2013. I-VI
 

Bűnözés - élethosszig, Prospect, 2006. augusztus
David Rose

A múlt század java részében többnyire szociológiai okokkal magyarázták a bűnözést. Amikor 1992-ben Tony Blair pártja nevében „kemény fellépést” ígért ellene, hallgatósága úgy vélte: a Munkáspárt a bűnözés legfőbb okának tekintett nyomorúságos lakhatási körülményekkel, a munkanélküliséggel és az iskolázatlansággal veszi fel a harcot. A jogsértő és antiszociális viselkedés lehetséges gyökereit ritkán emlegették az elit berkeiben. Az igazságszolgáltatók úgy vélték, a büntetésnek az elkövetett bűn súlyával kell arányban állnia, és nem attól kell függenie: hajlamos-e vagy sem az elkövető arra, hogy további jogsértéseket kövessen el.
Ezzel az ortodoxnak nevezett felfogással szemben a hatvanas években Hans J Eysenck, hosszú évek óta a Pszichiátriai Intézet professzora elmélete jelentette a ritka kihívások egyikét. Eysenck úgy vélte, hogy a bűnőző személyiségek szigorúan kategorizálhatók és legtöbb viselkedésformájuk öröklődik. Munkásságát azonban támadták a mainstreamhez tartozó kriminológiai szociológusok, és kevés hatása volt a politikára. Valójában a legtöbb kriminológus irtózott a bűnöző hajlamú személyiség fogalmának használatától.
Az Eysenck-kel szembeni fellépés azért volt különösen heves, mert olyan időszakban írta műveit, amikor a „radikális kriminológia” divatja uralkodott. Eszerint a bűncselekmény okai a szociális háttérben keresendők, és a deviáns személyiségek megbélyegzését szociális ellenőrzés alatt kell tartani. Azóta, harminc év alatt, a korszellem radikális változáson ment keresztül: ma komoly hangsúlyt kapnak pédául a bűncselekmények áldozatainak tapasztalatai. Mindazonáltal továbbra is ellentmondásosak az álláspontok ama tényezők tekintetében, amelyek a nem kevés kockázattal járó bűnözői és antiszociális tevékenységre késztethetnek egy személyt, és a legtöbb kriminológus nem is vesz ezekről tudomást.
Sokáig csak az egyén kockázati profiljával kapcsolatos néhány megfontolás volt része a büntetői joggyakorlatnak, különösen a fogvatartottak feltételes szabadlábra helyezése kérdésében. Ezek felhasználási köre azonban ma növekszik. A 2003. évi (brit – a ford.) büntetőjogi törvény bevezette a közösség „meghatározatlan” védelme fogalmát ama bűnelkövetőkre vonatkozó ítéletek esetében, akiknél jelentős kockázata volt a jogsértő tevékenység ismétlődésének. A törvény eme rendelkezését azóta széles körben alkalmazzák: 2006 júniusának végén, egy évvel azután, hogy a törvény vonatkozó rendelkezései életbe léptek, több mint 1.000 személy ítélete tartalmazta a „meghatározatlan” védelem kitételt.
A törvény, és általában véve a kockázatbecslés legújabbkori hangsúlyozása eltávolodást jelent az ítélkezést a múltban vezérlő alapelvtől, a bűnhöz igazodó, azzal arányos súlyosságú ítélettől. Bár társadalmi vita nemigen folyt róla, az új megközelítés radikális lépés megtételére ösztönzi – a nem gyilkossági ügyekben illetékes büntetőjogi döntéshozókat: át kell venniük bizonyos, a biztosítók által alkalmazott módszereket, és a szabadságvesztés időtartamát valószínűségszámítások alapján kell megszabniuk. Ugyanakkor a törvény tartalmazza a jogsértésnek egy olyan elemzését is, amely szociológiai mintákból indul ki. Ezek szerint sokakat azok közül, akiket magas kockázatúaknak ítélnek, törvényszéki pszichológusok vagy pszichiáterek értékelnek ki, azon az alapon, hogy „veszélyes és súlyos személyiségzavarokkal (dangerous severe personality disorder, DSPD) küzdenek – olyan zavarokkal, amelyek miatt nagy a valószínűsége annak, hogy újabb törvénysértéseket fognak elkövetni”.
Kár, hogy a DSPD fogalmának nincs semmilyen elfogadott klinikai definíciója. Az ilyennek leírtak közül némelyek érzéketlen, érzelemhiányos, a bűncselekményükkel áldozataiknak okozott kárral nem törődő pszichopaták. Másoknál ezzel szemben az úgynevezett borderline, a rögeszmés-kényszeres valamint a sokkal gyakoribb antiszociális személyiségre jellemző zavarok állapíthatók meg. Mindenesetre a 2003. évi törvényben foglalt megközelítés olyan fontos kérdéseket vet fel, amelyekre a kriminalisztika szociológiai elméletének nincs válasza. Mert miért van az, hogy egyes halmozottan hátrányos vagy kétes hátterű emberekből erőszakos tetteket elkövető bűnöző lesz, míg mások, akik neveltetése nem kevésbé hátrányos feltételek között zajlik, produktív, jogkövető életmódot folytatnak. Vajon megvannak-e a lehetőségei annak, hogy még mielőtt elkövetnék a súlyos jogsértésteket, sőt, talán még gyerekkorukban, felismerjük és kiválasszuk azokat az egyéneket, akik nagy valószínűséggel majd elkövetik ezeket? És vajon léteznek-e olyan kezelési formák, amelyek hosszú távon befolyásolhatják a gyermekek magatartási formáit, megváltoztatva a magas kockázatúak viselkedési tendenciáit, mielőtt még elérnék a felnőtt kort?
