2013. I-VI
 

Magyarország külpolitikai érdekképviseletének lehetőségei
Ankerl Géza

A nemzetközi kapcsolatok politikai alapproblematikája, s a világban jelenleg uralkodó hatalomelosztás tanulmányozása után felmerül a kérdés, hogyan használható ez fel Magyarország, a magyarság és a magyarok helyzetének javításra, kárpát-medencei, európai és világérdekeinek hatékonyabb képviseletére? Kezdjük egy vitathatatlan evidenciával! Hazánk viszonylag kis ország. Ott kellene tehát folytatni külpolitikáját, kis módosításokkal, ahol 1989-ben abbahagyta? Lehet-e mást, vagy többet tenni a magyar érdekek képviselete ügyében, mint a bandwagon modellt követve most az amerikaiak kedvében járni? Kívánságaikat kitalálva, azokat sietve, túlteljesítve kielégíteni? Kegyeikért, s aztán ajándékaikért versengeni, sorban állni, mint azt félszázadon keresztül a többi megszállt kelet-európai országgal együtt a Szovjetunióval tettük?
A magyar miniszterelnök 2005. októberi washingtoni látogatása körüli hazai sajtóvita rávilágított arra, mennyire függő helyzetben van maga az ún. magyar politikai elit. Beszédes Kis Tibor cikkének címe a Népszabadságban: “Furcsa csata Washington kegyeiért”. Nem különben az amerikai magyar politológusé, Tőkés Rudolfé a Heti Válaszban: “Talán eljött az ideje, hogy a változatosság kedvéért a magyar belügyek magyar belügyek maradjanak.” – írja. Valóban, ha a magyar politikai establishment belső hatalmi harcait az angol-amerikai hatalmi konglomerátum közreműködésével kívánja eldönteni, ezzel nyilvánvalóan egész politikai életünket kiszolgáltatja a külföldi manipulációknak, és az ország újra egyre inkább függő helyzetbe kerül”
Dőreség lenne természetesen valamiféle vak nemzeti dacból hazánk külpolitikáját függetleníteni attól a ténytől, hogy az Egyesült Államok világszerte kiemelkedő befolyással rendelkezik. Nem szabad azonban egyrészt azt sem elképzelni, hogy kiszolgáltatottságunk kikerülhetetlenül teljes, s ha nem járunk maradéktalanul a hatalmi konglomerátum kedvében, akkor az korlátlanul bevetheti erejét ellenünk – mint a Szovjetunió tette1956. november 4-én. Másrészt azon soft power csábításnak sem szabad áldozatul esni, amely szerint az Egyesült Államoknak ma - főleg a muszlim államok ellen - folytatott harcias politikája nem a felvázolt hatalmi konglomerátum világméretű geopolitikai befolyásának beteljesedésát célozná, hanem a demokráciáért, és ezért a felsőbbrendű, egyetemes emberi érdekekért folyó, valamiféle keresztes hadjáratról lenne szó, amelyben minden bátor nemzet az első sorban köteles küzdeni. E szemlélet megbéníthatja ama törekvésünket, hogy miként az Egyesült Államok, mi is saját érdekeink szerint gondolkodjunk. S ha már a retorikánál tartunk, a politikai hálát illetően – ami különben is ritkán több egy szólamnál – sem terhelheti kollektív lelkiismeretünket az Egyesült Államok iránt érzett adósság. Az amerikaiak 1945-ig bombázták hazánkat, a német megszállás alól nem amerikai katonák szabadítottak fel bennünket, és az 56-os szabadságharcunkban – hangzatos szavakon túl sem nyújtottak semmiféle tényleges támogatást. (Sajnos, a cserbenhagyott Magyarország egyébként is kevés állam irányában érezhetne hálát – beleértve a szlovákiai magyar kisebbség ügyében “visegrádi barátainkat”.) De valójában irreleváns fejtegetés ez, mert mint láttuk, a hozzáértő, realista külpolitikát az érdekek többé-kevésbé tartós átfedése, egybevágása és a felek erőviszonyai határozzák meg.
Érdekeinket a nemzetközi élet színterén nekünk kell tehàt önàllóan meghatároznunk, és aztán úgyszintén a konkrét célkitűzéseket és a sikeres alkalmazás esélyével rendelkező, hozzárendelhető stratégiát és taktikát. A célok lehetnek aktívak, a status quo javításának irányába mutatók. De ezek közé tartozik az elhárítás is, nevezetesen az érdekeinknek nem megfelelő akciókban való részvétel irányába gyakorolt esetleges nyomás elhárítása, adott esetben egy koalícióba történő “meghívás” diplomatikus visszautasitása, mert az olyan offenzív hadjáratokban, ahol érdekeink nem forognak kockàn, leghasznosabb a tartozkodó tétlenség vagy legalàbbis a tessék-lássék cselekvés politikàja. Erre vonatkozóan számos gyengébb ország jól bevált módszereket alkalmazott és alkalmaz. Hiszen a hatalom viszonylagos fogalom. Az Egyesült Államokat kivéve ma minden állam a gyengébb helyzetében találhatja magát. Így a nemzeti érdek képviseletével kapcsolatos stratégia releváns paramétereit analóg módon bármely gyengébb fél hasznosíthatja.
A nagyhatalmi nyomás elhárítása, kivédése főleg olyan értelemben aktuális, hogy az arab-muszlim geopolitikai övezet elleni offenzívába ne rántsanak be bennünket, s így ne kelljen következményeit elszenvednünk . A gyarmatosítói múlttal nem terhelt, és nagyhatalmi terveket nem dédelgető Magyarország csak mások érdekében történő fellépése okán hozhatja magát a fenyegetettség helyzetébe, éppen nagyhatalmú “fegyverbarátainak”, szövetségeseinek kihívó politikája folyományaként.
