll. Így Kína és az Európai Unió közt a viszony tartósan más jellegű marad, mint az Európai Unió és az Egyesült Államok között. A II. világháborúban kialakult speciális japán-német kapcsolatokból sem maradt semmi a háború elvesztése után.
Ha a nyugati liberális elemzők módszeresen elhanyagolják a civilizációs hátteret, kénytelenek lépten-nyomon azon meglepődni, hogy két “összeveszített” arab-muzulmán ország újra egymásra talál. Pedig megfigyelhető, hogy az egymással kiélezett, és nem egyszer viszállyal járó gazdasági versenyt folytató nyugatiak is „összezárnak” – vagyis tiszteletben tartják a keresztény szolidaritást a muzulmán világgal szemben. (A nyugati szolidaritás nevében a francia-német politika is kénytelen-kelletlen hozzáidomult – lassan, de facto – az angol-amerikai állásponthoz.)
A többoldalú nemzetközi kapcsolatrendszer lehet többé-kevésbé szerves aszerint, hogy egy államot formálisan intézményesített nemzetközi “szervezethez” köt-e, olyanhoz, amelynek léteznek törvényes határozathozatali és végrehajtó szervei, illetőleg tagköre esetleges, és hatásköre csak tanácskozási, vitafórum jellegű. A G7 a fejlett ipari államok 1975-ben, meghatározatlan feltételek alapján francia kezdeményezésre létrejött fóruma, amelynek nincsenek döntési jogosítványai. Például a kevesebb mint ezer milliárd dollárt termelő Kanadát, s újabban Oroszországot is meghívták tagnak (így alakult át G8-cá). A nyugati kultúrkörön túl azonban csak Japánt foglalja magában, a világ negyedik legtöbbet termelő országát, Kínát azonban nem. Az Irakot 2003-ban az angolszászokkal megtámadó ún. koalíció sem szövetség, csak az Egyesült Államok által előírt támadásban résztvevő, magukat “önként” alárendelők “törvénytelen” csoportosulása, ahol minden állam addig tag, amíg hajlandó alárendelni magát az Egyesült Államok agresszív politikájának.
Mint ahogy a kétoldalú kapcsolatokban az egyes államok, az azonos és különböző területen működő nemzetközi szervezetek is hierarchiát alkotnak. Eltérhetnek átfogóságban, és versenyben is lehetnek egymással. A még egyelőre nemzetközi szervezetnek tekinthető Európai Unió (katonai-politikai) kapcsolatrendszere – intenzitásának alakulása terén – “versenyben” áll a nyugati civilizációs szférát képviselő átfogó szervezettel, a NATO-val. Az Európai Unió katonai szervezetének létrejötte befolyásolná a NATO-n belüli erőviszonyokat, és így a döntéshozatali és végrehajtási mechanizmust (pl. azt, hogy melyik nemzet adja a főparancsnokot). A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) globális piacintegráló törekvéseinek gyorsasága a NAFTA és más regionális szabadkereskedelmi övezetek integrációs képességével áll intenzitásversenyben .
Jól példázza ezt az amerikai és a latin-amerikai államok együttműködése és versenye. Míg a latin-amerikai államok csipkerózsika álmukból fel nem ébredtek , az amerikai kontinens országainak együttműködése mindig az angol-amerikai hegemónia alapján működött. De újabban, Kuba, majd Argentína, Brazília, Venezuela és Bolívia de facto önállósodása nyomán az intézményes együttműködés alternatív útjai nyíltak meg. Ha a csak Latin-Amerikát átfogó gazdasági szervezet, a MERCOSUR integrációja halad gyorsabban, mint az Egyesült Államokat is magába foglaló – a NAFTA kiterjesztését jelentő – FTAA-é, az eltérő hatalommegosztást eredményez Latin-Amerika és az angolszász Észak-Amerika között. A csendes-óceáni szférát hasonló politikai dilemmák elé állítja az ASEAN (Association of Southeast Asian Nations) és az APEC. Az arab-muzulmán kultúrkörben az Egyesült Államok a Kuvaitot, Katart, Ománt és Bahreint magába foglaló – Szaúd-Arábia és Irán nélküli –Öböl Menti Arab Államok Együttműködési Tanácsán valamint az Arab Ligán és az Iszlám Konferencián – továbbá az elvben kizárólag gazdasági célokat szolgáló, olajtermelő országokat tömörítő szervezeten, az OPEP-en – keresztül igyekszik a hatalommegoszlást befolyásolni. Mint látni fogjuk, ugyanez vonatkozik más nemzetközi szervezetek politikai – vagyis hatalmi – befolyására is, aszerint, hogy az csak meghatározott kultúrkört ölel-e fel vagy az Egyesült Államok befolyása alatt áll .
A nemzetközi kapcsolatok hierarchiájának és politikai implikációinak egyidejű figyelembe vétele nélkül nem lehet az egyes integrációs lépéseket és kihatásaikat a nemzeti érdek szempontjából helyesen értékelni és a legmegfelelőbb prioritási sorrendet megállapítani. Az a politikus, aki a globalizálódás iránt érzett csodálatában egyformán (!) lelkesedik a nemzetközi integráció minden formájáért, vagy nem érti mesterségét vagy eleve semmit sem akar mondani.