A kockázat megítélésének középpontba helyezése szükségessé tesze egy olyan eszköz kidolgozását, amely különbséget tesz a hasonló körülmények közül érkező egyének között. A bűnelkövetőt és nem a bűncselekményt állítja a büntetőjogi ítélkezés középpontjába, és azt igényli az ítélethozóktól, hogy a vádlott személyiségének klinikai értékelése és a megállapított személyiségzavarok alapján hozzák meg döntésüket. Nagy hatalmat ad ez az egyének jövőjének meghatározásában egy olyan csoportnak, a törvényszéki pszichológusok és pszichiáterek, valamint tudományos kutatók csoportjának, amely nem szokott ahhoz hozzá ezen a területen.
Még a bűnelkövetés szociológiai magyarázatának legelkötelezettebb védelmezői is elismerik, hogy az összes bűncselekmény aránytalanul nagy részét viszonylag csekély számú terhelt követi el. David Farrington, az 1956-ban Nagy-Britanniában született valamennyi férfire kiterjedő vizsgálata szerint 30 éves koruk körül nem kevesebb, mint egy harmaduk került az igazságszolgáltatás elé valamilyen nem közlekedési jogsértés miatt. Azonban ő és kollégái azt is feltárták, hogy nem több, mint 5 százalékuk volt felelős az 1956-os korosztály által elkövetett összes bűncselekmény legalább feléért. Más kutatások szerint ez a kis csoport követi el az összes regisztrált bűncselekmény több, mint 70 százalékát, és az erőszakos bűncselekmények több, mint 70 százalékát is.
Egy 1993-ban kiadott tanulmányában a – jelenleg a Pszichiátriai Intézetben dolgozó – Terrie Moffitt azt állította, hogy a bűncselekménnyel vádolt személyek két csoportra oszthatók: azokéra, akiknél a bűnelkövetés a serdülő korra korlátozódik, és azokéra, akik esetében az antiszociális viselkedés jóval korábban elkezdődik, és érett korban, majd azt követően is folytatódik. A legtöbb törvénysértést – ahogy Moffitt rámutatott 17 éves korban követik el, és az aktív bűnelkövetők többsége tizenéves fiatal. A huszas éveik elején az aktív bűnelkövetők száma több, mint 50 százalékkal csökken, és 28 éves korára a korábbi bűnelkövetők körülbelül 85 százaléka felhagy a bűnözéssel.
Moffit több olyan tanulmányt idézett, amely azt állította, hogy „a férfiak egy igen szűk csoportja az, amely igen jelentős arányt képvisel a perzisztens módon antiszociális magatartást tanúsítók körében”. Ugyanaz az 5 százaléknyi fiú ¨agresszívitásával, engedetlenségével, hanyagságával, hazudozási és lopási hajlamaival már a korai gyerekkorban a bűnüldöző szervek látókörébe kerül. Már az általános iskolában szembe kell nézniük a kizárás és egyéb büntetések veszélyével. Serdülő korban ők azok a fiatalok, akik a legsúlyosabb és legerőszakosabb bűncselekményeket követik el, felnőtt korban azonban már nem, mert a generációjukból sokan felhagynak az ilyen viselkedéssel. „A nomenklatúra változhat.” Azt írta Moffitt: „a jellemük marad, miközben sorban olyan, a devianciájuk megtörését célzó rendszereken mennek át, mint az iskola, fiatalkorúak nevelő-javító célú programjai, pszichiátriai kezelő központok és fegyintézetek. „ A 7 és 11 éves életkor közé eső első letartóztatás az egyik legmegbízhatóbb előjele a felnőtt kori visszaeső bűnöző megjelenésének.
Az „élethosszig tartó antiszociális viselkedés” okai – írta Moffitt – gyakran „olyan tényezőkben rejlenek, amelyek a korai életszakaszban, már a születés előtt vagy közvetlenül az után jelen vannak”. Felfogása szerint a körülmények mögött bizonyos neuropszichológiai feltételek és az egyéni környezet összejátszása fedezhető fel. „A nevelő környezet gyakran korrigálja a csecsemőkori problémákat. Azonban a hátrányos helyzettel küszködő lakóhelyi, iskolai és szomszédsági környezetben a válaszok nyomán inkább romlik, mint javul a helyzet ... így az évek során lassan és alattomosan kialakul az antiszociális személyiség.” Kialakulása sejttette Moffitt – nagy valószínűséggel a természet és a neveltetés, a gének és a környezet interakciójának a következménye. Azok között, aki antiszociális viselkedése a serdülő korra korlátozódott, gyökerei sokkal korlátozottabbak voltak: a tinédzserkori sérülékenységtől a kortársak nyomásgyakorlásáig, a népszerűség utáni vágyig, a felnőttek rendelkezésére álló forrásoktól és kiváltságoktól való megfosztottság miatt érzett frusztrációig terjedtek.