A mai, maradék Magyarországot aktív külpolitikai céljai elsősorban a Kárpát-medencéhez és az Európai Unióhoz kötik. Ha nem akarjuk, hogy külpolitikánk az eseményekre és kihívásokra való elsietett, ad hoc rögtönzésekre korlátozódjon, még mielőtt külpolitikánk lehetőségeit és ”lehetetlenségeit”, korlátait igyekeznénk feltérképezni, rangsorba szedve, egyenként szükséges meghatározni az érdekeket és célkitűzéseket, majd ennek fényénél megállapítani, mely államokkal milyen formájú, mértékű és irányú együttműködést érdemes kezdeményezni, továbbá milyen kollektív fellépésben való részvétel vagy nem részvétel (lenne) az érdekünk. S az utóbbi esetben az is tisztázandó, hogy a részvételért konkrétan milyen ellentételezésre számítunk. Egy önálló külpolitikai koncepció és a hozzá rendelhető stratégia kidolgozásának vannak az adott állam cselekvési szabadságát érintő politikai előfeltételei is.
1. Helyzetünkben a nemzetbiztonság mint az önálló cselekvés feltételeinek fenntartása is, elsősorban nem katonai, hanem elhárító jellegű feladatok ellátását jelenti. Az önálló külpolitika érdekében meg kell védeni a politikai szférát a régi orosz és új amerikai és más hírszerzők beépülésétől, valamint politikánk ez által való manipulálásától. Paradox módon az elhárító szerveknek éppen a NATO keretében folyó, túl meghitt együttműködés esetében kell résen lenni. Nem szabad ezt azzal a naiv ártatlansággal kezelni, hogy “baráti” államok hírszerzése egymásra nem kémkedik. Ez az “apróság”, a szövetségesek közti „titkolózás” kölcsönössége az önálló, huszonegyedik századi külpolitika megfogalmazásának fontos előfeltétele. Az ilyen “szubverzív” beavatkozás sokkal inkább veszélyezteti ma hazánk politikai önállóságát, mint valamiféle nagyhatalmi katonai fenyegetés.
2. A piaci demokráciának is nevezett, “tőkés népuralmi” rendszerben az állam cselekvési szabadságát és önállóságát a tehetős osztály is korlátozhatja fizetett lobbizás és a tömegkommunikáció tulajdonlása révén. Mindennek igen kiterjedt szakirodalma van, és számos munkánkban foglalkoztunk is vele. Nemrég e folyóirat hasábjain (2005/5) is kifejtettük, hogy a még aránylag tőkeszegény Magyarországon a privatizációk jó része a külföldi befolyás elhatalmasodását jelentheti. Ha nincs megfelelő védelmet biztosító törvény- és intézményrendszer, továbbá jól kidolgozott politika, akkor a tömegközlés, a nagy energiaelosztó hálózatok, a közművek és más kulcsfunkciókat ellátó infrastruktúrák magánosítása külföldi konglomerátumok diktátumához vezet. Érdemes ezzel kapcsolatban górcső alá venni a nyugati – köztük az amerikai (!) – “liberális” államok nemzeti érdekeket védő szabályozási rendszerét. Kívánatos lenne a francia és minden más, önmagát megbecsülő nyugati állam mintájára elősegíteni az esetleges hazai “tőkefeleslegek” felhasználását a belső piacon való “cégfelvásárlásokra”, fúziókra, még ha ez elé az Európai Unió bizonyos jogi akadályokat gördíthet is. Ugyanis a német, a francia, sőt az osztrák tőke behatolását a magyarországi piacra, s az abból következő függőséget a magyar tőke nem tudja “viszonozni” és kölcsönössé tenni. Tavaly a Budapest Airport tendere körül az OTP és a MOL ajánlata ellenére semmilyen kormányzati aktivitás nem volt észlelhető.
E területen sajnos a magyar nemzeti érdekek érvényesítésének több szemléletbeli akadálya van. Ilyen annak feltételezése, hogy a három valamire való méretű magyar cég, mint a Magyar Telekom, a MOL és az OTP tulajdonviszonyai egyáltalán nem politikai, hanem pusztán gazdasági kérdések lennének . Egy másik hibás beállítottság e cégek terjeszkedésével kapcsolatban a sajátos magyar érdekek szem előtt tartása helyett csak annak elemzése, hogy milyen “kötelezettségei” vannak Magyarországnak az unióval szemben. Ez az önfeledtség, amellyel a magyar külpolitika elvállalja az Európai Unió “közös ügyeiből” ránk eső szerepet , egyenes folytatása a “béketáborban” betanult szervilis mentalitásnak – s ha más előjellel is – a csatlósokra háruló internacionalista kötelezettségek teljesítésének. (Vajon mely magyar állami instancia elemezte, hogy a a Deutsche Telekom többségi tulajdonában lévő Magyar Telekom montenegrói és macedóniai beruházásai vagy az OTP bulgáriai beruházásai magyar prioritások-e?) S az itt tárgyalt összefüggésben egy harmadik, még súlyosabb következményekkel járó hamis szemlélet – félreértés – akadályozza érdekeink érvényesítését. Nevezetesen az, hogy a globalizáció magyar előnyeiként büszkén hirdetett Magyar Telekom, a MOL és az OTP terjeszkedése közben lassan a külföldi tőke kihúzza alóluk a hazai „szőnyeget”, s ezek a névleg magyar nagyvállatok anélkül válnak nagyhatalmi alkuk játékszerévé ”, hogy azt a nyilvánosság észrevenné. Hazánknak kevés európai léptékkel mérve jelentős cége van (OTP, MOL), ezért az ilyen cégek külföldi felvásárlása előtt arra kellett volna törekedni, hogy egyrészt a magyar tőke fogjon össze, másrészt az értékesítésnek olyan törvényi keretei legyenek, amelyek az államnak szavazatelsőbbségi beleszólási jogot biztosítanak.
3. Különlegesen fontos kérdés a tömegközlési eszközök külföldi tulajdonszerzése és felügyelete, mert a külföldi tulajdonba került tömegtájékoztatás mind a magyar külpolitikáról, mind más államokéról, tendenciózusán elferdített képet festhet a magyar társadalom elött. Ezért gyakorol még a liberalizmus deklarált fellegvárában, az Egyesült Államokban is a törvényhozás a média tulajdonlása felett felügyeletet!

