2013. I-VI
 

A forradalom célja és tartalma - gondolatok az 1956-os forradalomról az 50. évfordulón
Kahler Frigyes

Amikor elhangzott a tüntetéseken: „Ruszkik haza!” mindenki előtt világos volt, a magyar nép nemzeti függetlenségét követeli vissza. Máig – egyetlen történész (esetenként politikus) részéről - senki sem vonta kétségbe: 1956-ban a nemzeti függetlenség kivívása a forradalom alapvető célja volt.
Arról már megoszlanak a vélemények, hogy milyen társadalmi - gazdasági rendet, belső – alkotmányos – berendezkedést kívánt megvalósítani a nemzet többsége. A megdöntött hatalom oldaláról már az első napokban az „ellenforradalom” formula volt hivatalos (az „ellenforradalmat” horthysta restaurációként aposztrofálva), amin a „szocializmus megdöntése és a kapitalista rend restaurálása” volt értendő.
Nagy Imre - és mindazok, akik hittek a szocializmus javíthatóságában – a magyar októbert forradalomnak, mégpedig szocialista forradalomnak hitték.
Akik – s ez volt az ország elsöprő többsége - a „forradalom” fogalmat használták az október 23-án kirobbant – s az egész országban napok alatt új, önkormányzati igazgatást teremtett- népmozgalomra. Ők, a többség a „demokrácia” - jelző nélküli – megvalósításának voltak hívei. Mint, ahogy egykor – 1789-ben – a feudális előjogok elenyésztek – úgy enyésztek el egyik napról a másikra a kommunista párthoz tartozással járó előjogok, s lépett vissza méltó helyére az állampolgári jogegyenlőség.
S mert ’56 magyar forradalma valóban egy „vezér nélküli forradalom”(Németh László) volt, nem volt olyan forradalmi központ sem, amely kidolgozta az ország forradalom utáni társadalmi berendezkedésének, állami – hatalmi - struktúrájának - ha tetszik alkotmányának – téziseit, a tulajdonviszonyok megengedett és meg nem engedett formáit. Ugyanakkor minden forradalmi népgyűlés, s csaknem minden forradalmi, önkormányzati szerv megfogalmazta a maga megvalósítani remélt követeléseit, illetve programját. Ez utóbbi – a legkülönbözőbb formákban – ránk maradt forrásokból elemezhetjük leghitelesebben, hogy a maga sokszínűségében melyek azok a meghatározó tényezők, amelyeket a forradalom megvalósítani szándékozott győzelme esetén.
Ennek a hatalmas forrásanyagnak a számbavételét végezte el – elsőként a kutatás történetében – Kiss Réka és Földváry Gábor . Kutatási eredményeikre később térünk vissza.

(A forradalom után) 1965 novemberében a szovjet intervenció és a Kádár-kormány legitimitása, a forradalom vagy ellenforradalom kérdése, a munkástanácsok és a kettős hatalom, az értelmiség és a kommunista restauráció, olyan, az egész társadalmat foglalkoztató sorskérdések voltak, amelyek minden gondolkodó magyart és Magyarország határain kívül igen sokakat - csaknem az egész civilizált világot - foglalkoztatta.
A Kádár – kormány legitimációs deficitjét enyhítendő – az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága - némi ingadozás után - határozatot hozott: „A hazánkban 1956. október 23-án kezdődött események okai és előzményei” címmel. A határozat – amely Pozsgai Imre híres, 1989. januári nyilatkozatáig, amelyben ’56 eseményeit „népfelkelésnek” minősítette- kanonizálta mindazt, amit hivatalosan a „hazánkban 1956. október 23-án kezdődő eseményekről” gondolni, szólni és írni szabadott – évtizedekre „ellenforradalomnak” minősített minden, október huszonharmadikához kapcsolódó eseményt. Hittétel lett tehát a „Győzelmes proletárforradalom rendszerében nem lehetséges semmiféle forradalom, csak ellenforradalom.” (Kiemelések tőlem. K.F.) megállapítás. Ezt követően a pártideológusok (és egyes történészek) épp úgy megkérdőjelezhetetlen dogmaként kezelték a négy okot, mint a közélet szereplői, vagy a bíróságok. (utóbbira még visszatérünk).
Nagy Imre – snagovi fogságában – következetesen szembeszállt az „ellenforradalom” formulával. Mindezt a Nagy Imre- perben bizonyítékként lefoglalt és felhasznált „Nagy Imre feljegyzései” c. írásából tudjuk. Nagy Imre írásának a Gondolatok címet adta.