Később több országban végzett kutatások alátámasztották Moffitt klasszifikációját. A legfontosabb munkák közül néhányra Moffitt maga és kollégái is – hivatkoznak, jó néhány tanulmányukban. Ezek közé tartozik a több tudományágat is érintő, 1000 1972 áprilisa és 1973 márciusa között született új zélandi férfit és nőt tartalmazó csoportra kiterjedő, azóta rendszeresen ellenőrzött, egészségi és fejlődési rendellenességeket vizsgáló ún. Dunedin-tanulmány.
A Dunedin-tanulmányból kiderül, hogy az élethosszig tartó antiszociális viselkedést tanúsító fiúknak és férfiaknak többnyire több hátránnyal kellett szembenézniük. (A hasonló nőket nem vizsgálták, mert rendkívül csekély azoknak a száma, akiknél mindkét tényező, a terrmészeti, vagyis a genetikailag meghatározott hajlam, és a nevelési, vagyis a társadalmilag felépített és meghatározott szerepek tetten érhetők lehettek volna.) Gyerekkorban, 3 és 13 éves koruk között, a Dunedin-vizsgálat alá vett, otthon és az iskolában súlyos magatartási problémákkal küszködő fiúk „neurológiai rendellenességeket, csökkent intellektuális képességeket, olvasási nehézségeket, hiperaktivitást, gyenge neuropszichológiai eredményeket, és lelassult szívműködést mutattak”. Szüleik, kortársaik és tanáraik gyakran már öt éves korukban érzelmileg hátat fordítottak nekik. Ezzel szemben azok esetében, akik törvénysértő és antiszociális viselkedése nem kezdődött el serdülőkoruk előtt, nem mutatkozott tendencia arra, hogy ilyen hátrányokat kelljen elviselniük. Bár mindkét csoport esetén jellemző volt a rossz magaviselet serdülőkorban, a későbbi, élethosszig tartó bűnözési hajlamot mutatók kapcsolatai már ebben az életszakaszban gyengébbek voltak a család más tagjaival, folyamatosak voltak a nevelési problémák velük kapcsolatban, és szegényes volt a kapcsolatrendszerük a külvilággal. Bűncselekményeik többnyire súlyosabbak, a leggyakrabban erőszakos jellegűek voltak.
A Dunedin-tanulmányban a fiúk ama 10 százalékánál, akik antiszociális viselkedése a serdülő kor előtt kezdődött, a „serdülőkorra korlátozott” csoportnál háromszor nagyobb volt azok aránya, akit 26 éves koruk után valamilyen bűncselekmény miatt vád alá helyeztek, és akiknél tendencia volt érzékelhető a „súlyos törvénysértésekre specializálódás” irányába. Bár a „serdülő korra korlátozott” csoporton belül is voltak, akik követtek el bűncselekményt felnőttkorban, ezek többnyire kisebb súlyúak voltak. Különösen érzékelhető volt a csoportok közötti különbség, amikor az erőszakos elkövetést vizsgálták: a 47 élethosszig tartó bűnözési hajlamot mutató férfi aránya itt ötszörösöen meghaladta számarányukat a statisztikai kimutatásokban.
Nemcsak sokkal több bűncselekményt követtek el, hanem egész életvitelük is sokkal rosszabb képet mutatott. 36 éves korukban a „serdülő korra korlátozott” csoport tagjainál sokkal nagyobb mértékben volt jellemző körükben az alkoholizmus, és sokkal inkább szenvedtek a skizofrénia, a paranoia és a depresszió tüneteitől. Magasabb volt közöttük a partnerükkel szemben visszaélést elkövetők aránya, és miközben több gyermeket nemzettek, kevésbé segítették őket neveltetésükben. Több, mint a felének nem volt középiskolai végzettsége, és csak egy vett részt közülük felsőoktatási képzésben.
A makacsul antiszociális személyiség enyhén fogalmazva is rémisztő perspektívát jelent. Mindazonáltal ezen a csoporton belül is van egy még kezelhetetlenebb kisebbség: a pszichopaták csoportja. Arra vonatkozóan még nem készült tanulmány, hogy mekkora az arányuk a teljes népesség körében, a férfi börtönlakók körében azonban 20 százalékra tehető az arányuk. Osztályozásukat főként a kanadai pszichológus, Robert Hare végezte el. Az ő értelmezése szerint pszichopaták az érzéketlen, érzelemhiányos, kizárólag saját szükségleteikkel és jólétükkel törődő, manipulatív. az általuk okozott szenvedésekkel nem törődő emberek. Akik ráadásul közömbösnek mutatkoznak a büntetéssel szemben, úgyhogy a büntetés fenyegetése nem is nagyon gyakorol hatást rájuk. Hare szerint a pszichopaták a szabadulásukat követő két éven belül 4-12-szer követnek el gyakrabban erőszakos bűncselekményt másoknál, és 80 százalékuk négy éven belül ismét összeütközésbe kerül a törvényekkel.