(Külügyeink geopolitikai tárgyköre.) Magyarországnak és a magyarságnak mint ilyennek erősödése szempontjából – amennyiben az külpolitikai kérdés legszorosabb érdekeink a Kárpát-medencéhez, nevezetesen az utódországokban rekedt őshonos magyar lakosság nyelvterületének megőrzéséhez fűződnek. A következő kör az Európai Uniót illeti a jelenlegi helyzetben önállóságunk és gazdasági érdekeink szem előtt tartása. Ennek kapcsán merül fel a volt varsói szerződés államainak az ENSZ által is szankcionált és a Visegrádi Csoport révén hazánk által hallgatólagosan elfogadott kelet-közép-európai kategorizálás fenntartásának előnyök és hátrányok szerinti mérlegelése. A “keleti” kategória ugyanis a nemzetközi köztudatban és közéletben ismert negatív sztereotípia hordozója, s míg része vagyunk, viselni kell következményeit. Más léptékű az Egyesült Államokhoz való – részben a NATO közvetítette viszonyunk. Külügyeinknek az amerikai hatalmi konglomerátum vezette NATO és a kormány nélküli Európai Unió külpolitika általi világképviselete, eddig – már csak Jugoszlávia megtámadása kapcsán is – inkább kockázatot, mint előnyt jelentett országunknak. Mint már az elözöekben kifejtettük (Valóság 2006/9), a terjeszkedésben és beavatkozásban nem érdekelt hazánkat az arab-muszlim – akárcsak a kínai és indiai – civilizációs szférával semmilyen alapvető geopolitikai érdekellentét nem állítja szembe. Békésen és termékenyen tud az gazdaságilag és kulturálisan hazánkkal együttműködni, abban az esetben, ha Magyaroszág nevében e kultúrköröket a NATO vagy az Európai Unió nem provokálja. A veszély számunkra tehát az, hogy vétójogunk ellenére, – a volt osztrák-magyar dualizmus mintájára – a világpolitikai porondon, akár a NATO, akár az Európai Unió által vakon hagyjuk magunkat képviseltetni, s azután idegen érdekek szolgálata, más államok agresszív politikája miatt kell lakolnunk. Ami Oroszországot illeti, a fél évszázados szovjet megszállás brutalitásának traumája tovább él a magyar köztudatban. Azonban nem szabad hagyni, hogy ezt a félelmet az Egyesült Államok az ún. “új Európa” vazallus módjára való alávetésére használhassa fel. Oroszország már nem határos Magyarországgal, és csapatai békés kivonásával elfogadta függetlenségünket, alárendeltségünk megszűnését. A továbbiakban, ha nem válunk, miként Lengyelország és egyes balti államok, a Független Államok Közössége egységének megbontásán munkálkodó amerikai politika élcsapatává, és nem mutatunk kihívó magatartást, nem lesz többé szükségünk Oroszországgal szemben amerikai védelemre, – miként 1956-ben szükségünk lett volna.
Abból kell kiindulnunk tehát, hogy hazánk a világban ma nyugodtan és magabiztosan, minden különleges és sajátos fenyegetettség nélkül alakíthatja ki külpolitikáját. Hasonló nagyságú államok veszik körül, s kifejezett, meggondolatlan kihívás nélkül, sem a nyugati hatalmak, sem Oroszország nem avatkozhat be katonailag. S ez vonatkozik az összes arab-muzulmán országgal vonatkozó viszonyra is. Mindig feltételezve, hogy kis hazánk nem akar belügyeikbe beavatkozni, vagy ilyen beavatkozásban – akár csak közvetetten is részt vállalni! A más kultúrkörökkel való termékeny – gazdasági és kulturális – kapcsolatok kialakításának feltétele paradox módon nem fegyverkezésünk, hanem a provokációk elkerülése érdekében katonai-hadászatpolitikai tétlenségünk.
Immár több évtizede, hogy az Egyesült Államok politikáját az arab-muszlim – s főleg a közel-keleti – világ életébe való beavatkozó külpolitika jellemzi. S minden jel arra utal, hogy az Észak-atlanti Szerződés az amerikai világhegemóniát szolgáló – különféle – egyre szélesebb körű katonai beavatkozás felé halad, kiszámíthatatlan kimenetelű konfrontációkkal. Függetlenül attól, hogy az alig tízmilliós Magyarország mit tehet e tendencia ellen, hasznos és szükséges annak tudatosítása, hogy a mai világ problémái – már csak a nyugati kultúrkör erőforrásainak korlátozott volta miatt is – háborús úton nem oldhatók meg. Mivel pedig a kardcsörtető politika szaporítja az ellenséget, hazánk nem hagyhatja az Egyesült Államok vezette hatalmi konglomerátumra világpolitikai érdekeinek képviseletét. .
Nyilvánvaló az is, hogy Európa biztonságát jobban szolgálná az Unió intézményes politikai egysége, mint Irán amerikai fenyegetésében való segédkezés. Még ha a nemzeti konszenzus szerint a magyar külpolitika sajátos feladata a trianoni és a párizsi békeszerződés következményeinek javítása, a jelenlegi világhelyzetben nem hunyhat szemet afelett, hogy egyrészt nevében tett agresszív lépések következményeit viselnie kell, másrészt a háttérben, a magyar hadsereget kifejezett külpolitikai elhatározás nélkül a nyugati hadügyminisztériumok direkt együttműködési csatornák és informális koalíciók révén országgyűlési és nyilvános vita nélkül – arab-muszlim országokban költséges, veszélyes és hazánkra is súlyos következményekkel járó – katonai műveletekbe keverhetik . Szinte észrevétlenül lehetünk részesei például Irán bombázásának, a vele való de facto hadbalépésnek. Még szerencse, hogy nem rendelkezünk megfelelő légi és tengeri haderővel. Ennek ellenére nem lehet “buck-passing”-ról, a felelősség áthárításáról szó, az Európai Unióban és a NATO-ban egyaránt élvezett vétójogunk miatt legalábbis formálisan felelősséget viselünk a katonai beavatkozásokért. Ezért a megelőzésben, a fékezésben a magyar külpolitikának kikerülhetetlenül ki kell vennie a részét. Tartózkodásunknak hangot kell adnunk!

