2013. I-VI
 

A harmadik szektor
Szegedi László

A társadalom három szférából áll: az állami, a gazdasági és a civil szférából. Ez utóbbit gyakran harmadik szektornak is nevezik. A társadalom ennek megfelelően nem működhet jól, ha valamelyik eleme hiányzik, vagy fejletlen, illetve valamelyik másik szektor uralma alatt áll. Fejlett polgári társadalomról nem beszélhetünk ott sem, ahol a harmadik szektort az állam ellenőrzés alatt tartja, mint például a kommunizmusban vagy a diktatúrákban. A civil társadalom, avagy civil szervezetek azon szervezetek összessége, melyek a működő demokrácia alapját képezik. Ide tartoznak a társadalmi szervezetek, az önkéntes szervezetek, a népi szervezetek, a helyi szervezetek, a polgári klubok, a szakszervezetek, a nemi, kulturális és vallási csoportok, a segélyszervezetek, a szociális szervezetek, a sportklubok, a szövetkeztek, a környezetvédő szervezetek, a szakmai egyesületek, az akadémiák, a politikai szervezetek, a fogyasztói szervezetek, a média, a polgárőrség, a szervezett vallásos egyesületek stb. Tágabb értelemben mindezek a társadalmi szervezetek fogalmával is meghatározhatók. Nagyjából ezt a felosztást alkalmazza a Világbank is. Alább elsősorban a fentiek némileg szűkített formájáról, a (szűkebb értelemben vett) társadalmi szervezetekről lesz szó.
A társadalmi szervezetek programjaikkal erősítik a demokratikus értékeket. A kommunizmus alatt a filantrópiát az imperialisták képmutatásának nyilvánították, mellyel a kapitalisták megvesztegetik a munkásosztályt és megnyugtatják a saját lelkiismeretüket. Az állam és a társadalmi szervezetek között a legmegfelelőbb az a fajta kapcsolat, amikor az állam a döntéshozatalban meghagyja a szolgáltatást végző társadalmi szervezetek relatív vagy teljes függetlenségét és elkerüli a klientelizmus kialakulását. A kormány a fejlett demokráciákban anyagilag is támogatja a nem állami szociális intézményeket, de nem szól bele a programjaik megvalósításába.
A társadalmi szervezetek tevékenységének egyik indítóoka az idealizmus, egy világos idealista cél és nem olyan hátsó, önző célok, mint például a politikában a hatalom megszerzése vagy a gazdaságban a vagyonszerzés vágya, melyeket gyakran rejtenek a magasztos társadalmi célok és a választási programok mögé. A harmadik szektor a jövőben ezen az idealista alapon, a helyi polgári kezdeményezések rendszere által, alternatívát jelenthet akár a pártpolitikával szemben is. Ezeken a kereteken belül az emberek aktivitása is sokkal magasabb fokú és több haszonnal is jár, mint a pártpolitikában. A tömegkori civil mozgalmak története a 19. század elejére nyúlik vissza. Az első állatvédő szervezet, az RSPCA 1824-ben, Angliában jött létre. Az első állatvédelmi törvény Magyarországon született a 19. században. 1878-ban, London keleti nyomornegyedében alakult meg az Üdvhadsereg.
A társadalmi szervezetek másik hajtóereje a kormány, vagy a helyi szervek és a vállalatok politikájával szembeni tiltakozás. A különféle egyenjogúsági mozgalmak is a 19. században indultak. Az első női orvos 1849-ben Elizabeth Blackwell, az első képzett teológus 1850-ben Antoinette Brown volt. Az angol szüfrazsettek vezére, Emmeline Pankhurst alapította 1903-ban a Nők Társadalmi és Politikai Egyesülete (Woman’s Social and Political Union) nevű szervezetet, mely a nők választójogáért, a továbbtanulási esélyek javításáért, a közéleti jogegyenlőségért szállt síkra. Mahátma Gandhi (1869-1948) hatalmas tömegmozgalmakat indított India függetlenségéért. 1919-ben hatékony tömegszervezetté fejlesztette az Indiai Nemzeti Kongresszust, kidolgozta a tömeges engedetlenség (Civil disobedience) és az együttműködés megtagadásának módszereit. A gandhizmus elvetette az osztályharcot és az erőszak alkalmazásának politikáját. Martin Luther King (1929-1968) hasonló elveket vallott, amikor a feketék egyenjogúságáért indított békés tömegmozgalmat Amerikában.
Az érdekvédelmi szervezetek által felkarolt ügyek azonban néha negatív következménnyel is járhatnak. Angliában például egyetlen ember által elindított tiltakozási mozgalom is elegendő volt ahhoz, hogy a Concorde által okozott zajártalom eltúlzása megakadályozza a szuperszonikus repülés elterjedését és előidézze a visszavetését legalább ötven évvel.
Az 1970-es években nagy környezetvédő és leszerelési mozgalmak jöttek létre Európában és Amerikában. Az Egyesült Államokban és Franciaországban a tiltakozás a nemzeti lét egyik megnyilvánulása. Az 1968-as májusi lázadások Franciaországban diáktüntetésként kezdődtek Nanterre egyetemén a korlátozások ellen, de hamarosan a kormány politikáját és a bürokratikus társadalmi struktúrákat kezdték támadni.
A kormány és a harmadik szektor a mai Amerikában egymást tiszteletben tartó partnerek. A politikusok tisztában vannak a civil szervezetek fontosságával. A harmadik szektor munkájában való részvétel fontos részét képezi a társadalmi presztízsnek. A politikusok karrierjük ugródeszkájaként használják a társadalmi szervezeteket, akiknek az életrajzában jól mutat a közösség érdekében végzett önkéntes munka feltüntetése. A civil szférával való együttműködés része a mindennapi életnek is, mely mindenki számára természetes – a társadalmi és a kulturális élet ismert személyiségeitől a kisdiákokig.
Amerikában, a civil szférában szinte minden állami intézménynek és koncepciónak megvan a maga ellenpólusa, az alternatív koncepciója. Az állami hivatalnokok minden javaslatot igyekszenek úgy kidolgozni, hogy azt a nyilvánosság és a civil szféra előtt is meg tudják védeni. A civil szféra Amerikában tehát nagyjából a kormány parlamenten kívüli ellenzékének szerepét tölti be, melyet nem a pártpolitikai érdekek és a klientelista struktúrák irányítanak, hanem az idealizmus és a tiltakozás (melyek gyakran azonosak egymással). A legbefolyásosabbak a környezetvédő lobbi, a nőmozgalmak, a leszerelési, a vallási mozgalmak. A konzumerizmus is hatalmas politikai erővé fejlődött. Céljaik 1962 óta ugyanazok, amikor Kennedy elnök a „Consumer Bill of Rights” által biztosította a fogyasztók jogait a biztonságra, a tájékoztatásra, a választás lehetőségére és a véleményük meghallgatására.
A lobbizás a múltban gyakran kapcsolódott a háttérben meghúzódó titkos egyezségekhez, a jogtalan ellenszolgáltatásokhoz, a pénzeszközök illegális kifizetéséhez, a befolyással való visszaéléshez és az aránytalan nyomásgyakorláshoz. Ma már léteznek olyan mechanizmusok, melyek kiküszöbölik ezen negatív jelenségeket és szabályozzák a lobbizást. A modern lobbizás sokkal kifinomultabb. Ennek legfontosabb célja információkkal ellátni a döntéshozókat, hogy képesek legyenek magukévá tenni a csoport véleményét. Kay Lehman Scholzman és John T. Tierney1idézett egy lobbistát, aki szerint: „Általánosságban a három B – pia, megvesztegetés, célozgatások [booze, bribes, broads] – eltűnt... Manapság a jó lobbistának rendelkeznie kell annak képességével, hogy rövid idő alatt nagy mennyiségű tényanyagot tudjon felvázolni – jó sokat – azon [Kapitólium] Hegyi emberek részére, akik igénylik ezt... Manapság ez már nem ugyanaz mintha valakit elvinnék egy football-meccsre vagy egy kacsavadászatra.”