Míg 1956/57-ben, a nagy számban megjelent propaganda-irodalomban egymást túllicitálva jelentetik meg a kegyetlenebbnél kegyetlenebb költött történetek az osztályellenség „tobzódásáról”, igazolandó az „ellenforradalom” teóriát a fogságba vetett miniszterelnök is átgondolja az „ellenforradalom” vádját. Ő azonban - a maga marxista módján - eltérő végkövetkezetésre jutott. Az „ellenforradalom” formulát - mint a szovjet beavatkozás indokát így cáfolja:
„A magyarországi események „ellenforradalommá” való leegyszerűsítése amellett, hogy a tényekkel ellentétben álló hazugság, - elhomályosítja azokat a rendkívül mély és nagy horderejű kérdéseket, azokat a súlyos hibákat, amelyek a népek, országok és pártok egymás közti viszonyáról, a szocialista táboron belül az SZKP[Szovjetunió Kommunista Pártja] sztálinista vezetése, annak antimarxista magyarázata miatt a magyarországi feszültség kirobbanásához vezettek. A magyarországi események „ellenforradalommá” való minősítése azt jelentette, hogy nem mernek szembenézni a történtekkel, hogy nem igyekeznek levonni a tanulságokat, hogy a moszkvai politikában uralkodó sztálini szemlélet és módszerek felszámolása helyett, továbbra is változatlanul a régi alapon igyekeznek ezeket a kapcsolatokat felépíteni. A szocialista táborban az orosz nagyhatalmi sovinizmus helyett független, egyenjogú és szuverén nemzeteknek kell a szocializmus építése útján haladni. A magyarországi eseményekben ezek a döntő problémák robbantak ki és követeltek megoldást. Akik ezt nem tudják, vagy nem akarják felismerni és a Magyarországon lejátszódott eseményeket ellenforradalomnak tekintik, vagy magyarázzák, lényegében a marxizmusnak a nemzeti kérdésben egyedül helyes elvét tagadják és a régi sztálinista alárendeltséget igyekeznek újra visszaállítani az országok, népek és kommunista pártok közötti viszony terén"
A belső „osztálytartalom” oldaláról közelítve a kérdést Nagy Imre ugyancsak elutasítja az MSZMP (Moszkvában fogant) dogmáját:
„Lehet-e ellenforradalomnak tekinteni olyan népmozgalmat, amelyben a „leg-reakciósabb” osztály a parasztság, miután kielégültek gazdasági követelései, csendes szemlélője maradt az eseményeknek, a társadalom leghaladottabb legélenjáróbb, legöntudatosabb osztálya, a munkásosztály, amely ugyanabban a társadalomban a hatalom állítólagos birtokosa volt, a mozgalom élén áll, továbbá a munkásosztály ebben a mozgalomban nem a maga sajátos osztályszempontjaival és követelésével jár élen hanem a függetlenség, önállóság, szuverenitás, egyenlőség, össznemzeti követelésével lép fel, mint az Magyarországon történt. Lehet-e ellenforradalomnak tekinteni az olyan népmozgalmat, amelyben a munkásosztály az össznemzeti érdekekért és követelésekért, amelynek fő képviselője volt, a fegyveres harcok mellett sajátos osztályfegyverével, az általános sztrájk fegyverével, s a passzív ellenállás kipróbált és sajátos munkás fegyvereivel harcolt és harcol. Fel lehet-e tételezni azt, hogy a szocializmus építésének 12 éve után a magyar munkásosztály, amelynek harcos, forradalmi múltja van, az ellenforradalom élcsapatává szegődött volna? Ellenforradalom-e az a népmozgalom, vagy akár az a legelkeseredettebb fegyveres harc, amelyben a munkásosztály egész tömege a kommunisták százezreinek vezetésével vesznek részt? Minderre a kérdésre a leghatározottabb nem-mel (Kiemelés az eredetiben - K.F.) kell válaszolni, és élesen tiltakozni kell az ilyen kérdésfelvetés és magyarázat ellen, mert ez a történelmi igazság legdurvább meghamisítása volna a magyar népnek, elsősorban a magyar munkásosztálynak, valamint új korszakot jelző történelmi jelentőségű hősi harcának alávaló, ocsmány megrágalmazása volna”
Nagy Imre számára nem elfogadható a „forradalom is ellenforradalom” álláspont sem: „Kádár máris kénytelen ezzel a ténnyel megalkudni, és az eseményekről felemás értékelést adni: forradalom is volt, ellenforradalom is volt. Ebben az a politikai ostobaság, ami a tömegek megtévesztésének szándékát takarja, hogy Kádár az eseményeknek azt az első fázisát (1956. október 23-tól 31-ig) tartja forradalmi népmegmozdulásnak, amelyet abban az időszakban a Gerővel és Hegedűssel, valamint a politikai bizottság és KV. akkori többségével egyetemben ellenforradalmi puccsnak nevezett és fegyveres vérbefojtását tartotta szükségesnek. Ugyanakkor október 31-utáni szakaszt most ellenforradalomnak értékeli, amit pedig a demokratikus kibontakozás koncepciója alapján, amelyet Kádár annak idején teljes egészében magáévá tett, és amely világos kifejezést nyert a MSZMP deklarációjában.”
