2013. I-VI
 

1956 nemzetközi-politikai feltételrendszere és katonapolitikai keretfeltételei
Pirityi Sándor

Évfordulókon gyakorta hallani, hogy az emlékezés nem lehet tanulságellenes. Elhangzik a kérdés, hogy hányféleképpen lehet történelmet írni, és hogy a politika miért tart előbbre az értékelésekkel, mint a történetírás. Emlegetik az önigazolást, az idealizálást gerjesztő „megszépítő messzeséget”, de az olyan rokonítható történelmi eseteket is, amikor a revolúció visszavetette az evolúciót. A szelektív feledékenység és a célzatosság malomkövei között lehet-e '56-nak hiteles története? Ezernyi szála, ezernyi síkja, vetülete volt, több száz leírása van az akkori eseményeknek és jelenleg forráskritikára még csak gondolni is nevetséges naivitás.
Van az 1956-os magyarországi fejleményeknek egy olyan, 1945-től 2006-ig terjedő kerete, amely mind változatosságában, mind ellentmondásosságában, mind a megnyilatkozások idézhetőségében támpontokat, eligazodási lehetőségeket kínál: ez a nemzetközi keret, '56-nak az a szélesebb feltételrendszere, amely lényegében a második világháborúval kezdődik.
Teljesen haszontalan dolog 1956 kapcsán arról elmélkedni, hogy ha Magyarország, pontosabban az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-án hadat üzent Németországnak, akkor miért nem kerülhettünk a győztes hatalmak közé, vagy hogy felszabadítás vagy megszállás történt-e Magyarországon,1944 nyárutójától 1945 tavaszáig, ahogy erről történészekkel vitatkoztunk 1990. április 3-án az Országos Béketanácsban, amikor április 4-e – korábbi szóhasználattal „legnagyobb nemzeti ünnepünk” – már megszűnt munkaszüneti nap lenni.
Ezen az összejövetelen Juhász Gyula történésztől hallottuk:
„Semelyik hadsereg nem volt szent a második világháborúban. Akar a német oldalt, akár a másik oldalt nézzük. De hogyha ezt nem lehet kibeszélni, akkor ebből konfliktusok fakadnak.” A hadtörténész Ölvedi Ignác Sztálint idézte, aki Milovan Djilas jugoszláv írónak, politikusnak a szovjet katonák kelet-szerbiai magatartására tett megjegyzésére a következőket válaszolta: „Ez a háború eltér a múltbeli háborúktól, ha valaki területet foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahová a hadsereg eljut, ott a saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges.” Egy harmadik történész, Menyárt Lajos nagyon fontosnak nevezte, hogy „egy történeti problémát elől- és alulnézetben, ne évtizedekkel későbbi szituációkat visszavetítve próbáljunk meg értelmezni és értékelni.”
Az 1945 februári jaltai (krimi) csúcsértekezletről kiadott „hivatalos jelentésben” az állt, hogy a Churchill, Roosevelt és Sztálin által képviselt három hatalom szilárd elhatározása: a háború utáni békés időszakban is megőrzik céljaik és cselekvéseik egységét.
Figyelemre méltó – Sztálin idézett bölcselkedéséhez kapcsolódó – területi mozzanata volt a jaltai konferenciának, hogy a Németországban "megszállás céljából" meghatározott négy övezet nem fedte pontosan a háború befejezésével kialakult tényleges katonai megszállási területeket, ezért 1945. július 1-jével az angol és az amerikai csapatok kivonultak az általuk megszállt, de a szovjet zónához tartozó területről, a szovjet csapatok pedig az általuk már május elsején megszállt Berlinnek a három nyugati hatalom ellenőrzése alá rendelt kerületeiből. „Önszántunkból való műveletek révén feladni Németország középső részét – mi több, Európa közepét és szívét – , ez számomra súlyos és meggondolatlan döntés volt” – emlékezett vissza később Winston Churchill.
A fél évvel később megtartott potsdami háromhatalmi csúcsértekezletről kiadott, 22 fejezetből álló „hivatalos jelentés” 10. fejezete rögzítette: „A békeszerződésnek Olaszország, Bulgária, Finnország, Magyarország és Románia demokratikus kormányaival való megkötése lehetővé tenné az államok felvételét az ENSZ-be.” Churchill (illetve Attlee), Truman és Sztálin azt a közös kívánságot rögzítette, hogy „a nemzetközi helyzetet a győző hatalmak teljes egyetértésével kell rendezni azzal az elgondolással, hogy a különböző társadalmi berendezkedésű államoknak a háború során kitűnően bevált együttműködését a háborút követő béke időszakában is fenntartják és továbbfejlesztik.”
Miután az amerikai külügyminiszter az 1945 decemberi háromhatalmi tárgyaláson ilyen szellemben tevékenykedett, Truman elnök megrótta: nem azt a külpolitikát folytatja, amit ő megadott neki. Truman – ahogy ez emlékirataiból kiderül – a Szovjetunióval szemben folytatandó helyes külpolitikát „a vasököl és az erőteljes szavak politikájában” határozta meg.
Mai olvasatban Churchill fultoni beszéde (1946. március 5.), a Baruch-terv (1946. július 14.), a Truman-doktrína (1947. március 12) a Marsall-terv (1947. június 5.) a szemellenzős okfejtések ellenére nem volt olyan agresszív, mint amilyen visszhangot Moszkvában kiváltott.
Molotov 1947. november 6-án bejelentette, hogy az atomtitok „nem titok többé”. Mintha Washingtonban előre megsejtették volna ezt a fejleményt, 1946. december l-jén, amikor még kétségbevonhatatlan volt az amerikai atommonopólium, az Egyesült Államok felállított egy 4000 fős atomkatasztrófa-elhárítási hadtestet – egy atomháború várható kihatásainak kezelésére.
A Truman-doktrína meghirdetése után három nappal az amerikai kongresszus 400 millió dolláros segélyt szavazott meg Görögországnak, amely „majdnem a kommunizmus áldozata lett és majdnem a vasfüggöny mögé került” és Törökországnak, amely „óvta az egész Közel-Keletet, nehogy kiszolgáltatva legyen Moszkva kényének-kedvének”. Washington ekkor négy és fél milliós, korszerűen felszerelt szovjet hadseregről tudott.
1948. február 18-ig, amikor megszületett a szovjet-magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés, az ún. népi demokratikus országok között közel másfél tucat szerződés került megkötésre, szovjet részről olyan értelmű célzásoktól kísérve, hogy őrizkedni kell a csoportokba, blokkokba tömörülés mindenfajta formájától. (Ekkor már öt hónapos volt kilenc európai – nemcsak kelet-európai – kommunista párt Tájékoztató Irodája!)
Nem felesleges emlékeztetni arra, hogy a szovjet-magyar szerződés 3. cikkében a felek kötelezték magukat, hogy semmiféle olyan szövetkezésben vagy akcióban nem vesznek részt, amely a másik fél ellen irányul. A 4. cikk tanácskozási kötelezettséget tartalmazott a mindkét felet érintő fontos nemzetközi kérdésekben. A szerződést 20 évre kötötték.
1949 elején a Szovjetunió már megismerkedhetett az Észak-atlanti Szerződés szövegtervezetével, amelyet az ENSZ-alapokmány rendelkezéseivel ellentétben állónak minősített. A 12 aláíró-jelölt állam 1949. április 2-án válaszolt, hangsúlyozva, hogy a készülő szövetség nem egy állam vagy egy államcsoport, hanem kizárólag fegyveres agresszió ellen irányul. Az Észak-atlanti Szerződést 1949. április 4-én Washingtonban külügyminiszteri szinten írták alá, a ratifikálási eljárás öt hónap alatt befejeződött. Ezután nem sokkal csatlakozási felhívást intéztek a NATO-tagállamok Görögországhoz és Törökországhoz, a két ország 1952. február 18-án lett az Észak-atlanti Szövetség tagja, jóllehet – akár Olaszország – földrajzilag nem az észak-atlanti, hanem a mediterrán térségben helyezkedtek el.
1949. szeptember 20-án létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, október 7-én a Német Demokratikus Köztársaság, 1950. június 25-én kitört a koreai háború, 1953. június 17-én ellenforradalmi kísérletnek minősített népfelkelés színhelye Kelet-Berlin, 1954. február 23-án Gamal Abdel Nasszer átveszi a hatalmat Egyiptomban.
A nyugati hatalmakhoz 1954. március 31-én eljuttatott jegyzékben a Szovjetunió közölte: nem látja akadályát annak, hogy az Egyesült Államok egy európai kollektív biztonsági szerződésben való részvételének kérdése pozitív megoldást nyerjen. Ugyanakkor rámutatott: az a tény, hogy a Hitler-ellenes koalíció nagyhatalmad közül egyedül a Szovjetunió nem részese az észak-atlanti paktumnak, arra utal, hogy a NATO csak a Szovjetunió ellen irányuló agresszív tömbnek tekinthető. Moszkva egyben jelezte: a szovjet kormány kész az érdekelt kormányokkal együtt megvitatni a Szovjetuniónak az észak-atlanti paktumban való részvétele kérdését.
Tito elnök viszont 1954. szeptember 18-án úgy nyilatkozott, hogy mivel a NATO mind inkább a kommunizmus elleni eszközzé válik, Jugoszlávia nem csatlakozhat hozzá.
Október 19-én összeült Párizsban kilenc NATO-ország értekezlete. Meghívták Nyugat-Németországot és Olaszországot az Észak-atlanti Szerződéshez való csatlakozásra, életre hívták a Nyugat-európai Uniót, a nyugat-európai államok haderejét a NATO európai főparancsnoki tisztét ellátó amerikai tábornok alá rendelték. Válaszul a Szovjetunió felmondta az 1942-es angol-szovjet szövetségi szerződést, valamint az 1944-es francia-szovjet szövetség és kölcsönös segélynyújtási szerződést.