Amikor a lobbizás nem a gazdasági, hanem a társadalmi érdekcsoportok érdekérvényesítési eszközévé vált, megváltoztak a céljai és a megítélése is. A pozitív értelemben vett lobbizás létfontosságú a demokratikus folyamat szempontjából, mert a kormánynak szüksége van egy olyan rendszerre, mely által megismerheti az emberek véleményét és a polgári társadalomnak is szüksége van olyan módszerre, mely által tájékoztatni lehet a döntéshozókat, el lehet őket látni tanácsokkal, befolyást lehet rájuk gyakorolni, ellenőrizni lehet a döntéshozatalt és a hatalmon levőket. A hatékony lobbizásnak világos és szilárd célokkal kell rendelkeznie, a kompetens kulcsszemélyekre és az üggyel szimpatizáló személyekre kell irányulnia, akik megteremtik a lobbizáshoz szükséges nyomást. A vezetők és a lobbizók között világos kommunikációra van szükség, a lobbizásnak rendelkeznie kell a változtatások elérését szolgáló pontos stratégiájával, a kampányban a nyilvánosság közegeit (helyi közvélemény, sajtó, televízió) is fel kell használni, fel kell mérni, hogy vannak-e további lehetséges együttműködő partnerek. A hangnem nem lehet konfrontatív de túlzottan konstruktív sem. Jól megalapozott és világosan előadott érvekre, türelemre, megalapozott információkra van szükség. A sajtóra, a rádióra és a televízióra ebben a folyamatban jelentős szerep hárul, de csak közvetítő szerepet töltenek be.
A lobbizás tehát ebből a szempontból a demokrácia működésének fontos eszköze. A csoportpolitizálás eltér a pártpolitizálástól. Több felmérés már az 1980-as években is azt mutatta, hogy a legtöbb amerikai felnőtt jobban hisz a különféle civil szervezetek által képviselt lobbicsoportoknak (interest groups) mint a politikai pártoknak. A lobbicsoportok megjelentek a nyilvánosság előtt és nagy befolyásra tettek szert. Ezt már az internet megjelenése előtt is a modern kommunikációs technikák fejlődése tette lehetővé, melyek megkönnyítették a lobbicsoportok megszervezését, és egyúttal csökkent a politikai pártok fontossága is.
A civil szervezeteket a nyilvánosság ellenőrzi. Amerikában az 1990-es évek végén nagyjából 1,4 millió civil szervezet működött. Ezek arra törekszenek, hogy a tevékenységük minél inkább a nyilvánosság előtt végezzék, hogy elnyerjék az emberek bizalmát, és ellenőrizhető legyen a tevékenységük. Mindent a nyilvánosság előtt tesznek. Úgy tartják, hogy minél többet tud a nyilvánosság az adott szervezetről, annál jobb. A hatalmat, hagyományos módon a felügyelő tanács és a végrehajtó szervek között osztják meg. A funkciók összeférhetetlenségének szabályait írásba foglalják, nyilvános és átlátható éves jelentéseket készítenek, tevékenységüket a nyilvánosság és a médiák ellenőrzik. Minden információ nyilvános: a költségvetés, a vezetőség fizetései, az adományozók és a megadományozottak jegyzéke stb. A legnagyobb szervezetek vezetőinek fizetése összevethető a magánszektor egyes területeivel is.
Sok társadalmi szervezet anyagi lehetőségei hatalmasak és széleskörű kapcsolatokkal rendelkeznek, mégsem a gondok gyökerét orvosolják, tehát nem a társadalom átformálásával foglalkoznak, hanem csak a tüneteket kezelik (tehát a szegénységet, ahelyett, hogy a szegénység okait szüntetnék meg). A mai társadalmi szervezeteknek és mozgalmaknak olyan közösségi gondokat kell kezelniük, mint a család szerepe, az oktatás, a felvilágosítás, a lelki gondozás, a munkahely kérdése, a lakásgondok, a városi környezet primitivizálódása, stb. Ezek mind olyan feladatok, melyek nagy tömegeket érintenek, és akár a politikai programok részét is képezhetnék. A politika – az idealizmust kiiktató rendszere miatt – képtelen ezeket a gondokat legapróbb részletekig rendezni, a társadalmi szervezetek pedig, mint tudjuk, a tünetekkel foglalkoznak. Ki kell tehát jelentenem, hogy a jövő társadalmi szervezeteinek főcélja a közember, hogy az okokból ne lehessenek tünetek.
Mivel a társadalmi szervezetek nem törekszenek nyereségre, állandóan kimerítik a tőkéjüket, folyamatosan gyűjteniük kell az adományokat, ezért ki vannak szolgáltatva az adományozóknak. A társadalmi szervezeteknek a politika megoldásaival szemben valódi alternatívát kell kínálniuk a hétköznapi embereknek (és nemcsak a szűkölködőknek vagy a hátrányos helyzetűeknek). A közember problémái ma olyan természetűek, hogy azokra a politika és az állami szociális rendszer – azok tömegessége miatt – már nem tud megfelelő, testreszabott megoldást nyújtani. A tömeges személyreszabásra csak egy olyan társadalmi szervezet képes, mely a helyi közösség problémáira koncentrál. Ezért a civil szervezeteknek olyan feladatokat kellene vállalniuk, amelyek ma az állam, a gazdaság, a kultúra stb. feladatait képezik. A civil szféra ehelyett átengedi a terepet a politikai pártoknak, ezért nem is válhat a legbefolyásosabb társadalmi képződménnyé, pedig a közvetlen társadalmi befolyással és az állami források birtokában céljaikat sokkal átfogóbb módon tudnák megvalósítani.
Lehetséges, hogy egykor a civil szervezetek szabályszerű vállalatokká fejlődnek, s akkor megszűnik a küldetésük, mert az a veszély fogja fenyegetni őket, hogy az egoizmus veszi át az irányítást. Egyes szerzők (Christine Letts, William Ryan, Allen Grossman) a kevéssé hatékony alapítványokat egy helyben topogásuk miatt kritizálják, és úgy vélik, hogy fel kellene adniuk misszionáriusi szentimentalizmusukat és alaposan el kellene sajátítaniuk a vállalkozói mentalitást. Rendszeresen mérniük kellene a teljesítményüket, a jutalmazást szigorúan a mérhető teljesítményre kellene alapozniuk, és erősíteniük kellene a szervezeti felépítésüket. Bruce Sievers ezen véleményt fatális tévedésnek minősítette, mert szerinte az adományozói tevékenységet nem lehet összehasonlítani a kapitalizmussal. Az alapítványok sikerességének nemcsak a nyereség a mércéje, mert miközben a vállalkozás tőkéjét a tulajdonosok ellenőrzik, az alapítványok és az általuk támogatottak kapcsolata nem egyfajta tulajdonosi viszony. Az alapítvány szerepe nem a tulajdonosi szerep, hanem az adományozó szerepe. Ezért másként kell viselkednie, mint tulajdonviszonyokon alapuló társaságoknak.
A nagy civilszervezetek Amerikában átveszik a sikeres vállalatok módszereit a marketingben, a tervezésben, a szervezésben és a munka kiértékelésében. De a társadalmi szervezetek is inspirálják a magánvállalatokat. A modern management egyik legnagyobb szaktekintélye, Peter F. Drucker2elsőként mutatott rá, hogy a legtöbb innovatív manager-eljárást a magánszektor ma a civilszférából veszi át. Az 1970-es években a társadalmi szervezetek körében még az a nézet uralkodott, hogy az amatörizmus elválaszthatatlan része a működésüknek, és a „management” szót egyenesen helytelennek tartották a maguk számára. Ma viszont arra mutatnak példát a vállatoknak, hogyan lehet túlélni kedvezőtlen körülmények között is, annak köszönhetően, hogy alkalmazkodnak a gyorsan változó feltételekhez.
A fúziók, egyesülések, akvizíciók hulláma, mely a magánszektort jellemzi, elérte a civil szektort is. A civil szervezetek többsége egy bizonyos idő múlva általában más szervezetekkel lép együttműködésre. Ennek formája kiterjedhet bármire; a kölcsönös tájékoztatástól a hálózatépítésig, a koalícióig, az egyesülésig, föderációig, sőt a teljes egybeolvadásig és új szervezet létrehozásáig. Ezzel nagyobb „piacot” tudnak átfogni, és szélesebb körben teljesíthetik a küldetésüket. Az üzleti szférától eltérően ritkábban kerül sor valamelyik szervezet bekebelezésére egy másik által. A fúziókat nem kíséri tömeges elbocsátás vagy egyik szervezeti kultúra előnyben részesítése a másik kárára. A szervezetek ereje az együttműködésben, nem a versenyben van, nincsenek vetélkedések az elsőbbség vagy az érdemek kérdésének eldöntésére, mint a magánszektorban, mely általában a harci terminológiát használja a fúzióknál (mint a „hódítás” vagy az „új rend bevezetése”), míg a társadalmi szervezetek inkább a családi élet metaforáit alkalmazzák, mint pl. „az értelmi házasság” és az ehhez hasonló kifejezéseket.