Néhány egyértemű tény arra utal, hogy miként a „szabályos” antiszociális viselkedéssel járó személyiségi zavarok, a pszichopáthia is megkülönböztethető a hét éves vagy annál fiatalabb gyermekeknél. Jellemzőek az „érzéketlenségre és érzelemhiányra” utaló személyiségjegyek. Másik jel a ki nem provokált agresszivitás. A legtöbb agresszív gyermek a provokációra vagy fenyegetésre válaszul „reaktív” vagy impulzív agresszivitással reagál. Ezzel szemben a jelentősen ritkább proaktív vagy instrumentális típusú agresszivitást semmi nem provokálja ki, és „tipikusan megtervezett vagy előre kigondolt.”
A makacsul antiszociális viselkedés eredetével foglalkozó kutatók nem az Eysenck-által keresetthez hasonló „redukcionista” vagy determinista magyarázat után kutatnak. Miként a Pszichiátirai Intézetben dolgozó Michael Rutter írja, „a mentális és viselkedészavarokkal foglalkozó számos korábbi írás azon az implicit feltevésen alapult, hogy minden zavar többnyire egyetlen okra vezethető vissza”, és a kutató feladata, hogy rátaláljon erre az egyetlen okra. Ezzel szemben – állítja Rutter – „az esetek nagy többségében a pszichológiai jegyek és a mentális zavarok egyaránt több tényezőre vezethetők vissza.”
A Dunedin-tanulmány alátámasztja ezt a konklúziót. Moffitt és férje, Avshalom Caspi, megvizsgált néhányat azok közül a környezetre ható gyermekkori kockázati tényezők közül, amelyek kialakíthatják a perzisztens antiszociális viselkedést, és úgy ítélte meg, hogy ezek többfélék lehetnek. Közéjük tartozik a kegyetlen szülői bánásmód, amely elmulaszt jutalmat adni a jó viselkedésért, a családon belüli konfliktus, a gyermek gondozásával megbízott személy ismételt változása, és végül az egyik szülő hiánya a nevelésben. Hasonlóképpen jelentős szerepet játszik a kognitív és neurológiai deficitek széles köre, minek következtében a gyermek később kezd el beszélni, olvasási és írási nehézségei támadnak, hiperaktivitást, impulzív viselkedést és ingerlékenységet mutat, mindezek a tényezők szerepet játszottak a nehezen kezelhető gyermek-személyiség kialakulásában. Ezzel szemben a serdülőkorra korlátozottan antiszociális magatartást mutató gyermekeknél normálisnak ítélték meg a hátteret a kutatók.
Az ikrekre és örökbe fogadott gyermekekre vonatkozó tanulmányok azt állapították meg, hogy az antiszociális viselkedés gyakran részben öröklődik. Az egypetéjű ikrek esetében gyakoribb, hogy mindketten antiszociális viselkedést mutatnak, mint a nem egypetéjű ikreknél. Bűncselekményekért elítéltek gyermekei – még akkor is, ha korai gyermekkorban problémamentes és büntetlen előéletű családhoz kerültek – az átlagnál gyakrabban követnek el jogsértést.
Egy 2002-ben publikált tanulmányukban Moffitt, Caspi és néhány kollégájuk azt a kérdést tárgyalják, hogy a gyermekek miért reagálnak olyan eltérően a rossz bánásmódra. „Jóllehet a rossz bánásmód körülbelül 50 százalékkal növeli a későbbi bűnözési hajlam kockázatát, a legtöbb ilyen gyermekből mégsem válik felnőtt korában bűnöző.” A szerzők evidenciaként állapították meg, hogy olyan vegyi anyagok (a neurotransmitterek), mint a serotonin, norepinefrin és dopamin, amelyek összekötik egymással és felerősítik az elektromos jeleket az agy neuronjai között, jelentős szerepet játszanak kedvünk, viselkedésünk és általános mentális egészségünk alakulásában. A serotonin és a norepinefrin úgy is ismeretesek, mint amelyek több olyan agyi funkció tevékenységében is részt vesznek, amelyek a stresszre adott válaszokat szabályozzák.
A tanulmány hipotézise az volt, hogy az antiszociális viselkedésre való egyéni hajlamot alakító tényezők egyike az A monoamine oxidase enzim (MAOA) létrehozásáért felelős gén. Ez az enzim szabályozza a neurotransmitterek szintjét az agyban: egyik funkciója megszabadulni a serotonin, dopamin és egyéb feleslegtől, annak érdekében, hogy a neurológiai körforgás zökkenőmentesen működjön.
