2013. I-VI
 

56-os emlékeim
Segesváry Victor

A hajnali órákban még teljes sötétség uralkodott Budapesten. Az ágyúk dörgése egyre erősödött. Gyorsan felöltöztem és sietve indultam el a Bartók Béla úton Pest felé. Amikor a Gellért tér felől a Szabadság hídra értem, hatalmas dübörgés zúgott fel mögöttem, orosz tankok vonultak be újra Budapestre Kelenföld felől. Teljesen egyedül voltam a hídon a sötét, hangtalan éjszakában, s tapasztalatból tudtam, hogy ha meglátnak, semmi esélyem nem marad az életben maradásra. Így, az első nagy, zöldre festett fémoszlophoz lapultam, szinte eggyé váltam vele, hogy ne hívjam fel magamra a hídra érkező tankok gépfegyvereseinek figyelmét. Amikor e szörnyetegek első csoportja rajtam túljutott, kétrét görnyedve futottam a következő oszlopig, remélve, hogy a második tankcsoport nem vesz észre. De ezután, a híd csodálatosan szép ívű közepén, nem tudtam egy oszlop mögé bújni, mert ilyen már nem volt. Ezért lehasaltam a híd fémszerkezetének közelében, várva, hogy a fegyverdörgés elhalkuljon, s két tankcsoport átmenetele között hason csúszva próbáltam átjutni a híd pesti oldalára. Amikor odaértem, megint a földig hajolva futottam be az első mellékutcába, hogy a kis utcákban eltűnve érjek be a Ráday utcai Teológiai Akadémiára, ahol akkoriban laktam.
Ez történt 1956. november 4-én hajnalban, amikor Nagy Imrének a magyar néphez és a világhoz intézett szavait hallottam a rádióban arról, hogy a szovjet hadsereg teljes erővel rátámadt fővárosunkra. A Forradalom idején, éppúgy, mint az ötvenes évek elejei kitelepítésekkor, bent laktam a Református Teológiai Akadémián, s csak ritkán tudtam hazalátogatni, és idős szüleimmel maradni, igyekezve megnyugtatni őket.
A Forradalomban való részvételem nekem is az október 23.-i tüntetéssel kezdődött. Csak késve hallottunk arról, hogy mi készül, s így délután három óra után indultunk el vagy 20 teológus társammal a Bem tér felé. Az Akadémia internátusának igazgatója megtiltotta, hogy valaki is csatlakozzon a tüntetéshez, de Dezső bácsi, a portás (egyébként a református egyház kommunista világi fejének, Kiss Roland volt államtitkárnak a fivére), kinyitotta a nagy kaput egy kis borravaló ellenében. A nagy tömegben szétszakadtunk, s magamra maradtam. Találkoztam azokkal, akik a Parlament felől jöttek, s a Rádió épülete felé tartottak. Velük mentem, s eljutottam a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarkáig, ahol az utca tele volt már a tüntetőkkel. Egy diákküldöttség fel akarta olvastatni a Rádióban az előző este megfogalmazott követelések 16 pontját, s erre vártunk. A küldöttséget beengedték ugyan, de ki már nem jöhettek. S egyszerre, mint a derült égből a villámcsapás, géppuskagolyók csapódtak a tömegbe; nem messze tőlem egy fiatal hirtelen összeesett, máig emlékszem vérrel elöntött fejére. A tömegen egyszerre lett úrrá a félelem és a tehetetlen düh, de senki sem mozdult, hogy elfusson, legfeljebb behúzódtak a kapuk alá. Nekem erre nem volt lehetőségem, mert be voltam szorulva az emberek közé. Hosszú ideig maradtunk ott, s így láttam, amikor az ávósoknak fegyvereket és egyéb muníciót szállítottak a Rádióhoz egy vöröskeresztes mentőkocsin, valamint tanúja voltam annak is, amikor az első teherautóval érkező katonák, akiket Gerő rendelt oda a tüntetés elfojtására, kezdték átadni fegyvereiket a tüntetőknek. Éjfél már jóval elmúlt, amikor visszatértem a Ráday utcai Akadémiára.