(A világban uralkodó erőviszonyok: a hármas hatalmi konglomerátum) A nemzetközi élet színterén szereplő államok és államszövetségek politikai szempontból nagyon eltérő befolyással rendelkeznek. Az egyik jobban tudja érvényesíteni érdekeit, míg a másik több akadályba ütközik. Az aktuális politikai helyzetben a nyugati civilizációs szféra védelméből kinőtt Észak-atlanti Szövetség, a NATO tűnik a legerőteljesebbnek. Ma a Szovjetunió utódállama, a világ legkiterjedtebb területű atomhatalma, az Orosz Föderáció súlya messze elmaradt a NATO mögött. Két másik geopolitikai szférának, a kínainak és az indiainak sikerült átfogó civilizációs államot alkotni és kohéziót kialakítani, sőt nukleáris fegyverzetre is szert tenni, de politikai és gazdasági kapacitása nem mérhető még a NATO-éhoz. Az összefüggő területű arab-muszlim civilizációs szféra egy országa, Pakisztán szintén rendelkezik nukleáris fegyverekkel, de mind gazdasági, mind népességi háttere aránylag korlátozott. S az arab-muszlim világnak nem sikerült a NATO-hoz hasonló szervezetet létrehozni. Az Iszlám Konferencia jelenleg csak lazán együttműködő fórum, s az Arab Liga sem ütőképes szervezet. Japán, a világ második legnagyobb nemzeti össztermékkel rendelkező országa eddig nem váltotta át kapacitását katonai erőre, bár az őt az Egyesült Államokhoz fűző szövetség ebbe az irányba tett lépésnek tekinthető. Franciaország és (az egyelőre) katonailag gyengébb Németország csak akkor válhatna legalább közvetetten elsőrendű világhatalommá, ha az Európai Unió független államiság hordozója lenne. Viszont ez irányú fejlődés, politikai közeledés nem tapasztalható inkább a Törökországig terjedő, a szervezet koherenciáját tovább gyengítő egyetemes tagtoborzás.
A világban, ha nem is kaotikus, de rendezetlen anarchikus hatalmi viszonyok uralkodnak (v.ö. picking order), hol a nemzetközi politikai befolyások határai nem egyértelműek, nehezen áttekinthető állapotúak. (A NATO például képes egy sor országot megfélemlíteni, sőt ha akarná lerohanni, de egy sor másikat csak megbombázni lenne képes, ahogy azt Jugoszlávia esetében tette.) E helyzetet kihasználva az utóbbi időben a NATO a világ egyetemes érdekei, a világbéke és –biztonság felügyelőjének és jótállójának szerepében tetszeleg. Az eredetileg kizárólag saját geopolitikai szféráját védő szervezetbe főleg az angolszász hatalmak új célokat igyekeznek becsempészni, amely a NATO-t fokozatosan világméretű (-uralmi) ambíciókat (ki)szolgáló szövetséggé alakítja át. A védelmi katonai kapacitást céljaiknak megfelelően nagy hatótávolságú offenzív fellépésre képes erővé teszik. Erre szolgál a gyors reagálású NATO-haderő, az ún. “high-readiness NATO Response Force” (NRF). A humanitárius és “újjáépítő” katonai (!) akció báránybőrében gyakoroltatják a tagországokat, és szoktatnak hozzá más civilizációs környezetekbe való beavatkozáshoz. (Ilyen a 2003 óta Afganisztánban szolgáló NATO International Security Assistance Force (ISAF). S 2005-ben e katonai szövetség humanitárius mezben már a földrengés sújtotta Pakisztánban is megjelent.) Jugoszlávia megtámadásakor kiderült, hogy a NATO a világ egyesült nemzetei közérdeke meghatározásának jogát is magának vindikálja, jóllehet azt ma jogerősen csak az ENSZ Biztonsági Tanácsa teheti.
Az “új NATO” működése azt is mutatja, hogy bár a tagállamok egyhangú döntéssel hozzák határozataikat, de főparancsnoka, a SACEUR (Supreme Allied Commander Europe) mindig amerikai. S még a déli földközi-tengeri övezet parancsnoka sem lehet európai. Ha pedig a NATO mégsem követi az amerikaiak (köz)érdekmeghatározását, az USA a NATO-ból és másutt toborzott alárendelt, alkalmi csatlósokkal viszi keresztül elhatározását, akárcsak 2003-ban Irak második inváziójakor. Természetesen az Egyesült Államoknak kényelmesebb lenne egy reformmal olyan NATO-t teremteni, amely közvetlenül szolgálná az amerikai érdekeket, s amely stratégiai elképzeléseit vakon követve világszerte megelőző csapásokban is hajlandó lenne segédkezni. (E doktrína szerint aztán érdekes módon még az angol-amerikai protektorátus alól valamelyest kiszabaduló dél-amerikai államok, mint Venezuela és Kuba is az Észak-atlanti Szövetség ellenfeleként lenne kezelendő.) E megállapítások nyomán a mai elsődleges világhatalmi magot nem a NATO-ban, hanem mögötte kell keresni. A nemzetközi kapcsolatokban ma elsődlegességet élvező érdekkonglomerátum belső magjában ma három összetevőt különböztethetünk meg:
1. A Szovjetunió összeomlása óta a nemzetközi politikai helyzet alapvető jellemzője egyrészt az angol-amerikai Egyesült Államok kétségtelen hatalmi világelsősége, és /– e hatalmi status quón túlmutató az az (egyelőre meg nem valósult, el nem ért) törekvése , hogy ez ellentmondást nem tűrő, egyeduralkodó formát öltsön. Másrészt ez az egyoldalú tendencia különböző mértékben, de a nyugati civilizációs szférához tartozó NATO-államok (mint Franciaország), az egykori szuperhatalom, Oroszország, végül pedig más civilizációs geopolitikai szférákhoz, nevezetesen az arab-muszlim világhoz tartozó erősebb államok (például Irán), valamint a már létrejött civilizációs államok, Kína és India – érdekérvényesítése szempontjából egyaránt nem kívánatos, sőt elfogadhatatlannak ítélt fejlődési irány. Ez az egyik fő forrása a regionális feszültségeknek, ideértve az öngyilkos merényletekkel folytatott gerillaharcot, a “civil” hadviselést, amely az arab-muzulmán geopolitikai szféra önálló érdekképviseletét elhanyagoló, azt lekezelő és gyámkodó stílusú elfojtás következménye.