A MAOA génnek valójában öt – allélként vagy genotípusként – ismert variánsa van, bár közülük három előfordulása ritka. A 2002-es tanulmány szerzői a két fő típust vizsgálták. Az alacsony aktivitású allélt amely a testet alacsonyabb MAOA enzimszintre állítja be, a férfiak körülbelül egy harmadában találták meg. Majdnem az összes többi férfi esetében a normálisabb, magas aktivitású allélt találták. A MAOA szerepével kapcsolatos hipotézisük ellenőrzése céljából a kutatók ekkor visszatértek a Dunedin vizsgálati csoporthoz. Tagjainak élettörténetét már korábban feldolgozták és leírták, így hát tudott volt, hogy 8 és 11 éves kor között a vizsgálati csoporthoz tartozó gyermekek 8 százaléka szenvedett „súlyosan” rossz bánásmódtól, és 28 százalékuknak volt „valószínűleg” része rossz bánásmódban. Mint korábban láttuk, a csapat már tudta, a tanulmányozott csoport mely tagjai és mikor tanúsítottak antiszociális magatartást. Most azt is megismerték, hogy mely MAOA genotípusok esetében kell DNS-vizsgálatot végezniük.
A várakozásoknak megfelelően a Dunedin tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a gyermekkori rossz bánásmód egymagában hajlamosít a bűnelkövetésre és az antiszociális magatartásra. A normális, magas aktivitású genotípussal rendelkező, rossz bánásmódot elszenvedő férfiak 35 százaléka mutatott viselkedési zavarokat, és húsz százalékukat ítélték el erőszakos cselekmény miatt. Azonban amikor a két kockázati tényező – az alacsony aktivitású genotípus és a gyermekkori rossz bánásmód egyszerre volt felfedezhető, az antiszociális magatartással való összefüggés messze markánsabb volt. Az ebbe a kategóriába eső férfiak több, mint 80 százaléka mutatott viselkedési zavarokat, és több, mint 30 százalékukat ítélték el erőszakos cselekmény miatt. Csoportként a férfiak legerőszakosabb harmadába tartoztak. A vizsgált csoporthoz tartozó, alacsony aktivitású genotípussal rendelkező és egyúttal rossz bánásmódtól szenvedő férfiak nem kevesebb, mint 85 százaléka került az antiszociális viselkedést kialakítók csoportjába.
A tanulmány egyéb területein egy ehhez hasonló méretű összefüggés jelentősnek volt tekinthető. Nem ad teljes magyarázatot az antiszociális viselkedésre: végülis az élethossziglan perzisztens csoportban egyeseknek magas aktivitású alléljai voltak. A MAOA gén többnyire egyike annak a sok – egyenként saját környezeti interakció-sémával rendelkező – génnek, amelyek bizonyos szerepet játszanak az antiszociális magatartás kialakulásában. Másfelől az alacsony aktivitású MAOA genotípussal rendelkező, rossz bánásmódtól szenvedő férfiak között ugyanolyan volt a kockázat, mint a magas koleszterin szintű egyének között a szívbetegségé és nagyobb, mint arra, hogy egy csontritkulásos egyén csonttörést szenvedjen. Másként megfogalmazva, úgy tűnt, hogy a magas aktivitású genotípus egyfajta védelmet jelentett a gyermekkori rossz bánásmód következményeitől. Lehetséges – jelentették ki a tanulmány szerzői – hogy ezek a megállapítások hasznos információkat jelentenek a jövő gyógyszerkutatásainak: gyógymódot jelenthetnek az erőszakos viselkedés ellen. Egyelőre azonban nincs tudomásunk olyan kutatásról, amely azt kutatja: az alacsony aktivitású MAOA genotípus hatásai reagálnak-e valamilyen kezelésre, és ha igen, akkor miként lehet ezt elérni.
A génkörnyezet egymásra hatását közismerten nehéz kutatni, és a vizsgálatok egyelőre még kezdeti stádiumban vannak. 2005-ben négy újabb tanulmány – legutoljára éppen az eredeti Dunedin-teamé erősítette meg az eredeti megállapításokat.
Az antiszociális személyiségzavarok és a visszaeső bűnözés megelőzésével kapcsolatos kudarcok óriási szociális és pénzügyi költségei közismertek. A börtönkapuk gyakran olyanok, mint a forgóajtó, amelyen a bűnöző alig néhány hónappal szabadulása után visszatér a börtönbe. Az elmúlt években a brit kormány komoly összeget fektetett a börtönökben javító-nevelő programokra, melyek rendeltetése az volt, hogy fejlesszék az elítéltek gondolkodási képességét, letörjék robbanékonyságukat, és erőszakos hajlamaikat. Mégis, mindezidáig a tapasztalat azt mutatja, hogy a programok végrehajtásának színvonala vegyes, a visszaesők által elkövetett bűncselekmények számának csökkentésében elért eredmények jelentéktelenek, és ez különösen igaz a legmagasabb kockázatú fogvatartottakra. A visszaeső bűnözés visszaszorítására a felnőttek körében kifejtett erőfeszítések nem értelmetlenek, és leggyakrabban a legegyszerűbb beavatkozás, mint a számolni és írni-olvasni tanítás is pozitív eredménnyel jár. Sokan azok közül, akiket a perzisztens, élethosszig tartó bűnözők közé sorolunk, érett korban felhagynak a bűnözéssel: gyakran még pszichopaták is abbahagyják negyvenes éveikben káros tevékenységüket.