(Magyarország és az utódállamok) Szemben más, hasonló nagyságú államokkal, mint például Svájc, hazánk 1920-ban bekövetkezett önkényes megcsonkítása miatt az alkotmány szellemében kialakított magyar külpolitikának nemcsak Magyarország – és a világban elszórtan élő magyar állampolgárok (konzuli) – érdekképviselete, hanem a magyarság mint nemzet érdekei is tárgyát képezik. Hazánknak tehát legalábbis kiegészítő jelleggel törödnie kell az utódországokba került őshonos magyarság nyelvterületeinek megőrzésével. E területen ma sürgősen cselekedni kellene, mert az idő nem nekünk dolgozik, hanem azoknak az erőknek, amelyek ott intézményesen csorbítják - megfélemlítéssel és más eszközökkel - a magyarság kollektív jogait. Többek közt a semmitmondó, sőt előnytelen alapszerződések nyomán a magyar nyelv közjogi helyzete romlott, ami a magyar nyelv térvesztéséhez, s a magyar ajkúak tömeges elvándorlását eredményezi. De a népesedési adatok is kedvezőtlenül alakulnak.
Mit kellene hazánknak változtatnia a státus quón és hogyan ? A Kárpát-medencében az őshonos magyarság nyelvhasználati jogainak és a magyar nyelvterületnek a megvédésében az az alapelv kell, hogy vezesse külpolitikánkat, hogy utódállamokról van szó, s így elszakadt nyelvtársaink helyzetét csak a finnországi svédek és az olaszországi (dél-tiroli németajkú) osztrákok helyzetéhez lehet hasonlítani. A szomszéd országok esetében tehát a kisebbségek jogaira a kölcsönösség elve csak analóg módon alkalmazható, vagyis csak azonos nagyságú, tömbben élő csoportokat illethet azonos kollektív autonómiához való jog Magyarországon és a határokon túl. (Ezért például a hazai kisebbségek számuktól független országgyűlési képviselete Magyarországon jogilag nagyon is vitatható követelés.) Az uniós tagjelölt Románia és a szintén pályázni kívánó Ukrajna esetében a magyar nyelv közéleti használata és a nyelvterületi önkormányzat érdekében hazánk élhet vétójogával az Európai Unióban. Sajnos, Romániát és Szlovákiát sem az Európa Tanácsba, sem pedig az Észak-Atlanti Szerződésbe történő felvétele során sem emlékeztette erre hazánk. A Vajdaság esetében (és a szétesett délszláv államszövetség többi kis államával kapcsolatban) hasonló politikai befolyásolási lehetőség áll majd rendelkezésünkre.
A Vajdaság sorsa egyébként a magyar külpoltika szempontjából különösen tanulságos. A NATO koszovói akciójának első frontbeli – taszári – kockázatos támogatása és a szerb politikai menekültek befogadása a legcsekélyebb mértékben sem járult hozzá a vajdasági magyarság tényleges és jogi státusának javításához, sőt a Koszovóból elüldözött több mint százezer szerb menekült odaérkezése még rontotta is a délvidéki magyarság helyzetet. A magyar diplomácia lomhasága folytán a Vajdaság autonómiájának kérdése a feledés homályába veszett, s a jugoszláv probléma-komplexum rendezésével kapcsolatos tárgyalásokon a magyarság kollektív jogainak a rendezése lekerült a napirendről. Vonatkozik ez a koszovói tartomány helyzetét tárgyaló, a finn Ahtisaari vezette és az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Francia-, Olasz-, Orosz- és Németország részvételével zajló ún. összekötő bizottsági, de még a Szerbia uniós tagságát előkészítő tárgyalásokra is. Ez azzal magyarázható, hogy a magyar kormány álláspontja nem a sajátos magyar érdekeket követi, hanem a nyugati hatalmak intencióit visszhangozza. Regionális konfliktus esetén a NATO és az Európai Unió legbefolyásosabb államai nem vállalnak eo ipso szolidaritást tagtársuk, Magyarország problémáival, hanem egy magasabb rendű érdek képviseletének köntösébe bújtatva saját nemzeti érdeküknek megfelelő megoldást keresnek.
. E területen a magyar külpolitika nem elégedhet meg azzal a gyakran hangoztatott és illúziókat tükröző politikai világképre alapozott, kényelmes, de üres szlogennel sem, hogy az Európai Unió úgyis egyesíti a magyar nemzetet. Hiszen számos uniós ország nemzetiségei az írek, a baszkok, a korzikaiak és mások helyzetének jogi rendezetlensége előre vetíti, hogy a székelység, a fel- és délvidéki, kárpátaljai őshonos magyarság nem fog szülöföldjén az eddigieknél több önrendelkezéssel rendelkezni az Európai Unióban, legfeljebb több kivándorlási joggal. Végül félrevezetö az az uralkodo gazdasàgközpontú ideológiàval egybehangzó elképzelés is, amely szerint a magyar kisebbség kollektiv nyelvhasználati jogaiért való többdimenziós harcot befektetésekkel és ún. modernizációs politikàval lehet helyettesiteni.

(A keleti “új Európa”: szemfényvesztés) Magyarország tíz éves purgatórium után 2004 óta – a Visegrádban alakult „asztaltársaság ” többi államával együtt (V4) tagja az Európai Uniónak. 2006-ban a kérdés az, hogy érdeke-e – az eddigi tapasztalatok és célkitűzések alapján továbbra is az 1991 óta a három szláv államhoz kötödö koordináció prizmáján keresztül mutatni magát, s így egyben a kelet-közép-európai csoportképben megjelenni Európában. Hazànk pedig hiába javasolta Ausztriának és Szlovéniának felvételét.