Az egyesületeknek minden területen jól kidolgozott szervezeti kereteik vannak. Teljes munkaidőben alkalmaznak ún. fundraisereket, akik feladata pénzt szerezni a szervezetnek. 1996-ban a harmadik szektor ennek köszönhetően 150 milliárd dollár adományban részesült Amerikában. Manapság a társadalmi szervezetek tömegesedése figyelhető meg, ami egyrészt hatalmas erőforrásokhoz juttatja őket, másrészt viszont ezáltal távolabb kerülnek a fő működési területüktől. Az amerikai harmadik szektor, az utóbbi időben jelentős gazdasági tényezővé vált. Miközben sok más ágazatban a foglalkoztatottak száma csökken, a civil szféra az 1990-es évektől egyre több új munkahelyet hoz létre. Ez a folyamat érvényes Európára és a posztkommunista országokra is. Lester Salamon kutatásai szerint Amerikában a lakosság 8%-át foglalkoztatja a civil szféra. Korábban ez az arány még jóval kisebb volt. Ezzel a százalékos aránnyal megelőzik az autóipart is. A nonprofit szervezetek Amerikában az áruk és szolgáltatások 5%-át hozzák létre.
A civil szféra fejlődésére felfigyeltek a magánvállalatok, az állami intézmények és a közvélemény is. A cégek specializálódása megkönnyíti a fundraiserek életét. Több magáncég foglalkozik az információgyűjtéssel a vállalatokról és a társadalmi szervezetek számára ennek alapján állítják össze a vállalati adományozók jegyzékét. Különféle számítógépes cégek specifikus programokat kínálnak számukra a fundraising megkönnyítésére, a „direct mail” optimalizálására, beszámolók generálására az adományozók számára, az ő kritériumaik szerint és sok egyéb szolgáltatást. Testre szabott honlapokat is kínálnak a szervezet részére, mely manapság ugyanolyan fontos, mint a telefon.
A legerősebb társadalmi szervezetek az úgynevezett közösségi alapítványok (Community Foundations). Ezek olyan szervezetek, melyeknek legalább hét feltételnek kell megfelelniük 1. adományokat nyújtanak (grant making function), 2. folyamatosan gyűjtik az anyagi forrásokat (permanent fundraising), elsősorban a közösségen belül, 3. a közösség földrajzi határain belül működnek (város, régió, ország), 4. céljuk és küldetésük, hogy folyamatosan javítsák az adott közösség életminőségét, 5. ennek megfelelően az adományok széles spektrumával rendelkeznek, 6. független vezetésük van, mely az adott közösséget képviseli, 7. állandóan növelik az alaptőkéjüket (endowment).
Az első közösségi alapítványt, a Cleveland Foundation-t 1914-ben Frederick H. Goff, egy clevelandi bankár hozta létre. Kanadában, 1921-ben alapult az első, a Winnipeg Foundation. Nagy-Britanniában csak az 1980-as években hozták létre az első ilyen alapítványt, majd Ausztráliában, Mexikóban, egyes latin-amerikai államokban, Dél-Afrikában és a kontinentális Európában is megjelentek. A közösségi alapítványok a társadalmi tőke formálásának elvét vallják és a helyi lakosokkal való együttműködésen alapulnak. Ma az USA-ban több mint 400 ilyen alapítvány működik, Kanadában körülbelül 80. A közösségi alapítványok konferenciáját minden évben Chicagoban tartják meg.
A közösségi alapítványok az amerikai alapítványoknak csak egy százalékát teszik ki, de 1995-ben az alapítványok által szétosztott összeg 6,6 százaléka származott tőlük (1,311 milliárd dollár). Az összes adományok több mint 13%-át szerezték meg, és az összes alapítvány alaptőkéjének 5,5%-át birtokolták Amerikában, ami 12,383 milliárd dollárt tett ki. Ezt a szintet az 1995 előtti 20 évben érték el, ami a gazdaság fejlődésének és az adótörvények 1969-es reformjának köszönhető, melyek a jótékonyságra ösztönözték az adományozókat. Amerikában átlagosan hét évig tart, amíg egy közösségi alapítvány olyan mértékű bizalmat és tekintélyt szerez, hogy az idősebb emberek végrendeletükben a vagyonukat, vagy annak egy részét rájuk hagyják. Sok közösségi alapítvány a Lilly Endowment GIFT programjának köszönhetően jutott a felemelkedés stádiumába, mely az alapítványokat 95 millió dollárral támogatta. Az olyan nagy alapítványok, mint a C. S. Mott Foundation, a Ford Foundation, a MacArthur Foundation, a Kellog Foundation vagy a Lilly Endowment ún. challenge grant-ek létrehozásával segítik a kisebb alapítványok felemelkedését. Azon közösségi alapítványok, melyek megfelelnek a feltételeiknek, százezres, sőt milliós adományokban is részesülhetnek, azzal a feltétellel, hogy adott időtartamon belül ugyanannyi adományt tesznek ehhez hozzá a helyi források mobilizálásával. A jövőben az efféle közösségi alapítványok akár a társadalmi szervezetek helyi politizálásának és érdekképviseleti rendszerének a gazdasági és szociális alapjaként is szolgálhatnának.
A nagy világszervezetek is kezdik felismerni a társadalmi szervezetekkel való együttműködés előnyeit. A washingtoni Világbanknak például külön részlege van a civil szférával való kapcsolattartásra. A legtöbb nagy magánvállalat is rendelkezik olyan részlegekkel, melyek a jótékonysági akciókat koordinálják. A Világbank az 1980-as évektől a folyamatos kritika hatására, mely szerint érzéketlen a fejődő országok szociális problémái iránt, megváltoztatta a stratégiáját és arra törekszik, hogy a programjai megvalósításába bevonja a civil szervezeteket. A Világbank az 1973 és 1983 között a finanszírozott projektek 6%-ánál működött együtt társadalmi szervezetekkel, 1996-ban ez az arány már 48% volt. 1992-ben a nemzetközi civil szervezetek a Világbanktól több mint 7,6 milliárd dollárt juttattak el a fejlődő országokba. 2001-ben a becslések szerint a Világbank tengerentúli fejlesztéseinek már több mint 15 százalékát hajtotta végre a civil szervezeteken keresztül. Felismerték, hogy azon projektek esetében, melyek megvalósításánál társadalmi szervezetekkel működtek együtt, a végrehajtás jobb minőségű, hatékonyabb a működésük és a hatásuk is tartós volt. Azon országokban, ahol a kormány ingatag vagy hiteltelen, a Világbank közvetlenül a társadalmi szervezetekhez fordul a programok megvalósításakor. Részletes információkkal rendelkeznek az egyes országok civil szektoráról. Pontosan ismerik az egyes kormányok azon naiv törekvéseit, melyekkel kísérletet tesznek az államilag ellenőrzött civil struktúrák kialakítására. Ezen szervezeteket néha – félig tréfás módon – GONGO-nak (Government-organized Non-Governmental Organizations) nevezik.
A magánszektor is egyre jobban kezdi felismerni, hogy a filantrópia által hatékony segítséget lehet nyújtani a társadalomnak ott, ahol a piac csődöt mondott. A Fortune című gazdasági lap 1996-ban azt vizsgálta, hogy miként viszonyul a harmadik szektorhoz a „Tycoon”-réteg, azaz a legnagyobb amerikai ipari és kereskedelmi mágnások köre. Az élen Soros György végzett, aki 350 millió dollárt adományozott, Bill Gates, a legnagyobb jövedelmű amerikai csak a harmadik, Ted Turner a maga 28 millió dollárjával pedig a tizenhatodik volt. Bill Gates 1997-ben a Forbes magazinnak úgy nyilatkozott, hogy 555 millió dollárt adományoz a szegények számára felépítendő könyvtárakra és fenntartásukra, s vagyonából 10 millió dollárt hagyományoz a lányára és a többit (mely ekkor 18,5 milliárd dollárt tett ki) pályafutása végén jótékony célra ajánlja fel. Ted Turner is kilátásba helyezte a jótékonysági akciók támogatásának fokozását, mielőtt még egyik vállalata, az AOL 2002-ben 100 milliárd dolláros veszteségről számolt be.