Az „ellenforradalom” koncepció céltalanságáról szólva Nagy Imre kifejti: „mindenesetre az bizonyos, hogy Kádár János, a vezetése alatt álló kormány, az MSZMP jelenlegi vezetése és az a program, amely az események ellenforradalmi értékelése alapján akarja konszolidálni a helyzetet és biztosítani a szocializmus építésének feltételeit Magyarországon bukásra van ítélve. Céljait a néppel szemben, a munkásosztállyal szemben, a magyar kommunisták tömegeivel szemben nem tudja megvalósítani. A nemzeti ellenállás minden ilyen irányú tevékenységét megbénítja”
Tudjuk, Nagy Imrének ebben a kérdésben nem lett igaza. Nagy Imre túl az „ellenforradalom” koncepció cáfolatán rámutat az „ancien régim” lényegére és arra hogy a „forradalom indokolt és jogos”volt.
Nagy Imrére nem hatott tehát az érvelés, hogy ti. „Győztes proletárforradalom rendszerében nem lehetséges semmiféle forradalom, csak ellenforradalom”. Rákosi rendszerének lényegét ugyanis nem proletárhatalomként definiálja. Álláspontja szerint ugyanis 1949 után a rendszer nem munkáshatalom: „Bonapartista diktatúrává fejlődött, ahogy azt a társadalom erkölcsi válságáról írt cikkemben részletesen kifejtettem. Ez tette szükségessé és indokolttá a forradalmi megmozdulást, amely előzőleg az 1945-46-os években, amikor a demokratikus kérdések megoldása napirenden volt, nem mentek végbe. A Rákosi-féle bonapartista diktatúra mellett sem a nép, sem a munkásosztály nem volt a hatalom tényleges birtokosa, s a népi demokratikus intézmények nem a proletárdiktatúra funkcióit töltötték be. A nép forradalmi fellépése tehát a népi hatalom, a munkásosztály vezető szerepe és a szocialista demokratizmus megvalósulásáért, a bonapartista diktatúra ellen indokolt és jogos volt. Ezt a kérdést ki kell még dolgozni, alaposan elemezve a felszabadulás óta eltelt időszak politikai fejlődését.”

(Mit jelent az „ellenforradalom” formula gyakorlatban ?)A „gyakorlaton” most a megtorlás gyakorlatát értjük. A megtorlást, amelyet Gosztonyi Péter „A magyar Golgota” c. könyvében teljes joggal nevezett a magyar történelem legnagyobb politikai megtorlásának. A forradalom megtorlásának ma már egyre bővülő szakirodalma van, ideértve a megtorlás vidéki eseményeinek feldolgozását is. E helyen nem feladatunka a megtorlás adatainak ismertetése. Ugyanakkor nem mellőzhető tárgyunk szempontjából annak vizsgálata, hogy a nyomozások során a politikai rendőrség vizsgálta-e, hogy mi volt a célja az eljárás alá vont forradalmároknak. Másrészt a bíróság – legfelsőbb szinten – összegezte a forradalomban tanúsított magatartások megítélését – különös tekintettel a vádlottak gyakori védekezésére, amely szerint a rend és a béke megőrzésén fáradoztak.
A fővárosban – és minden megyében – megrendezett nagy politikai perek között példaértékű Brusznyai Árpád veszprémi tanár – a Veszprém Megyei Forradalmi Tanács elnöke – ellen folytatott – és végrehajtott halálos ítélettel végződött -büntetőeljárás.
A nyomozás során vallott Brusznyai Árpád a forradalom napjairól, s e napokban az ő szerepéről.
A kronológiai sorrendben előadott eseménysort Stefán László - a DISZ [Dolgozó Ifjúság Szövetsége] titkárból alhadnaggyá vedlett vizsgáló egyben az ügy tanúja (!) – végighallgatta Brusznyai vallomását. (A jegyzőkönyv szövegében azonban csak elvétve jelenek meg Brusznyai mondattöredékei, a szöveget döntően a vizsgáló „interpretációjában” jegyzőkönyvezték.)