A visegrádi együttműködéssel kapcsolatban ujra le kell szögezni, hogy ez a csoportosulás az utódországi (nevezetesen felvidéki) magyarság nyelvhasználati jogainak kérdésében sohasem támogatta álláspontunkat. Az 1992-ben aláírt és 1993 óta alkalmazott felemás – EFTA és Európai Unió-jellegű, csak délkelet felé bővült – CEFTA (Central European Free Trade Agreement [Közép-Európai Szabadkereskedelmi Megállapodás]) ideiglenesen megkönnyítette, élénkítette ugyan a külkereskedelmet , hatása azonban mára az Európai Unió szerződése miatt – a nullával egyenlő. Az Európai Unióval szembeni egységes fellépés nyomai sem mutatkoznak. A visegrádi országoknak eltérő gazdasági struktúrájuk (és földrajzi helyzetük) miatt eltérő prioritásaik vannak. Lengyelországban még mindig a lakosság közel 20 százaléka foglalkozik mezőgazdasággal, míg hazánkban alig 5-6 százaléka, bár megjegyzendő, hogy ennek az ágazatnak a külgazdasági mérlege az Európai Unió-tagságig pozitív volt. Mindezek alapján a visegrádi országok együttműködése gyakorlatilag értelmét vesztette és csendes altalással fel is számolható , annál is inkább, mert maga a létezése kedvezötlen reminiszcenciákat ébreszt, amennyiben a rossz emlékű varsói szerződés árnyékát vetíti ránk.
A szóban forgó négy ország közül az egyik, Lengyelország lélekszáma meghaladja a három másikét együttvéve. S mint azt Tálas Péter könyvében kifejti, Lengyelország középhatalmi ambíciókat dédelget. Ez azt jelenti, hogy főleg keleti szomszédait hallgatólagosan a saját befolyási övezete részének tekinti, és igyekszik beleszólni belpolitikájukba, belső politikai berendezkedésükbe. Függetlenül attól, hogy ez megfelel-e a lengyel nemzeti érdekeknek, az alapkérdés az, hogy vajon rendelkezik-e ennek a militáns politikának az érvényesítéséhez szükséges forrásokkal. Lengyelország – az Európai Unión belül – közepes nagyságú országnak számít. Népessége, szavazóinak száma majdnem egyezik, Spanyolországéval. Hazánkénak mindenesetre négyszerese. Erre az egyetlen érvre azonban nem lehet regionális vezetö szerepet alapozni. Nemzeti összterméke ugyanis csak a negyede Spanyolországénak. Fejenkénti GDP-je elmarad az EU átlagtól, s még hazánkénál is alacsonyabb. Az Európai Unióban viszont a teherviselés szempontjából éppen a fejenkénti GDP számít. Következésképpen - az Egyesült Államok kereskedelmi partnereinek sorában is csak hatvanadik - Lengyelország az Unióban nem húzó, hanem támogatott ország. Így Brüsszel szemében Lengyelország magas lélekszáma inkább tehernek, mint előnynek számít.
Ezt a hátrányt az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partneri kapcsolat hivatott ellensulyozni. Az iraki háború körüli európai-amerikai nézeteltérésben az Egyesült Államok Lengyelországot és több, korábban a varsói szerződéshez tartozó államot trójai faló gyanánt használta fel az Európai Unió régi tagállamaival szemben. Valamiféle új Európa születéséről lenne szó, amelyet az arrogáns nyugat-európaiakkal szemben önbecsülésének megfelelő szerephez kell juttatni mondta annak idején Washington, amivel nem titkoltan egyszerre próbálta meg felébreszteni a volt szovjet blokk országainak önbecsülését, és ugyanakkor kijtátszani őket a maradinak, konzervatívnak bélyegzett vén Európa ellen. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, megállapíthatjuk, hogy Lengyelország hiába hoz tetemes áldozatot Irakban, és vállalja a faltörő kos szerepét Ukrajnában és Fehér-Oroszországban, ezért semminemű – igazi szövetségesnek, és nem csatlósnak kijáró – politikai ellenszolgáltatást nem kapott az Egyesült Államoktól. (Pl. Lengyelország szemben Németországgal – nem kapott felmentést a vízumkötelezettség alól.) Ugyanakkor ukrajnai és fehér-oroszországi felépéséért – amiben jelentős szerepet játszott Washington ösztönzése az orosz gázvezeték elterelésével kell fizetnie. Hazánkat semminemű néven nevezhető érdek nem fűzi ahhoz, hogy az amerikai érdekek kiszolgálása révén – ideig-óráig – középhatalmi fényben tetszelgő Lengyelország visegrádi segédcsapata legyen, még akkor sem, ha az Egyesült Államok esetleg nyomást gyakorol ránk ebben az irányban. Hazánknak már nincs közös határa Oroszországgal, a vele való ijesztgetés okafogyott. Minden, a közös múlthoz fűző nosztalgián és romantikus reminiszcencián túl, tény, hogy ma legalább olyan fontos jó viszonyt fenntartani Moszkvával, mint Lengyelországgal. S tegyük még hozzà, hogy hazánk viszonya Németországgal is sokkal felhötlenebb mint a német-lengyel viszony.
Az uniós tag Magyarország érdeke tehát az, hogy az európai szintéren önállóan lépjen fel.
Még ha az amerikai védelmi miniszter Rumsfeld „nagylelkűen” “új Európának” is nevezi a keleti, volt varsói szerződés államait, hazánknak intézményesen (!) el kell kerülnie azt, hogy „névjegykártyáján akár a “keleti”, kelet-európai, akár a Berend T. Iván szerint még a Szovjetuniót is átfogó, majd Enyedi György szerint gazdaságföldrajzi szempontból a Szovjetuniót kizáró (1978) kelet-közép-európaiság szerepeljen.
Ha már valamilyen európai kisebb regionális együttműködésre szükség van, akkor azt nem egyes, a kelet-európai “béketábor gettójába” fél évszázadra összezárt országokkal kellene megvalósítani, hanem Ausztriát is bevonva, kifejezetten közép-európai formában. A világ egyik legrégibb nemzetközi szervezete, a “kivételesen” pesti székhelyű Duna-bizottság is olyan regionális együttműködés, amely érdekeinket szolgálhatja.