Ettől függetlenül, igaz az, hogy amikor meg akarjuk változtatni egy antiszociális felnőtt magatartását Moffitt szavaival – „a ló már kívül van a karámon”. Ésszerű dolog – érvel kollégáival együtt – egyszerre kísérelni meg korlátozni az antiszociális magatartás kialakulását a szülők és a gyermekek körében.
A szülőknek szóló oktatási programokkal kapcsolatos kutatások mára viszonylag fejlett stádiumba jutottak Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Fontosságukat 2005 decemberében a brit Egészségügyi és Klinikai Intézet (National Institute for Health and Clinical Excellence, (Nice)) hozzájárulása emelte ki. Stephen Scott, a Pszichiátriai Intézetből, a Nice értékelő tanulmányának egyik szerzője, és a szakterület egyik tekintélyes kutatója, összefoglalja a szülői tréninggel kapcsolatban rendelkezésre álló ismereteket. Azt állítja, hogy a szülők szerepe jóval nagyobb a gyermek szociális képességeinek kialakításában, mint a tanáré, így tehát – amint a Dunedin és más tanulmányok is megállapítják – a szülői szerep elhanyagolása katasztrofális következményekkel jár. Ami sikeresnek tűnik, Scott és mások több tanulmánya szerint, az a szigorú magatartás-ellenőrzés, körülbelül három hónapon keresztül, csoportokban. Egyes szülők szemében ennek a tréningnek az alapvető elemei – határok és konzisztens szabályok felállítása; megfelelő fegyelmező erejű büntetések ügyes alkalmazása; dícséret, ha jól mennek a dolgok; másodlagos jelentőségűek. Mások előtt világos, hogy nem azok.
Scott szerint a tréning nem minden esetben éri el célját: azoknak a gyermekeknek körülbelül az egy ötöde, akiknek szülei részt vettek az oktatásban, nem mutatott lényeges javulást. Azonban több ok mégis arra enged következtetni, hogy sok család és gyermek kiszabadítható az ördögi körből, és kedvező folyamatok indíthatók be: „A beavatkozást követően a szülők sokkal gyakrabban éltek – a kívánatos viselkedésre ösztönzés érdekében a dícséret eszközével, és utasításaik is hatékonyabaknak bizonyultak.” – mondja Scott egy tanulmányában. Kapcsolataik jelentős javuláson mentek keresztül.
Lehetséges, hogy néhányan ama gyermekek közül, akik magatartása nem javult ebben vagy más vizsgálatokban, a pszichopátia fiatalkori jegyeit mutatták. Ha így van, nem meglepő, — lévén a pszichopaták nem félnek a büntetéstől, ily módon a rossz viselkedésért járó szabadidő-megvonástól sem. Azonban a kép még ezen a területen sem reménytelen. Nem minden rossz magaviseletű, „érzéketlen és érzelemhiányos” gyermekből válik felnőtt korban pszichopata, és bár az ilyen „érzéketlen és érzelemhiányos” gyermekek nem reagálnak a büntetésre, ha a jó magatartást jutalmazással kompenzálják, akkor – úgy tűnik változtatnak a viselkedésükön.
Ha a gyermek eléri a serdülő kort, a szülői tréning sokat veszít a hatékonyságából. Ennek ellenére a Pszichiátriai Intézet kutatói nemrég elkezdték megfelelő eszközök kidolgozását ebben a korban lévő gyermekek kezelésére. Londoni iskolákkal együttműködésben, a hagyományos oktatási rendszerből kizártaknak szánt speciális intézményekre összpontosítva, az intézet egy rövid, agresszív hajlamú tinédzsereknek szánt ismeret- és magatartásfejlesztő tanfolyamot indított. A programok folynak, de az első, véletlenszerűen kiválasztott egyénekkel, ellenőrzött körülmények között folyó kísérlet biztató eredményei már publikációra várnak.
A tudomány egymástól elszigetelt, egymással meglepően kevéssé párbeszédet folytató részterületekből áll, és a szociológiai kriminológia fő áramlata is csak most kezdi feldolgozni az itt leírt munkát. Előordulhat, hogy adódnak negatív reakciók. A Centre for Crime and Justice Studies kiadásában megjelenő Criminal Justice Matters című újság egy közelmúltban megjelent száma heves támadást intézett Terrie Moffitt és mások munkái ellen. Az ominózus cikk másokkal együtt genetikai fundamentalizmussal, vagyis azzal vádolta a Pszichiátriai Intézet kutatóit, hogy egy misztikus genetikában, nem pedig a valódi genetikában hisznek, továbbá azt sugallta, hogy mindkét tanulmány, amely genetikai összetevőt vélt felfedezni az antiszociális viselkedés okai között, teljesen értéktelen. Holott Moffitt és társai valójában csak azt hangsúlyozták, hogy a genetikai hajlamokat a gyermekkori rossz bánásmód tulajdonképpen „aktiválja”, és hogy ami a fontos, az az, hogy az ellenséges környezet egyik vagy másik típusának kiküszöbölésére koncentráljunk.