Az Egyesült Államok e törekvése nyilvánvalóvá válik politikai megnyilatkozásai, de főleg akciórendszere lépéseinek egészéből. Mint a Coexisting Contemporary Civilizations-ban már kifejtettük , Bilmayer Lea munkája megnyitotta az utat a felvilágosult abszolutizmusra emlékeztető, “jóindulatú hegemón” “ötlet” elfogadtatásához, amely az Egyesült Államok érdekeit és elhatározásait egyszerűen azonosítja a nemzetközi közösségével. Az Egyesült Államok nemcsak a legerősebb állam a világon, hanem ő költ a legtöbbet fegyverkezésre is. Így minden ország légterében, a légűrben és a nemzetközi vizeken kétségbevonhatatlan fölényre törekszik. . Ha csak lehet, stratégiai nyersanyagellátási és haditechnológiai függetlenséget keres, és közben minden diplomáciai erőfeszítésével meg akarja akadályozni, hogy nélküle, kezdeményezése, védnöksége, részvétele, vagy jóváhagyása nélkül tőle független (többoldalú) politikai együttműködés létrejöhessen (mint például a Kazahsztánt, Kínát, Oroszországot, Tádzsikisztánt és Üzbegisztánt felölelő Shanghai Cooperation Organization, amely többek közt az új keletű közép-ázsiai amerikai bázisok állandósítása ellen lép fel) . Az Egyesült Államok globális uralmi aspirációjának megfelelően a földkerekségen gondosan elosztva közel ezer bázissal rendelkezik, több százezer katonával , akiknek egyébként a civis romanus-éhoz vagy a mai diplomatákéhoz hasonló területenkívüliségi előjogokat kíván biztosítani. Angol-Amerika, ”a nélkülözhetetlen nemzet” (M. Albright) korlátlan, egyoldalú befolyást keres: nem akar látni, nem hajlandó elfogadni a nemzetközi kapcsolatokban olyan partnereket, amelyekkel újra (mint 1945 és 1989 között a Szovjetunióval) kölcsönösen előnyös kapcsolatok fenntartására kényszerülne. S mint egy féltékeny zsarnok, diplomáciával, beépített ügynökeivel, katonáival és más úton-módon az összes nemzetközi kapcsolatot ellenőrzése alatt akarja tartani.
2. Az Egyesült Államok azonban egyelőre nem képes az egész világra kiterjedő egyeduralmat gyakorolni. Szövetségeket keresve legfőbb ideológiáját az angol anyanyelvű népek összetartozásában találta meg. A fonokratikus, anyanyelvi szolidaritásban gyökeredzik szövetségének belső gyűrűje. Ezt a kört az angol világbirodalom nosztalgikus reminiszcenciáját és maradványait felhasználva az európai kontinensen, az uniós tag Egyesült Királyság, azon túl pedig, a kelet-ázsiai szférában, a “fehér” Ausztrália alkotja. Mint azt a 2005. december 11-i arab-ellenes zavargások is megmutatták, hogy a földrészt vagy kétszáz éve megszálló ausztrál angolszászok az angol nyelvi hegemónia legfanatikusabb védelmezői. Maceda, Kumár és más szerzők világosan kifejtik ezen elsődleges geopolitikai szövetség fonokratikus jellegét, az angol szféra uralmát : hogyan határozta meg magát Anglia mint civilizáló, modernizáló hatalom, már a VIII. századtól a XIV.-ig a walesiekkel, skótokkal és írekkel szemben; majd hogyan vette át a vezető szerepet ebben az akcióban angol-Amerika először hispano-Amerikával szemben . Pitts Jennifer kifejti, hogy a “liberális” Stuart Mill szalonképessé tette a liberális imperializmust, sőt a civilizáló despotizmust is. S ez a gondolatmenet torkollt abba, hogy a világuralmi ambíciókat dédelgető amerikai politika is a saját oldalára tudta állítani a liberálisokat a demokrácia és az emberi jogok terjesztésének ígéretével. A világ angolszász megváltásának logikájába illeszkedik be az utóbbi időben a nem-nyugati civilizációk elleni hadviselésre toborzó, nevessé vált Samuel Huntington munkája is. Huntingtonnak nem ez volt az első Kasszandra-jóslata. Előzőleg a szovjet hatalom sárkánya elleni apokaliptikus viaskodásban tűnt ki. Újabb könyve pedig jellemzően két újabb fenyegető veszély ellen igyekszik mozgósítani az Egyesült Államokat: az angol-protestáns (WASP) identitás elvesztése, és – ezzel együtt a déli területeknek a latin-amerikai mexikói bevándorláson keresztüli spanyol visszahódítása ellen. J. C. Bennett és mások az egész földtekére szeretnék módszeresen kiterjeszteni az angolszászok dominálta nyugati szféra uralmát. Céljuk ezzel megóvni a tiszta angolszász identitást és a többi nemzetet annak ellenőrzése alá vonni, beolvasztani vagy alávetni. A soft power propaganda-apparátus azt akarja egyenként a többi kultúrnemzettel és civilizációval elhitetni, elfogadtatni, hogy az angol fokozatosan, de feltartóztathatatlanul a világ globális nyelvvé válik. Az angol érdekszféra reményei szerint a bandwagoning behavior működése folytán a többi nemzet csatlósként lesz neki alárendelve. David Goddal azonban kimutatta, hogy jóllehet a nemzetközi érintkezés nyelve valóban az angol, ez egyúttal nem a világ globális nyelve. Ugyanis még második nyelvként is az emberiségnek csak mintegy 18-20%-a érti. S mivel a kommunikációban ha csak lehet mindenki az anyanyelvét részesíti előnyben, a világon ma lezajló közlés-halmaz nagyobb része kínai, hindu vagy arab és nem angol. Továbbá a világ angol anyanyelvű beszélő közössége szemben az 1950-es 9%-kal, ma már csak 7%-át teszi ki az emberiségnek, s az előrejelzések szerint 2050-ben 5%-ra zsugorodik. Így szorul az angolul beszélő közösség a kínai, hindi és arab mögött a negyedik helyre.