Mint azt már számos alkalommal kifejtettük, hazánk teljes jogú európai integrációja szempontjából alapvetően fontos annak az intézményes nemzetközi pszeudo-földrajzi csoportosításnak a felszámolása, amely nemcsak Magyarországot, hanem a Bécsnél nyugatabbra eső Prágát is külön kelet-európai regionális kategóriába sorolja. Ugyanis ez közvetíti a világban, a Biztonsági Tanácsban és az összes szervezetben való képviseletünket, a szó szoros értelmében is . Érdekünk az, hogy lassan két évtizeddel a hidegháború vége után végre mi is az ún. “nyugat-európai és mások” kategóriába bebocsátást nyerjünk, amelyhez különös módon Ausztrália és Izrael is tartozik.

(Alkuk az európai közös piacon.) A (kül)politika a lehetőségek célszerű felhasználása. Három elemből áll: a célok megfogalmazásából, az erőviszonyok ismeretéből és a megfelelő alkalmak, körülmények stratégiai-taktikai megragadásából. Sem a vak voluntarista pózolásnak, sem a fatalista alárendeltségnek nincs ebben helye. Jelenleg érdekeinket az uniós politika főleg három vonatkozásban érintheti. Függetlenségünkről az Európai Unióba való belépéssel részben lemondtunk, viszont ellenszolgáltatásképpen az Európai Parlamentben képviseletet nyertünk, sőt az Európai Unió Bizottságában is, még ha ez utóbbi pozíció súlyát kormányunk kedvezőtlen választásával egyelőre el is játszottuk. De főleg, mint az Európai Tanács vétójoggal rendelkező tagja, kell, hogy álláspontunkat kifejtsük és érvényesítsük. Emellett a magyar külügyminisztériumnak mindig megmarad a lehetősége, hogy nemzetközi kérdésekben tartózkodó álláspontját közvetlenül is kinyilvánítsa.
Vissza kell tartani az Európai Tanácson keresztül az Unió külképviselöjét, Javier Solanát – aki jogszerűen csak nagyon korlátozott megbízás keretei között léphet fel – attól, hogy főleg a közel-keleti konfliktusban egyoldalú álláspontot foglaljon el, s hazánk nevében az arab-muszlim geopolitikai szférában ellenségességet keltsen, s ezzel egyben a mi eddigi kedvező megítélésünket tönkretegye.
Tény és való, az Európai Uniónak jelenlegi állapotában, legfontosabb funkciója még föleg gazdasági. A nyakló nélküli piaci liberalizálás szószólói elfogadtatták azt a szlogent is, hogy minél kisebb egy ország, annak a gazdasági nyitottság szükségképpen annál fontosabb . A nyitottságnak vannak célszerü korlátai. Minden országnak van önálló, “belterjes” fejlesztésre is lehetősége és szüksége. Minthogy hazánk az Unióba való mindenáron való belépés politikáját követte, a régebbi tagok számos előjogot meg tudtak őrizni – „ideiglenesen”, de kvazi korlátlanul . Ezek lebontása, illetve a teljes viszonosság elérése alapvető nemzeti érdek. A munka-, áru-, szolgáltatási-, és tőkepiac (két vagy többoldalú) teljes és részleges megnyitásához – és a nyitás jól meghatározott ütemezéséhez – az egyes államoknak eltérő érdekeik fűződnek. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznának, meg kell állapítani: ha a magyar kormány nem elemzi, hogy a liberalizálás milyen folyamata (és annak gyorsítása vagy lelassítása!) a legelőnyösebb Magyarország számára, akkor nem érvényesítheti az általa pontosan ki nem számított, fel nem ismert, fel nem térképezett érdekeit (míg nem utólag meg kell bánnia hozzájárulását). A mai, szatócs EU-ban csak “árukapcsolással” – a valamit valamiért elv alkalmazásával – érvényesíthetjük érdekeinket. Ha egy kérdésben engedményt akarunk elérni, akkor olyan területen kell ellentételezést kérnünk, amelyen a másik, esetleg (tőke)erősebb fél jobban érdekelt. S általánosságokat tartalmazó, határidő nélküli ígéretekért cserébe nem lehet konkrétumokat tartalmazó engedményeket tenni. Lehet, hogy kicsinyesnek tűnik ez a szatócstaktika, tetszik, nem tetszik, ez felel meg az Unió jelenlegi állapotának, nyugati gyakorlatának. Ezt a stratégiát nevezzük az asszimetrikus kiegyensúlyozás poltikájának.
Hasonlóan nem engedheti meg az elhanyagolt helyzetben lévő Magyarország azt, hogy az immár egészen az iráni határig, a Törörkországra is kiterjedő bővítés álláspontját az egyetemes világtörténelmi küldetés fennkölt szempontjából nézze. A tapasztalat az, hogy szemben az utolsó “nyugati” tagfelvételekkel, a kelet-európaiaknak a régebbi tagok már nem készek ugyanazt a perequatio-t biztosítani. (Lásd a leggazdagabb tagok közös levelét az uniós költségvetés korlátozását illetően.) Így hazánk kénytelen az új tagok felvételi folyamatát ahhoz kötni, hogy olyan támogatást kapjon, mint Görög-, Ír- és Spanyolország, valamint Portugália kapott akkor, amikor belépett az unióba. Ha erre pedig a módosabb tagok nem képesek, akkor a bővítési folyamatot le kell fékezni . Ez hazánk alapvető érdeke. Továbbá, mint már kitértünk rá, nemzeti érdeket képviselö magyar kormány nem engedheti meg magának Románia felvételéhez való hozzájárulást addig, amíg ez az ország nem hajlandó a Trianonban román fennhatóság alá helyezett magyar nyelvterületeknek tényleges önkormányzatot biztosítani.

(Magyarország a gyengébb fél helyzetében). Az Egyesült Államok mellett ma a világban minden ország a gyengébbek táborához tartozik, így hazánk is. De különböző súlycsoportok vannak. Mi nem tartozunk ugyanabba, mint Franciaország vagy Németország. S minden súlycsoportnak megvan a maga játéktere. Hogyan kell Magyarország kormányának eljárnia nemzeti érdekeink érvényesítéséért?