Abban a beszédemben, amelyet felkérésre egy hivatalos vacsorát követően a Liberális Demokraták jogászai előtt tartottam, bepillantást engedtem a bűnözés okait kutató genetikai eredetű viselkedésmagyarázattal szembeni másfajta ellenérzések mögé. Miután beszámoltam a fent leírt kutatások némelyikéről, zsigeri ellenérzéseket tükröző reakciókkal találtam szemben magam. A felszólalók „deterministának” bélyegezték azokat, és úgy gondolták, hogy az emberi szabadságjogok elleni ellenőrizetlen támadások özönét fogják kiváltani. Egy kiváló, gyakorló jogász odáig ment, hogy megkérdezte: ki támogatta anyagilag ezeket a vizsgálatokat, továbbá azt állította, hogy bizonyára egy jól kifundált, előre megrendelt, tekintélyelvű forgatókönyvet követnek.
A kutatások egyike sem áll determinista alapokon. Mindkét tanulmány, a gének és a környezet egymásra hatását vizsgáló munka és az ellenőrzött kezelési tesztek egyaránt összefüggéseket, kockázatokat és valószínűségeket írnak le. Valószínű, hogy egy érzéketlen és érzelemhiányos gyermekből, aki súlyos magatartási zavarokat mutat, ha magára hagyják, és így nő fel, bűnőzésre hajló pszichopata felnőtt válik. Mindez azonban nem bizonyosság, és a munkát felhasználó bármely politikának mindenekelőtt ezt kell észben tartania. Ugyanakkor különös dolog tudomást sem venni róla, hogy a még tulajdonképpen a kezdeteknél tartó munka folytatásának elutasításáról ne is beszéljünk!
Mert végülis milyen politikai következmények lehetnek? Egy következtetés mindenesetre feltétlenül adódik: nevezetesen az, hogy a kockázatos csoporthoz tartozó gyermekek és fiatal emberek korai kezelése meghozza a komoly befektetés hasznát és – azzal, hogy óriási egyéni és társadalmi károk csökkentését szolgáló, költséghatékony módszerek felkutatásának lehetőségét csillantja fel igen ígéretes lehetőségekkel kecsegtet. Ezzel szemben nehéznek tűnik a mellett érvelni, hogy a közösség adekvát stratégiája az: nézzük tétlenül, a beavatkozás legcsekélyebb kísérlete nélkül az antiszociális személyiségek kifejlődését, és várjunk addig, amíg erőszakos felnőtt bűnözőkként toppannak elénk.
.Persze, az intézkedések vitát fognak kiváltani: lesznek, akik Anthony Burgess: A Clockwork Orange című művében lefestett anti-utópiát, egy tekintélyuralmi jövő előhirnökét fogják látni benne. A bűncselekmény súlya alapján „megérdemelt” büntetés számtalan híve büntetési célúnak és stigmatizálónak tartja, és hevesen támadja majd a szülők körében indított oktatási programokat. Rákérdeznek majd a diagnosztikai eszközök mögött rejlő szociális, faji és pszichológiai előítéletekre is. Pedig az itt leírt munkának semmi köze nincs Francis Galton eugenizmusához, vagy Eysenck-hez, de hát sajnos számolnunk kell vele: a 20. századból itt maradt történelmi emlékezet sémái nem könnyen változtathatók meg.
Márpedig, ahogy a majdan súlyos bűncselekményeket elkövető fiatal emberektől a már ilyeneken túl lévő felnőttekre térünk át, a tanulmányunkban leírt munka kihatásai még vitatottabbak, és ha lehet, még zavaróbbak lehetnek. A pszichopátia és a perzisztens antiszociális viselkedés alaposabb megértésében, mint kockázatértékelési eszközben óriási lehetőségek rejlenek. Nyilvánvalóan alkalmazható a bűnelkövetők irányításában és megfigyelésében a börtönben, valamint szabad lábra kerülésüket követően, mint ahogy az ítélethozatalban is. Valószínűleg a feltételes szabadlábra helyezés és egyéb, a bűnelkövetőkkel szemben alkalmazott felügyeleti szolgáltatások forrásainak hatékonyabb felhasználását, valamint azt is elősegítheti, hogy a feltételes szabadlábra helyezés feltételei jobban igazodjanak az elítélt személyiségrajzához vagyis kockázati profiljához.
Azonban a büntető-igazságszolgáltatási politikát nem kizárólag a tudományos evidenciák határozzák meg. Kidolgozása egy szélesebb szociális és politikai kontextusban történik. Mindez több, kevésbé kiszámíthatóan változó elemet tartalmaz, köztük a mindenkori kormánynak azt a szándékát, hogy a bűnözéssel szemben határozottnak mutatkozzék, továbbá azt az igényét, hogy gyors eredményeket tudjon felmutatni. Ebben az évben Nagy-Britanniában sorozatban követték egymást az olyan, a közvélemény kiemelt érdeklődésétől kísért események, amelyekben feltételesen szabadlábra helyezett bűnelkövetők gyilkosságokat vagy szexuális bűncselekményeket követtek el. Ezek közül az egyik legborzasztóbb, Reading városában a tinédzser Mary-Ann Lenaghan megerőszakolása és meggyilkolása a Sunday Times újságíróját annak a kérdésnek a megfogalmazására késztette: „ha valaki nem követett el bűntettet, zárhatjuk-e rács mögé? Tom Cruise a Minority Report című filmben nem tartotta elfogadhatónak, hogy „levadásszanak” egy embert egy még el nem követett gyilkosság ürügyén, azonban a társadalom szempontjából vajon nem ez volt-e a helyes dolog? Vajon nincs-e itt az ideje annak, hogy igazságszolgáltató rendszerünk többet tegyen a bűnmegelőzés érdekében? Mert ha többet tenne, Mary-Ann Lenaghan talán még ma is élne.