A NATO már fél évtizedes működési tapasztalatot tudhatott maga mögött, amikor nyolc szocialista orientációjú ország 1955. május 14-én megkötötte a Varsói Szerződést. A barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés részesei megállapodtak abban hogy tartózkodnak az erővel való fenyegetéstől vagy annak alkalmazásától, haladéktalanul tanácskozni fognak egymással, valahányszor valamelyikük véleménye szerint a szerződő államok valamelyikét fegyveres támadás fenyegetné, ha pedig valamely állam vagy államcsoport Európában fegyveres támadást intéz a szerződésben részt vevő egy vagy több állam ellen, a Varsói Szerződés minden részes állama közös megegyezés szerint „minden szükségesnek mutatkozó eszközzel, a fegyveres erők alkalmazását beleértve, azonnali segítséget nyújt a megtámadott államnak vagy államoknak.” A húsz évre kötött szerződés nem kínált lehetőséget a felmondására, a Varsói Szerződés Szervezetéből való kilepésre, négy nyelven készült, ebben a magyar nyelv nem szerepelt. Kilátásba helyezte, hogy érvényét veszti egy európai kollektív biztonsági szerződés létrejöttével. A Kínai Népköztársaság támogató egyetértését nyilvánította a szerződés iránt.
Moszkva lényeges különbséget láttatott abban, hogy míg a NATO csak meghívásos alapon bővülhetett, a Varsói Szerződés Szervezete társadalmi berendezkedésétől függetlenül bármely olyan ország csatlakozásához nyitott volt, amely készséget mutatott a béke és a biztonság szavatolására. A két tömb között lényeges különbségnek minősítette, hogy a Varsói Szerződés rögzítette hatályvesztésének említett lehetőségét.
A Szabad Nép 1955. május 15-i számában megjelent közleményből kiderült, hogy a Varsói Szerződés Szervezetének Egyesített Fegyveres Erői lesznek, „ezek elhelyezése a szerződésben részt vevő országok területén az említett államok közötti megegyezés szerint, a kölcsönös védelem szükségleteinek megfelelően történik majd”. Az 50-es évek elejétől a nyugati hatalmak mind következetesebben törekedtek Ázsia országainak „átkaroló” katonai tömbökbe tömörítésére, 1954-ben már egy délkelet-ázsiai katonai szövetség létrehozása konkrétan is napirendre került, azonban a lelkesedés nem volt túl nagy. Az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Ausztrália és Új-Zéland 1954. szeptember 8-án délkelet-ázsiai védelmi szerződést kötött, de mindössze három ázsiai országot sikerült a csatlakozáshoz megnyerni: a Fülöp-szigeteket, Thaiföldet és Pakisztánt. A szerződés alapján aztán létrejött a SEATO, de egységes katonai parancsnokság nélkül és a részes államok területén való állandó amerikai jelenlét nélkül. 1955 februárjában Törökország és Irak megkötötte a „bagdadi paktumnak” nevezett katonai szövetséget, amelyhez nyomban csatlakozott Anglia, majd az angol-amerikai diplomácia nyomására Pakisztán és Irán. Áthúzva bizonyos elképzeléseket, az arab országok zöme elítélte a tömböt.
Másfelől, a Kínai Népköztársaság és India 1954 áprilisában formába öntötte az államközi viszonyok öt alapelvét („pancsa sila”), ezek: a területi sérthetetlenség és a szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartása, egymás ügyeibe való be nem avatkozás, egyenlőség és kölcsönös előnyök, békés együttélés. A „szocialista tábor” nyomban porondra lépett ezeknek az elveknek szélesebb elfogadtatásáért.
Az 50-es évek közepén a térképen megjelent új államok többsége független külpolitika mellett tette le a voksát, vezetőik semlegességi politikáról, majd hamarosan az „el nem kötelezettség” politikájáról kezdtek beszélni. Moszkvának nem tetszett, hogy a „kizsákmányoló osztályok érdekei és a kispolgári politikusok ingatagsága miatt” több ország ingadozni kezdett a szocialista államcsoport és a nyugati hatalmak között. A független irányvonal 29 ázsiai és afrikai ország 1955. április 18-24. között tartott bandungi értekezletén öltött testet, amelyre meghívást kapott a Kínai Népköztársaság és a Vietnami Demokratikus Köztársaság is. Moszkva azonban, úgy vélekedve, hogy jogosult lenne ugyan részt venni az értekezleten, taktikusan jelezni kívánta, hogy amikor annak kezdeményezői, beleértve Kínát, a béke pozíciójából és az imperialistaellenes erők tömörítése jegyében lépnek fel, „szovjet képviselők bevonásának kérdése az értekezlet sikerességének biztosítása síkjában nem vetődött fel”. Bandung a gyarmati rendszer teljes felszámolása mellett foglalt állást, nehezebb időszakot vetítve a gyarmattartó Nyugat-Európa elé.
A Varsói Szerződés Szervezete és Magyarország közvetlen nyugati szomszédságához visszatérve, 1955 tavasza ebben az övezetben a későbbiek szempontjából kritikus változásokat hozott.
Még most sem egyértelmű, hogy miért egy nappal az osztrák Államszerződés aláírása előtt került aláírásra a Varsói Szerződés, avagy miért a Varsói Szerződés aláírása után egy nappal született meg az osztrák Államszerződés 1955 május közepén.
Kevéssel a második világháború befejeződése után elkezdett tárgyalások eredményeként 1949-re tisztázódtak az osztrák Államszerződés főbb rendelkezései. Ezúttal Moszkva nem tartott eléggé demokratikusnak néhány nyugati megfogalmazást, amelyektől azután Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok elállt. Moszkvának az volt a benyomása, hogy a három nyugati nagyhatalom mielőbb a NATO-ban szeretné látni Ausztriát, ezért sietteti az aláírást. Az 1954 elején megtartott berlini négyhatalmi külügyminiszteri találkozó után Moszkva az Ausztriával folytatandó közvetlen tárgyalások kategóriáiban gondolkodott. Berlinben ugyanis a nyugati hatalmak elutasították azt a szovjet indítványt, hogy Ausztria az Államszerződésben vállaljon kötelezettséget a katonai csoportosulásokon való kívül maradásra és arra, hogy nem enged területén külföldi katonai támaszpontokat létesíteni. Azzal sem értett egyet, amit Moszkva az osztrák tömbönkívüliségre javasolt, nevezetesen, hogy a négy nagyhatalom katonai erővel maradjon jelen Ausztriában az Államszerződés megkötése után is.
Az osztrák fél az 1955 áprilisában tartott moszkvai megbeszéléseken késznek mutatkozott országa állandó semlegességének szavatolására, amit szovjet részről azzal honoráltak, hogy egy részt hajlandók voltak átengedni Bécsnek az ausztriai német aktívákat (javakat), amelyek „idegen kézbe” kerülhettek volna, másrészt készek voltak az Államszerződés hatályba lépése után kivonni Ausztriából a szovjet erőket, ha a nyugati hatalmak fegyveres erői is kivonulnak az országból.
Szovjet történészek annak idején azt a formulát használták, hogy az osztrák-szovjet megállapodás „megfosztotta az imperialistákat attó1 a lehetőségtől, hogy kibújjanak a megállapodás elől”.
Az Államszerződés 1955. május 15-én ötoldalú aláírásra került, Ausztria, mint szuverén, független és demokratikus állam „helyreállt” az 1938-as határok között, tilossá vált bármiféle szövetségre lépnie Németországgal, fegyveres erőinek kizárólag védelmi rendeltetése lehetett. Az osztrák parlament 1955. október 26-án törvényt alkotott az ország állandó semlegességéről: tilossá vált Ausztria belépése katonai tömbökbe és idegen katonai támaszpontok létesítése az ország területén.
1955. szeptember 9-13. között Adenauer nyugatnémet kancellár Moszkvába látogatott: diplomáciai kapcsolat létesült az NSZK és a Szovjetunió között. December 14-én amerikai-szovjet hidegháborús manőverek után Magyarország 15 más állammal együtt végre tagja lehetett az Egyesült Nemzetek Szervezetének, Moszkva valamennyi jelöltjét bevitte a világszervezetbe. Az amerikai külügyminiszter, John Foster Dulles 1955 karácsonyán erre annak leszögezésével válaszolt, hogy „a rab nemzetek békés felszabadítása ma és mindaddig, amíg meg nem valósul, az Egyesült Államok külpolitikájának elsődleges célja2. 1956. január 2-án az első ezer önkéntes felöltötte az új Bundeswehr egyenruháját...
Az NSZK-beli általános hadkötelezettség bevezetését megelőző évben meghirdetésre került a Hallstein-doktrína, amely kilátásba helyezte, hogy Bonn megszakítja a diplomáciai viszonyt minden olyan állammal, amely elismeri a Német Demokratikus Köztársaságot. Az Adenauer-kormány, arra hivatkozva, hogy a Szovjetunió visszatartott német hadifoglyokat (ami aztán bebizonyosodott), 1957-ben vehette magának a bátorságot, hogy megszakítsa a Moszkva kezdeményezésére a kétoldalú viszony javítására indított tárgyalásokat. A nyugatnémet katonai költségvetés, amely 1955-ben még csak 95 millió márkát tett ki, 1958-ban már 8 milliárd márkára rúgott.
A múlt század 50-es évei második felének nem világháborús szintű, intenzitása, de egyértelműen destabilizációs indíttatású előszele jól érzékelhető volt és néhány intő mozzanattal jellemezhető maradt az 50-es évek első feléből.
1951. november 19-én történt, hogy egy amerikai katonai repülőgép behatolt Magyarország légterébe, s szovjet vadászgépek leszállásra kényszerítették. Budapest december 3-án, majd 11-én jegyzékben tiltakozott, december 21-én azt is Washington tudomására hozták, hogy az amerikai gép személyzetét magyar bíróság elé állítják. Az amerikai külügyminisztérium válaszképpen bezáratta a New York-i és a clevelandi magyar konzulátusokat. 1952. január 5-6-án provokatív támadások célpontja lett a washingtoni magyar nagykövetség.