Másnap, 24-én reggel, többekkel együtt kimentünk a Kálvin térre körülnézni, hogy mi a helyzet. A Vámház körút felöl több orosz tank állt a téren, lövésre kész ágyúkkal. De nem hittük, hogy lőni fognak, hiszen nem volt harc a téren, hanem kicsit távolabb a Nemzeti Múzeum körül. Ennek ellenére hirtelen több ágyúból lőni kezdtek a tér baloldalán, a Kálvin téri templommal szemben lévő épületekre, pontosan ott, ahol mi is álltunk. Behúzódtunk egy kapualjba, de ennek a háznak több emeletére is lőttek. A kapualj folyosóján alig lehetett járni, mert úgy csúszott a vértől; egyikünk, Bárczay Gyula barátom is megsebesült, a fejére hullott egy hatalmas falrész, s ömlött a sebből a vér. Mikor a tankok ágyúi elhallgattak, többen támogatva Gulut (ez volt a beceneve) kicsúsztunk a térről, s nagy nehezen el tudtuk őt vinni a Kelenföldi kórházig, hogy ott kezeljék.
Csütörtökön, 25-én reggel, mivel hallottuk, hogy Nagy Imre fog beszélni a Parlament előtt összegyűlt tömeghez, odasiettünk többekkel. Jó előérzetünk volt, s nem mentünk be a térre, hanem elővigyázatosan az egyik kisebb utca sarkán maradtunk, beljebb a nagy tömeg miatt mozdulni sem lehetett. Ideális helyzet az ávósoknak a tüntetők megtizedelésére. Amitől féltünk, bekövetkezett. Meg vagyok győződve arról, hogy a a tér körüli emeletes házak tetején fekvő ávósok kezdtek lőni, s az orosz tankok csak később kezdték el ágyúzni tömeget. Saját szememmel láttam az első percekben, hogy a szovjet katonák asszonyokat és gyermekeket húztak be tankjaik alá a gyilkos golyók elől. A Parlament előtti tér rettenetes képet nyújtott a mészárlás után. Volt egy ismerősöm, aki menyasszonyával vett részt a tüntetésen, s amikor záporozni kezdtek a golyók, a Kossuth-szobor mögé húzódtak. Ennek ellenére egy golyó megölte karjaiban lévő menyasszonyát, akinek az agyveleje az ö arcába szökött. Még láttam a teherautókat, melyek összeszedték a halottakat, máig sem lehet biztosan tudni, hányan pusztultak ott el. Meglepő lehet-e, ha mindezek után Budapest népe egységesen fordult szembe a szovjethatalommal, kérve katonáinak azonnali kivonulását, és meglepő-e az, hogy a tömeg az elfogott ávósokat meglincselte vagy felakasztotta az utcákat övező fákra – amint ezt magam láttam a Rákóczi úton?
Egy másik megrázó emléket is meg kell említenem az október 26. és 28. közötti időszakból. Két teológus hallgatóval jöttünk vissza Buda felől, ahová egy könnyebb sebesültet vittünk haza, a Rádayval párhuzamos utcákon keresztül, lihegve futva a falak mellett, mert a harcok tomboltak mindenütt. Csak az utolsó percben láttuk, hogy a Lónyai utca Lágymányos felé eső végén egy szovjet tank áll. Derékba hajolva futottunk át a nem nagyon széles utcán, de észrevettek, s a tank azonnal tüzelni kezdett. Mágócsi István ötödéves hallgató mellettem esett össze, ketten azonban át tudtunk jutni az utca másik oldalára. Visszakúsztunk a kövezeten, és sikerült magunkkal húzni az utcasarok mögé, ahonnan karunkban vittük be az Akadémiára. De már nem lehetett megmenteni, s rövid időn belül visszaadta lelkét Teremtőjének. Ma is ott nyugszik az Akadémia kertjében, ahová eltemettük egy fiatalabb kollégánkkal együtt, aki szintén ezekben a napokban esett el nemzetünk szabadságának szolgálatában.
Október 31-én – Budapest néhány szabad napjának idején a Teológiai Akadémia nagytermében megalakítottuk a Keresztény Ifjúsági Szövetséget, amint ezt a forradalmi sajtó is jelezte:A Ráday utcai teológia épületében tartotta alakuló közgyűlését a Keresztény Ifjúsági Szövetség. Vezetői teljes egészében magukévá tették az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság követeléseit.
A szövetség egyik legfontosabb céljának a hősi halottak hozzátartozóiról való gondoskodást tartotta. Már az alakuló ülésen megszervezték azt a bizottságot, amelynek feladata a kórházban fekvő, ismeretlen sebesültek hozzátartozóinak felkutatása. Egy másik bizottság pedig a Bécsbe érkező gyógyszer- és élelmiszerszállítmányok Budapestre juttatását és szétosztását vállalta.” (Egyetemi Ifjúság, Az egyetemi forradalmi diákbizottság lapja. 1956. nov. 1.)