3. A globális világhatalomért folytatott közdelemben az angol-amerikai hegemónia árnyékában – az angol gyökerek mellett egy egészen más típusú befolyás is kirajzolódik. E befolyás sajátos jellegének megértéséhez valamivel bővebb kifejtésre lesz szükség. Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem tanára és akadémiai dékánja az Egyesült Államok és Izrael között kialakult stratégiai együttműködést, mint nemzeteken átívelő befolyásszerzést („transnational penetration”) tárgyalja .
A nyugati civilizációs szférában a magánszektor által finanszírozott ún. civil szervezetek, ideértve a nép és az elit között közvetítő – pontosabban beékelt – érdekkijáró lobbikat, jelentős politikai befolyáshoz juthatnak. Mihelyt egy rendszer ilyen értelemben nyitottá válik, bizonyos feltételek között idegen kormányok vagy jól szervezett nemzetközi csoportok is ezt arra használhatják, hogy döntően befolyásolják az állam külpolitikáját. Ez volt tapasztalható részben a liberalizálódó volt szovjet köztársaságokban is: nemrég Grúziában és főleg Ukrajnában. Az orosz képviselőház egy 2005-ös törvénye igyekszik a külföldről – esetleg közvetetten külföldi kormányok által – pénzelt, és így esetleg idegen érdekeket szolgáló társadalmi szervezetek működését átlátszóbbá tenni, (bel)politikai befolyását korlátozni.
A nyugati típusú társadalmi-politikai berendezkedés nyitottsága– mondhatni sebezhetősége okán tehát nem lehet meglepő, hogy egy idegen államnak kedvező lobbiban, nevezetesen az amerikai-izraeliben ismerjük fel a ma domináns világpolitikai struktúra harmadik pillérjét. Ha az amerikai külpolitikának az utóbbi harminc évben tett döntő lépéseit tárgyilagosan, tisztán amerikai(!) érdekek szempontjából értékeljük, kiderül, hogy abban az izraeli érdekek sérthetetlensége, tabujellege tükröződik. E megállapítást többek között Stephen Isaacs, J. J. Goldberg, Edward Tivnan és Stephen M.Walt részletes, beható kutatásai alapján tehetjük meg , akik nemcsak a tényeket gyűjtötték módszeresen össze, hanem ezen érdekkijáró szervezetek működő mechanizmusát is feltárták, következményeit elemezték. Ugyanis távolról sem helyi jellegű és kihatású lépések befolyásolásáról van szó, hanem az amerikai külpolitikai akciók összehangolt, rendezett együtteséről.
A milliárdos lélekszámú arab-muzulmán civilizációs szféra irányában alkalmazott amerikai diplomáciai és katonai akciók egyre inkább Izrael egészen Pakisztánig terjedő regionális erőfölényére törekvésének rendelődött alá. 1972 és 2005 között az Egyesült Államok helyzetének javulása ellenére – (a közös fegyvertervezési és gyártási forrásokon kívül) évente legalább 3 milliárd dollár gazdasági és katonai segélyben részesítette Izraelt. Hiába ítélte el mondhatni az egész világ ideértve az Egyesült Államok elnökeit (!), Palesztina izraeli telepesekkel való benépesítését, ez nem jelenthetett akadályt a támogatás további folyósítása előtt. Sőt az ENSZ Biztonsági Tanácsában e periódus alatt az Egyesült Államok – éppen e politika miatti elszigeteltségében 38-szor élt vétójogával, hogy Izrael szabadon folytathassa politikáját. A tárgyilagos hatalmi elemezés azt is kimutatja, hogy Irak 2003-as lerohanása, Irán és Szíria fenyegetése mind Izrael regionális befolyásának növelését szolgálja, és ez az utóbbi évtizedekben növekvő arab-muszlim anti-amerikanizmus objektív oka. Hiába rombolta le, tette fokozatosan tönkre a terjeszkedő izraeli telepes-politikának az amerikaiak által való de facto elfogadása az Egyesült Államoknak az arab-muzulmán világban élvezett presztízsét, Carter és G. Bush elnök újra nem választása óta az amerikai szuperhatalmat gyakorló politikai osztály nem jut el odáig, hogy legalább az Izraelnak adott állandó katonai és gazdasági segítségét a terjeszkedő politika leállításától tegye függővé.
Ha mármost Izrael államnak katonai, politikai vagy gazdasági súlyát összemérjük a fenti két angolszász államéval, nyilvánvalóvá válik, hogy önmagában nem tudná érdekeit ugyanolyan szinten érvényesíteni mint ma azt nyilvánvalóan megteheti és teszi. Ha csupán a valóban végrehajtott angol-amerikai döntéseket tekintjük át, megállapíthatjuk, hogy Izrael érdekeinek sérelme vagy egyszerű elhanyagolása, háttérbe szorítása anatémához, mondhatni politikai öngyilkossághoz vezet; s ezt pedig mással mint a nemzetközi izraeli lobbinak az amerikai döntésekkel kapcsolatban megszerzett informális vétójogával nem lehet magyarázni.