1953. március 5-én Moszkvában meghalt Joszif Sztálin, szovjet kormányfő, az SZKP KB első titkára. Július 10-én a „desztálinizálás”' jegyében, „párt- és államellenes tevékenység” miatt menesztették első miniszterelnök-helyettesi és belügyminiszteri tisztségéből, sőt a pártból is kizárták Lavrentyij Beriját, a hírhedt KGB-vezért. 1954. március 13-án Budapesten a Katonai Felsőbíróság életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte állam- és népellenes bűncselekmények miatt Péter Gábort, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) volt vezetőjét és társait.
Sztálin halála után az első szovjet pártkongresszusra 1956. február 14-25. között került sor. Az SZKP XX. kongresszusa nagy figyelmet szentelt a belső kérdéseknek, a pártélet „lenini normáihoz” való visszatérésnek, a fogyasztási javakra lényegesen több gondot fordító új gazdaságpolitikai vonalnak, Sztálin értékelése revideálásának, meghirdette a világháború elkerülhetőségének tételét, a szocializmusba való átmenet új módjainak elfogadhatóságát. Az adott korszak legfőbb jellemzőjének minősítette, hogy a szocializmus túllépte egy ország kereteit, „világrendszerré” vált, amely egyre nagyobb mértékben befolyásolja a fejlődést. A kongresszus irányelveket adott a szocialista országok kapcsolatainak általános rendezéséhez, aminek révén új módszerek jelentek meg együttműködésükben.
A kongresszuson nyugtázhatták, hogy az ország gazdasága túlhaladta a háború előtti szintet, 1954-56 között 36 millió hektár szűzföldet vettek művelés alá. A leglényegesebb azonban a személyi kultusz bírálata, a „törvényesség” melletti kiállás, a szubjektivizmus és a voluntarizmus határozott elvetése, egy új társadalomirányítási stílus, a „kollektív vezetés" meghirdetése volt. Itt kell megjegyezni, 1956 egyik nemzetközi vonatkozásának, a „szovjet blokk”, főképp a reformálódó szovjet rendszer elleni, azonnali, totális, az eszközökben nem válogató ideológiai diverziós fellépés meghirdetésének a gyökere: a Nyugat megrettent attól, hogy egy „emberarcú” szocializmus lép a porondra, hogy a szocializmus „szocializálódik”, végzetes kihívássá válik a világkapitalizmus számára, amelyet a dekolonizáció amúgy is megrendített. Ideológiai agytrösztök töprengtek azon, hogyan lehetne keresztezni a XX. pártkongresszus irányvonalát, hogyan lehetne a Szovjetuniót erőszak-alkalmazási kényszerbe dönteni, „resztálinizálni” és lejáratni. A megoldás Kelet-Közép-Európában (Lengyelország, az NDK, Magyarország) és a Közel-Keleten (Egyiptom) „az asztalon hevert”.
Moszkva közben gesztusokat tett: 1955 májusában átadta Kínának a teljes rendelkezési jogot Port-Arthur haditengerészeti támaszpont felett, átengedte Pekingnek Dalnij irányítását, 1956 januárjában kiürítette és visszaadta Finnországnak Porkkala-Udd támaszpontot. Ugyancsak 1956 januárjában barátsági és együttműködési szerződést ajánlott – hiába – az Egyesült Államoknak, és egy nagyon kritikus időpontban, 1956. október 19-én közös nyilatkozatot irt alá Japánnal a hadiállapot megszüntetéséről és a diplomáciai kapcsolatok felvételéről. Mindezt akár a gyengeség jelének is lehetett felfogni. Közben 1956. április 17-én Moszkva nyilvánosságra hozta a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája működésének megszűnését bejelentő közleményt.
A magyar minisztertanács 1956. május 8-án döntött a műszaki zár megszüntetéséről a nyugati határon. Június első felében egy hétig Magyarországon vizsgálódott a gyanút fogó Mihail Szuszlov, az SZKP KB elnökségének tagja, aki azután az októberi-novemberi moszkvai akciók egyik főszereplője volt.
Valahol 1956 hátterében még egyszer meg kell említeni John Foster Dullest, aki 1953 januárjától haláláig, 1959 májusáig volt az Egyesült Államok külügyminisztere. Neki tulajdonítják a „háborúi peremén táncolás” doktrínáját, amelynek lényegét 1956-ban így fejtette ki: „A háborús szakadék peremén táncolni úgy, hogy a háborút elkerüljük, nélkülözhetetlen művészet. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a készséggel, óhatatlanul háborúba keveredik. Ha pedig megpróbál visszatáncolni, ha fél közeledni a szakadék széléhez, akkor elveszett” Úgy tűnik, ez a bölcselet nem kerülte el az akkori viszonyok között és a közel-keleti fejlemények nyomán sem Washington figyelmét. „Az Egyesült Államok – olvassuk Gyurkó László 1956 című könyvében (Tulagvető, 1987) – a dullesi elvet követte; a szakadék széléig küldte Magyarországot, de nem óhajtott a szakadékba ugrani vele. Miközben propagandagépezete milliókkal hitette el, hogy ha kell, harcba is száll a felkelés győzelméért, diplomatái félreérthetetlenül tudtul adták, hogy fegyveres erővel nem avatkoznak be a magyarországi eseményelvbe.”
„Párhuzamos történetként”, a háború peremén táncolás és e perem egyidejű átlépése kombinációjaként kínálkozzék az 1956-os szuezi válság problematikája és krónikája, különös tekintettel az amerikai és a szovjet reagálási módok közötti stratégiai és taktikai különbségekre, valamint arra a körülményre, hogy középtávon és lényegi elemeiben mind a magyarországi, mind a közel-keleti végkifejletre Moszkva „erőpolitikájának” elemei nyomták rá a bélyegüket.
1956 őszén Moszkva – nagy valószínűséggel Washington is – tudhatott arról, hogy a következő évben bemutatkozhat a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta, és pályára állhat a világ első – szovjet – mesterséges holdja. Mint emlékezetes, 1957. augusztus 27-én a TASZSZ hírügynökség tudatta a világgal, hogy kipróbálásra került a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta, majd október 14-én és november 4-én pályára állították az első szovjet műholdakat. A szovjet méltatásokban megjelent, hogy vége az Egyesült Államok hadászati sebezhetetlenségének, amire a „tömeges válaszcsapás” doktrínája épült.
1956 október-novemberének magyarországi eseményeit „félúton” katalizálták a közel-keleti fejlemények, amelyekbe a világ vezető nagyhatalmai szinte kivétel nélkül – világháborúihoz mérhető stratégiai szinten – belesodródtak.
Négy évvel korábban, 1952-ben Egyiptom egy antiimperialista forradalom színtere lett, majd egy év mulya „temették a monarchiát”. A felszabadító mozgalom vezéralakja, Garral Abdel Nasszer által fémjelzett köztársasági kormány távozásra bírta az országból az angol haderőt, lesöpörte az asztalról a megalázó feltételekhez kötött nyugati fegyverszállítási ajánlatokat, majd Csehszlovákiával és a Szovjetunióval szerződött az Egyiptom védelméhez szükséges katonai szállítmányokról.
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nyomásgyakorlási szándékkal visszavonta Egyiptomnak tett hitelajánlatait, mire a kairói kormány gazdaságfejlesztési indokolással államosította az angol-francia Szuezi-csatorna Társaságot, amely évtizedeken keresztül fosztogatta az országot. Bár Egyiptom késznek mutatkozott az anyagi jóvátételre, valamint a Szuezi-csatornán a hajózás szabadságát szavatoló egyezmény tiszteletben tartására, a nyugati hatalmak törvénytelennek minősítették az egyiptomi lépést, és gazdasági megtorláshoz folyamodtak, de így sem tudták ismét ellenőrzésük alá vonni a vízi-utat. A szuezi viszály ügyében 1956 augusztusában összehívott londoni tanácskozáson a Szovjetunió, valamint India és más el nem kötelezett országok elutasították a „Dulles-tervet”, amely a szabad hajózás örve alatt próbálta az említett célt elérni.
Anglia és Franciaország párhuzamosan katonai előkészületekbe fogott, nemcsak azért, hogy Egyiptom lerohanásával a maguk javára döntsék el a szuezi vitát, hanem azért is, hogy újra megerősítsék a gyarmati uralmat az egész Közel-Kelet fölött. Izrael szövetségét nem volt nehéz megnyerni és 1956. október 30-ára virradó éjjel az izraeli csapatok támadásba lendültek Egyiptom ellen, majd angol-francia deszant-hadműveletek kezdődtek a csatorna-övezetben.
A Kreml 1956. október 31-én kemény hangnemben követelte a harccselekmények azonnali beszüntetését és az intervenciós erők kivonását, egyben felhívta a világszervezetet e követelésének támogatására. Az ENSZ-közgyűlés november 2-án és 4-én meghozta a megfelelő határozatokat, majd november 5-én, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Anglia, Franciaország és Izrael folytatja beavatkozó hadműveleteit, Moszkva figyelmeztette a három kormányt, hogy „eltökélt szándéka erő alkalmazásával szétzúzni az agresszorokat és helyreállítani a békét Keleten”. Egyidejűleg felszólította a Biztonsági Tanácsot, hozzon határozatot Egyiptom katonai megsegítéséről, majd javasolta Washingtonnak, hogy ebből a célból tegyenek együttes lépéseket.
Alig telt el néhány óra ezek után és a három ország véget vetett a hadműveleteknek, viszont az Egyesült Államok háttértámogatásával birtokában tartotta az elfoglalt területeket, követelve a Szuezi-csatorna „nemzetközivé tételét”, továbbá területi engedményeket Izrael javára. November 10-én a szovjet kormány kijelentette, hogy „ha az agresszorok tovább makacskodnak, nem fogja akadályozni azoknak a szovjet állampolgároknak a kiutazását, akik részt akarnak venni az egyiptomi nép függetlenségi harcában”. Miután néhány más ország is hasonló értelmű nyilatkozatokat tett, a megszálló erők 1957 elején kiürítették az egyiptomi területet.