A média-kimutatások világosan jelzik, hogy a magánszektorban visszatérőben van az a szemléletmód, melyet az egyik legnagyobb amerikai adományozó, Andrew Carnegie (1835-1919) vallott, aki A jólét gospele (1889) című művében kifejtette, hogy a gazdagságot és a sikert nem a jövedelemmel mérik, hanem annak hajlandóságával, hogy azt a társadalom javára használják fel. Óvott a kommunizmus ideológiájától, mely a vagyont azelőtt akarja elosztani, hogy azt megtermelték volna. Óvott „a méhecskék és a herék egyenjogúsításától” is.
A vállalatok az adományokat gyakran a saját alapítványukon keresztül juttatják el a szervezetekhez, melyekből az Egyesült Államokban körülbelül 2000-t tartanak nyilván. A cégek nagy része évente költségvetésük egy meghatározott részét különítik el jótékonysági célra. Ez az adózás előtti nyereségnek átlagosan az 1 százalékát teszi ki. Az adományozás egyik célja a cég jó hírnevének erősítése a fogyasztók között. A vállalkozói szektor 1996-ban 8,5 milliárd dollárt adományozott ilyen módon Amerikában. Ezek a hatalmas összegek azonban elvesznek a különféle programokban, melyek csak a tüneti kezelést szolgálják, ahelyett, hogy olyan körülményeket teremtenének, melyek megelőzik a problémák kialakulását.
Az 1990-es években változás következett be az amerikai filantrópiában. Háttérbe szorul a „tiszta filantrópia”, amikor a vállalatok azért adtak adományt, mert ez így helyes. A szponzor mindig úgy nyújtja a támogatást, hogy valamilyen ellenszolgáltatást (reklámot, szolgáltatást stb.) kér cserébe, a donort ezzel szemben az idealizmus vezérli és nem vár el semmilyen elkötelezettséget saját magával szemben. A jelenkori menedzser-generáció azonban már azt is tudni akarja, hogy milyen eredményt és hasznot hoz az adományozott pénz a közösségnek, de a vállalatnak is. Az audítor és konzultációs cégek a magas fokú képzésre összpontosítanak, a bankoknak a városok és a kisvállalkozások fejlődése a fontos és a tehetős egyénekkel való találkozás lehetősége miatt támogatják a nagypresztízsű kulturális és művészeti előadásokat. Az élelmiszer- és üdítőgyártókat a családok érdeklik és a gyermekkérdés, a kozmetikai cégeket a nőkérdés, a kiadókat a műveltség terjesztése, a gyógyszergyártókat az orvosi kutatások és az egészségügy. A cégek azt szeretik, ha az adományuk a közösségnél marad, ahol az alkalmazottaik és a klienseik élnek és dolgoznak. A SONY Electronics például kirendeltségeinek szabad kezet ad, hogy a támogatást mire fordítják, mert az alkalmazottak jobban ismerik a közösség helyzetét és szükségleteit. A dolgozók önkéntes bizottságokat alapítanak, melyek felmérik a közösség szükségleteit, fogadják a társadalmi szervezetek igényeit és a központ felé megindokolják a döntésüket.
Andrew Carnegie mondta: „Semmi értelme azon fáradozni, hogy olyan embereket támogassunk, akik nem hajlandók saját magukon segíteni.” Az ellátó rendszerek és a közösségi politizálás fő alkotóeleme ezért az aktívan közreműködő közember, akit a pártpolitizálás és a tömegkommunikáció rendívül passzívvá és fásulttá tett. Ebből a helyzetből a civil szféra és a közösségi érzés megerősödése jelentheti a kiutat.

(A harmadik szektor, mint a pártpolitika alternatívája.) A harmadik szektor a társadalomnak azzal tenné a legjobbat, ha szociális és politikai kultúrájának apolitikus, a klientelizmustól és a bürokratizmustól mentes felfogását bevinné a mindennapi életbe. James Monroe (1758-1831) azt mondta Andrew Jacksonnak (1767-1845), hogy a szabad kormánypártok nélkül is fenn tud maradni. (ez volt a gyakorlat a tömegdemokrácia előtt is.). Sok országban a társadalmi szervezetekre ugyanaz a törvény vonatkozik, mint a politikai pártokra, így például Magyarországon is, és sok országban a társadalmi szervezetek jelölteket is indíthatnak a választásokon, de erre mégsem kerül sor, mert gyakran hiányzik a pártgépezetekre jellemző szervezettség, a propagandára fordítható pénz, nincs korlátlan hozzáférésük a tömegkommunikációs eszközökhöz, és nem határoznak meg széles célokat, melyek kielégítik a társadalom többségének érdekeit, melyekkel tömegbefolyást lehetne szerezni. Nincs egységes programjuk, nem folytatnak vállalkozást és nincsenek állandó támogatóik, tehát nem alakulhat ki a „civil politikai irányítás”, pedig a konfrontációtól mentes irányultságuk, a közérdek következetes érvényesítése, a korrupció kiküszöbölése, többszintű ellenőrző rendszerük és tevékenységük teljes nyilvánossága, jobban megfelelne az állam politikai irányítására, mint a pártrendszer.
Sokan úgy vélték, hogy a demokrácia csak addig volt működőképes, amíg a közönség nagyfokú politikai informáltsággal és kifinomultsággal rendelkezett. Mill (1806-1873), Locke (1632-1704), Tocqueville (1805-1859) és más szerzők ezeket a jegyeket a sikeres demokratikus rendszer alapelemeinek tartották. Ezen nézetek szerint a polgárságnak támogatnia kell a politikai rendszert és mély meggyőződést kell táplálnia az olyan demokratikus ideálok iránt, mint a pluralitás, a szabad önkifejezés és a kisebbségi jogok, máskülönben az uniformizált és kifinomulatlan választókat olyan módon lehet manipulálni, hogy az megszakítja a demokratikus folyamatot.
A demokráciának Russell J. Dalton szerint3figyelmében nem lankadó közönségre van szüksége. A demokrácia egyes teoretikusai tehát bizonyos értelemben a szuperpolgár modelljét használták: a közönségnek a demokrácia túlélése érdekében a polgári erények mintaképének kell lennie. A polgár ezen típusa csak addig létezett, míg a politikai ügyeket a helyi közösségekben vitatták meg, mint például Amerikában a New England-i városi találkozókon, melyek az amerikai politikai szellem legendás példáivá váltak, mielőtt a tömegpártok megkezdték a működésüket. A polgárok ebben a korai szakaszban még nagy tömegekben vettek részt a politikai gyűléseken. Ez a fajta politikai szellem mára a polgárjogi mozgalmakba és a harmadik szektorba szorult vissza. A legtöbb polgár számára a politikai érdeklődés és részvétel ma alig lépi túl az alkalmankénti szavazások kereteit és a polgárok Dalton szerint nem nagyon értik a saját szerepüket a politikában.
A helyi politizálás említett rendszere Amerikában a 18-19. századra megy vissza, amikor Tocqueville is elismerően nyilatkozott az amerikaiak azon hajlamáról, hogy a közösségi problémák megoldására különféle csoportokat hoznak létre. Tocqueville tehát „Az amerikai demokráciáról” (1835-1840) írt könyvében valójában nem a tömegdemokráciát dicséri, hanem azt a protestáns és rendi alapú helyi politizálási rendszert, mely a tömegdemokráciát megelőzte: „Az Egyesült Államokat átható politikai tevékenységet látni kell, hogy megérthessük. Mielőtt még amerikai földre tenné a lábát, az embert elkábítja a tumultus egy fajtája;... ezeken emberek találkoznak a város egy-egy negyedéből, hogy döntsenek a templom épületéről; ezeken történik a képviselők megválasztása; valamivel később a körzet képviselői a városba igyekeznek, hogy egyes fontos fejlesztésekről értekezzenek; egy másik helyen a falusi dolgozók félreteszik az ekét, hogy megfontolás tárgyává tegyék az út vagy a nyilvános iskola tervezetét... A társadalom irányításához történő hozzájárulás és vita a legkomolyabb dolog, és úgyszólván az egyetlen élvezet, melyet az amerikaiak ismernek,” mondja Tocqueville.
Rousseau a Társadalmi szerződés (Contrat social, 1762) című művében arra figyelmeztetett, „amint az ember megengedi, hogy mások képviseljék, elveszíti a szabadságát.” A képviseleti kormányzásban a választóknak lehetőségük van az ellenőrzés gyakorlására, de a valóságban az elit kormányoz. A képviseleti kormányzást az egyenes demokrácia hívei is gyakran kritizálják. A német Zöldpárt például az állampolgári részvétel fokozására népszavazásokat, polgári akciócsoportokat és az „alapdemokrácia” egyéb formáit javasolja. Az amerikai populista csoportok ugyancsak szkeptikusak a választó demokráciával szemben és a közvetlen politikai tevékenységet részesítik előnyben.