A már idézett, az amerikai közéletet jól ismerő Stephen M. Walt szerint bár e lobbi leghatékonyabb működésének fő alkalma a választások ideje , azok befolyásolása pénzügyi és tömegközlési eszközökkel, valójában egy kiterjedtebb, intézményesítettebb, kölcsönösen előnyös rendszerről van szó. Ugyanis a fent-említett tények ellenére magának, az amerikai és izraeli – politikailag normális – érdekkülönbségek módszeres, kontradiktórikus elemzése a tömegmédia jóvoltából lekerült nemcsak az amerikai közvélemény, hanem a külpolitikai szakmai viták napirendjéről is. A befolyásos Council on Foreign Relations és a körülötte csoportosuló agytrösztök – mint a konzervatív Heritage Foundation vagy az American Enterprise Institute – köreiben hallgatólagosan polgárjogot nyert az az elv, helyesebben feltevés, hogy “ami jó Izraelnek, az jó Amerikának” is. Így vált az izraeli érdek az amerikai érdek iránytűjévé; s a stratégiai viták témaköre leszűkült ezen érdek specifikálására, a megvalósítási módok stratégiai elemzésére. J.J. Goldberg és Walt részletezi azokat a mechanizmusokat is, amelyek alapján a sokrétű, de alapvetően összehangolt amerikai-izraeli globális lobbinak az amerikai világpolitikára gyakorolt egyetemes befolyása miért nagyságrendileg és minőségileg más, mint a többi bevándorló etnikum (írek, stb.) lokális, alkalmi befolyásszerzése. Walt, aki szerint “Izrael a nemzetek feletti befolyásszerzés mintapéldája” . Az izraeli lobbi befolyása túlnyúlik a szorosan vett közel-keleti események közvetlen befolyásolásán: igyekszik az egész világon az Egyesült Államoknak a többi hatalomhoz való viszonyát az izraeli érdekek szerint alakítani. Ez történt, amikor az Egyesült Államok azért kezdte támogatni a zaire-i zsarnokot, Mobutut, mert az – ellenszolgáltatásképpen hajlandó volt megtörni az afrikai izraeli bojkottot, és elsőként vett fel Izraellel diplomáciai kapcsolatot. A kínai-amerikai viszonyt is igyekezett az iráni-kínai viszonytól függővé tenni. A Szovjetunió megszűnése óta Törökország amerikai támogatása, kedvezményezése is nagyban annak az Izraellel való csendes katonai együttműködésnek lett függvénye. Egyébként mint már megírtuk , a Vlagyimir Guszinszkij-Mikhail Hodorkovszkij-ügyeknek az előtérbe tolása az orosz-amerikai diplomáciai tárgyalásokon is csak e lobbi működésével magyarázható.
Az amerikai-izraeli lobbinak a törvényhozó és a végrehajtó hatalomba való beépülése (és a személyes összefonódások) miatt Izraelnak nincs is szüksége a két állam közötti formális szövetségi szerződésre. Érdekes módon, az amerikai külpolitikai stratégiának az elrettentésről a megelőző csapás elvére való áttérése egybeesik a Szovjetunió hatalma ellensúlyozási igényének megszűnésével és az izraeli befolyás növekedésével. Izrael iraki, libanoni és transzjordániai támadásai mutatják, hogy a megelőző légi-katonai beavatkozás régi izraeli doktrínája válik egyre inkább az új amerikai stratégiai paradigmájává. (Nem is preemptio-ról van szó, amely a kétségtelen, közvetlen támadási szándékra való reagálás, hanem preventio-ról, amikor egyszerűen egy esetleges vagy lehetséges (!) ellenlábast, nem engedelmeskedő riválist (légi)támadással eleve megfosztják honvédelmi képességétől, katonailag kiszolgáltatottá, egyoldalúan lefegyverzetté teszik. Helyesen állapítja meg Walt , hogy maga a fegyverkezés csak készséget ad, és önmagában nem nevezhető támadási szándéknak. A preemptio szemben a prevencio-val jogilag elismert casus foederis-en alapszik.) Ez a nemzetközi jog által el nem ismert beavatkozásmód agresszív jellegével az eredetileg független, de semleges feleket ellenséggé teheti. (Ezzel összhangban a mobil, flexibilis katonai egységekre való új keletű áttérés is megkönnyíti nagy távolságról, regionális jellegű támadások végrehajtását.)
Walt legújabb könyvében, miután felmutatta az amerikai izraeli lobbinak az amerikai érdekekkel gyakran ellentétes hatását, ezen lobbi befolyásának mérsékléséért lép fel. Azonban ennek megvalósítását egyelőre kilátástalannak tartja . Ha tehát pusztán a hatalommegosztás fő vonalait akarjuk leírni függetlenül attól, hogy az izraeli transznacionális lobbi működését történelmileg és erkölcsileg hogyan ítéljük meg a tények alapján feltétlenül indokolt, hogy e transznacionális szervezetet a mai világhatalmi központ olyan belső köréhez tartozónak tekintsük, amely a világ szó szoros értelemben leghatalmasabb államában élvezett befolyása révén globális erőt képvisel.

(Az Európai Unió hatalmas álma?) Térjünk ki röviden az Európa uniós terve mögött meghúzódó világpolitikai álom szertefoszlására illetőleg „befagyasztására”. A német-francia megbékélésre épülő Uniót sajnos nem hiába keresztelték közös piacnak: gazdasági alapú, mondhatni Hansa-jellegű szövetségként indult. A szovjet terjeszkedés feltartóztatására létrejött NATO tulajdonképpen nem volt több, mint az Egyesült Államok intézményes garanciája az európai szovjet terjeszkedés ellen. A Szovjetunió szétesésével és az egyesült Németország politikai nagykorúságának elismerésével az Európai Unió hozzáfoghatott olyan politikai egység létrehozásához, amely az európai kontinensnek a nyugati civilizáció geopolitikai szférája politikai irányításában az angol-amerikaival egyenrangú – meghatározó szerepet biztosít. Egységes kül- és biztonságpolitikához azonban európai államra s az azt megalapozó európai azonosságra lenne szüksége. Megítélésünk szerint ehhez egyrészt az európaiság, sajátos – és nem valamiféle univerzális – civilizációs alapját kell elfogadni; másrészt a régi nemzeti hegemóniákra emlékező ún. nemzetállamok kormányzatai mögött létező népek regionális azonosságát kellene újrateremteni, a svájci kantonokra emlékeztető identitást kellene biztosítani katalánoknak, erdélyieknek és baszkoknak. E két egymást kiegészítő, párhuzamos mozzanat képes lenne európai uniót teremteni a ma uralkodó, nemzetek határait nem fedő, ún. nemzetállamok kormányainak egocentrizmusával szemben.