Szovjet elemzésekben az volt olvasható, hogy az Egyesült Államok kívül maradt a háborún és csatlakozott ugyan a csapatkivonási követelésekhez, de meghiusította a támadók ENSZ-beli elitélését, lényegében nem volt hallandó a Szovjetunióval vállvetve „elősegíteni az agresszió beszüntetését”. A kétkulacsosságot – mutattak rá moszkvai kommentárok – az az amerikai törekvés magyarázta, hogy angol-francia akcióval ássák alá a felszabadító mozgalmakat, de egyúttal lényegesen meggyengítsék ezt a „párost” és megerősítsék az Egyesült Államok ellenőrzését a Közel-Kelet fölött.
Eisenhower elnök 1957. január 5-én a Kongresszus elé terjesztett szokásos üzenetében meghirdette az úgynevezett „vákuum-elméletet”. Ennek lényege az volt, hogy mivel a szuezi vereség miatt a Közel-Keleten megrendült Anglia és Franciaország pozíciója, e pozíciókat az Egyesült Államoknak kell betöltenie. Eisenhower két lehetőséget említett: egyrészt a közel- és közép-keleti országok gazdasági és katonai segélyezését, másrészt a katonai beavatkozást. A Kongresszus felhatalmazta ezek után az elnököt, hogy „szükség esetén” amerikai fegyveres erőket használhasson fel a szóban forgó térségben. Lényegében szabadkezet kapott a Fehér Ház a térségben felerősödött függetlenségi mozgalmak fegyveres elfojtásához.
1957 márciusában az amerikai Kongresszus áldását adta az úgynevezett Eisenhower-doktrínára, amely feljogosította az elnököt „katonai segítségnyújtásra” és fegyveres erők vezénylésére bármely közel- és közép-keleti országba „a nemzetközi kommunizmus elleni közös harc” jegyében.
Washington elutasította azt a szovjet indítványt, hogy állapodjanak meg a be nem avatkozás és a katonai erő alkalmazásának elvetéséről a Közel- és Közép-Kelet vonatkozásában, ugyanakkor országok egész sorát bírta rá az „Eisenhower-doktrínán” alapuló egyezmények kötésére. Túl a nyugati katonai tömbök tagjain, a megkeresett 15 ország közül egyetlen egy sem fogadta el a megfogalmazott feltételek összességét, néhány ország a felajánlott pénzügyi támogatás ellenére sem azonosult az egyezmény gondolatával.
Megkezdődött a nyomásgyakorlás. Amerikai haditengerészeti erőket, török és izraeli csapatokat vonultattak fel Szíria határára 1957 őszén, amire szovjet figyelmeztetés lett a válasz: Moszkva nem marad tétlen az országhatárainál fegyveres konfliktusokkal fenyegető mozgolódások esetén. Szíria és Egyiptom ezután sietett egyesülni: 1958. február 1-jén létrejött az Egyesült Arab Köztársaság.
A következő éveket amerikai-ellenes és angolellenes felkelések, kényszeredett beiruti amerikai és ammani angol tengeri, illetve légidesszantok tették emlékezetessé és elgondolkoztatóvá, nem beszélve a „bagdadi paktum” csődjéről.
Mindez – sok minden mással együtt – benne volt a múlt század 50-es évek második felének „paklijában”.
A szovjet politikatörténet sietett rögzíteni: az 50-es évek második fele „a kapitalizmus általános válságának harmadik szakasza”. Ehhez egy adalék: „A népi forradalom győzelme Kubában 1959-¬ben az imperialista láncolat átszakítását jelentette az Egyesült Államok határainak közvetlen előterében”
Visszatérve a szovjet táborba integrált európai „népi demokráciák” csoportjára, akiknek kezdettől fogva megvoltak a maga fonákságai.
Gosztonyi Péter „A Vörös Hadsereg” című, Bernben 1993-ban megjelent németnyelvű könyvében megállapíthatta: „Noha a szovjet hadsereg 1945 után mindvégig a Nyugattal való katonai összecsapásra készülődött, 1980-ig mégis mindig csak a szovjet hatalmi övezeten belül kellett fellépnie.”
1953. június 17-én Kelet-Berlinben a rendőrség kénytelen volt megfékezni az „Emberi módon akarunk élni!”, „Szabad választásokat!”, „Egységes Németországot!” jelszavakkal tüntetőket. Az NDK vezetésének kérésére Csujkov hadseregtábornok, az NDK-beli szovjet megszálló csapatok főparancsnoka elindított néhány páncélost, amelyek benyomultak a Brandenburgi kapu előtt tolongó tömegbe, de nem lőttek. Mivel a százezres tömeg nem akart szétszéledni, a szovjet városparancsnok géppuskák és karabélyok alkalmazását rendelte el. „A német tüntetőknek – olvasható Gosztonyi könyvében – sem fegyverük nem volt, sem a Nyugat nem segítette őket – a nyugatiak csak kerítésen kívüli nézők voltak a berlini szektorhatárnál. Estére Kelet-Berlinben a szovjet harckocsik puszta ide-oda vonultatásával helyreállították a rendet.” Szovjet részről a berlini népfelkelést aztán igyekeztek a feledés homályába meríteni.
Három évvel később, 1956 nyarán és őszén Lengyelországban törtek ki zavargások. Hruscsov, Mikoján, Molotov és Kaganovics meghívás nélkül Varsóba érkezett, október 19-én elfogadták a lengyelek kívánságait. Gosztonyi ennek kapcsán arra a következetésre jutott, hogy Gomulka győzelme Lengyelországban néhány ideiglenes könnyítést hozott a dolgozóknak, de „megtanította a szovjet vezetést, hogy kelet-európai szövetségeseivel szemben nagyobb türelmességet tanúsítson a politikájában”.
A magyar hadtörténész könyvében olvasható részletek szerint 1956. október 23-án Gerő Ernő hívta segítségül a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat, ami nem érte meglepetésként őket. „Hírszerző szolgálatuk többet tudott a magyarországi helyzetről, mint Gerő és társai.” Az október 24-én hajnalban Budapestre benyomuló szovjet csapatoknak állítólag először megtiltották a lőfegyver használatát, de a „puszta megjelenés taktikája” itt nem vált be.
Gosztonyi helyzetelemzésénél maradva:
„A nemzetközi helyzet alakulása (Szuez), a kínaiak követelődzése, hogy ne engedjék ki Magyarországot a szovjet tömbből, és nem utolsó sorban a magyarországi vereségért revánsot sürgető szovjet katonai vezetők, Zsukov marsallal az élükön, megfordították az SZIA politikai bizottsága tagjainak, főkép Hruscsovnak a hangulatát”, és október végén zöld utat kapott egy újabb magyarországi katonai intervenció – állítja könyvében Gosztonyi Péter, aki szerint Konyev marsall tett egy olyan megjegyzést, hogy „ha nem lépünk most közbe, hamarosan az amerikaiak lesznek az ellenfeleink. Tehát: rajta!” Végül is Király Béla vezérőrnagy, Budapest akkori városparancsnoka 1956 novemberében eljutott arra a következtetésre, hogy a szovjetek és a magyarok között akkor játszódott le „két szocialista állam között az első háború”.
Ha évfordulós vizsgálódásra érdemes ennyi idő után a szuperhatalmi „szovjet Moszkva” és a nemzetközi mezőnyben mind ambiciózusabb mai „orosz Moszkva” viszonya a magyarországi 1956-hoz, akkor egy sor letárgyalt közhelyet meg kell ismételnünk.
Úgy tűnik, hogy a múlt század 50-es -70-es éveiben a nemzetközi viszonyokkal foglalkozó szovjet történelmi munkák – kevés kivétellel – igyekeztek áthidalni 1956 nem túl szalonképes problematikáját. Megállapították persze, hogy az imperializmus és a reakció erői akkoriban aktivizálták ellenséges tevékenységüket a szocialista országok ellen, megkísérelték letéríteni őket a szocializmus útjáról, megmérgezni a viszonyt közöttük, mégpedig a szocialista közösség gyengítése és bomlasztása céljából.
Ami az 1956-os Magyarországot illeti, – fűzték hozzá – az „ellenforradalmi megmozdulásokat” a felsoroltak, vagyis a külső, „nyugati” tényezők mellett „ösztönözték az állami irányítás területén Rákosi személyi kultusza jegyében elkövetett durva hibák”, valamint a szocialista országok viszonyában az „előző időszak” örökségével kapcsolatos megoldatlan problémák. A magyar kommunisták, de az egész nemzetközi kommunista mozgalom is komoly leckét kaptak, illetve kapott a magyarországi eseményekből – volt a sommás végkövetkeztetés.
A szovjet politikai irodalom és sajtó 1956 után egy negyedszázadon keresztül azt a verziót használta, hogy Magyarországon a párt- és a kormányvezetés politikai, gazdasági és kulturális területen elkövetett hibáit kihasználva két, szövetségre lépett politikai erőnek – a belső ellenforradalomnak és a nemzetközi imperializmusnak (Kádár János megfogalmazása) – 1956 októberében „sikerült lázadást szítania, amely veszélybe sodorta a szocialista rendet és az ország függetlenségét”. Az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak – mutattak rá – nemcsak fegyverrel látták el az ellenforradalmárokat, hanem „terroristákat” is vezényeltek az országba, később „fékevesztett szovjetellenes és kommunistaellenes kampányt bontakoztattak ki, megpróbáltak közvetlen beavatkozást is kieszközölni az ENSZ-közgyűlésben keresztülvitt határozatok leple alatt”.