Az 1970-es években a nyugati világban gyengülni kezdtek a pártpolitikai kötődések. A brit választók szkeptikussá váltak a képviselőkkel, a közéleti személyiségekkel és a politikai pártokkal szemben. A felmérések szerint sok amerikai még mindig jobban kedveli a helyileg szervezett csoportokat, mint a politikai problémák megoldásának egy módját.4 Az 1970-es évek elején Nyugat-Németországban a polgárok akciócsoportokat (Buergerinitiativen) szerveztek. Ezeknek a tagsága meghaladta az NSZK politikai pártjainak taglétszámát is. Lowe és Goyder szerint5a brit környezetvédő mozgalom nagyobb létszámú volt, mint bármilyen politikai párt vagy szakszervezet. A közösségi tevékenység Nagy-Britanniában és Németországban széles körben el van terjedve, de kisebb mértékben, mint az Egyesült Államokban és a politikai témák sem annyira gyakoriak ezekben az országokban. Franciaországban, mely hagyományosan individualista társadalom, a közösségi tevékenység csak korlátozott mértékű.
Az Egyesült Államokban ezzel szemben számos politikai mozgalom és olyan csoport működik, mely valamilyen fontos közérdekű kérdés megoldásával foglalkozik. Azok a társadalmi szervezetek, melyek fő tevékenysége lobbizni egy törvény ellen vagy mellett, Amerikában kevésbé előnyös adókedvezményekkel rendelkeznek, mint a többi szervezet, de senki sem vonja kétségbe hasznosságukat a demokrácia szempontjából. Tocqueville az 1830-as években azt írta, hogy „az egyesülés elve” sehol máshol nem annyira nyilvánvaló, mint Amerikában. A tömegdemokrácia előtt még maga a pártpolitizálás is a helyi szervezeteken belül folyt, ahol mindenki személyesen vehetett részt a tanácskozásokon. Ennek a rendszernek az amerikai válfaját Tocqueville is nagyra értékelte.
A civil szféra Nagy-Britanniában is nélkülözhetetlen eleme a polgári társadalomnak, mely független az államtól, az egyének érdeklődési körének megfelelően alulról szerveződik, és nem függ a pártpolitikától sem. A politikai befolyásra törekvő polgári kezdeményezések Nagy-Britanniában az 1960-as, 1970-es évektől jelentek meg, annak a folyamatnak a reakciójaként, hogy a két legnagyobb párt képtelen volt az olyan fontos közérdekű kérdésekkel kielégítően foglalkozni, mint a környezetvédelem, a szegénység, a fiatalság, a kisebbségek, a külkapcsolatok problémái. Ezért a lobbizás és a társadalmi szervezetek tevékenységi köre jelentős mértékben megerősödött és kiszélesedett. Ma már szinte minden területen megtalálhatók a polgári mozgalmak és az azokat szolgáló lobbicsoportok.
Egyes csoportok nagyok és függetlenek, az egész országban működnek és széles spektrumot ölelnek fel, míg másak csak a helyi lakosság kis csoportjainak érdekeit képviselik. A polgári mozgalmakban a legtöbb közösségi tevékenység a helyi problémák megoldását szolgálja. Ez különbözteti meg őket a kampánypolitizálás jellegétől, mivel ezt nem a pártpolitikai szempontok határozzák meg. A politikai szakszerűség is viszonylag magas fokú bennük, a polgárok maguk határozzák meg az őket érdeklő tárgyköröket, a politikai szervek befolyásolásának módszereit és a befolyásolás időzítését. A tárgykör a nukleáris leszereléstől a helyi iskola gondjaiig terjedhet. Eközben maguk az emberek döntenek, nem az elitek.
A részvétel ezen módja azt jelenti, hogy a közösségi ügyekben több információ közvetíthető a résztvevők felé és nagyobb politikai nyomást lehet gyakorolni, mint a választási kampányokban. A közösségi politizálás biztosítja a közösség számára az ellenőrzést, és ezáltal növeli a polgár befolyását a politikai folyamatokra, de a közösségi tevékenység – eltérően a pártgépezetek szervezetétől – viszonylagosan strukturálatlan természetű. A társadalmi szervezetekhez bárki fordulhat segítségért, aki úgy érzi, hogy az igazságosság elve nem érvényesül. A civil szervezetek tagjai úgy vélik, hogy a demokrácia érvényesüléséhez és fennmaradásához a nyilvánosság részéről állandó nyomásgyakorlásra van szükség. Ez a nyilvánosság azonban manapság már egyre kevésbé aktivizálható.

(Utópia és realitás) Több körülmény is arra utal, hogy az információs kultúra társadalmi struktúrái teljesen másak lesznek, mint az azt megelőző tömegkultúra társadalmi struktúrái. Ez gyökeresen új helyzetet teremthet a politikai rendszerben is, mely ma még a tömegpártokra épül, és a globalizált világban újra megnövekedhet a helyi kezdeményezések és kisközösségek szerepe. Az információs kultúra újra össze fogja sűríteni az urbanizációs struktúrákat, akárcsak egykor a vasút tette, de egy jóval magasabb és humánusabb szinten.
Egy sor nagy konferencián, mint például a berlini URBAN 21-en (2000) és a szakirodalomban is az a nézet terjedt el, hogy a globalizálódó világban a nagyvárosok jelenleg erősítik a pozícióikat, miközben a nemzetállamok elveszítik a befolyásukat. Olyasfajta helyzet van tehát kialakulóban, mely az egykori görög polisz és a feudalista társadalmak helyi önkormányzatának rendszerére emlékeztet. Peter Hall és Ulrich Pfeiffer6az említett berlini konferencia tanulmánykötetében kifejtette: „Megbízható módon előrejelezhetjük, hogy 2025-ben az egész világ egyetlen városi hálózat lesz, mely az automatizált termelésre, közlekedésre és kommunikációs rendszerre fog támaszkodni, melyek felszabadítják az embereket, hogy a vonzó emberi szolgáltatások, az oktatás, a nevelés, a tanácsadás, a közösségi szolgáltatások területén dolgozhassanak, és hogy aktív polgárokká válhassanak. Ez volt az ókori Görögország városi életének ideálja is. Főként a nagyvárosok fognak egymással teljesen összefonódni, behálózódni és létre fogják hozni a régi Hanza városok egyfajta kibernetikus válfaját.“
A nagyvárosi szomszédsági és vérségi közösségek modellje pontosan beleillik ebbe a modern képbe. A szociológusok rámutattak arra a fontos jelenségre, hogy a világ legnagyobb városai egyfajta duális városok, ahol a kozmopolita elitek mellett viszonylag nagy tömegekben élnek olyan csoportok, melyek részei a helyi közösségek „törzsiségének“ (tribalizmusának). Manuel Castells szerint7az információs korban és a globális gazdaság korában az ilyen duális európai városok legnagyobb problémája a globális jellegű funkciók megfelelő és hatékony csatlakozása a helyi gyökerű társadalomhoz és kultúrához. Ha ezt a két oldalt sikerül egyesítenünk, jobban meg tudunk birkózni a globalizációval mint a nemzetállamok, mivel az egoizmussal szemben a (vérségi) kis csoportok altruizmusát, az együttműködés szellemét fogjuk erősíteni.
A klasszikus szociológiai és néprajzi munkák azt hangsúlyozták, hogy a közösségek létrejöttéhez a rokonok egy térben való együttélésére van szükség. Ezt az egy helyen való összpontosulást a szociális kommunikáció előfeltételének tekintették és a korábbi nézetek szerint a nagy népsűrűségű, nagy mobilitású, szociálisan heterogén városi környezetben a közösség, mint szociális életforma megszűnik. A várost a szociológia a vidék ellentétének tekintette, ahol gyengék a közösségi jellegek és túlteng az individualizmus, mely inkább a cserén és a szerződésen alapul, mint a szokásokon és a szolidaritáson. Azt feltételezték, hogy a mobil városi lakosság számára a rokonság szerepe nem túlságosan fontos. Ebben a modellben a városi népességet kicsi, könnyen költöző családok együtteseként képzelték el, amit a modern piacgazdaság sikeres működésének előfeltételeként fogtak fel. Több olyan antropológiai és szociológiai kutatásból, melyeket londoni és más európai és amerikai városi család életviteléből vontak le, azonban kiderült, hogy, meglepő módon, a modern városban is léteznek rokoni alapú közösségek, melyeket Young és Willmott8a „módosított tágabb városi család“ fogalmával írt le.