A posztumusz Magyar Örökség Díjjal kitüntetett Brusznyai Árpád szemléletének, emberi tartásának érzékeltetésére egy mozzanat az eljárásból:
Brusznyai szólt az MDP bankszámláján lévő kb. 700 000 Ft „amely állami támogatásként szerepel” zárolására. Ugyanezen a napon délelőtt felkeresett Papp János (sic!) az MSZMP intézőbizottságának elnöke, aki a következőket közölte velem. Bejelentette, hogy az MDP. mint szerv megszűnt, és megkezdték az MSZMP szervezését...ő mindamellett, hogy az MSZMP szervezését irányítja, mint technikus vissza kíván menni a termelőmunkába. Én úgy őnéki, mint másoknak Stefán László és Nagy László DISZ vezetőnek Gyimesi András tanácsi vezetőnek mondtam, hogy a „forradalmi tanács”, és a magam részéről sem gördítünk ez elé akadályt, és amennyiben politikai meggyőződésükért őket A termelő munkában nem alkalmazzák, keressenek fel engem és támogatni fogom az elhelyezkedésüket”.
Brusznyai Árpád részletesen szólt az ÁVH tagjainak védőőrizetéről, a nemzetőrség fegyvereiről, és számos más – a forradalmi napokban történt – eseményről. A politikai rendőrség mindent végighallgatott. Célja az volt, hogy minél több olyan ténnyel ismerkedjen meg, amelyet – „megfelelően” kiforgatva eredeti jelentéséből - majd Brusznyai és vádlott társai ellen lehet fordítani. Ezt a korántsem új módszert érhetjük majd tetten a kihallgatások következő napjain, amikor a kronológiai száltól elszakadva egy tematikus - ideologikus kihallgatási taktika váltja fel az eddigit.
Brusznyai védekezése hibátlan logikával mutatja ki: joggal bízott abban, hogy a forradalmi tanácsok legális szervek, működésük törvényes, azt a központi és helyi szervek - a megszűnt párt és állambiztonsági szervek is - elismerték, sőt támogatták. Brusznyai Árpád - aki nem volt jártas a színlelésben hitt abban, igazát és tisztességét megvédhet, s a vizsgálat valóban arra kíváncsi mi történt Veszprém megyében. A vizsgálat azonban ekkor már sem arra nem volt kíváncsi, mi a történeti tényállás valósága, még kevésbé, hogy Brusznyai Árpád védekezése jogilag megalapozott-e ?
A következő kihallgatásokon már kizárólag a proletárdiktatúra megdöntése és a tőkés rend visszaállítása állt a kihallgatások homlokterében. A nemzetőrség felszerelésével kapcsolatban már nyíltan az államrend fegyveres megdöntésével gyanúsítják. „Tagadom azt, hogy a fegyverek kiadásával az lett volna a célom, hogy a proletárdiktatúrát megdöntsem, vagy azokat a szovjet csapatok ellen használjam” – nyilatkozza.
Ezután egy, a kihallgatások során az '56-os perekben szokványos intermezzo következett. A jegyzőkönyv így őrizte meg a történteket: „Megjegyzés: Közlöm Önnel, hogy ezt a vallomást nem fogadom el, mert birtokunkban vannak olyan adatok, melyek bizonyítják azt, hogy a fegyverek kiadása az "M" készlettel együtt a proletárdiktatúra megdöntését és a szovjet csapatok ellen irányultak (sic!) Felszólítom, hogy a kihallgatás folyamán őszintén, a valóságnak megfelelően tegyen vallomást. Felelt: A közlést megértettem és tudomásul veszem”.
„Egyetértett-e a Nagy Imre kormány intézkedéseivel és azt milyen mértékben támogatta?” - „Én Nagy Imre kormányának ténykedését helyeseltem és annak intézkedéseit végrehajtottam, mert teljes mértékben egyetértettem vele” - válaszolta Brusznyai, „...több pártrendszer létrehozásával, a koalíciós kormány működésével...a nemzetőrség létrehozásában és azok felfegyverzésében (sic!)..”.
„Milyen tevékenységet fejtett ki a proletárdiktatúra megdöntésében, miért döntötték meg a proletárdiktatúrát, milyen társadalmi rendszert akartak a helyébe.”