A szovjet verzió szerint az 1956. november 4-én megalakult magyar munkás-paraszt kormány azzal a kéréssel fordult „a Varsói Szerződés alapján az ország területén állomásozó szovjet csapatok parancsnokságához, hogy nyújtson segítséget az ellenforradalommal szemben”. Az „ellenforradalmi kaland” súlyos gazdasági következményeinek felszámolása érdekében a szocialista országok aztán hiteleket folyósítottak, anyagi eszközöket, élelmiszert, fűtőanyagot bocsátottak Magyarország rendelkezésére.
A szovjet politikai irodalomban megjelent statisztikák szerint Moszkva 1956-ban a szocialista orientációjú országokban 478 ipari nagylétesítmény (ebből Kínában 211) építésében vett részt, 1956-ig 1344 építési tervet és 3167 teljes üzemi tervdokumentációt bocsátott rendelkezésükre, mindössze 47, illetve 624 ugyanilyen beruházási, üzemépítkezési okmány ellenében.
A válság kritikus szakaszát követően az 1956 novembere és 1957 júliusa közötti időszakban „fontos tárgyalássorozatra” került sor a szovjet fővárosban Lengyelországgal, Romániával, az NDK-val, a Kínai Népköztársasággal, Csehszlovákiával, Bulgáriával, Magyarországgal, Albániával, Mongóliával, a Vietnami Demokratikus Köztársasággal. Megállapodások születtek „a szovjet csapatok státusának jogi meghatározásáról azokban az országokban, ahol szövetségesi kötelezettségeik teljesítésére tartózkodtak”.
Ez volt a szűkebb értelemben vett magyar vagy szocialista tematika, de a moszkvai vezetés, amely egyébként nem győzte ostorozni az Egyesült Államok és a NATO „erőpolitikáját”, 1956 őszén megelégedetten nyugtázta saját erőpolitikájának kettős diadalát, sőt azokat olykor meglehetősen fonák, kihívó módon ajánlotta Nyugat-Európa figyelmébe.
A hruscsovi gárda önelégültségét – egyszersmind visszamenőleg nagy valószínűséggel a magyar '56 nemzetközi feltételrendszerét és katonapolitikai keretfeltételeit is – jól illusztrálta egy 1956. november l7-i, szinte észrevétlen maradt szovjet kormánynyilatkozat, amelyet egyébként a leszerelés témakörében (!) terjesztettek az ENSZ-közgyűlés elé. A nyilatkozatban egyebek között ez állt:
„A most kialakult helyzetet a Szovjetunió felhasználhatta volna, hogy fellépjen az atlanti szövetség fegyveres erői ellen, és azokat a célokat, amelyeket Nyugat-Európa vonatkozásában tulajdonítanak neki, megvalósíthatta volna akár atom-vagy rakétafegyverek alkalmazása nélkül.
Azt lehet mondani, hogy mostanára Nyugat-Európában olyan stratégiai helyzet alakult ki, amely még kedvezőbb a Szovjetunió fegyveres erői számára, mint amilyen a második világháború végén volt, amikor a teljesen mozgósított és felfegyverzett szovjet hadsereg megvethette volna a lábát az egész Nyugat-Európában, ha a Szovjetunió ilyenféle célokat tűzött volna maga elé."
A Szovjetunió megszűnése után nem elhamarkodva, igen óvatosan felszínre kerültek a sajtó és a történelmi-politikai irodalom révén azok az „ellenzéki” megnyilvánulások, amelyek az 50-es évek viselt dolgait tárgyalták, illetve olyan „házi használatra” készült háborgások, amelyekben az orosz demokratikus lelkiismeret szólalt meg. Fokozatosan beszélni és írni lehetett egyebek között azokról a moszkvai és leningrádi egyetemi hallgatókról, akik a magyar forradalmi megmozdulásokat üdvözlő röplapok terjesztéséért többéves börtönbüntetéssel fizettek, de az is kiderült, hogy nemzetközi hírnévnek örvendő szovjet személyiségek is kiálltak a magyar ügy mellett. Ezt vállalkozott illusztrálni a budapesti orosz nagykövetség gondozásában megjelenő „Kurjer” című időszakos, orosz nyelvű kiadvány, amely két évvel ezelőtt, 2004. november 1-15-számában „Főhajtást érdemel a magyar hősiesség” cím alatt megkapó részletekkel szolgált.
Lev Landau szovjet fizikus, akadémikus, későbbi Nobel-díjas (1908-1968) merte fél évszázaddal ezelőtt forradalomnak nevezni az 1956-os magyarországi fejleményeket, „nemes ügynek”, „igen örvendetes eseménynek” minősíteni a szabadság nevében a barikádokra menő fiatalok fellépését. „Kész vagyok térdet hajtani Magyarország előtt, főhajtást érdemel a magyar hősiesség” – jelentette ki annak idején, bűnözőknek nyilvánítva a szovjet vezetőket, akiknek a kezéhez vér tapad. Landaut nem lehetett egyoldalúsággal megvádolni, kíméletlenül bírálta Angliát, Franciaországot és Izraelt az Egyiptom elleni támadás miatt. „Amennyire lelkesedéssel töltenek el az egyiptomiak, annyira aljasak, gonoszok az izraeliek. Mint hazátlan kozmopolita, nagyon megvetem őket”- jelentette ki, szándékosan ironizálva, hiszen a 40-es évek végén, Sztálin gátlástalan antiszemita hadjárata idején Izrael iránti szimpátiával vádolták meg, mint sok más zsidó származású szovjet értelmiségit.
Az orosz kiadvány hasonló értelemben méltatta Szergej Dmitrijev moszkvai történész professzort, aki számos munkájában elítélte az 1849-es magyarországi cári inváziót és 1956. november 3-án ezt jegyezte fel naplójában: „Mindenfelé a fő beszédtéma – a magyarországi események. Ha ma nem, holnap megkezdődik a nyílt szovjet intervenció Magyarország ellen. Agyonnyomják a magyar népet, és újból vérrel áztatják Magyarország földjét. Dmitrijer professzor „fekete vasárnapnak” nevezte 1956. november 4-ét.
Két nagy név után, két érzelem fűtötte „illegális” tanúságtétel részleteinek felidézése után jogos a kérdés, hogy mit tud ma egy orosz átlagállampolgár 1956-ról, illetve milyen nemzetközi, politikatörténeti ismeretekhez juthat hozzá, ha érdeklődése a 20. század közepének egy vészterhes esztendeje felé fordul. Ez azért is érdekes lehet, mivel országunkban számos vélemény szerint nincs '56-nak két egyforma leírása, egyáltalán olyan korrekt ismertetése, amelyben ne lenne több a kérdőjel, mint a pont és vessző együttvéve...
Oroszországban „A hadművészet enciklopédiája” sorozat „A 20. század második felének háborúi” című kötete 1998-ban jelent meg és a „tudományos népszerű kiadás” első tanulmánya „A magyarországi válság” címet kapta. A bizonyos fenntartásokkal kezelhető írás bevezetőben emlékeztet arra, hogy Sztálin halála és Malenkov hatalomra jutása után Magyarországon Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki liberális átalakítási programot hirdetett meg. Amikor azonban Malenkov befolyása visszaesett a Kremlben, Nagy Imre pozíciója is meggyengült és bár addig nagy népszerűségnek örvendett, Rákosi Mátyás 1955. április 14-én menesztette Nagy Imrét és kizárazta a pártból. Az új miniszterelnök, Hegedűs András kezdte erőszakkal szövetkezetekbe kényszeríteni a parasztokat, a titkosrendőrség pedig újabb megtorlási hullámot indított, a Magyar Dolgozók Pártjának politikája növelte a szakadékot a nép és a kommunisták között. Hruscsovnak 1956 februárjában az SZKP XX. kongresszusán elmondott beszéde derült égből villámcsapásként hatott Rákosira. Az értelmiség kezdte nyíltan bírálni az MDP politikáját. Országszerte Petőfi nevét viselő vitaklubok alakultak, Rákosi az MDP március 27-i központi bizottsági ülésén bejelentette Rajk Zászló teljes rehabilitálását, és a hatalommal való visszaéléssel vádolta a titkosszolgálatokat.
Júniusban – folytatódik az 1956-os krónika – az SZKP Központ Bizottsága Budapestre küldte Mihail Szuszlovot. A moszkvai vendég találkozott Rákosi Mátyással, Kádár Jánossal és egészen furcsa következtetésre jutott: „A munkások, a parasztok, különösen a szövetkezetekbe tömörült parasztok hangulata jó. A munkások és parasztok között, különösen az alacsonyabb szintű termelő egységekben nincs szóbeszéd a pártvezetésben levő valamiféle válságról, a pártvezetéssel szemben nincs bizalmatlanság.”
Szuszlov úgy vélekedett, hogy Rákosi nagyszerűen megbirkózik teendőivel, és nem kell leváltani. Anasztasz Mikoján azonban, aki pont egy hónappal később látogatott Magyrországra, teljesen ellentétes következtetésekre jutott: az országban teljes erővel folyik a szocialista irányítási rendszer bomlása, a kommunista párt a legnagyobb válságban van.
1956. június 13-án a Mikoján felügyelete alatt Budapesten lezajlott központi bizottsági ülésen – áll a visszapillantásban – Rákosi Mátyást minden tisztségéből leváltották. Nemsokára kivitték a Szovjetunióba, Nyizsnyij Novgorodban halt meg 1971-ben. Az MDP Központi Bizottságának új első titkára Gerő Ernő lett, aki nagyobb sztálinista volt, mint Rákosi. Az események a továbbiakban azonban az ő akaratától függetlenül alakultak. 1956. október 6-án Rajk és az 1949-es per többi áldozata hamvainak újra-temetésén háromszázezren követelték Gerő lemondását és Nagy Imre visszatérését.
Az orosz leírás az október 22-23-i események áttekintésével folytatódik (Bem-rakpart, Országház, a Belgrádból hazarepült Gerő rádiószónoklata, diákok a Rádiónál, ÁVH-s golyózápor a tüntetőkre, stb.).