E helyett mit tapasztalunk? Az európai establishment „leszűkítette“ az európaiság fogalmát az univerzalista ún. koppenhágai kritériumokra (demokrácia, emberi jogok, magántulajdon-jogú piacgazdaság) mint az európaiság elégséges (!) követelményére, és ezzel egyúttal megfosztotta Európát sokszínű etnikai sajátosságától, kétezer éves, keresztény hagyományú, görög-latin írásmódú történelmi „kovászától”. Ez a – francia EU-képviselő, Alain Lamassure szavaival élve „habkönnyű”, geopolitikai kontúr nélküli, “á géométrie variable” kontinens (szemben más civilizációs szférákkal) nem tud otthont adni az európaiaknak. Így az Európai Unió nemcsak Törökországot, hanem az észak-afrikai, nyugat-ázsiai országokat is felveheti tagjai közé, sőt elvben a világ legnagyobb demokráciáját, a piacgazdaságban élő – de hindu többségű - Indiát is. A világállamiság modelljét ígérő, kozmopolita nemzetközi szerepét túljátszó, telhetetlen Európa a nemzetközi politikai életben saját súllyal nem rendelkező, “mérhetetlen” egységgé vált.
Sajnos a nemzetállamok kormányai nem voltak hajlandók lemondani előjogaikról egy nemzetközileg cselekvőképes európai államiság javára. Különösen legyengült ez az egységtörekvés Anglia felvételével, amely minden kritikus lépésnél igazolja de Gaulle előrejelzését, hogy a szigetország elsősorban angol-Amerikához kötődik. Csak az őshonosságra, anyanyelvi, nemzetiségi szolidaritások piramisszerűen és szubszidiaritásra épülő építménye, és az így kialakuló európai öntudat lenne képes mozgásba hozni a hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó nemzetállami kormányokat. Ehhez az kellett volna, hogy az uniós alkotmány megerősítse az Európai Parlament jogosítványait, és így elősegítse a nemzetállam alatti, pontosabban előtti egységek spontán intézményes megjelenését (“internacionális” regionális csoportok: pl. “francia” és “spanyol” baszkok, katalánok képviselőcsoportja). Ezen szociál-ökológiai tájegységek, mint a (svájci) kantonok felvirágoztathatnák az ősi európai tudatot. Gondoljunk Erdélyre, a Székelyföldre, vagy akár Korzikára, Skóciára és Wales-re.
Európa sajátosságait sokkal jobban vehetné figyelembe egy olyan alkotmány, amely szemben az (aránylag új keletű) emigrációval meghódított angol-amerikaival az indiai civilizációs államét tekintette volna követendő példának, mert az olyan deshekből, tartományokból van felépítve, amelyek a nyelvjárási, etnikai és “felekezeti” etnikumok, entitások földrajzi otthonait, ősi hazáit elismeri. Ez felel meg az európai társadalom geopolitikai struktúrájának.
Európa politikai szerepét illetően csak arra a következtetésre lehet jutni, hogy meghatározott határokon belül létező, nemzetközi közjogi státuszt élvező, egységes kül- és biztonságpolitikát is folytató szövetségi kormányzat nélkül Európa, az Unióján keresztül, nem élvezhet az Észak-atlanti Szövetség fémjelezte nyugati befolyási övezeten belül az Egyesült Államokéval mérhető nemzetközi befolyást. Nem lehet a nyugati politika meghatározásának aktív résztvevője, legfeljebb az angol-amerikai elhatározások kivitelezésének fékezője. (A 2003-as iraki invázió ellenzése után, kénytelen volt annak következményeit az ENSZ BT-ben végül is kollektívan viselni, implicite elvállalni.) Semmi jel nem mutat arra, hogy Európa felébredt álmodozásából. Így könnyű feladat lesz angol-Amerikának a NATO-t Európa befolyásától megóvni . Következésképpen “Nyugat érdekeit” továbbra is az Egyesült Államok befolyása alá tartozó, fent leirt hatalmi konglomerátum képviseli.

(Divide et impera: a gátlástalan világuralmi való törekvés és ellensúlyozása) A világban jelenleg fölényben lévő hatalmi hármas politikai érdekei érvényesítésének akadálytalanságát reméli elérni, megvalósítani. A muzulmán elemzők fogalmazása szerint a világméretű egyeduralomra törő /sacrosanctus / szent és sérthetetlen szentháromság igyekszik az érdekeit csorbító minden magatartást a világbéke és -biztonság veszélyeztetéseként beállítani. A kizárólagossági igény ideológiailag Francis Fukuyama és mások azon történetfilozófiai doktrínájának, feltételezésének elfogadtatására épít, hogy ma a meggazdagodási versenyre épülő – arab szóval élve kufár szemléletű, globális igényű nyugati civilizáción kívül nincs más élő kultúrkör. Ez az angol-amerikai szempont határozza meg a nyugati mainstream információs orgánumokban megjelenő a világ „említésre méltó“ eseményeit taglaló híreket és kommentárokat. De más világpolitikai rendet látunk, ha azt fogadjuk el, hogy a nem nyugati civilizációs államok is joggal fogalmazhatják meg önállóan kollektív életmódjukból folyó érdekeiket, és aztán ez összes ilyen nemzeti, civilizációs állami érdek összehangolását tekintjük a világbéke, a tartós együttműködés feltételének. Az angol-amerikai egyeduralom híveinek már az is szálka a szemében, hogy a kínaiak és hinduk meg tudták valósítani saját civilizációs államukat (ami egyébként a politikai bölcsességük és intézményes berendezkedésük felsőbbrendűségében hivő európaiaknak ez idáig nem sikerült); s így meg tudják védeni önrendelkezésüket, autonóm cselekvő képességüket. Ezért segíti a Nyugat elő Kína egységének megbontását, ezért bátorítja (a teokratikus) Tibet és Tajvan rebellióját, sőt még az ujgur török-muzulmánok szeparatizmusát is. Tudvalévő, hogy a Kínai Népköztársaságot elismerő kormánynak el kell fogadnia: Tajvan Kína része. Az angol-amerikai egyeduralom szorgalmazóinak rémálma, egy orosz-kínai-indiai ) multi-civilizációs alkalmi koalíció még ha ez az összehangolás nem is épülhet valamiféle civilizációs affinitásra, a nem létező “ázsiai”, vagy “keleti” világszemléleti egységre, hanem csak a függetlenséget és kölcsönösséget kereső egyensúlyozás pragmatikus meggondolására. (Erre adott példát a hidegháború idején az el nem kötelezett országok harmadik világi koalíciója.) - Kína, India és Oroszország mellett számos más tehetős, különösen az arab-muszlim kultúrkörhöz tartozó állam mint Irán önálló érdekeit a pax americana elhanyagolhatónak tartja. Kölcsönösen előnyös együttműködésre nem akar lépni velük. S ezért ezek igyekeznek a diktátum ellenszerét keresni, az egyoldalú (el)nyomást ellensúlyozni.