A válasz ugyancsak az akkortájt terjesztett „Fehér könyvek” brosúraszövegét „egyéniesíti” :„A proletárdiktatúra megdöntésében annyiban vettem részt, hogy tagja, elnökhelyettese és elnöke voltam egy olyan szervnek amely támogatta az ellenforradalmat és végrehajtottam Nagy Imre intézkedéseit. Az intézkedések között szerepelt a proletárdiktatúra megdöntése is. Ebből adódóan döntöttük meg Veszprém városában a proletárdiktatúrát. A proletárdiktatúra megdöntésével egyetértettem, és mint a megyei Forradalmi Tanács vezetője tevékenységemmel támogattam is. „A proletárdiktatúra létezésével eszmeileg sem értettem egyet, ebből adódóan támogattam Nagy Imrét, ami a proletárdiktatúra, megdöntését végrehajtotta. Az ellenforradalom ideje alatt én olyan kérdéssel nem foglalkoztam, hogy milyen társadalmi rendszer legyen. Az én véleményem az volt, legyen olyan, amilyet a magyar nép akar”. Ezt arra értettem, hogy követeltük a szabad választást és annak megtartásával eldőlt volna, milyen rendszert akar a nép.”
Az idézett - a proletárdiktatúra megdöntésére vonatkozó - vallomásrészeket Brusznyai a bíróság előtt visszavonta, mert erőszakkal íratták alá vele a jegyzőkönyveket, s mi több, Brusznyait az aláírás érdekében fizikailag is bántalmazták.
A jegyzőkönyv egy „Közlés” rögzítésével folytatódott: „A megtett vallomásnak az utolsó részét, amely arról szól, hogy milyen társadalmi rendszert akart, nem fogadom el, mert birtokunkban vannak olyan bizonyítékok, amelyek bizonyítják, hogy Magyarországon többpártrendszerrel polgári demokráciát akartak létrehozni, ahol a kommunistákat fasiszta módszerekkel üldözték volna.(Kiemelés tőlem. K.F.) Ez a közlés aligha szorul magyarázatra.
Az utolsó kérdés visszatért a proletárdiktatúra megdöntésére: „Miért vett részt a proletárdiktatúra megdöntésében és helyette milyen társadalmat akart?” (Kiemelés tőlem. K.F.)
„A proletárdiktatúra megdöntésében azért vettem részt, mert én magam is és családom el volt nyomva a proletárdiktatúra alatt. Többek között 1950-ben kitettek az egyetemi állásomból, és két évig munka nélkül rossz anyagi körülmények között voltam. Saját házunkat államosították. Apám 1934-ig csendőr volt 1949-ben izgatásért egy évre becsukták. Bátyám három évet ült Kistarcsán 1950-től. Az apósom 1949-ben elbocsátották a hadseregtől főhadnagyi rendfokozattal, mert a horthysta rendszer alatt hivatásos katona volt. A fentiek miatt nem értettem egyet a proletárdiktatúrával eszmeileg sem. Éppen ezért vállaltam vezetést egy olyan mozgalomban, amely megdönti a proletárdiktatúrát. A proletárdiktatúra helyett a polgári demokratikus társadalmi rendet akartam létrehozni, illetve egy ilyen irányzatot támogatni.” (Kiemelések tőlem K. F.)
A válasz itt is tökéletesen kielégítette a politikai osztályt. Nem csoda ők írták, a többi csak gumibot kérdése volt. Az a cinizmus, amellyel a Brusznyai család tönkretételét használták fel indokul arra, hogy tényállásszerűen „vallja be” Brusznyai a halálos minősítésű cselekményt
A „mi volt a célja...?”kérdést feltették a Brusznyai- per más vádlottjának is. Így Dormány László honvéd századosnak (III. r. vádlott volt az ügyben). Íme a válaszból: „...további célkitűzésem volt a polgári demokrácia felállítása, többpártrendszer beindítása (sic!)...”
(A bírói gyakorlat egységesítése) A Legfelsőbb Bíráság a forradalom lényegéről is nyilatkozott egyes döntéseiben. Így egyik döntésében rámutat: „Annak semmi jelentősége nincs a bűnösség megállapítása szempontjából, hogy a vádlottak azt hangoztatták, hogy ők nem a tőkés rendszert kívánták visszaállítani, hanem szocializmust akartak. Az az államrend, amely nem ismeri el kommunista párt vezető szerepét, és amely ellenséges viszonyban áll a Szovjetunióval, akkor sem lehet a proletárdiktatúra megjelenési formája, ha magát szocialista rendszernek nevezi. A bűnösség szempontjából nincs jelentősége annak sem, hogy a vádlottak tartózkodtak a véres erőszakoskodásoktól. A lezajlott események tapasztalata ugyanis azt mutatta, hogy a véres kezű és a látszat – törvényességbe burkolózó ellenforradalmárok között csak módszer és – időbeli különbség volt. Mindegyik tevékenysége egyaránt a proletárdiktatúra megdöntésére irányult.”