„Október 24-én kora reggel – írja az áttekintés szerzője – szovjet harckocsik vonultak be a fővárosba. A Déli Hadseregcsoport parancsnoksága a szovjet hadsereg Magyarországon állomásozó egységeit vetette be a felkelés elfojtására. A felkelők, akikhez rendőrök és katonák csatlakoztak, tűz alá vették a megszállókat és a városban utcai harcok kezdődtek. A rádió közölte: Hegedűs András helyét Nagy Imre foglalta el, s a kormány segítségért a szovjet erők Déli Hadseregcsoportjához fordult.”
Ugyanezen a napon Moszkvában ülést tartottak a Varsói Szerződés részes államainak kormányfői. Hruscsov előzőleg konzultált Pekinggel és elnyerte Mao Ce-tung hozzájárulását bármilyen magyarországi akcióhoz. Ezúttal katonai szövetségeseinek támogatását akarta megszerezni. A lengyel vezetés egyetértett a szovjet fél javaslatával, a románok és a bolgárok felajánlották segítségüket. Nyikita Hruscsov kijelentette, hogy a Szovjetunió saját erejéből is képes elbánni Nagy Imrével, sőt tréfálkozni is volt kedve: a románok azért vonulnak harcba, mert annak idején már részt vettek a Kun Béla által 1919-ben szervezett forradalom szétverésében...
Október 25-én Nagy Imre a pártközpontban Mikojánnal és Szuszlovval tárgyalt Gerő leváltásáról és helyébe Kádár kinevezéséről – folytatódik az orosz információkra épülő krónika. Október 27-én Gerő felkereste a Déli Hadseregcsoport szolnoki főhadiszállását. Kádár János lett az új első titkár, Nagy Imre pedig engedélyt kapott többpárti kormány megalakítására. A miniszterelnök tűzszünetet javasolt a városban harcoló felkelőknek és szovjet csapatoknak. Nem tudta, hogy Moszkvában Zsukov marsall megkezdte utolsó hadműveletének tervezését, amely három napot adott a magyar forradalom elsöprésére. A Kreml az utolsó pillanatig titkolta valódi szándékait.
Ezután következik a leírásban az október 29-i helyzetkép: a harcok beszüntetése, a szovjet tankok távozása, a politikai foglyok szabadon bocsátása, a moszkvai benemavatkozási deklaráció. November l-jén azonban már özönlöttek Magyarországra a friss szovjet erők, Nagy Imre a szovjet nagykövet, Jurij Andropov szemére hányta, hogy ez a Varsói Szerződés durva megsértése. Ha azonnal nem vonják vissza a szovjet csapatokat, Budapest felmondja a Varsói Szerződést. Andropov biztosította Nagy Imrét, hogy csak az agyongyötört szovjet alegységek felváltásáról van szó, mire a kormányfő a Biztonsági Tanácshoz folyamodással fenyegetőzött. A következő napon Magyarország bejelentette, hogy kilép a Varsói Szerződésből. Moszkva azonban átdobott a határon nyolc hadosztályt, katonaságának létszámát 20 ezerről 200 ezerre növelve.
Ezután következik az orosz „tudományos népszerű kiadásban” az 1956. november 3-i tököli tárgyalások leírása: a szovjet fél a magyar feltételeket maradéktalanul elfogadta, megkezdődhetett a bankett... Éjfél után felfegyverzett szovjet tisztek gyűrűjében megjelent a teremben Ivan Szerob tábornok, a KGB főnöke, Mihail Malinyin hadseregtábornok; a szovjet tárgyalóküldöttség vezetője nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Sugdolózás következett, majd Malinyin beosztottaival távozott. Konyev marsall parancsoksága alatt végül is kilenc szovjet hadosztály teljes harckészültségben várta a hajnalt a magyar határon.
November 4-én hajnalban a Déli Hadseregcsoport három hadosztálya Pjotr Ljascsenko tábornok parancsnoksága alatt bevonult Budapestre, közben Konyevék is átlépték a határt. November 8-ára az utolsó ellenáldási gócok is elnémultak. Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségre vonult, majd november 22-én autóbusza szovjet páncélautókkal találkozott, amelyek ismeretlen helyre kalauzolták. Romániában hosszasan vallatták, majd Moszkvában bíróság elé állították, a titkos haditörvényszék Nagy Imrét Maléter Pállal együtt golyó általi halálra ítélte.
A „magyarországi válság” 1998-as nyers orosz krónikája még nyersebb statisztikával zárul: a KGB és a magyar titkosszolgálat kétezer embert juttatott akasztófára, 20 ezer embert vetett börtönbe. Magyarországról kétszázezren disszidáltak Ausztriába. A szovjet csapatok a harcokban 669 katonát és tisztet vesztettek, a magyar veszteség nem pontosítható adatok szerint 20 ezer fő volt.
A fél évszázaddal ezelőtti magyar próbálkozás negatív nemzetközi keretfeltételei között meghatározó szerepe volt a semlegességi kapuk 1955-ös bezárulásának, az érdekszférák, az érdekszféra-mentalitás megcsontosodásának, a tömbvezető nagyhatalmak rettegésének a semlegességi, el nem kötelezettségi „dominó-effektusának”.
Az „iskoláskorba” lépő NATO és az „óvodáskorú” VSZSZ tettvágytól, bizonyítási ambícióktól, fanatikus küldetéstudattól duzzadt, mindkettőnek megvolt a kiforrott dogmarendszere és ellenségképe, a tagállamok szeme rajta csüngött a Fehér Házon és a Kremlen, de legalább ennyire – egymáson. A „pacta sunt servanda” elv még tömbfegyelmet parancsolt, féken tudta tartani a pacifista, diktatúra és hegemónia-ellenes erőket és indulatokat – legalábbis a felszínen és időlegesen.
Budapest „megtörte a jeget”. Nagy Imre 1956. november 1-én közvetített esti rádióbeszédében bejelentette, hogy a magyar nemzeti kormány kinyilatkoztatja az állam (Magyar Népköztársaság) semlegességét. Hangsúlyozta, hogy a „magyar nép” igazi barátságban akar élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi „népével”. "Nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyig hatalmi csoporthoz tartoznék”, -mondotta, felszólítva a szomszéd országokat, a közeli és távoli országokat, hogy tartsák tiszteletben a magyar nép megmásíthatatlan elhatározását.
Aznap délután Nagy Imre közölte a budapesti szovjet nagykövettel, hogy „mivel újabb szovjet csapatok érkeznek az országba, Magyarország felmondja a Varsói Szerződést”. Az 1955. május l4-én húsz évre kötött és 1955. június 5-én hatályba lépett szerződés nem rendelkezett felmondásának tetszés szerinti lehetőségéről, csupán azt rögzítette 11. cikkében, hogy 1975 után további tíz évre is érvényben marad azon szerződő felek között, amelyek ezen időszak lejárta előtt egy évvel nem nyilvánítják ki a szerződés felmondására irányuló kívánságukat. (A szerződés – mint már utaltunk rá. – egyetlen példányban készült, orosz, lengyel, cseh és német nyelven.)
Ha hinni lehet az akkori közleményeknek és sajtójelentéseknek, a VSZSZ-tagállamok, amelyeknek vezetőivel szovjet illetékesek Varsóban, Bukarestben és Moszkvában ugyancsak 1956. november 1-jén tárgyaltak, valamennyien azon a véleményen voltak, hogy Magyarországon csak fegyveres beavatkozással lehet megmenteni a szocialista rendet, (Ez alól a lengyelek, jugoszlávok és kínaiak sem képeztek kivételt, akik pedig eleinte üdvözölték a magyarországi eseményeket.)
Az 1956-os magyar semlegességi kezdeményezés washingtoni fogadtatását és kezelését részletesen elemzi a BHKK-Alapítvány által Budapesten 1997-ben megjelentetett „Semlegesség – illúziók és realitás” című tanulmánykötet.
Békés Csabának a kötetben publikált írásából kiderül, hogy „a szuezi válság lázában égő” Washingtonban 1956. november 1-jén értesültek a magyar kormány lépéséről: a Varsói Szerződés felmondásáról, a semlegesség deklarálásáról, valamint arról, hogy Nagy Imre az ENSZ-hez fordult, és a semlegesség védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri.
Eisenhower elnök valójában abban reménykedett – emlékeztetett rá a szerző – hogy az enyhülési folyamat eredményeként fokozatosan jön létre az az állapot, amelyben a szovjetekkel tárgyalásos úton lehet majd megegyezni a csatlós országok függetlenségének visszaállításáról. Az amerikai kormányzat attól tartott, hogy a magyar lépés nyílt támogatása, azaz a semlegesség elismerése olyan nemzetközi kötelezettséggel jár, amelytől a magyarországi felkelés leverése után nehéz lesz megszabadulni. „Így nem csoda, hogy az elnöki iratokban nincs nyoma annak, hogy november 1-je és 3-a között Eisenhower elnök akár csak foglalkozott volna a magyar semlegesség kérdésével.”
A washingtoni külügyminisztériumban a magyar semlegesség elismerésének elkerülésére a legmegfelelőbb módszert abban látták, ha nem vesznek tudomást róla, – áll a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja kiadványában. A tárca szakértői már napokkal a magyar döntés előtt tudtak a budapesti semlegességi próbálkozásokról, de egyszerűen nem foglalkoztak azokkal a különböző javaslatokkal, amelyek a magyar kérelem támogatását indítványozták. A nyilvánosság előtt kifejezetten mellőzték a téma felvetését, sőt még a State Department belső irataiban is, ahol csak lehetett, elkerülték a semlegességi téma érintését.
Mindez „visszaköszönt” fél évszázaddal később Bush elnök 2006-os magyarországi látogatásának nemzetközi diplomáciai és sajtóvisszhangjában.