Bő szakirodalma van annak, milyen úton-módon tudja a gyengébb fél az érdekeit követni anélkül, hogy kénytelen lenne azok képviseletét csatlósként, vazallusként az erősebb félre átruházni, – és így “instrumentalizálni” magát, – s anélkül, hogy kihívó magatartásával olyan nyilt konfliktusba keveredjen, amelyben csak veszíthet. A kényszerűség szempontjából a kapcsolatokat két nagy csoportba osztottuk: az azonos súlycsoportokon belüli és a többihez való viszonyra. A két eltérő csoporttal való viszony más és más optimális magatartást feltételez.
A világ vagy két száz országának jó része nem tartozik magasabb súlycsoportba mint Magyarország. A nehézsúlyúak közé sorolható – a teljesség minden igénye nélkül – a BT állandó tagjai, az OECD néhány állama mint Németország és Brazília, valamint India. Az államoknak rendelkezésére álló eszközeit és földrajzi fekvését figyelembe véve, elsősorban az angol-amerikai hatalmi konglomerátum, Németország és talán Franciaország próbálhatja meg akaratát hazánkra kényszeríteni. A többi esetben ugyanis a viszony nem elkerülhetetlen és alternatívval helyettesíthető.
1. Kárpát-medencében hazánk főleg a szláv államszövetségek – Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia – szétesése óta egyetlen államnál sem gyengébb, még ha Ukrajnának és Romániának az ottani magyarokat is beszámítva több lakosa is van, és a nálunk kisebb Ausztria egyelőre többet termel. Tehát éedekeinknek megfelelöen számos szomszédos és távoli országgal építhetünk ki szimmetrikus viszonosságon alapuló kapcsolatot. E kapcsolatok élénkítése, erősítése (ún. “strong relation”) egészséges és aránylag veszélytelen hazánk öntörvényű fejlődése szempontjából. Minden viszony kezdeményezésének előnyeit és hátrányait mérlegelve, csak az összes viszony tükrében lehet megfontolt elhatározásra jutni, figyelembe véve azt, hogy az idő melyik félnek dolgozik.
2. Az “elefántokkal” csak bölcs tartózkodással ajánlatos barátkozni. A történelmi tapasztalat szerint az ezekkel való nem túl szoros, lazább kapcsolat (“weak relation” ) jobban engedi meg érdekeink tartós érvényesülését mint a leghűségesebb (és esetleg utolsó) szövetséges jámbor szerepéért való versengés. A lazább viszony megsokszorozza a helyzeteket, amelyekben a gyengébb fél érdekeit nem kénytelen elhanyagolni, s együttműködéséért megfelelő ellenszolgáltatást járhat ki magának. De ehhez szükséges a stratégia-taktikai éberség. Hazánk számára ez a lehetőség annál nagyobb, mert Magyarországnak önmagában (!) nincsenek sem az arab-muszlim Közel-Keleten sem a tajvani szorosban olyan stratégiai érdekei, amelyek beavatkozásra késztetnék, és így ellenségeket szerezhetnének neki. Nincs tehát szükségünk nagyhatalmi védelemre, s inkább a légterünket igénybe vevő hadviselő felek szorulnak beleegyezésünkre. Jó tárgyalási pozíciót csak úgy lehet kialakítani, ha észrevesszük azokat az alkalmakat, amikor az erősebb félnek fontos és sürgős az ügy (pl. Jugoszlávia bombázása), s így történetesen jobban ránk lehet utalva, mint általában. Megfelelő időzítéssel így kölcsönösségi alapon és rugalmas diplomáciai érzékkel nekünk fontos engedményeket harcolhatunk ki.
A világpolitika színterén a maradék Magyarországnak meg kell védenie a tartózkodáshoz, a kívülmaradáshoz való jogát – szövetségeseivel szemben –, mert kis államok esetében különösen gyakori, hogy egy-egy elhatározott kollektív akció nem veszi figyelembe nemzeti érdekeit és szempontjait, és viszonzás nélküli áldozatot követel. Az ilyen esetekben a magyar kormány és országgyűlés megbízása alapján szigorúan csak a formálisan is vállalt jogi (szövetségesi) kötelezettségek betartására kell szorítkoznia. (Lásd NATO.) Ebből az is következik, hogy a nagyhatalmak számunkra érdektelen vagy egyenesen kockázatos és hátrányos akcióiban nem vállalunk önkéntes koalíciós szerepet. Konkrétan vonatkozik ez az arab-muszlim országokat megszálló újgyarmatosító akciókra, de az orosz érdekszféra megzavarására irányuló felforgató akciókra is, amelyek valójában nem egyebek, mint a nyugati « politikai kultúra » terjesztése, az ideológiai felszabadítás leple alatt folyó befolyásszerző intervenciók . Feltételezett történelemfilozófiai jelentésüknél fontosabb a mögöttük meghúzódó geo-politikai szándék. A válságos és megalázott helyzetben lévő Magyarország nem pazarolhatja erőforrásait, de világhírnevét sem ilyen kétes indítékú « térítésre ».
A nemzetközi kapcsolatok gyakorlata azt is mutatja, hogy az egyoldalú előnytelen áldozatvállalás, a veszteséges együttműködés ügyes, halogató taktikával elkerülhető. Ennek egyik módja a belpolitikai procedúrák elhúzása, s a cselekvésképtelenség színlelése. A politika nem tudomány és adott helyzetben hasznos lehet kitérő és húzó-halasztó taktika alkalmazásával ambivalens, kétértelmű álláspont megfogalmazása. Általában a gyengébb fél problémája, hogy nem talál meghallgatásra. Előnyére válhat azonban, hogy az erősebb fél elhanyagolja, nem is követi állandó figyelemmel. Ezért a kisebb állam e figyelmetlenséget kihasználva olyan döntéseket hozhat, amelyeket az erősebb fél manőverekkel szívesen megtorpedózott volna. A gyors, meglepetésszerű végrehajtással tudta például a Zapatero-kormány a spanyol csapatokat az iraki hadszíntérről kimenteni, vagy például az Orbán-kormány az amerikai repülőgépek helyett a svédekét megrendelni. Az esetleges nagyhatalmi retorziók hatását többek között azzal lehet semlegesíteni, csillapítani, hogy általában mindennemü függést alternatív megoldásokkat veszünk körül, ami mint ismeretes csökkenti a kiszolgáltatottságot.