A geopolitikai hegemónia angol-amerikai terve tette az újjászülető – még mindig “túl befolyásos” Oroszországot is a Nyugattal „civódó” állammá. Ugyanis Oroszországot, a világ legnagyobb területű, nukleáris fegyverekkel és fejlett hadiiparral rendelkező, nyersanyagban igen gazdag országát, a hidegháború Gorbacsov általi “lefújása” és a Szovjetunió feloszlatása után a Nyugat nem engedte be meghatározó államközi intézményeinek belső körébe, az olyan kiterjedt szövetségi rendszerébe, mint az Észak-Atlanti Szövetség és az Európai Unió. Ehelyett igyekezett és igyekszik a “békepartnerséggel” külső (bolygó)pályán keringetni, s közben, a legváltozatosabb módszerek (a támaszpontépítés és az agitprop, vagyis civil soft power) alkalmazásával fokozatosan leválasztani az (európai és ázsiai) tagköztársaságokat az orosz szövetségi rendszerről, s így szétzilálni az orosz szövetségrendszert . Az Egyesült Államok, hogy legalábbis az Európai Unió politikai egységesedésig megőrizhesse előjogait az eurázsiai geopolitikai övezetben, féltékeny szemmel néz minden külön (ellensúlyozó) francia-német és orosz politikai egyeztetést.
Egy olyan civilizációs állam, mint Kína képes egyedül is szembeszállni bármilyen katonai fenyegetéssel. De a legtöbb, a nemzetközi hatalmi centrumok első köréből kimaradt, második körhöz tartozó állam rendelkezésére álló legjobb eszköze az összefogás. Ugyanis az emberiségnek még 10%-át sem kitevő lakosságú, korlátolt gazdasági és nyersanyag háttérrel rendelkező angol-amerikai hatalmi konglomerátum még katonailag sem képes a világ összes, függetlenségét védő hatalmán egyszerre felülkerekedni, mint ahogy azt a gyenge Afganisztánon és a legyengített Irakon többé-kevésbé meg tudta tenni. Az angol-amerikai, “judo-keresztény kalifátus” a tradicionális divide et impera elvének ellenszerét használja az összefogási kísérletek ellen. Más szóval: megpróbál csírájában elfojtani, ügynökei infiltrációja útján lejáratni, kompromittálni és szétverni minden olyan összefogást amelyet nem szentesített, és amelyet nem tud saját felügyelete alá vonni. Nem napi gyakorlatról hanem módszeresen alkalmazott külpolitikai doktrínáról van itt szó. Kínának, Indiának, Oroszországnak, de még az “öreg” (Nyugat-) és a behízelgően “új”-nak nevezett (Kelet)Európának sem, sem pedig a dél-amerikai államoknak nem ildomos angol-Amerika tudta, beleszólása és jóváhagyása nélkül bármilyen nemzetközi akciója összehangolására gondolni. Ez a politikai manőver a hatalmi háromszög harmadik nyugat-ázsiai tagja, Izrael által fő ellenlábasnak kijelölt arab-muszlim geopolitikai tömb egységesedési, összefogási kísérleteivel kapcsolatban észlelhető a legmarkánsabban. Ezért kell a lehetséges arab (maghreb és mashrek) és nem-arab muzulmán, síita és szunnita, a nemzetiesek és a pánmuszlimok közti különbségeket (sőt még a férfiak és nők közöttit is, jóllehet a 2006. januári palesztinai választásokon főleg a nők szavaztak az iszlámistákra!) alaposan feltárni, elmélyíteni, éket verni az egymással vitában álló felek közé, és ha lehet fegyveres konfliktusokat provokálni. (Lásd iraki-iráni háború.)