Az 1997-es tanulmánykötet szerzői feltehetően más forrásokból merítették információikat, mint egy évtizeddel korább Gyurkó László, aki más kiindulási helyzetet rekonstruálhatott és más tényezők alapján jutott csak némileg eltérő, de Magyarország számára nem kevésbé lehangoló következtetésekre.
„Az amerikai vezetés – olvassuk Gyurkó 1987-ben megjelent, rokon témakörben már idézett könyvében – fokozott figyelemmel követte a magyar eseményeket. Eisenhower, emlékezései szerint, az első napokban huszonhárom megbeszélésen vett részt, amelyeken Magyarországgal foglalkoztak. Október 26-án összehívta szűkebb kabinetjét, hosszan elemezték az eseményeket, a várható következményeket, majd az elnök utasítást adott, készítsék el a magyar és a lengyel események átfogó elemzését, az elképzelt amerikai beavatkozás lehetséges formáival együtt.
Ennek ellenére a Nyugat számára Magyarország csak egy paraszt volt a világpolitika sakktábláján ... Izrael október 29-én támadta meg Egyiptomot, a francia és az angol hadsereg, az előre egyeztetett tervek alapján október 31-én. Magyarország egy csapásra lekerült a térképről – áll a közel húsz éve kiadott Magvető-könyvben. Magyarország és Ausztria, illetve Magyarország és Jugoszlávia eltérő helyzetének, semlegességi, tömbönkívüliségi esélyeinek témakörében ugyancsak idézhetők Gyurkó László fejtegetései:
„Az addig négyhatalmi megszállás alatt levő Ausztria a békeszerződés megkötésével lett semleges, nem pedig úgy, hogy kilépett a két szemben álló hatalmi tömb egyikéből, s ami ennél is lényegesebb: a semlegesség nem változtatta meg az ország társadalmi rendjét. Ausztria polgári állam volt, és az is maradt.”
„Jugoszláviában az ország felszabadulása óta szocializmus volt, s csak a Komintern Jugoszláviát kiközösítő határozatai zárták ki az országot a szocialista országok közösségéből. A semlegesség ebben az esetben nem változtatott az ország társadalmi rendjén.”
Az „1956” című könyv szerzője a két eset kapcsán találgatásszerűen megjegyezte, hogy a semlegesség kinyilvánítása elméletileg Magyarországon sem jelentette volna feltétlenül a társadalmi rend megváltoztatását. „A történelem azonban – fűzte hozzá – nem elméleti helyzetekben, hanem a gyakorlatban jön létre.”
A „Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” megalakítói azonban november 4-én ismertté vált levelükben más álláspontot fogalmaztak meg, amikor kifejtették, hogy Nagy Imre kormányán belül nem volt módjuk cselekvésre „a népköztársaságunkat, a munkás-paraszt hatalmat, szocialista vívmányainkat megsemmisítéssel fenyegető, mind nagyobb erővel jelentkező ellenforradalmi veszéllyel szemben”.
Csak fokozták a bonyodalmat az olyan észrevételek, hogy az 1956 novemberében alakult koalíciós kormány parlamenti felhatalmazás nélkül jelentette be a Varsói Szerződés Szervezetéből való kilépést, „felvette a harcot a szovjet csapatokkal” és „katonai segítséget kért az ENSZ-től”.
Akár véget ért a hidegháború, akár nem, akár „hideg béke” váltotta fel vagy valami más, az érdekszféra-szerkezet e fél évszázad alatt is lebonthatatlannak bizonyult, Moszkva és Washington „érdekszféra” szemlélete sem túl sokat változott. Natalja Narocsnyickaja, az orosz törvényhozás külügyi bizottságának alelnöke, akadémiai szintű politológus a Magyar Nemzetnek adott interjújában (2006. június 17.) meglehetősen egyértelmű kijelentéseket tett ebben a vonatkozásban.
Nemzetközi okmányokra hivatkozva megerősítette, hogy „a posztszovjet térség katonai szempontból orosz érdekszférának számit. Ebben a zónában a nemzetközi jog szerint máig Oroszország felel az atombiztonságért. Amikor tehát felmerül a kérdés Ukrajna NATO-tagságáról, csak annyit kell kérdezni Brüsszelben, vajon az észak-atlanti szövetség megengedné-e, hogy a stratégiai érdekszférájába tartozó országok bármelyike ellenséges katonai szervezet tagja legyen. A válasz mindig mély csönd."
Condoleezza Rice amerikai külügyminiszternek arra a kijelentésére válaszul, hogy Oroszországnak semmilyen jogos keresnivalója sincs a posztszovjet térségben, Narocsnyickaja megjegyezte: „Mondja ezt annak az országnak a vezető diplomatája, amely a Monroe-elv alapján máig stratégiai érdekszférájának tekinti az egész amerikai kontinenst. Vajon mit szólna ahhoz, ha Oroszország kijelentené, hogy stratégiai érdekei vannak mondjuk Mexikóban?”
Volt az orosz interjúalanynak egy ilyen kiszólása: „De hallgassa meg Rice kisasszonyt, amikor a demokrácia exportjának dicsőséges folyamatáról beszél! Olyan, mint Hruscsov egykori felszólalásai a pártkongresszuson, csak a kommunizmus szót kell kicserélni demokráciára.”
Akárhogy is áll a dolog, a Varsói Szerződés egykori részes országai szervezetük megszűnése után egy percig sem kényszerültek a semlegesség állapotába, tömbönkívüliségük csak váróterem volt egy másik érdekszféra fellegvárához.
Ez a problémakör egyébként felidézi Lengyelország viselt dolgainak törvényszerű hasonlatosságát a magyar államsors alakulásához, a sajátszerűségekkel együtt.
A Magyar Távirati Iroda gondozásában 1999-btn megjelent „Ungarn. Tausend Jahre” című kötet történelmi összefoglalójában az áll, hogy az 1956. október 23-i magyarországi diáktüntetések kiváltója és modellje a válság sújtotta Lengyelországban kirobbant tömegtüntetés-sorozat volt. A Lengyelország iránti békés rokonszenv-tüntetéssel indult megmozdulások, amelyeken hangot kapott a magyarországi belpolitikai élet demokratizálásának a követelése is, még aznap este fegyveres felkeléssé alakultak át, bár szervezeti előkészítés nem történt és illegális fegyverszállítmányok sem érkeztek az országba. A sietősen verbuvált forradalmár-csoportok fegyvergyárakból, és -raktárakból, rendőröktől és oldalukra átállt katonáktól jutottak fegyverekhez. Az ismét hatalomra került Nagy Imre és környezete eleinte úgy vélekedett, hogy a saját erejétől „megrészegedett” tömeg meg lesz elégedve egy egyszerű vezetés-váltással. Nagy Imre rögtönítélő bíráskodással fenyegette meg mindazokat, akik nem lettek volna hajlandók fegyvereiket letenni. Hamar rá kellett jönnie, hogy a szovjet csapatok elleni harc Budapesten nem a szocializmus demokratizálásáért, hanem az idegen elnyomás ellen bontakozott ki, megcélozva a nemzeti függetlenséget, végső fokon a polgári demokrácia visszaállítását.”
Magyarországon csak az a sajátszerűség nem kapott megvilágítást, hogy Lengyelországban a fegyveres erők leverik a felkelést, utána kemény politikai harc nyomán megszületik a felkélőket igaztó határozat...
Az összehasonlító válságkezelés-tan, ha nem is kész receptekbe szolgált, csak párhuzamos történetekben mutatott be sajátos taktikákat, de a kockázatok józanabb mérlegelésére intett.
A posztszovjet orosz történetírás, 1956-ot „a keleti tömb első szakítási próbája évének” nevezve foglalkozik az akkori június 28-i poznani általános sztrájkkal, a lengyel hadsereg kíméletlen közbelépésével, de az ezt követő meglepően enyhe ítéletekkel is, az 1970es hajógyári sztrájkokkal, amelyek után Brezsnyev szovjet tankokat ajánlott fel, de elutasításban részesült, az 1980-as lengyelországi feszültségi csúccsal, a rendszer augusztus 14-i összeomlásával, Brezsnyev újabb fegyveres beavatkozási ajánlatával, majd az októberi rendzavarásokkal, a „Szolidaritás” tatlétszámának 8 millióra növekedésével. Lengyelországban ekkor két szovjet páncélos hadosztály volt, 35 ezer katonával és 650 harckocsival. A határ túlsó oldalán 31 szovjet hadosztály állt bevetési készenlétben, 19 hadosztály az NDK-ban, 5 hadosztály Csehszlovákiában. Ez az erő – akkori megítélések szerint – elég lett volna 24 óra alatt Lengyelország teljes megszállásához. 1981. február 11-én Jaruzelski tábornok került a varsói kormány élére.
December 12-én a „Szolidaritás” vezetői Gdanskból a rendszer megdöntésére szólították fel az ország lakosságát, egy órával később Lengyelországban kihirdették az ostromállapotot, a „Nemzeti Megmentés katonai Tanácsa” vette át a hatalmat. Gdanskban a hadsereg „rendet csinált”, a „Szolidaritás” illegalitásba vonult. „De a tábornok megmentette hazáját és megakadályozta a harmadik világháborút. A Kreml nem engedte volna a Lengyel Népköztársaság bukását és a Lengyel Egyesült Munkáspárt megdöntése után azonnal katonai erőt dobott volna át. A továbbiakban az események olyan forgatókönyv szerint alakultak volna, amelyhez képest a magyarországi 1956 ártatlan hadgyakorlatnak tűnt volna... Jaruzelski tiszti becsületét áldozta, hogy megőrizze Lengyelországot” – állt a már részletesen idézett 1988-as moszkvai „hadművészeti Enciklopédiában”, amelyből csak az utolsó mondatok kedvéért idéztünk...