Ez a felismerés a kicsi, izolált városi családok helyett a szekundér, szomszédsági támogató rendszerek fontosságát derítette fel. Az ennek megfelelő életformát és településszerkezetet tehát a szomszédsági és rokoni keretek között lehet a legjobban megvalósítani, az egy helyen élő szomszédok és/vagy rokonok lakókörzetei által. Ehhez hasonló reformot hajtott végre Kleiszthenész is Kr. e. 507-ben az ókori Athénban, ahol a politikai képviselet a szomszédsági és a vérségi rendszeren alapult. Ez tehát a legmegfelelőbb képviseleti rendszer az ember, mint közösségi lény számára – biológiai és szociális adottságait tekintve egyaránt, mert ez a rendszer bensőséges világot hoz létre, nem felszíneset (és tömegeset).
A vérségi kötelékek formájában felépülő rendszer azonban meglehetősen vontatottan működne, ha csak önmagában állna a társadalomban és a közösségek csak olyan vérségi, vagy szomszédsági csoportokból állnának, melyek tagjai egyféle tevékenységet, egyféle vállalkozást, egyféle kulturális tevékenységet stb. folytatnának. Ezért a tágabb közösséget véleményem szerint a szomszédsági körzeteken belül több szomszédsági vagy vérségi alapú együttesként kell megszervezni. Ezek a körzetek képesek lennének biztosítani a közösség életének minden funkcióját. Ezek az együttműködő szervezetek – akárcsak egy kisfaluban – teremtik meg a közösségek családias jellegét és hangulatát a politikában, a vállalkozásban, a kultúrában, a szolgáltatásokban, az emberi kapcsolatokban – szemben a tömegtársadalom személytelenségével. Ezek a viszonyok hozzák létre a szerves kapcsolatot az egyes emberek között, és ezek alakítják ki az együttműködés szellemét. Az említett funkciókat ebben a rendszerben a szomszédsági körzet a közösség igényei szerint tudná ellátni, ezért a funkciókat magának a közösségnek kell betöltenie. Az elsőfokú politikai képviselet kérdését is ezen a szinten kell megoldani, mely fölött legfeljebb egy vagy két másik szint állhat. Az első szint ilyen módon az egyenes demokrácia közvetlen színtere lehet. A szomszédsági körzetet tehát szomszédsági (és vérségi) szinten kell megszervezni, mint társadalmi-kulturális-politikai stb. egységet. Ezért ki kell szélesíteni a jóléti társadalom fogalmát is. A jóléti államban (mely a tömegtársadalom egyik válfaja), vagy az azt felváltó információs társadalomban, függetlenül attól, hogy azt átszervezzük-e szomszédsági vagy vérségi alapon vagy sem, állampolgári szociális jognak kell tekinteni az ingyenes lakáshoz való jogot. Ezáltal a lakhely visszanyeri a középkori városok Lewis Mumford által meghatározott (The City in History, 1961) összes funkcióját: a „műhelyt”, vagyis a munkahelyet, a „szentélyt” (a kultuszközösséget), a „fellegvárat” (a védelmet), a „községet” (az önkormányzatot) és a „piacot” (a fogyasztást és az értékesítést) is.
A szomszédsági, avagy rokoni szervezet képviseleti rendszere a helyi kezdeményezéseken alapul és ebben az értelemben a közvetlen vagy egyenes demokrácia gyakorlati megvalósítását jelenti. A lakóhely így a közösségi élet színtere és egyben szociális, gazdasági, kulturális intézmény, s esetleg közigazgatási egység is lehetne. Svájcban például az alulról szerveződő demokráciában még ma is létezik a paraszti parlamentarizmus, ahol a kantonok gyűlésein minden helyi svájci polgár részt vehet. A hétszáz éves kanton-modell a mai tömegdemokráciában is működőképes szervezet.
Ezt az utópiát – a lakossági körzetek termelői, kulturális, politikai stb. közösségét – vallotta az angol Független Munkáspárt is, mely a szocializmus képviselője volt a Munkáspárton (Labour Party) belül. 1923-as programjában meghirdette a gildszocializmus létrehozását, melynek elveit Polányi Károly ismertette9egyik cikkében. Lényege a termelési eszközök társadalmasítása, de nem államosítás, hanem a szakszervezetek és a szövetkezetek által gyakorolt demokratikus ellenőrzés révén. Az államosítást nemcsak a központosítás veszélyével járó bürokratizmus veszélye miatt ellenezték, hanem azért is, mert a szocializmus egyik éltető eszméje a szabadság vágya volt. Ez pedig az államhatalom csökkentését kívánja meg.
A gildszocializmus a verseny kiküszöbölésén és a mesterség megbecsülésén alapuló munkásönkormányzat. A gildszocializmus elmélete akkor keletkezett, amikor G. D. H. Cole a társadalom szerkezetében felfedezte azokat az elemeket, melyek legmélyebb értelme az ipari önkormányzatban rejlik. A szakszervezeteket az elképzelés szerint ipari szövetségekké kell átalakítani. Ezzel a kapitalista szerepe fölöslegessé válik és kiszorítják az ipari önkormányzat erői. Az állam és a községek egyenrangúak a gildek hatalmával, elsősorban a gazdasági téren, ahol az állam, illetve a község a gilddel (a termelők képviseletével), mint a fogyasztók érdekeinek védelmezője áll szemben. A saját hatáskörén belül mindkét fórumnak törvényhozói és végrehajtói hatalma van. Ahol pedig a hatáskörök érintkeznek, az állam és a gild megegyezései az irányadók. Polányi szerint:10 a megoldás az állam valódi szerepének felismerésében rejlik, mert a kollektivista-kommunista állambálványozás éppolyan helytelen, mint a szindikalista-anarchista államiszony.
Az elmélet szerint nem igaz, hogy a társadalom egységes működését csak az államhatalom biztosíthatja. Ellenkezőleg, az államhatalom mesterségesen egységesíti, és ezzel megnyomorítja a társadalom természetes és egészséges egységét. A társadalom ezen nézet szerint tulajdonképpen olyan organizmus, melynek egyes szervei összhangban végzik a funkcióikat. Ez a funkcionális társadalomelmélet kiindulópontja. Az egyén funkciói: a termelés, a fogyasztás, a szomszédsági viszony, a szellemi élet és ezek kivirágzásai. Ezek azok a funkciók, melyek az embereket szövetkezésre ösztönzik: együttes termelésre, együttes fogyasztásra, közös szomszédságokra, szellemi szövetségekre. A mai társadalmakban ilyen természetes alakulatok a szakszervezetek, a szövetkezetek, a községi kötelékek, a világnézeti és kulturális csoportok. A magam részéről ehhez a vérségi csoportokat is hozzáveszem. A gildszocializmus koncepciójában valamennyi csoport az élet egy-egy funkcióját valósítja meg. Egy valóban demokratikus társadalomban, amelyben semmilyen erőszak- vagy birtokprivilégium nem zavarja meg az egyének természetes szerveződését, a Független Munkáspárt szerint a társadalomalkotó szervezetek működése között szükségképpen harmónia uralkodik, hiszen ugyanazon egyének alkotják őket.
A termelők, a fogyasztók, a szomszédságok (a községek és a vidékek) az elképzelés szerint egy és ugyanazon emberek különféle szervezetei. A funkcionális demokráciában tehát nincs szükség az államhatalom egységesítő szerepére, mert az egyéni élet különféle funkcióiból fakadó szervezetek amúgy is összhangban működnek. Az államhatalom nem válik fölöslegessé, csak lényegesen leszűkül a hatásköre. Nem az állam az egyedüli „szuverén hatalom”, hanem egyenrangú a másik funkcionális szervezettel, a termelők egyetemét képviselő gilddel. Az új társadalom felépítését a gild és az állam szabad együttműködése képezi. A fogyasztó érdekeit az elképzelés szerint az állam és a község képviseli, a termelő érdekeit pedig maguk a termelők. Az ipari termelés tehát nem feltétlenül jár együtt a munkások nyomorával és szellemi elsivárosodásukkal. A gildszocializmus utópisztikus elképzelésében Polányi szerint ez a ragyogó középkori ipari lét jelent meg.