Inter duos litigantes tertium gaudens. A játékelmélet szerint a legerősebb megőrizheti uralmát, ha kijátssza, versenyezteti a harmadik legerősebbet a másodikkal. Így megakadályozza összefogásukat, ami az elsőt arra kényszeríthetné, hogy megossza velük a világhatalmat, és érdekeit az egyes nemzetek és civilizációs övezetek érdekeivel egyeztesse. A hegemón tehát érdekelt regionális viszályokkal lekötni az esetleg világszinten versengeni képes szövetség tagjait. (Lásd Japán és Kína ellentétét Tajvan körül.) A hidegháború idején Kissinger is kihasználta és fűtötte Kína és a Szovjetunió határviszályát, mint ahogy az indiai-kínai konfliktust is. A kínai-orosz és a kínai-indiai határviszály azonban ma már elcsendesedett. A konfliktusok lekerültek a napirendről. A viszonyok spontánul súrlódásmentessé váltak. S az Egyesült Államok most másért, kőolajért és földgázért és általában az energiaforrásokért való versengés felszításával igyekszik bizalmatlanságot szítani e hatalmak közt, összehangolt akcióiknak elejét venni. Az atomsorompó-egyezményt az amerikaiak által megsértő, idén megkötött amerikai-indiai nukleáris egyezmény is e stratégia része. (A hegemón sokszor az egymással viszályban álló államok közé ékelődve a fogadatlan prókátor, a “békéltető” döntőbíró szerepében igyekszik a többi állam egymás közti kapcsolataiba betekintést nyerni, és ott befolyást szerezni.)
Izrael terjeszkedése miatt az angolszász hatalmak legsúlyosabb nyomása az arab-muzulmán geopolitikai övezetre nehezedik. Jóllehet muszlim többségű állam évszázadok óta nem szállt meg keresztény államot, a fő cél annak elejét venni, hogy az arab-muszlim kultúrkör olyan Dar es Islam-ot, civilizációs államot (vagy államszövetséget) hozzon létre, amely a világpolitikai porondon független nagyhatalom lehetne. Ezért ott, ahol akár népakaratból, demokratikus úton is ún. iszlámista pártok nyertek (lásd Palesztina 2006; Irán 2005; Algéria 1990 és 1992) a Nyugat nem habozott fenyegetéssel és más módon beavatkozni, demonstrálva egyben, hogy a demokrácia terjesztése a nemzetközi hatalomkeresés alárendelt eszköze. (Ha a szabad választás eredménye kedvez a Nyugatnak, akkor alapérték, különben nem.) Hiába mutat minden előrejelzés arra, hogy az arab-muszlim világ demokratizálása, a népuralom spontán módon a politika iszlámosodáshoz vezet mert e népek jelenleg ebben látják önálló értékrendű, kollektív életmódjuk, szálláshelyük megvédésének zálogát a Nyugat az umma , a nélküle történő egységesedés ellen dolgozik, mert ez Kínához és Indiához hasonló rivális, önálló nagyhatalmi államalakulat létrejöttéhez vezetne. Itt tehát újra hatalmi kérdésről van szó, hiszen nincs olyan nemzetközi természetjog, amely felhatalmazna egy kultúrkört (vö. Kiplingnél a „fehér ember terhét” ) arra, hogy akaratát és értékrendjét a másikra ráerőltesse.
Ma az arab-muzulmán geopolitikai szféra önálló érdekérvényesítésének két fő forrása és támasza a kőolaj- és földgáztartalék, valamint a pakisztáni nukleáris fegyverek. Azonban részben a nyugati mesterkedések nyomán az arab-muzulmán geopolitikai szféra az Iszlám Konferencia keretében nem tudott eddig a NATO-éhoz hasonló együttműködést teremteni, mint ahogy azt 1996-ban a demokratikusan megválasztott Necmettin Erbakan, török miniszterelnök akit aztán az amerikaiakkal és Izraellel együttműködő török hadsereg puccsal nyomban meg is buktatott javasolta. Az arab-muzulmán szféra befolyása nemcsak a jelentősebb államoknak, mint Egyiptom, Irán, Pakisztán, Indonézia és Malajzia – például az Iszlám Konferencia keretében való elégtelen együttműködése miatt gyenge, hanem azért is, mert számos nem muszlim többségű államnak az – őshonos vagy bevándorolt muszlim többségű vidékek szeparatizmusától való félelme felhasználható a muzulmán világ elszigetelésére. (Ilyenek Indiában a kasmíriak, Kínában a szecsuani ujgurok, Oroszországban a kaukázusi csecsenek, s a kisebb államok közt Thaiföldet és a Fülöp-szigeteket is megemlíthetjük.)
Mindazonáltal egy muzulmán jellegű nagyhatalom általános elfogadása nélkül nem várható a nemzetközi feszültségek csökkenése, és elképzelhetetlen a világpolitikai helyzet normalizálódása. Ezzel kapcsolatban nem lehet elhallgatni, hogy számos interkulturális viszonyokkal foglalkozó szerző összekeveri azt a problémát, amit a muzulmán – vagy indiai, kínai! –bevándorlóknak a sűrűn lakott Európa őslakosaival való lokális együttélése jelent, azzal a nemzetközi kapcsolattal, amit a nyugati geopolitikai szférának – a NATO-nak az arab-muzulmán, valamint a kínai és indiai civilizációs állammal való együttélése jelent. Az utóbbi békés együttéléshez ugyanis elég lenne a Nyugat részéről egy be nem avatkozó hozzáállás, a békés koegzisztencia elvének elfogadása.
Az angolszász világ a kelet-ázsiai regionális hatalmi játékban Japánnak osztotta ki a junior partner szerepét – akárcsak Eurázsiában a NATO kontinentális államainak. A világ legősibb dinasztiája uralta állam jelenleg a világon a második helyen áll éves nemzeti össztermék tekintetében, azonban e kapacitást nem merte (eleddig) katonai erővé átváltani. Abban a meggyőződésben él, hogy a II. világháborút csak angol-Amerika, de nem Ázsia ellen vesztette el. (Lásd az 1937-es ún. Greater East Asian Co-prosperity Sphere japán álmát.) Így játszathatja el vele az Egyesült Államok a jolly joker szerepét. Japán a Kína bekerítését célzó, Ausztráliát és Dél-Koreát magába foglaló háromoldalú ún. “biztonsági fórum” meghatározó erejű résztvevője. Hasonló szerepet játszik Tajvan ügyében, indiai “befektetéseivel és adományaival”, s az Egyesült Államok szigetországi bázisainak részleges finanszírozásával .


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969