Itt van tehát a 2003-as Büntetőjogi Törvény a közösség védelmét „meghatározatlan” eszközökkel védő ítélet lehetőségével, továbbá néhány amerikai államban léteznek „a szexuális erőszakot elkövető, a társadalomra különösen veszélyes bűnözők” elleni törvények, amelyek bizonyos magas kockázatú fogvatartottaknak megelőzési céllal élethosszig tartó szabadságmegvonással egyenértékű büntetés kiszabását teszik lehetővé. Jöhet persze egy túlbuzgó belügyminiszter, aki nem akar különbséget tenni előrejelzés és valószínűség között, és aki adott esetben úgy dönthetne, hogy ha már egyszer a rendőrség az őrizetbe vételkor levette a DNS-mintát, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha elvégeznék az erőszakos és szexuális bűncselekményre hajlamosító genotípussal kapcsolatos tesztet is.
Az ilyen „igazságügyi eljárás” alapjaiban változtatja meg az érintettek szempontjából a törvényalkotó szándékát, és idővel kezelhetetlen ellenőrzési problémákat okozhat az amúgyis csekély alkalmazkodási hajlamú fogvatartottak körében. Amikor ők a kárvallottjai, még a pszichopata foglyok is fejlett igazságérzékről tesznek tanúbizonyságot – ezt tapasztaltam 2005-ben egy Durham melletti, különösen veszélyes bűnözőket tartó Frankland nevű börtönben, a foglyokkal folytatott beszélgetés során. Amikor arra kértek, hogy magyarázzam meg a 2003-as törvény rendelkezéseit, szavaimra dühösen és hitetlenkedve reagáltak: „Hogyan tarthatnak benn, ha már egyszer letöltötted a büntetésedet? Ez törvényellenes, nemde?” – kérdezte egyikük, akit sorozatos erőszakos cselekményért ítéltek el.
Ráadásul több többszörösen visszaeső bűnözővel előfordult, hogy felhagyott a törvénysértő magatartással, miközben más antiszociális magatartási és személyiségjegyeket megőrzött. A rendelkezésre álló eszközök nem szolgálnak elegendő jelzéssel arra vonatkozóan, hogy egy bizonyos egyén mikor hagy fel a bűnözéssel. A kockázati előrejelzések azt mondják, hogy a pszichopata személyiségjegyekkel rendelkező bűnözők 80 százaléka a börtön elhagyását követő négy éven belül ismét bűncselekményt követ el. Még ez a statisztika is magában rejti tehát a tévedés lehetőségét, azét a húsz százalékét, aki nem követ el bűncselekményt!
Lucia Zedner, kriminológus egy, az emberi jogokkal foglalkozó kötetben megjelenő tanulmányában további csapdalehetőségekről ír. A Minority Reports-ban megismert „bűnmegelőzés” lassan mindennapi gyakorlattá válik– állítja. A bűnelkövető kockázati értékelésén alapuló ítélet vagy meghosszabbított fogvatartás „ellene hat minden olyan erőfeszítésnek, amelynek célja, hogy a bűnözőkben felébressze a felelősségtudatot, és még ennél is kevésbé alkalmas arra, hogy morális érvrendszerüket potenciálisan a bűntudat felé irányítsa.” Népszerű hasonlattal élve, ha a szociológiai magyarázattal élő kriminológia azt a kiutat hagyta meg a bűnözőknek, hogy a társadalomra hárítsa a felelősséget tettéért, az új, magatartástudomány annak a nem kevésbé kétséges eszköznek szolgáltathat alapot, hogy a bűnöző hol szüleit, hol genotípusát hibáztassa az általa elkövetett bűnökért.
Az esszénkben leírt munka hatásainak értékelése éppen hogy megkezdődött, mély és több tudományterületet átfogó vitára van szükség az ügyben. A kriminológia szociológiai irányzatához tartozó kriminológusoknak meg kell érteniük, hogy nem helyes dolog vulgáris, pozitivista determinizmusként értékelni és nem venni tudomást róla, mint ahogy elődjeik nem vettek tudomást Galtonról és Eysenckről. Hasonlóképpen, a behavourista szakembereknek figyelembe kell venniük azt a szociális, politikai és jogi kontextust, ahol megállapításaik „kikötnek”. Annyi azonban bizonyos, hogy amíg az emberi génekkel kapcsolatos tudomány és a környezettel való egymásra hatásra vonatkozó tudás terjed, ez a tudományterület sem „avul el”.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969