A döntés azért is figyelemre méltó, mert egyértelművé teszi: nem ismer el az ítélkezés a „szocializmus kijavítására” irányuló szándékkal történt fellépést. Minden fellépés a diktatúra ellen „a bűnösség megállapítása szempontjából” csak marasztaláshoz és büntetéshez vezethet. Hiszen ami történt az államrend – a proletárdiktatúra – megdöntése volt, s a polgári demokrácia a proletárdiktatúrához képest ellenforradalom.

(A társadalmi- és forradalmi szervek követeléseinek áttekintése) Ezeket a – rendszerint pontokba foglalt – követeléseket jórészt nem a társadalomtudományokban használt terminológia szerint fogalmazták meg. Nem ritka – s ezen az egykori körülményeket ismerve nem kell csodálkozni – hogy a marxista szemináriumok anyagából jól ismert kifejezések kerülnek elő, eredeti tartalmával ellentétes követelések környezetében.
Tény, hogy Szegeden – minden pártbefolyástól mentesen – 1956. október 16-án megalakult a MEFESZ és meghirdette – országos igénnyel – a programját. A budapesti műegyetemisták 16 pontja (okt.22) , a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatóinak követelései (okt.22) vagy a debreceni egyetemisták 20 pontos programja(okt.23 reggel) elindította azt a folyamot, amely részben közvetlen mintául szolgált, részben ihletően hatott az ország minden részén a forradalmi szervezetek követeléseire és határozataira.
A legforradalmibb – a követelések tartalmát illetően – kétségtelen a szegedi diákok követelése volt. Így értékelte ezt nem sokkal a forradalom után Bill Lomax is. Önmagában az a tény, hogy egy a kommunista párttól független szervezetet mertek alakítani bátor tett volt, hiszen ezt akár államellenes bűncselekményként is értékelhette a hatalom. A szovjet csapatok kivonulásának követelése (okt. 20-i gyűlés), valamint a többpárti választások követelése teljes mértékben szakítást jelentett a hatalommal.
A budapesti műegyetemisták 16 pontja - a szovjet csapatok kivonását ők is első sorban követelték – mintha elfogadná a kommunista párt vezetését, csupán a vezetők újraválasztását, pártkongresszus összehívását követelték, valamint Nagy Imre kormányalakítását. Ezzel biztosítottnak látták az államélet megújulását (2. pont és részben a 3.pont). Ebbe a megtisztulási folyamatba tartozik a diktatúra bűnöseinek felelősségre vonása (részben a 3. pont és 4.). A több párt részvételével történő választások követelése és a sztrájk-jog visszaállítása (5.pont) ugyanakkor arra utal, hogy az ország jövőjét nem feltétlenül kommunista kormányzás alatt képzelték el. Ami a gazdasági életet illeti, a követelések a tervgazdálkodás átszervezését, (7. pont) a külkereskedelmi szerződések nyilvánosságra hozatalát, az ipari normák felülvizsgálatát, és a létminimum biztosítását tűzték célul. A Kossuth–címer visszaállítása (11. pont) és a lengyelekkel való szolidaritás (15. pont) a nemzeti és sorstársi érzések felszabadult kinyilvánítása.
Miskolcon az egyetemisták kiáltványukban egyetértenek és támogatják a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatóinak követeléseit, „....ezek reális megvalósulásának alapját az egész magyar népet érdeklő kérdések megoldásában látjuk” – írják a bevezetőben. Az „önálló szocialista kül- és belpolitikát folytató magyar kormányt” – követelést állították első helyre. A szovjet kivonulás és a Varsói Szerződésből való kilépést ugyancsak megfogalmazzák (2.és 3. pont). A szabadságjogok követelése sajátos formában történt: „Alkotmányunk betartását” – mondja a 7. pont. Ugyancsak egyéni gondolat – más helyen nem fordult elő – a 10. pont : „Az új kormány kezdjen tárgyalásokat a dunai államokkal egy konföderáció érdekében.”(10 pont). Kossuth Lajos Duna Konföderációs gondolata – amelyet Jászi Oszkár és a Márciusi Front vezetői más–más történelmi helyzetben felvetettek, most épp úgy minden realitás nélkül újból előtűnt.
A pontokba szedett követelések végeztével - mintegy záradékként olvashatjuk: „Határozottan elkülönítjük magunkat a néptől idegen, ellenséges elemektől. Nem fogjuk tűrni, hogy harcos állásfoglalásunkat saját restaurációs, provokációs céljaikra használják fel. Szocializmust akarunk, de önálló nemzeti államban.”