A KISZ társelnökei a protestáns ifjúságot képviselték: én voltam a református egyház részéről, aki egyúttal az ügyvezető elnöki teendőket is elláttam, Szesztay András pedig az evangélikus egyház részéről. A római katolikus egyház képviseletében O'sváth György, később az Európai Unió főtisztviselője, majd Antall József miniszterelnök barátja és tanácsadója és Magyarország nagykövete, lett a főtitkár. Mint a Keresztény Ifjúsági Szövetség elnöke, az Egyetemi Forradalmi Bizottságnak is tagja lettem, s így adtam egy interjút az Ifjúmunkások Forradalmi Bizottsága lapjának:
"Most alakuló, új, ifjúsági szövetségről beszélgetünk Segesvári Viktorral, a KISZ elnökségének tagjával, a Református Teológiai Akadémia csöndes könyvtárában.
-Hogyan jött létre a KISZ?
Az elmúlt években a keresztény ifjúságot sok sérelem és megaláztatás érte. Talán ezért is csatlakoztak olyan lelkesen október 23-án a forradalmi ifjúsághoz. Mi is vérünket hullattuk a szabadságért és a függetlenségért. Akadémiánk ötven tagja közül ketten haltak hősi halált, és hatan sebesültek meg. A forradalom a mi forradalmunk is. És ahogyan részt vettünk a fegyveres harcokban, részt kívánunk venni a független, demokratikus Magyarország megerősítésében is. Ezért hoztuk létre önálló ifjúsági szövetségünket.
-Milyen célokat tűztek az új ifjúsági szövetség elé?
Szövetségünk mindenben egyetért az Egyetemi Forradalmi Diákszövetség követeléseivel, és teljes erejével harcol azok megvalósításáért. Legközelebbi feladatunknak tekintjük, hogy a keresztény ifjúság minden erejével részt vegyen a rend helyreállításában, a romok eltakarításában és az élelmiszerszállításokban. Felhívással fordulunk a világ valamennyi keresztény szervezetéhez, hogy segítsenek enyhíteni a forradalmi Magyarország élelem-és gyógyszer nehézségein.
-És milyenek a távolabbi célok?
Távolabbi célunk egy olyan szövetség megteremtése, amely a keresztény ifjúság társadalmi, politikai szövetségeként, felekezetre való tekintet nélkül, összefogja az összes most alakuló keresztény ifjúsági egyesületeket, a KIE-t, a MEGDESZ-t és a katolikus egyesületeket. Azt akarjuk, hogy a keresztény ifjúság egységesen hallassa hangját a társadalmi és politikai életben egyaránt.
-Milyen viszonyt kívánnak kialakítani a többi ifjúsági szervezetekkel?
Szövetségünk minden erejével arra törekszik, hogy ne bontsa meg, hanem erősítse az ifjúság egységét és kész együttműködni minden meglévő, s ezután létesülő ifjúsági szervezettel. Ezért vettük fel a kapcsolatot rögtön megalakulásunk után az Egyetemi Forradalmi Diákbizottsággal és ugyanígy szeretnénk együttműködni az Ifjúmunkások Forradalmi Tanácsával is – fejezte be nyilatkozatát Segesvári Viktor." (Magyar Ifjúság, Az Ifjúmunkások Forradalmi Bizottságának lapja. 1956. nov. 2.)
Miután nyilvánvalóvá lett, hogy Forradalmunkat a Szovjetunió fegyveres erői leverték, s hazánkat újra a kommunizmus béklyójába verték, november 19-én elhagytam Budapestet, és november 24-én léptem át az osztrák határon. A Genfben kapott jelzések szerint az oroszok már december elején kerestek a Ráday utcában.
[Segesváry Viktor egy régi, erdélyi református családból származik. Magyarországról való elmenekülése után Genfben élt, ahol doktorátust szerzett a politikai tudományokból és református theológiából. Huszonöt éven át dolgozott az Egyesült Nemzetek Szervezetének keretében, mint fejlődési programok igazgatója, majd New Yorkban élve, mint afrikai és ázsiai kormányok főtanácsadója. Húsz könyvet és sok tanulmányt és cikket írt. Teljes életműve megjelent az Interneten is és megtalálható a Széchényi Könyvtár elektronikus katalógusában.]


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969