Ennek a gondolati rendszernek – a társadalmi funkciók termelői, fogyasztási, kulturális, politikai stb. területek szerinti elkülönülésének – létezik egy rendi típusú válfaja is, mely ugyanezen alapelveken épül fel. Karel Schwarzenberg herceg, aki 1990-1992 között Václav Havel elnöki hivatalának vezetője volt, Obrana svobod (A szabadság védelme, 1991) című művében úgy vélte, hogy a modern állam, a jog egyedüli forrásaként, egyben a hatalom monopóliumát is képezi. A középkor (és a kapitalizmus előtti korok) társadalma éppen ellenkező módon épült fel, mert az ember életében a legjelentősebb szerepet a hozzá legközelebbi, legalacsonyabb közigazgatási egység játszotta. Lehetetlen volt negyven vagy százmillió embert úgy irányítani, mintha egy testtel és lélekkel rendelkeznének. A középkorban természetesen semmilyen emberi tekintély vagy az általa létrehozott egység nem volt független. Maga a császár is csak „az isteni hatalom fele“ volt, de az egyén megengedhette magának, hogy fellázadjon a tekintélyek ellen, mert ezzel nem vesztette el azt a lehetőséget (mint ma a sztrájkoló), hogy éljen. Ebben a korban még nem kételkedtek afelől, hogy az állam nem öncélú szervezet, hanem feladata a közjó biztosítása, ennek fejében, és a társadalom fenntartása céljából azonban megkövetelte a legfelső autoritás sérthetetlenségét, melynek felépítését a következő mondatban lehet összefoglalni: tekintély felül, szabadság alul. Schwarzenberg szerint ezen tekintély által érhető el a szabadság fenntartása, az uralkodó legfőbb feladata ugyanis a szabadság védelme. (Legalábbis ami a rendi demokráciát illeti.)
Schwarzenberg a modern társadalom visszáságairól megjegyezte: „Ha a mai embernek szemrehányást teszünk a mai élet minden kellemetlenségéért és hátrányáért: a méltatlan viselkedésért, a zajos közlekedésért, a bűzlő városokért, a nyelv hanyatlásáért stb., stb., rendszerint felhívja a figyelmünket az egyetlen nagy előnyre, mellyel az ő értelme szerint a középkorhoz képest rendelkezünk: a szabadságra.“ A középkorban „hiányzott az az elméleti szabadságkultusz, amely a francia forradalmat és az azt követő korszakot jellemezte“, mert a „középkori gondolkodás mindig tele volt korlátokkal, figyelmességgel, ellenvetéssel, éppúgy, mint az értelmes ember normális gondolkodása,“ mondja Schwarzenberg. A modern kori polgár olyan erőknek van rabszolgai módon alávetve, melyek nélkülöznek mindenfajta autoritást. Ez ugyanúgy érvényes a diktátorok kratomániája alatt élő emberre, mint a túlzó parlamenti jogalkotásra, ahol naponta változnak a parancsok. Ez az alávetettség abból adódik, hogy az emberi társadalomban az anyagi következményeknek lelki oka van, az okok a rabszolgai lélektől erednek. Ezért sok jelentős ember is úgy véli – tévesen –, hogy a modern állam ezen degeneráltságát a demokrácia számlájára kell írni. A demokrácia azonban Schwarzenberg szerint tartalmaz bizonyos értékes erkölcsi elveket is.
A gondok a második demokratikus elvnél, az egyenlőségnél kezdődnek, mert itt a demokrácia az erkölcsi síkról politikai síkra tevődik át. A politikai egyenlőségen ugyanis azt értjük, hogy a fiktív politikai életben minden osztály egyenlő módon vehet részt. Az egyenlőség azonban azáltal kap valódi értelmet, hogy minden néposztály a maga módján vesz részt a közéletben, és így nyilvánvaló, hogy az organikus demokrácia elvének éppen a rendiség felel meg a legjobban, amely egyedül elégíti ki azt a követelményt, hogy minden polgár részt vehessen a közéletben, mégpedig mindenki azon életterületen, ahova őt a sors állította.
Az államot a családok és az egyének alkotják, akiknek Schwarzenberg meglátásában a különféle foglalkozások szerint különféle társadalmi funkcióik vannak. Ezen funkciók közéleti szervezetei pedig a rendek. Az állam ilyen autonomisztikus berendezkedése lehetővé teszi a nemzet alkotóelemeinek a funkcióját (a rendiséget). Az egyén szabadsága tehát abban áll, hogy a társadalmi berendezkedés lehetővé teszi számára a funkcióinak a beteljesítését.
A rendiség ezért Schwarzenberg szerint szabadságot szül. A modern kori alávetettség tehát nem a demokratikus gondolatban rejlik, hanem a köztársasági alkotmányos elv és a modern, hipertrofikus, mindenhol jelen levő állam fejlődése közti aránytalanságban. Míg a régi rezsimben az állam alapvető jegye a kormány és az alattvalók képviseletének dualizmusa volt, addig a modern állam a hatalom egyesítésével tündököl, ebben azonban a polgároknak valójában nincs képviseletük. Ez a hatalom így egy időben abszolút és szuverén hatalom is, nincs korlátja sem a földön, sem az égben. Ezért Schwarzenberg szerint a hipertrofikus állammal szemben fel kell éleszteni a demokrácia chestertoni felfogását, tehát a demokratikus szabadságok nemcsak képzeletbeli, hanem a kis egységek valódi, privilegiális formáját, melynek feltétele a független és feddhetetlen kormány.
Az európai kultúrát olyan szervezetek hozták létre, mint a család, az országok, a nemzeti kisebbségek, a tartományok, a települések, a rendek, az egyetemek, a szerzetesrendek azáltal, hogy a saját életüket élték, de a totális állam bennük is a saját szerveit látta és ezért ellenőrzése alá vonta őket. Míg tehát a középkor alapvetően autonomisztikus elven működött és Schwarzenberg szerint a szabadságokat elterjesztette, a centralisztikus elv a bürokratikus reakció közös vonása lett mindenfajta katonai, demokratikus-liberális köztársasági, és totalitariánus-nacionalista árnyalatban.
A demokratikus-liberális rezsim Schwarzenberg szerint az önkormányzati elvet főleg a parlamentre korlátozza s a nép állítólagosan ezáltal uralkodik. A liberálisok megértők a kisebbségekkel, azonban individualizmusuk meggátolja őket életképes intézmények létrehozásában „az ómagyar universitas nationalis mintájára“. Így a mennyiségileg demokratikus környezetben a kisebbségnek csak kétféle lehetősége van: vagy önmagát tartja a független népnek, tehát az állami függetlenséget igyekszik megszerezni, vagy ténylegesen is a kisebbség helyzetébe állítják. Ezzel azonban a mindenhol jelen levő modern államnak minden lehetősége megvan a nevelés monopóliumával, gazdasági kényszerrel, és főleg a szociális reformokkal elpusztítani a kisebbséget. Az eltérő csoportok tehát nem maradhatnak fenn. Azért nem, mert a demokrácia és a totális rendszer is valamiféle szörnyűségnek tartja az „államot az államban“, miközben az egész középkoron át Európa nem volt más, mint a szűkebb és szűkebb államok – rendek (status) fokozatos felépülése.
A középkor Schwarzenberg meglátásában egyenletes társadalmi felépítésű volt, mely – a nyugati egyház területén – „a szabadságot minden tagjának jelentős mértékben maga biztosította,“ ahol „szinte minden ember közvetlenül munkája hasznából élt, rendelkezésre állván ehhez a munkához a saját eszközei - szinte elképzelhetetlen volt, hogy az ember a középkorban elveszthette volna megélhetésének a forrását. Élhetett ugyan szegénységben, élhetett nyomorban is: a munkás földjét a vadászok letaposhatták, házát a zsoldosok felégethették. De a föld mindig megmaradt számára és a házát önmaga is mindig újjáépíthette. A munkanélküli helyzete a kapitalista rendszerben, akinek nemcsak egyszerűen nincs jövedelme, de semmilyen eszköze sincs, sőt olyan hely sem, ahova lehajthatná a fejét, ez az állapot a középkorban elképzelhetetlen volt. Az egyén szabadsága tehát mindig reális alappal rendelkezett.“
Az eddig említetteken kívül számtalan más utópisztikus rendszer is létezik a képviseleti rendszerek megreformálására. Fromm (1900-1980)11úgy vélte: „Ha az európai történelem a 13. század szellemében fejlődött volna tovább, ha a tudományos gondolkodás és individualizmus szellemisége lassan és törés nélkül bontakozott volna ki, ma talán kedvezőbb helyzetben lennénk. Ehelyett azonban az értelem manipulatív intelligenciává, az individualizmus pedig önzéssé süllyedt.” A középkori gondolkodók Artz szerint még úgy tartották, „hogy Isten színe előtt minden ember egyenlő és még a legkisebb is végtelenül értékes..., hogy a munka az emberi méltóság forrása..., hogy a béreket és az árakat az igazságosság szellemében kell meghatározni..., hogy az államnak morális funkciót kell betöltenie..., az uralkodók és a vezetettek közti viszonynak pedig a szüntelen kölcsönös felelősségen kell alapulnia.” Fromm a kis közigazgatási körzetek, lakossági csoportok százezreinek kialakítását javasolja, egyenként kb. 500 taggal, ahol az emberek ismerik, és megfelelően ítélik meg egymást. Ezen csoportok összessége alkotná az alsóházat. A csoportok tanácsadói és döntéshozói testületek lennének, és gazdasági, külpolitikai, egészségügyi, oktatásügyi és jóléti kérdésekben értekeznének és szavaznának. A szavazatok összesítését és a vélemények kifejtését a modern technikai eszközök tennék lehetővé. Az emberek így életüket rögtön „érdekesebbnek és izgalmasabbnak találják, mihelyt a közösség problémáival kezdenek el foglalkozni.” A valódi politikai demokrácia Fromm szerint a részvételi demokrácia, melyet egyenes demokráciának is nevezhetünk és az ókortól az újkor kezdetéig számos példáját ismerjük, mint amilyenek a görög polisz és a nemesi köztársaságok helyi képviseleti fórumai.