Ha megkérdezzük, konkrétan kik és milyen restaurációs igényt jelentettek be, vagy hoztak nyilvánosságra 1956. október 22-én? - aligha sikerül bárkit is megnevezni. Így tehát az elhatárolódás nem lehet konkrét, csupán elvi (ha lennének olyanok, akik....). Álláspontom szerint itt sokkal inkább preventív lépésről van szó. Nem volt a diktatúra idején egyetlen olyan bírálat sem – jól ismerjük ezt az államellenes ügyek ítélkezési gyakorlatából – ahol a vád ne a restauráció rémét hozta volna elő. Jól tudták ezt ország szerte az egyetemisták is.
Ezzel együtt a miskolci követelések is – hiszen csatlakoznak a budapesti műegyetemisták 16 pontjához – elismerik a több pártrendszeren alapuló, szabad választások szükségességét, valamint a polgári és politikai jogok korlátozás nélküli érvényesülését. A demokrácia ilyen felfogása pedig az általuk kívánt „szocializmus” tartalmát tekintve nem azonos a lenini – sztálini szocializmussal, sokkal inkább nyugati típusú szociáldemokrácia.
Debreceni egyetemisták 20 pontja – lényegében hasonló budapesti és miskolci társaikéhoz. Külön figyelmet érdemel a 16. pont, amely nemzetközi fórum elé kívántas vinni a „romániai és más külföldi államokban elő magyarok” ügyét.
A debreceni követeléseket összefoglaló pontok végén itt is olvashatjuk – mintegy záradékként – az ideológiai nyilatkozatot: „....e határozatokban és követelésekben a marxizmus – leninizmus elvi alapján állunk...” amely lényegét tekintve a miskolci pontok esetében mondottaknak volt megfelelő.
A rendszer kereteit valójában csak a magyar írók kiáltványa fogadta el. Az Irodalmi Újság 1956. október 23-i különszámában megjelent Kiáltvány nem csak szavakban hivatkozik a lenini elvekre, de nem lépi át az egypártrendszer kommunista követelményét sem. A párton kívülieket a Hazafias Népfront keretei között – ez valójában Nagy Imre 1954-es javaslatának felel meg – kívánják bevonni a politikai életbe. Az „önálló nemzeti politikát” a pártvezetés leváltásával, Nagy Imre vezetésével akarják megvalósítani (6. pont). Figyelmet érdemel „a parasztság önrendelkezési jogát” követelő 5. pont, amely több millió kolhoz típusú termelőszövetkezetbe kényszerített paraszt számára követeli a döntés jogát, ugyanakkor szorgalmazza: „Meg kell végre teremteni a szövetkezés önkéntességének politikai és gazdasági feltételeit”
A forradalom következő napjaiban (október 25-30 között) megtartott gyűléseken, valamint a megalakuló - megyei, járási és községi - forradalmi önkormányzati szervek által elfogadott követelések és határozatok kivétel nélkül követelik a szovjet csapatok kivonását, a semlegességet, nemzeti függetlenség megteremtését.
A politikai hatalom gyakorlását, és az állam jövőben történő berendezését illető követelések és határozatok ugyancsak a legtöbb esetben szerepelnek ezekben a forrásokban. Szinte kivétel nélkül a többpártrendszeren alapuló szabad választások alapján képzelték el az új politikai hatalmat – a volt koalíciós pártok országszerte elkezdték működésüket – s a tanácsrendszer megszűnését, és a Forradalmi Tanács hatalomba lépését több helyen – pl. Veszprém – Kecskemét – a testületek kimondták és közzétették.
Figyelemreméltó tény, hogy a legtöbb helyen a forradalmi szerveket - október utolsó napjaiban – újjáválasztották. Az új választások során rendre kimaradtak azok a kommunista elkötelezettségű tagok, akik az első választás során még a forradalmi tanácsok (bizottságok, bizottmányok) tagjai voltak. Ez a tény önmagában is mutatja, hogy a társadalom többsége elfordult mindattól, amit a kommunista párt uralma jelentett.
A diktatúra okozta sérelmek orvoslása - különösen a koncepciós perek és az internálások mellett - egyöntetűen követelik a szabadságjogok maradéktalan érvényesítését, nevesítve különösen a vallás-szólás- gyülekezés– és sajtószabadságot, a sztrájk jogát, a kényszerrel létrehozott szövetkezetekből való kilépés jogát.
Követelték a teljes állampolgári jogegyenlőséget, nevesítve a kuláklisták megszüntetését.
Számos helyen követelték a diktatúrában vezető szerepet játszott politikai és állami vezetők felelősségre vonását, az ÁVH feloszlatását és vezetői ellen vizsgálatot.