(zárszó helyett; emlékezés és emlékeztetés Bibó Istvánra) Lévén a történelem az élet tanítómestere, 1956 arra int, hogy jó lenne idejében megtalálni, felkutatni azokat a különleges egyéniségeket, azokat a nagy gondolkodókat, akik amellett, hogy történelmet formáltak sokszor tragikus életük során, tanították is a nemzetet, a társadalmat, az emberiséget bölcsen-reálisan gondolkodni, határozottan ugyanakkor megfontoltan cselekedni, józanul kezdeni nemes eszmékért, célokért, késedelem és tétovázás nélkül okulni a sikerekből és a kudarcokból egyaránt.
Bibó István írásaiban, filozófiai eszmefuttatásaiban, társadalomfilozófiájában, nemzetközi jogi fogai tisztázásaiban tallózni és elmélyedni ennyi év után is, politikai megnyilatkozásait elemezni, döntéseit tanulságokat, aktualizálhatóságot keresve mérlegre tenni nemzeti kötelesség, talán a legtisztább adózás is életműve, emberi és hazafiúi nagysága előtt.
Ezek a túl patetikus gondolatok sugallták a következő néhány oldalt, a szemelvények, idézetek megválasztásának minden esetlegességével és szubjektivitásával együtt.
Bibó írásainak négy vaskos kötete 1956 eszmevilágának egész sor témáját érinti. Ezekben az adott helyzetből kiinduló autonóm reálpolitikusként nyilatkozik meg, mint aki el tud szakadni az előítéletektől, elgondolásait a megvalósíthatóság követelményének is alárendeli, de bátran tervez, bátran fogalmaz, bátran bírál. A fogalmazvány, amelyből elsőnek idézünk, értékítélet az erőszakról, dialektikus elmélkedés, ahogy az ötven évvel ezelőtt, 1956. október 27-29. között papírra került. „Minden erőszak alkalmazása, élethalálharc, forradalom, háború, még ha meg is old valamilyen helyzetet, mindig a rosszabbik megoldás egy lehetséges jobbik helyett, értéke tehát mindig csak relatív; jobb e folytatni a harcot, mint megmaradni emberhez méltatlan helyzetekben, de minden halálos harcot nem oktalan örömujjongással, hanem komoly alázattal kell értékelni, tudván, hogy erre azért került sor, mert a jobbik megoldást mi vagy mások, vagy mi és mások együtt nem találtuk meg...”
A forradalom sem lehet ilyen módon öncél, és ha állandóvá válik, önmaga értelmét semmisíti meg. A szabadság ügyéért indított forradalom egyetlen értelme az, hogy jobb híján pillanatnyi erőszakkar megdönt egy önmagát túlélt hatalmi szervezetet, amelynek hitele a tömegekben annyira alá van ásva, hogy a forradalmi erőszak megszűnése után már helyreállni többé nem tud. Ha azonban egy forradalom pillanatnyi erejében elbizakodva elkezd a tömegek köztudatában meg nem érett, tetszés szerinti elgondolásokat keresztülerőszakolni, melyeket csak az erőszak állandósításával lehet fenntartani, akkor önnön értelmét semmisíti meg, a szabadságnak nem növelését, hanem csökkentését jelenti, visszamenőleg igazolja azt a túlélt hatalmat, melyet megdöntött, és szerencsétlen esetben annak visszatértét is előidézheti.”
„Nekünk, magyaroknak e pillanatban – hirdette a fogalmazványban maradt írás – ha nem engedjük át magunkat az erőszak alkalmazás mámorának, kezünkben van az a lehetőség, hogy a 20. század első pozitív, dicsőséges forradalmát vigyük diadalra.”
Bibó István államminiszter, aki 1956. november 4-én délelőtt egyetlen kormánytagként maradt az Országgyűlés épületében, nyilatkozatában leszögezte: „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolás nélküli társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép embersége, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna.”
Bibó ugyanakkor felszólította a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, vele szemben a „passzív ellenállás” összes fegyverével éljen... Magyarázatul hozzáfűzte, fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módjában, egy napja kapcsolódott bele a kormány munkájába, a katonai helyzetről nincs tájékoztatva, felelőtlenség lenne a magyar ifjúság drága vérével rendelkeznie.
Az államminiszteri nyilatkozatnak széles nemzetközi záradéka volt: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és az igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt érvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.”
1956. november 6-án Bibó István levelet fogalmazott meg a magyar követeknek, a négy nagyhatalomhoz, valamint Indiához és az ENSZ-hez címzett mondanivalóval. Ebben előrebocsátotta, hogy „a kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció veszélyének egy jól formulázott és nemzetközileg garantált kiegyezés keretében való elhárítása biztatóan hatna a szovjet elhatározásokra.”
Meg kell gondolni, hogy egy restaurációs fordulat – folytatta – amely Magyarországot nyugati ékké tenné csupa kommunista országok között, egyrészt állandó táplálója lenne újabb agressziós terveknek, másrészt elriasztó lenne a többi népi demokráciák szabadságszerető kommunistái számra, ha saját rezsimjeik liberalizálásáról lesz szó. „Egy olyan megoldás, amely a szocialista vívmányokat a szabadságintézmények garanciáival kapcsolja össze, követésre biztató példát jelentene – sugallta Bibó 1956. november 6-án.
Kompromisszumos megoldásként Bibó István két alternatívát vázolt fel: – Magyarország kilép a varsói Szerződés katonai struktúrájából, és benne marad, mint az európai béke és biztonság kérdéseivel foglalkozó konzultatív intézményben (feltéve, hogy ugyanilyen feltétetlek mellett Jugoszlávia is belép); – Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és a Szovjetunióval kétoldalú megállapodást köt.
Sajátos – talán kevéssé ismeretes – módon India 1956 őszén intenzív nemzetközi tevékenységet fejtett ki, konfliktuskezelői fáradozásaival nagy nemzetközi tekintélyre tett szert. Bibó István szerint Indiának mind a magyar, mind a közel-keleti (egyiptomi) konfliktusban döntő és helyes kiindulópontja az volt, hogy mind a kettő lényegében a „félelmi politika gyümölcse” és mind a kettőben napvilágra kerültek egyrészt a katonai tömbök rendszerében rejlő erőszak-alkalmazási veszélyek, másrészt a két tömb alapvető erkölcsi és érdekbeli ellentmondásai. „Ebből az következnék – mutatott rá Bibó – hogy a két konfliktus megoldásának alkalmát fel kellene használni a katonai tömbök rendszerének a minél nagyobb mértékű fellazítására. Ezzel szemben a két hatalmi tömb vezető hatalmai minden erőfeszítést megtesznek arra, hogy a két konfliktus által saját tömbjükben létrejött szakadást minél gyorsabban és minél hatásosabban orvosolják, és ez valamennyire sikerült is nekik, ugyannyira, hogy a tömbök komoly mértékű fellazítása egészen közeli lehetőségnek nem látszik.”
A magyar semlegesség programját Bibó 1956 novemberében nem tartotta szerencsés formulának. „A semlegességi program – mutatott rá – a maga pillanatában jól kifejezte a magyar közhangulat számára azt az elhatározott szándékot, hogy Magyarország ki akar lépni az egyik katonai blokkból és nem akar belépni a másikba: ez azonban semmiképpen sem jelenthet svájci, vagy akár csak osztrák típusú semlegességet, mert ez esetben Magyarország óhatatlanul nyugati ékként jelentkeznék Kelet-Európában, holott Magyarország továbbra is organikusan benne akar maradni a kizsákmányolás nélküli társadalmat építő kelet-európai népek közösségében, és csupán a mindenütt válságba jutott, Magyarországon pedig teljesen ellehetetlenült egypártrendszert akarja felszámolni.”
Még mindig 1956 novemberénél maradva, előkerültek Bibó István olyan írásai is, amelyekben „önmagában ellentmondónak és a magyar nép számára teljességgel elfogadhatatlannak” minősítette a pekingi kormánynak azt az állásfoglalását, hogy a magyarországi szovjet megszállást elvileg helytelenítette, de a „szovjet megszállás által hivatalba léptetett Kádár-kormányt” támogatta és a kibontakozás szempontjából elfogadható tárgyalópartnernek tekintette. Bibó kifejtette, hogy amennyire veszélyes a Nyugtat részéről való katonai fenyegetőzés atmoszférája, annyira fontos – mind a magyar ellenállás mind az indiai közvetítés sikeréhez – hogy a remélhető szovjet irányváltozást siettető tényezőként jelen legyen a nyugati világ mind fokozódó erkölcsi és gazdasági nyomása is. „Hogy ez a nyomás sem nagyobb, sem kisebb ne legyen a kelleténél, az döntően az Egyesült Államokon múlik. Fontos, hogy az Egyesült Államok az elkövetkezendő akciók során, mindaddig, amíg a közvetítésnek a legkisebb kilátása van a sikerre, ne úgy lépjen fel, mint az Észak-atlanti Szerződés vezető hatalma, hanem úgy, mint az ENSZ vezető hatalma, mint akin múlik az, hogy az ENSZ akciói erkölcsileg következetesek s esetleg szükségessé váló szankciói politikailag és gazdaságilag hatékonyak lesznek-e ...Mindaddig, amíg a közvetítésnek a legkisebb kilátása van a sikerre, ne történjék olyan, ami a Szovjetunió számára le nem nyelhető presztízssérelmet jelentene, vagy helyrehozhatatlan lépesekre indítaná.”
Ebben a fejtegetésben, ismét hangsúlyozva azt a tételt, hogy „az erőszak-alkalmazás a maga ősi ördögi szabályai szerint pontosan azt a veszélyt idézi fel. amit el akar kerülni”, Moszkvának is üzent: rá kell jönnie, hogy igenis lehetséges menetrendszerű konszolidáció egypártrendszer nélkül is, szocialista struktúra többpártrendszerben is, s egy ilyen Magyarország nem lesz agresszív nyugati ék, sem a nyugati blokkhoz húzó semleges állam, hanem egy olyan bel- és külpolitikai helyzetet alakíthat ki, amely valahol Jugoszlávia, Finnország és Lengyelország helyzete között volna középúton...


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969