Hasonló irányban keresi a megoldást Durkheim (1858-1917) is, amikor a társadalmi szerződés elvét bírálva kifejti, hogy a hatékony társadalmi rendnek inkább az erkölcsön, mint az érdeken kell alapulnia, mivel az érdek változó. A szocialista forradalmi programok és a nagyobb újraelosztási formák túl radikálisan fenyegették a társadalom erkölcsi rendjét és az elégedetlenség, valamint az elidegenedés új formáit hozták létre. A szakmai céhek új típusának létrehozását javasolja, melyek a családhoz hasonlóan alkalmasak lennének a hatékonyabb, eredményesebb, folytonos és kölcsönös segélynyújtási akciók kifejlesztésére, s ezek a segélyezési hálózatok, bizonyos tekintetben, még a családot is helyettesíthetnék. Ezzel új alkalmak nyílnának a nem-szerződéses kapcsolattípusok, a családi reciprocitás új formáinak kifejlődésére. Az embereknek a berendezkedésben kölcsönösen garantálniuk kell egymás jogait, ennek érdekében pedig szeretniük kell egymást, függniük kell egymástól és a társadalomtól. Így az ifjúság nevelése, a közegészség védelme, a közsegélyezés, a közlekedési és szállítási eszközök felügyelete átkerülne egy központi szerv hatáskörébe, ami az egyének és a társadalom egymástól való kölcsönös függését nyilvánvalóvá teszi, és új alkalmat teremt az együttműködésre és az altruizmusra.
Durkheim számára a társadalmi igazságosság érdekében a legfontosabb követelmény, hogy a társadalomban rend uralkodjon, hogy az emberek zöme elégedett legyen sorsával, ehhez pedig arra van szükség, hogy meg legyenek győződve, nem szükséges, hogy többjük vagy kevesebbjük legyen, hanem hogy nincs joguk többre. Ezért fontos, hogy legyen egy tekintély, mely megmondja nekik, hogy mi a jogos. Úgy véli, hogy csak a társadalomnak van olyan erkölcsi ereje, hogy korlátozza a nyugtalan emberi vágyakat. Amit egykor a vallás vitt véghez, arra most az erkölcsi fegyelemnek és a nevelésnek kell vigyáznia.
Durkheim tehát a szociális gondoskodásból nem zárja ki az állam szerepét, ez a megoldás azonban a totális állami beavatkozás irányába mutat, a tekintély és az erkölcsi erő elve pedig hatékonyabban kapcsolható a vérségi (esetleg a szomszédsági) keretekhez, melyekben az egyén nem veszíti el szabadságát sem az igazságosság elveit. Durkheim az ideális társadalmat úgy akarja felépíteni, hogy a nevelést helyezi előtérbe, melynek az önfegyelem és a társadalmi rend iránti engedelmesség szellemével kell beoltania az embereket, hogy – paradox módon – létrejöhessen az igazi személyi autonómia valódi alapja. A szabadság szerinte nem azt jelenti, hogy azt csináljuk, amit akarunk, hanem önuralmat, ésszerű cselekvést és kötelességet jelent.
Huizinga, aki a 20. század első felének fejlődési tendenciáit térképezte fel, figyelmeztetett az egységes ideológia által irányított tömegtársadalom veszélyeire, és rámutatott a modern ember pszichikai és szociális fejlődésének veszélyes irányzataira. Úgy vélte (Homo ludens, 1938), hogy a civilizáció öncélú konvenciók és a játék együttese, mely eltér a hétköznapok világától. Ezért a közéletre és a gazdasági viselkedésre más-más szabályokat kell alkalmazni.
Az erkölcs szerepét hangsúlyozza Soros György, a híres pénzember is. Különféle cikkeiben, előadásaiban és könyveiben (1999, 2000) a kapitalista stratégiák, a laissez faire elvének korlátozását, a kapitalista elvek szabályozását és – Popperre (1902-1994) támaszkodva – a „nyitott társadalom” kialakítását tartja szükségesnek a globalizált világban.
A nyitott társadalom elmélete azon a felismerésen alapul, hogy senki sincs birtokában az abszolút igazságnak, ezért olyan intézményekre van szükség, melyek lehetővé teszik, hogy a különféle nézeteket valló, különféle környezetből származó és eltérő érdekekkel rendelkező emberek békében élhessenek egymással, és ne csupán a saját céljaikat kövessék. Ezért a legjobb berendezkedés az, amelyik képes felismerni ennek tényét. A nyitott társadalom nemcsak elismeri a kultúrák és tradíciók sokféleségét, hanem aktívan támogatja a pluralizmust, mely a globális társadalom egységesítő elve lehetne. A piaci szabályozó rendszer hatékonyan meg tudja akadályozni a gazdasági hibákat, de alkalmatlan, mint az elosztási rendszerek szabályozó elve. A szabad verseny helytelen magyarázatán alapuló hamis nézet, hogy a közérdeket azáltal szolgáljuk a legjobban, ha kielégítjük az egyéni érdekeket. Soros meggyőződése szerint a laissez faire ideológiája hamis és alkalmatlan a nyitott társadalom fenntartására, mert a piaci érdekek és az emberi alapértékek összeegyeztethetetlenek egymással. A legnagyobb gond, nézete szerint, a nemzetközi intézmények hiánya, melyek szabályozni tudnák a globális piacot. A globális piacok stabilitását nemzetközi intézmények vagy együttműködő nemzeti intézmények által, a laissez faire korlátozásával aktív módon kell fenntartani.
Soros György a szabályozott globális berendezkedést a nyitott társadalom keretén belül akarja megvalósítani (2002). Ezt a kifejezést először Henri Bergson (1859-1941) használta 1932-ben, Az erkölcs és a vallás két forrása (1931) című művében, mely szerint az egyik forrás törzsi jellegű és a zárt társadalmat támogatja, a másik univerzális és a nyitott társadalmat hozza létre. A ’törzsi’ és a ’nemzetségi’ fogalma a modern társadalomban a felszínes vizsgálat miatt kompromittálódott, elmaradottságot, zártságot fejez ki, mely alkalmatlan a modern formák továbbvitelére és a reformok megvalósítására, szemben az univerzalitással. Ez az állítás azonban a fentiek fényében nem állja meg a helyét. A vérségi altruizmus ugyanis a kisebb korporatívák létrehozásával integráló tényezőként lép fel, mely a modern társadalom sok gondját automatikusan megoldhatja. Pontosan az ’univerzális’ az a fogalom, mely dezintegrálja a világot. Soros György a globális társadalom integráló erejének az erkölcsöt tartja, de erkölcsön nem a tradicionális értelemben vett erkölcsöt érti, hanem azon felelősség elfogadását, amely a globális társadalomhoz való tartozásból következik, ami egyébként meglehetősen gyenge ösztönző alap. Az erkölcs ugyanis globális mértékben nem származhat az államtól, sem a gazdaságtól, csakis azon értékektől, melyeket a helyi közösség és a rokoni kötelékek altruizmusa nyújt az egyénnek a nevelés által. Az egyénnek tehát először szilárd közösségi alapokra, helyi szintű aktivitásokra van szüksége, hogy veszélyek nélkül válhasson globális lénnyé.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969