Ami a gazdasági követeléseket illeti, a falusi lakosság körében a beszolgáltatás eltörlése, az elviselhető adóterhek megteremtése állt a követelések középpontjában. Több helyen felvetődött a kisipari tevékenység szabaddá tétele is. Több helyen találkozunk az 1945. évi földreform alapján álló, magán- földtulajdon elismerésének követelésével is.
Az ipari munkásság a normák felülvizsgálatát és a tisztességes megélhetéshez elégséges fizetés alsó határának (ma minimálbérnek nevezzük) megállapítását követelte. Ez több esetben 30 %-os bérkövetelést jelentett.
Ami a gazdasági berendezkedést illeti konkrét elképzelések csak ritkán és homályosan bukkannak fel. Gyakran a fogalmak is tisztázatlanok. A „kapitalizmus visszaállítása” – amely ellen tiltakoznak többnyire legtöbbször nem egy gazdasági berendezkedés, sokkal inkább politikai rendszerként jelenik meg – mintegy a Horthy rendszer restaurálásának szinonimájaként. Érdekes a Bajai Munkástanács nov.8-i ülésen a jenlévő szovjet parancsnokhoz intézett felszólalás: „Nem igaz az, hogy Magyarországon fasiszta ellenforradalom van...A magyar munkásság a szocialista demokrácia elvei alapján akar élni és nem kívánják a szocializmus eszméit sem, de a kapitalista rendszert sem.” Ez a mondat aligha értelmezhető másként, mint amelyben a nem kívánatos „szocialista eszme” a kommunista diktatúrával, a „kapitalista rendszer” a „fasiszta ellenforradalommal” azonos.
A gyárak, bányák – s más nagyüzemek – igazgatására vagy a hivatalba lévő igazgató mellé – mintegy ellenőrizendő a tevékenységét- az üzemi munkástanácsok delegálják képviselőiket. Követelték ugyanakkor, hogy „Számolják fel a személyi káderlap rendszert, a továbbiakban szaktudás legyen a döntő, ne a kádervélemény” – fogalmazta meg a Komlói Ideiglenes Városi Munkástanács október 27- én.
Az üzemi munkástanácsok törekvései arra engednek következtetni, hogy élet a „munkás igazgatás” – „munkás ellenőrzés” megvalósításának gondolata.

(Mire utalnak a források?) A magyar ’56-os forradalmat nem előzte meg hosszas előkészítés, az spontán robban ki és igen rövid ideig – a megszálló szovjet erőkkel vívott szabadságharcban – tekinthette magát győztes forradalomnak. Nem léteztek tehát olyan – a forradalom után megvalósítandó állami, társadalmi és gazdasági berendezkedést megtervező – javaslatok, amelyek nyomán az eseményeket egy forradalmi központ irányította volna. Nem létezett ilyen központ sem.
A forradalomban résztvevők törekvéseiről Ripp Zoltán azt írja, hogy az „a sokrétegűség egysége volt.” Ez önmagában igaz megállapítás. Igaz Ripp Zoltánnak az a megállapítása is, hogy az „antikommunista hagyomány”, a „demokratikus köztársasági hagyomány”, „önkormányzati – önigazgató hagyomány” és a „demokratikus szocialista hagyomány” igazolható a forradalomban . Mégis úgy vélem, a forradalmi Magyarország kifejezte többségi akaratát arra nézve, hogy milyen berendezkedésű országban kíván élni.
Ami a forrásokból kibontakozik – és biztonsággal megállapítható – hogy a magyar társadalom többsége a többpártrendszerű, parlamentáris demokráciát kívánta a kommunista diktatúra helyett.
Az a kérdés, hogy a parlamentáris demokrácia politikai tartalma - a polgári és politikai jogok teljes körű érvényesülése mellett – egy többségében polgári – antikommunista vagy szociáldemokrata berendezkedés lett volna - ez csak a szabad választásokon győztes politikai erők ismeretében lenne megválaszolható. A szabad választásokra azonban 1990-ig kellett várni.
Mindezek alapján - álláspontom szerint – nem tévednek azok, akik 1956 forradalmát polgári demokratikus forradalomnak tartják. Igazuk lenne akkor is, ha szabad választásokon Magyarország kormányzására egy baloldali párt – vagy koalíció – kapott volna felhatalmazást. (Az aligha képzelhető el, hogy a szabad választások a proletárdiktatúra győzelmét hozták volna.)
A tulajdonviszonyok és a gazdasági működés rendjének kibontakozása – amelyre a forradalom időszakában nem volt sem idő, sem lehetőség – demokratikus körülmények között, bizonnyal számos akkori európai hatás érvényesülése mellett alakult volna. Mindezt azonban a Forgószél–hadművelet elsodorta a lehetőségek világából a fantázia birodalmába.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969