Az aszimmetrikus viszonyok kiegyensúlyozásának általános módja mint kifejtettük a balancing stratégia. Nemzetközi szervezetekben, többoldalú tárgyalásokon a kisebb államok a sok lúd disznót győz elve alapján meglepő sikereket értek el minden szövetkezés és “összeesküvés” nélkül. . Ez főleg olyan szervezetekben hatásos, ahol minden államnak egy szavazata van (amely elv nem érvényesül például a Világbankban, és bizonyos értelemben az ENSZ BT-ben sem), és a szavazás titkos.
Az említett stratégiai-taktikai megfontolások kidolgozása és alkalmazása beállítottság kérdése. Feltételezi, hogy a magyar politikai elit személyes érdekeit a nemzeti érdekek érvényesítésében lássa, és hozzáállása érett és pragmatikus legyen. S ismételjük: ha világosan kimutatható, hogy a hegemón hatalmi konglomerátum akciói alapvetően politikai befolyásának kiterjesztését szolgálják, a magyar politikai osztály ne hagyja magát ideológiai porhintéssel, szólamokkal önfeláldozásra kényszeríteni.
Magyarország nehéz átmeneti helyzetében elengedhetetlen, hogy a kínálkozó összes lehetséges opciót figyelembe vegye, és a lehetőségekkel szabadon éljen. Nem teheti előnyös gazdasági kapcsolatait a másik ország nekünk tetsző vagy nem tetsző politikai berendezésétől függővé. Nevetséges is elképzelni, hogy például Kína, Oroszország vagy egyes arab-muszlim országok működésére hatást gyakorolhatunk. Az sem érdekünk, hogy mint láthatólag a lengyel “középhatalom” teszi, az “atlanti kórusban” szólóénekesi szerepet vállaljunk.
A szovjet megszállástól megszabadult Magyarország nagyobb, de kisebb (!) országokkal is számára kedvezőtlen szerződéseket írt alá. Mint a maga idejében kifejtettük, az alapszerződések és az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételei számunkra előnytelenek. A továbbiakban arra kell most ügyelnünk, hogy a NATO szerződése (vagy kollektív önvédelemről szóló cikkelye) ne szenvedjen olyan módosítást, vagy olyan tágabb értelmezést, amely alapján hazánkat – a szerződés előírásait is esetleg túlteljesítve – neokolonialista kalandozásokba keveri. Az ország mai helyzetében tehát több tartózkodó bölcsességre mint virtusra van szükség. Téves csatatereken nem lehet hösi halált halni.
A magyar külügyminisztérium honlapja szerint „a magyarok ismertek találékonyságukról és kreativitásukról.” Remélhetöleg a jövöben ezen erényeket a magyar kormàny külpolitikai kezdeményezéseiben is fel lehet majd ismerni.

(Áttekintés) Egy társadalomban észlelhető viszonyok és az államok köztiek sok hasonlóságot, de eltérést is mutatnak. Alapvető különbség, hogy a nemzetközi kapcsolatokat nem fogja át világállam, amely egy jogrendbe kényszerítené azokat. Ezért hiába nyilatkoztatták ki az ideáltipikus demokráciára való hivatkozással, a népek önrendelkezése alapján az államok közti jogegyenlőséget, az államok befolyásának különbözősége folytán a viszonosság elvének megsértése a nemzetközi életben nem nyer hivatalból jogorvoslatot. A hidegháború alatti hármas hatalommegoszlás – a Nyugat, a szovjet tömb és a harmadik világ – megszűnése óta újfajta békétlenség uralkodik. Egyrészt az Egyesült Nemzetek több-pólusos modellje szerint a világ békéjét és biztonságát elsősorban az öt ún. nagyhatalom egyetértő határozata van hivatva biztosítani. De ez ma már nem érvényes, idejétmúlt Európa-centrikus hatalmi megoszlást tükröz. Másrészt a csak az amerikai polgárok által választott Egyesült Államok kormánya hatalmi elsőségét kihasználva, maga igyekszik a világ rendfenntartását de facto gyakorolni, lehetőleg egyre inkább kizárólagosan és korlátlanul. Ez a felvilágosult abszolutizmusra emlékeztető, egyetemes közjót ígérő hegemonisztikus modell a többi jelentős és erősödő ország számára elfogadhatatlan, és heves feszültségek okozója, amit tovább fokoz az, hogy Amerikának kizárólagos világuralomra való törekvése (gazdasági, népességi stb.) erőforrásai alapján elérhetetlen cél.
A mai anarchikus nemzetközi rendben a gyengébb államoknak, ha az együttműködésben viszonosságot, vagyis az érdekek reciprok tiszteletben tartását akarják elérni, szövetségekkel és a nemzetközi kapcsolatok viszonylagosságával való stratégiai játékkal kell enyhíteniük a fenyegetésekből, erőfitogtatásból és erőszakosságból eredő hátrányukat.
A posztszovjet világrend játékszabályai lehetövé teszik, hogy hazánk a feltétel néküli együttmüködésröl a feltételesre álljon át. Nincs ok arra, hogy Magyarország a Szovjetunió melletti csatlós szerep után most nemzetközi érdekeinek meghatározásában a saját (nemzeti) érdekeiket kereső nyugati hatalmakra hagyatkozzon, és képviseletét egyszerűen rájuk bízza. A velük való eredményes, lazább kapcsolat fenntartása viszont a magyar politikai elit részéről önállóságot, személyes elkötelezettséget, politikai érettséget, széles horizontú, lényeglátó szemléletet és – nem hadászati, hanem – diplomáciai-stratégiai szakszerűséget igényel.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969